Amikor valaki hív, vajon válaszolsz a hívásra?

SHINICHI TOHARA ELMONDÁSA ALAPJÁN

AZ ÉLETEM első részében nem hívtam segítségül Istent, nem tekintettem rá vezetésért. A nagyszüleim Japánból vándoroltak Hawaii szigetére, és a szüleim buddhisták voltak. Ők nem nagyon gyakorolták hitüket, ezért serdülőkoromban nem sokat gondolkodtam hittel kapcsolatos dolgokon.

Ezután tanultam az evolúcióról és arra gondoltam, milyen balga dolog Istenben hinni. De amint teltek az iskolai évek, a természettudomány-órákon bevezettek a csillagászatba, a fizikába és a biológiába. Éjszaka bámultam az égboltot és azon tűnődtem, hogyan kerültek oda a csillagok. A bensőmben megszólalt egy halk hang és azt kérdezte: ’Lehetséges, hogy létezik egy Isten, aki irányítja mindezeket a dolgokat?’ Kezdtem azt érezni, hogy Valakinek kell lennie ott kint. A szívem kezdett válaszért kiáltani arra: ’Ki ez az Isten?’

Miután befejeztem a középiskolát, azt vettem észre, hogy teljesen leköt a műszerész munkám egy rizspálinkafőzdében, és nem maradt arra időm, hogy az Isten-kérdésen elmélkedjek. Rövidesen megismertem Masakót, akit 1937-ben feleségül vettem, és idővel három gyermekkel áldattunk meg. Milyen hűséges társnak és keményen dolgozó anyának bizonyult Masako!

Most, hogy családom volt, kezdtem komolyan gondolkodni a jövőnkön. Ismét kezdtem kimenni és bámulni a csillagos eget. Biztos voltam Isten létezésében. Nem tudtam, ki az az Isten, de attól függetlenül kezdtem őt segítségül hívni. Ismételten azért könyörögtem: ’Ha ott vagy valahol, kérlek segíts a családomnak, hogy megtaláljuk a boldogság útját.’

A hívásomra végül is válasz érkezett

A házasságkötésünk óta mindig a szüleimmel laktunk, de 1941-ben külön költöztünk Hilóba, Hawaii szigetén. Közvetlenül azután, hogy birtokba vettük új otthonunkat, a japánok 1941. december 7-én megtámadták Pearl Harbort. Ez feszültségteljes időszak volt, és mindenki a jövő felől aggodalmaskodott.

Egy hónappal a Pearl Harbor-i támadás után épp az autómat ápoltam, amikor egy férfi odajött hozzám és fekínált egy Children című könyvet. Bemutatkozott, Ralph Garoutte volt a neve, Jehova Tanúi egyik minisztere. Nem értettem miről beszélt, de érdekelt Isten, ezért elfogadtam a könyvet. A következő héten Ralph visszatért és felkínált egy házi bibliatanulmányozást. Bár hallottam már a Bibliáról, ez volt az első alkalom, amikor láttam is egyet. Elfogadtam a bibliatanulmányozást, és a feleségem a húgával együtt velem tartott.

Az az igazság, hogy a Biblia Isten Szava nagy hatást gyakorolt rám. (2Timótheus 3:16, 17.) De még csodálatosabbnak találtam azt, hogy Jehovának szándéka van. Ő volt a Teremtő, akit kerestem! (Ésaiás 45:18.) Nagy örömmel tanultuk, hogy az eredeti Paradicsom, amely elveszett, vissza lesz állítva itt a földön, és mi is részesei lehetünk. (Jelenések 21:1–4.) Íme a válasz az Istenhez intézett hívásomra!

Úton-útfélen mindenkinek beszéltünk ezekről az újonnan megtalált igazságokról. A szüleim azt gondolták, hogy megbolondultunk, de ez nem vette el a kedvünket. Háromhónapos intenzív bibliatanulmányozás után, 1942. április 19-én a feleségemmel együtt alámerítkeztünk a Jehova Istenünknek tett önátadásunk szimbolizálásaként. Masako húga, Yoshi Toma és a férje, Jerry, akik addigra szintén csatlakoztak bibliatanulmányozásunkhoz, velünk együtt merítkeztek alá. Csak korlátozott ismeretünk volt a Szent Iratokból, de elegendő ahhoz, hogy Isten szolgálatára indítson.

A második világháború tombolt, és mivel én úgy vélekedtem, hogy a dolgok e rendszerének vége nagyon közel van, feleségemmel együtt szükségét éreztük, hogy figyelmeztessük erre az embereket. A Garoutte család példát mutatott nekünk ebben a tekintetben. Ralph és a felesége is úttörőként szolgáltak mint Jehova Tanúi teljes idejű miniszterei. Összevetettem a helyzetemet Ralph helyzetével. Nős volt és négy gyermek apja. Én is nős voltam, de csak három gyermekem volt. Ha ő képes rá, nekem is képesnek kell lennem. Tehát egy hónappal alámerítkezésünket követően, jelentkeztünk az úttörőszolgálatra.

Még mielőtt úttörőnek kineveztek volna, minden felesleges dologtól megszabadultam, ideértve a hawaii gitáromat, a szaxofonomat és a hegedűmet. Nagy zenerajongó voltam, de a kis harmonikámon kívül mindentől megszabadultam. Azonkívül a rizspálinkafőzdében levő munkahelyem sem tetszett már. (Filippi 3:8.) Építettem egy lakókocsit és vártam, válaszol-e Jehova azon kéréseimre, hogy használjon fel. Nem kellett sokáig várnom. 1942. június 1-én megkaptuk a kinevezésünket mint úttörők. Azonnal Jehova teljes idejű szolgálatát választottuk és sohasem bántuk meg ezen döntésünket.

Úttörőszolgálat Hawaii szigetén

A Garoutte családdal együtt bemunkáltuk Hawaiit, a Nagy Szigetet, beleértve Konát, a híres kávétermő vidéket és Kaut. Azokban a napokban fonográffal munkálkodtunk. Eléggé nehéz volt, de mi fiatalok voltunk és erősek. Tehát a fonográffal az egyik kezemben és a könyves táskával a másikban követtük azokat az ösvényeket, amelyek esetleg elvezetnek bennünket halló fülű emberekhez a kávéültetvényeken és mindenhol másutt. Miután bemunkáltuk az egész szigetet, kiutalták nekünk Kohalát a Nagy Szigeten. Kohala egy kis cukornádültetvény volt, amelyen kaukázusiak, filippinók, kínaiak, hawaiibeliek, japánok és portugálok laktak. Mindegyik csoportnak megvoltak a maga szokásai, elképzelései, ízlései és vallásai.

Miután megkezdtem az úttörőszolgálatot, soha többé nem vállaltam ismét világi munkát. Egy ideig a megtakarított pénzemen éltünk, és mihelyt szükséget szenvedtünk, elmentem lándzsával halászni. Meglepő, de mindig hoztam haza némi halat. Vadon növő zöldségeket és gyógynövényeket szedtünk az út szélén, és ezek egészítették ki a vacsoránkat. Sütőt készítettem galvanizált bádogból, és Masako megtanult kenyeret sütni. Ez volt a legjobb kenyér, amit valaha ettem.

Amikor Honoluluba mentünk egy keresztény kongresszusra 1943-ban, Donald Haslett, aki a hawaii fiókhivatal felvigyázója volt, meghívott bennünket, hogy költözzünk oda és lakjunk az Őr Torony Társulat garázsa feletti kis lakásban. Azt a feladatot kaptam, hogy viseljek gondot a fiókhivatal tulajdonára és a következő öt évben innen végeztük az úttörőszolgálatot.

Egy váratlan meghívás

Később, 1943-ban hallottuk, hogy a Társulat iskolát indított külföldön szolgáló misszionáriusok kiképzésére. Mennyire szerettünk volna az iskolán részt venni! Gyermekes családok azonban nem kaptak meghívást, így nem is gondolkodtunk ezen tovább. De 1947-ben Haslett testvér elmondta nekünk, hogy a Társulat szeretné tudni, vannak-e hawaii lakosok, akik szívesen szolgálnának Japánban. Megkérdezte, mi a véleményünk, és Ésaiáshoz hasonlóan azt mondtam: „Küldj engem”. (Ésaiás 6:8.) A feleségem ugyanígy érzett. Nem haboztunk válaszolni Jehova meghívására.

Tehát meghívást kaptunk a Gileád Őrtorony Biblia Iskolára, hogy misszionáriusi kiképzést kapjunk. A meghívás kiterjedt három fiatal gyermekünkre is. További öt személy: Donald és Mabel Haslett, Jerry és Yoshi Toma, valamint Elsie Tanigawa kapott még meghívást, és együtt utaztunk New Yorkba 1948 telén.

A kontinensen busszal mentünk keresztül. Háromnapos buszozás után mindannyian fáradtak voltunk, és Haslett testvér azt javasolta, pihenjünk egy kicsit, töltsünk egy éjszakát egy hotelben. Amikor leszálltunk a buszról, egy férfi közeledett, aki ezt kiáltozta: „Japánok! Megyek haza a puskámért, hogy lelőhessem őket!”

„Ők nem japánok — mondta Haslett testvér. — Ők a Hawaii-szigetekről származnak. Nem látja a különbséget?” Megmentett bennünket ez az éles elméjű válasz.

Valóban a Gileád 11. osztályának tagjai lettünk? Ez csodálatos álomnak tűnt. De, hogy mennyire valóságos volt, az rövidesen nyilvánvalóvá lett. Az osztályunkba 25 tanulót választott ki az Őr Torony Társulat akkori elnöke, Nathan H. Knorr, hogy kiképzést kapjanak az esetleges misszionáriusi szolgálatra Japánban. Mivel japán származású voltam és beszéltem valamennyit japánul, én kaptam a feladatot, hogy a tanulók e csoportjának megtanítsam a nyelvet. Mivel nem beszéltem folyékonyan a nyelvet, ez nem volt könnyű; de valahogy mindannyian túléltük!

Abban az időben a fiunk, Loy tízéves volt, a lányaink Thelma és Sally pedig nyolc- illetve hatévesek voltak. Mi történt velük, miközben mi iskolába jártunk? Ők is iskolába jártak! Reggel felvette őket egy busz, délután pedig hazahozta őket. Amikor a gyermekek hazaértek az iskolából, Loy a testvérekkel dolgozott a Társulat farmján, Thelma és Sally pedig a mosodában hajtogatták a zsebkendőket.

Az elmém felkészítése az ismeretlenre

Amikor 1948. augusztus 1-jén elvégeztük a Gileád Iskolát, vártuk a kinevezésünket. Haslett testvér előre ment, hogy keressen egy lakást a misszionáriusoknak. Végül találtunk egy kétszintes házat Tokióban, és 1949. augusztus 20-án a családunk elindult a jövőbeni otthona felé.

Mielőtt megérkeztünk volna Japánba, sokat gondoltam erre a távol-keleti országra. Gondolkodtam a japán nép lojalitásán emberi uralkodóik és a császáruk iránt. Számos japán az életét adta ezekért az emberi uralkodókért. A második világháború alatt a kamikaze pilóták a császárukért haltak meg, amikor repülőiket az ellenséges hadihajók kéménye felé irányították. Emlékszem, amikor arra gondoltam, ha a japán emberek ilyen hűségesek az emberi urakhoz, mit tennének, ha megtalálnák az igaz Urat, Jehovát?

Amikor Japánba érkeztünk, csak hét misszionárius és egy maroknyi hírnök volt az egész országban. Mindannyian megkezdtük a munkát, törekedtem nyelvtudásom javítására és így képes voltam bibliatanulmányozásokat kezdeni sokakkal, akik a szívükben Istent hívták. Sokan ezek közül a korai bibliatanulmányozók közül a mai napig hűségesek maradtak.

Misszionáriusi szolgálat a gyermekeinkkel

Hogyan voltunk képesek misszionáriusként szolgálni három kiskorú gyermekkel, akiknek törődésre volt szükségük? Tulajdonképpen Jehova adta meg az erőt hozzá. Kaptunk egy csekély összegű térítést a Társulattól, és Masako ruhákat varrt a gyermekek számára. Azonkívül a szüleim is segítettek valamelyest.

A középiskola alsó tagozatának befejezése után, Loy az Őr Torony Biblia és Traktátus Társulat japán fiókhivatalában szolgált egy ideig. De egészségügyi gondjai miatt úgy döntött, visszatér Hawaiiba kezelésre. Ő és a felesége hűségesen szolgálják Jehovát Kaliforniában. A házassága révén négy hithű unokával áldattunk meg. Mindannyian alámerítkeztek, és az egyik a feleségével együtt a brooklyni Bételben, Jehova Tanúi Főhivatalában szolgál.

A lányaim, Thelma és Sally, misszionáriusként szolgálnak, amióta felnőttek. Thelma jelenleg Toyama városában szolgál misszionáriusként. Sally egy misszionárius testvérhez, Ron Trosthoz ment feleségül, és 25 éve szolgálnak misszionáriusként Japánban az utazómunkában.

Északról délre

Miután két évet töltöttünk Tokióban, két évre kiküldtek bennünket Osakába. A következő megbízatásunk északra, Sendaiba vitt bennünket, ahol közel hat évig szolgáltunk. Azok a Sendaiban eltöltött évek felkészítettek bennünket a legészakabbra levő japán szigeten, Hokkaidón végzendő szolgálatra. Itt Hokkaidón kapták meg lányaink a misszionáriusi kinevezést. Azonkívül itt kellett hozzászoknunk a nulla fok alatti téli hidegekhez. A trópusi Hawaii után ez komoly változást jelentett!

Ezután egy napon egy új meghívás csendült a fülembe a Társulattól érkezett levél formájában. Arra kértek, hogy nyissak egy fiókhivatalt Okinawán, amely még mindig az Egyesült Államok ellenőrzése alatt állt. A költözés Japán hideg északi pontjáról olyan helyre, amely Japán legdélibb kormányzósága volt, nagy kihívást jelentett. Mit fogok tenni? Bár alkalmatlannak éreztem magam, hűséges feleségem társaságában megérkeztem Okinawára 1965 novemberében. Vajon az élet olyan lesz Okinawában, mint Japánban? Milyen lesz a kultúra? Vajon az emberek válaszolni fognak Jehova megmentési üzenetére?

Amikor megérkeztünk, kevesebb mint 200 hírnök volt Okinawán. Jelenleg több mint 2000 van. Kezdetben részidős körzetfelvigyázó és részidős fiókhivatal felvigyázó voltam. Mivel keresztül-kasul utaztam a szigeteken, ez segített közeli kapcsolatokat kiépíteni az ottani testvérekkel, és kiváltságnak tekintem, hogy velük együtt szolgálhattam.

Nehézségek nélkül

A misszionáriusi életpályánk korántsem volt nehézségek nélküli. Miközben az Egyesült Államokban nyaraltunk 1968-ban, Masako megbetegedett és meg kellett műteni. Daganatot távolítottak el a beleiből, és nagyszerűen felépült. Nem volt betegbiztosításunk, és aggódtunk, hogy esetleg nem leszünk képesek visszatérni a kijelölt helyünkre. Nagy meglepetésünkre a hitben levő barátaink mindenről gondoskodtak.

Magamról annyit, hogy jelenleg olyan nehézségekkel küzdök, amelyek gyakoriak a cukorbetegségben szenvedőknél. Bár nem vagyok vak, a látásom súlyosan károsodott. De Jehova szerető-kedvessége által azonban képes vagyok rendszeresen szellemileg táplálkozni azáltal, hogy Az Őrtorony és az Ébredjetek! magnószalagos felvételeit hallgatom. A hitbeli testvérek és testvérnők szintén segítenek azzal, hogy különböző anyagokat olvasnak fel nekem.

Hogyan vagyok képes továbbra is nyilvános előadásokat tartani a sérült látásom ellenére? Eleinte hangszalagra vettem az előadásaimat, amelyeket lejátszottak a hangosító berendezésen keresztül, miközben én pantomim módon előadtam. De a lányom javaslatára javítottam ezen. Most már felveszem az előadásaimat egy kis magnóra és úgy mondom el, hogy közben fülhallgatóval hallgatom az előre felvett szöveget.

Minden esetben, amikor valódi nehézségekkel néztünk szembe, sohase mulasztottuk el Jehovát hívni segítségül. Idővel az áldások, amelyek megoldásként Jehovától jöttek, mindig nagyobbnak látszottak, mint maguk a nehézségek. A szolgálatunk folytatása az egyedüli módja hálánk kifejezésének.

Miután 23 évet töltöttünk Okinawán, ismét ugyanarra a földrajzi helyre kaptunk megbízást, ahol először szolgáltunk, amikor Japánba érkeztünk. A Társulat fiókhivatalának főépülete és a legnagyobb misszionáriusi otthon ugyanazon a telken található, ahol eredetileg a kétszintes épület állt Tokióban, ahová Haslett testvér hozott bennünket oly sok évvel ezelőtt.

Masakón és rajtam kívül 11 rokonunk szolgál misszionáriusként Japánban. Mindannyian nagy kiváltságnak tekintik, hogy láthatták azt a növekedést, amelyet Jehova hozott létre ebben az országban, amelyben túlnyomórészt buddhista és sinto kultúrák uralkodtak. A munkának Japánban szerény kezdetei voltak, de Jehova a Jóhír több mint 167 000 hírnökből álló „nemzetét” kovácsolta egybe. (Ésaiás 60:22.)

Amikor Istent hívtam, ő válaszolt nekem. Amikor ő hívott meg engem, én kedvezően válaszoltam. A feleségemmel azt érezzük, csak azt tettük, amit tennünk kellett. És mi a helyzet veled? Amikor a Teremtőd hív, vajon válaszolsz a hívásra?

[Kép a 28. oldalon]

A Tohara házaspár úttörő társaival Hawaiin 1942-ben

[Kép a 29. oldalon]

A Tohara gyermekek a Gileádban 1948-ban

[Kép a 31. oldalon]

Boldogok, hogy válaszoltak a hívásra, Shinichi és Masako Tohara 43 évet töltöttek el a misszionáriusi munkában