A császár imádatától az igaz imádatig

SZUGIURA ISZAMU ELMONDÁSA ALAPJÁN

Bár 1945-ben már nyilvánvaló volt, hogy Japán elveszíti a II. világháborút, mi mégis meg voltunk győződve arról, hogy a kamikaze (’isteni szél’) fújni fog, és megsemmisíti az ellenséget. A kamikaze azokra a szélviharokra utal, amelyek 1274-ben és 1281-ben két ízben is elpusztították a japán partvidékre betörő mongol hajóhadak nagy részét, és ezzel visszavonulásra kényszerítették őket.

ÍGY amikor 1945. augusztus 15-én Hirohito császár bejelentette a nemzetnek, hogy Japán megadta magát a szövetségeseknek, százmilliók reményei foszlottak szerte — azoké az embereké, akik a császár iránti odaadásban éltek. Én akkor iskolás fiú voltam, és az én reményeim is szertefoszlottak. Ezen tűnődtem: „Ha nem a császár az élő Isten, akkor ki? Kiben higgyek?”

Tulajdonképpen pont az, hogy Japán elveszítette a II. világháborút, nyitotta meg az utat előttem és még sok ezer japán ember előtt, hogy az igaz Istenről, Jehováról tanuljunk. De mielőtt elmondanám, milyen változtatásokat kellett tennem az életemben, hadd beszéljek egy kicsit vallásos neveltetésemről.

Korai vallásos befolyás

Nagoja városban születtem 1932. június 16-án, négy fiú közül a legfiatalabbként. Édesapám a város földmérője volt. Édesanyám a tenri-kjó — egy sintó szekta — odaadó híve volt, legidősebb bátyám pedig vallásos képzést kapott, hogy a tenri-kjó tanítója legyen. Édesanyám és én nagyon közel álltunk egymáshoz, és elvitt magával az összejöveteli helyükre az imádatra.

Azt mondták, hogy hajtsam le a fejem, és imádkozzak. A tenri-kjó vallás tanította a teremtőbe vetett hitet, akinek neve Tenri O no Mikoto, és rajta kívül még tíz alacsonyabb rangú istenség létezését. Tagjai hitgyógyítást gyakoroltak, és nagy hangsúlyt fektettek mások szolgálatára és a hitnézeteik terjesztésére.

Nagyon kíváncsi gyerek voltam. Csodálattal néztem az éjszakai égbolton a holdat és a megszámlálhatatlanul sok csillagot, és azon tűnődtem, milyen nagy lehet a világűr az égbolt mögött. Lenyűgözve néztem, hogyan nőnek a padlizsánok és uborkák, amelyeket telkünk egy kis részén ültettem. Amint figyeltem a természetet, megerősödött az Istenbe vetett hitem.

A háború évei

Az általános iskolában töltött éveim 1939-től 1945-ig éppen egybeestek a II. világháború időszakával. Az iskolai oktatásunkban nagy szerepe volt a császár imádatának, amely a sintó vallás fontos része. A susinra tanítottak minket, ez erkölcsi képzést is jelentett nacionalista és militarista színezettel. A zászlófelvonási ceremóniák, a nemzeti himnusz éneklése, a császári oktatásügyi rendeletek tanulmányozása és a császár fényképe előtt bemutatott hódolat mind az iskolai napirend része volt.

Eljártunk a helyi sintó szentélybe is, hogy arra kérjük Istent, segítse győzelemre a császári seregeket. Két bátyám a hadseregben szolgált. Mivel ilyen nacionalista-vallásos neveltetésem volt, örültem, amikor híreket kaptunk a japán hadsereg sikereiről.

Nagoja a japán repülőgépipar egyik központja volt, így egyben az amerikai légierő erőteljes támadásainak fő célpontja is. Napközben B—29-es nehézbombázók alakulata repült végig a város felett, úgy 9000 méter magasságban, és iszonyúan sok bombát dobtak a gyártelepekre. Éjjel, ahogy a reflektorok megvilágították a bombázókat, látni lehetett, hogy azok csupán 1300 méter alacsonyan szálltak. A gyújtóbombákkal való sorozatos légitámadások következtében szinte pokollá vált az élet a lakónegyedekben. Csak Nagoját 54 légitámadás érte a háború utolsó kilenc hónapjában, rengeteg szenvedést és több mint 7700 ember halálát okozva.

Ekkorra már tíz tengerparti várost kezdtek lőni a hadihajókról, és az emberek között az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai csapatok valószínűleg partra szállnak Tokió mellett. A nőket és a fiatal fiúkat kiképezték, hogy bambuszlándzsával küzdve védjék meg az országot. Jelszavunk ez volt: „Icsioku Szougjokuszai”, ami azt jelenti: ’Legyen akár 100 millió halott, de nem adjuk meg magunkat.’

1945. augusztus 7-én egy újság a következő szalagcímmel jelent meg: „Új típusú bombát dobtak Hirosimára”. Két nappal később Nagaszakira is dobtak egyet. Ezek atombombák voltak, később pedig megtudtuk, hogy összesen 300 000 ember életét követelték. Azután augusztus 15-én fából készült fegyverekkel való felvonulási gyakorlat után meghallgattuk a császár beszédét, amelyben bejelentette, hogy Japán megadta magát. Biztosak voltunk benne, hogy győzni fogunk, most viszont legyőztek minket!

Új remények ébrednek

Amint az amerikai csapatok elkezdték a megszállást, lassan kezdtük elfogadni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok megnyerte a háborút. Japánban bevezették a demokráciát, valamint az új alkotmányt, amely vallásszabadságot biztosított. Az életkörülmények rettenetesek voltak, alig volt ennivalónk, és 1946-ban édesapám a rosszultápláltság miatt meghalt.

Időközben az iskolában, ahová jártam, elkezdték tanítani az angolt, az NHK-rádió pedig elkezdett sugározni egy angol nyelvű társalgási műsort. Öt évig hallgattam ezt a műsort tankönyvvel a kezemben. Ez felébresztette bennem a vágyat, hogy egy napon majd az Egyesült Államokba utazzak. Mivel csalódtam a sintó és a buddhista vallásokban, kezdtem arra gondolni, hogy az igazságot Istenről talán valamelyik nyugati vallásban fogom megtalálni.

1951 áprilisában találkoztam Grace Gregoryval, a Watch Tower Society egyik misszionáriusával. A nagojai vasútállomás előtt állt, és Az Őrtorony egy angol nyelvű példányát, valamint egy bibliai témával foglalkozó japán nyelvű füzetet kínált fel. Nagy hatást gyakorolt rám az, amilyen alázattal végezte ezt a munkát. Mindkét kiadványt megkaptam, és amikor felajánlotta a bibliatanulmányozást, készségesen elfogadtam azt. Megígértem, hogy néhány nap múlva elmegyek hozzá a bibliatanulmányozásra.

Amint leültem a vonaton, és elkezdtem olvasni Az Őrtorony folyóiratot, megakadt a szemem az első cikk első szaván: „Jehova”. Soha azelőtt nem találkoztam még ezzel a névvel. Nem gondoltam, hogy a kis angol—japán szótáramban, amelyet magamnál hordtam, benne volna ez a név, pedig benne volt! „Jehova . . ., a Biblia Istene.” Így hát elkezdtem megismerni a kereszténység Istenét.

A misszionáriusotthonban tett első látogatásomkor hallottam, hogy néhány héttel később egy bibliai témájú előadást fog tartani Nathan H. Knorr, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke. Ő a titkárával, Milton Henschellel látogatást tett Japánban, és eljött Nagojába is. Bár a bibliai ismeretem még elég csekély volt, nagyon tetszett az előadás, és a misszionáriusok, és más jelenlévők társaságát is nagyon élveztem.

Körülbelül két hónapon belül megtanultam a Grace-szel folytatott tanulmányozásom során az alapigazságokat Jehováról, Jézus Krisztusról, a váltságról, Sátánról, az Ördögről, Armageddonról és a paradicsomi földről. A Királyság jó híre éppen az az üzenet volt, amit én kerestem. Amikor elkezdtem tanulmányozni, azzal egy időben elkezdtem járni a gyülekezeti összejövetelekre is. Élveztem a barátságos légkört ezeken az összejöveteleken, ahol a misszionáriusok feszélyezettség nélkül voltak együtt a japánokkal, és együtt ültek velünk a tatamin (szőtt szalmaszőnyegen).

1951 októberében megtartásra került az első japán körzetkongresszus a Nakanosima Művelődési Házban, Oszakában. Egész Japánban összesen nem volt 300 Tanú, ezen a kongresszuson mégis körülbelül 300-an voltak jelen, köztük majdnem 50 misszionárius is. Nekem is volt egy kis programrészem. Nagy hatással volt rám az, amit láttam és hallottam, így a szívemben elhatároztam, hogy egész életemben Jehovát szolgálom. Másnap egy közeli közfürdő langyos vizében megkeresztelkedtem.

Az úttörőszolgálat örömei

Szerettem volna úttörő lenni — így hívják Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit —, de kötelességemnek éreztem azt is, hogy anyagilag támogassam a családomat. Amikor összeszedtem a bátorságom, hogy beszéljek a főnökömnek a vágyamról, meglepett a válasza: „Szívesen együttműködök önnel, ha ez boldoggá teszi.” Csak két napot kellett dolgoznom hetente, és még így is be tudtam segíteni édesanyámnak a háztartási költségekbe. Igazán úgy éreztem magam, mint egy kalitkából szabadult madár.

A körülmények tovább javultak, 1954. augusztus elsején pedig elkezdtem az úttörőszolgálatot a nagojai vasútállomás mögötti egyik területen, amely gyalog csak néhány percre volt attól a helytől, ahol először találkoztam Grace-szel. Néhány hónap után azt a megbízatást kaptam, hogy különleges úttörőként szolgáljak Beppuban, a Kjúsú nevű nyugatra fekvő szigeten. Miura Cutomúta jelölték ki társamul. Abban az időben Jehova Tanúinak egyetlen gyülekezete sem volt a szigeten, most viszont több száz gyülekezet van ott, 22 körzetre osztva!

Ízelítő az új világból

Amikor Knorr testvér 1956 áprilisában újra ellátogatott Japánba, megkért, hogy olvassak fel hangosan néhány bekezdést Az Őrtorony folyóirat egyik angol példányából. Nem mondta, miért, néhány hónappal később viszont kaptam egy levelet, amelyben meghívtak, hogy vegyek részt a Gileád misszionáriusképző iskola 29. osztályában. Így hát régi álmom beteljesüléseként az év novemberében izgalmas utazásra indultam az Egyesült Államokba. Néhány hónapig együtt élhettem és dolgozhattam a nagy brooklyni Bétel-családdal, és ez megerősítette a Jehova látható szervezetébe vetett hitemet.

1957 februárjában Knorr testvér vitt el engem és még két tanulót a Gileád Iskola területére, a New York állam északi részén lévő South Lansingbe. A következő öt hónapban a Gileád Iskolán Jehova Szavából kaptam oktatást, és gyönyörű környezetben lehettem együtt a tanulótársaimmal — olyan volt ez nekem, mint valami ízelítő a paradicsomi földről. A 103 tanulóból tízet — köztük engem — Japánba jelöltek ki.

Értékeléssel tekintek a megbízatásaimra

Amikor 1957 októberében visszatértem Japánba, körülbelül 860 Tanú volt az országban. Megbízatásom az utazómunkára szólt mint körzetfelvigyázó, de előtte néhány napos képzést kaptam erre a munkára Adrian Thompsontól Nagojában. A körzetem a Fudzsi hegy melletti Simidzutól a Sikoku szigetig terjedt, és több nagyváros tartozott hozzá, mint például Kiotó, Oszaka, Kóbe és Hirosima.

1961-ben kineveztek kerületfelvigyázónak. Ez azt jelentette, hogy az északra fekvő, hóborította Hokkaidó szigetétől a szubtropikus Okinava-szigetig kellett utazgatnom, sőt az Isigaki-szigeteken túl is, nem messze Tajvantól — ez összesen körülbelül 3000 kilométer.

Azután 1963-ban meghívtak a Gileád Iskola egy tíz hónapos tanfolyamára a brooklyni Bételbe. Ez alatt az időszak alatt Knorr testvér kihangsúlyozta, mennyire fontos a munkamegbízatásokhoz való helyes hozzáállás. Azt mondta, hogy az illemhelyek takarítása olyan megbízatás, amely ugyanolyan fontos, mint az irodai munka. Elmondta, hogy ha az illemhelyek nem tiszták, az az egész Bétel-családra és a munkájukra hatással lehet. Később a Japánban végzett Bétel-szolgálatom során az én feladatom volt többek között a mosdók takarítása is, és akkor eszembe jutott ez a gondolat.

Miután visszatértem Japánba, ismét az utazómunkára jelöltek ki. Néhány évvel később, 1966-ban feleségül vettem Ivaszaki Dzsunkót, aki különleges úttörőként szolgált Macue városban. Lloyd Barry, a japán fiókhivatal akkori felvigyázója tartotta a szívet melengető menyegzői beszédet. Dzsunko csatlakozott hozzám az utazómunkában.

1968-ban megváltozott a megbízatásunk, amikor meghívtak a fiókhivatalba, Tokióba, hogy vegyek részt a fordítói munkában. Mivel kevés szoba volt a Bételben, a tokiói Szumida városrészből jártam be dolgozni, Dzsunko pedig különleges úttörő volt a helyi gyülekezetben. Erre az időre már nagyobb fióképületekre volt szükség. Ezért 1970-ben a Társulat vásárolt egy telket Numadzuban, nem messze a Fudzsitól. Ott építettek egy háromemeletes üzemet, lakrészekkel. Mielőtt az építkezés elkezdődött, a telken lévő házak közül többet felhasználtak a Királyság Szolgálati Iskola megtartására — ezt az iskolát a gyülekezeti felvigyázók képzésére szervezték. Kiváltságomban állt oktatni ezen az iskolán, Dzsunko pedig részt vett az ételkészítésben a tanulóknak. Lelkesítő volt látni több száz keresztény férfit, akik különleges képzést kaptak a szolgálatra.

Egy délután azután sürgős táviratot kaptam. Édesanyám kórházba került, és valószínűleg meg fog halni. Felszálltam a nagojai gyorsvonatra, és azonnal a kórházba siettem. Édesanyám öntudatlan állapotban volt, de mellette voltam egész éjjel. Korán reggel meghalt. Amint visszafelé utaztam Numadzuba, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor eszembe jutottak azok a nehéz idők, amelyeken átment az életében, és az a gyengédség, amelyet irántam érzett. Ha Jehova úgy akarja, újra látni fogom őt a feltámadáskor.

A numadzui létesítményeket hamarosan kinőttük. Ezért vásároltak egy 7 hektáros telket Ebina városban, és 1978-ban elkezdődött az új fiókkomplexum építése. Most ezen a telken minden talpalatnyi helyet elfoglal az üzem, a lakóépületek, valamint egy kongresszusi terem több mint 2800 férőhellyel. A legutóbbi bővítést még nem olyan rég az idén fejezték be; ez a bővítés magában foglalta egy 13 emeletes lakóépület és egy ötszintes parkoló-szolgáltató épület építését. A Bétel-családunk most körülbelül 530 főből áll, de az új létesítményekkel együtt a Bétel körülbelül 900 főt tud majd elszállásolni.

Számtalan ok az örömre

Lelkesítő látni a beteljesedett bibliai próféciát, igen, látni, amint „a legkevesebb hatalmas néppé” nőtt (Ésaiás 60:22). Emlékszem, 1951-ben az egyik bátyám ezt kérdezte tőlem:

— Hány Tanú van Japánban?

— Úgy 260 — válaszoltam.

— Csak ennyi? — kérdezte lekicsinylően.

Emlékszem, hogy ezt gondoltam magamban: „Az idő majd megmutatja, hány embert fog Jehova az imádatához vonzani ebben a sintó-buddhista országban.” És Jehova megadta a választ! Ma egyetlen terület sincs Japánban, amely ne lenne kijelölve a prédikálásra, az igaz imádók száma pedig több mint 222 000-re nőtt, 3800 gyülekezetben!

Az életem utóbbi 44 éve, melyet a teljes idejű szolgálatban töltöttem — köztük 32 évet szerető feleségemmel együtt —, rendkívül boldog időszak. Ebből 25 évet szolgáltam a Bétel Fordítói Osztályán. 1979 szeptemberében pedig arra is felkértek, hogy tagja legyek Jehova Tanúi fiókbizottságának Japánban.

Kiváltságnak és áldásnak tekintem, hogy kicsinyke részem lehet abban, hogy segítsünk az őszinte, békeszerető embereknek Jehova imádatához jönni. Sokan megteszik, amit én is tettem — felhagynak a császár iránti odaadással, és az egyedüli igaz Istent, Jehovát imádják. Őszinte vágyam segíteni még sok embernek, hogy a győztes oldalra, Jehova mellé álljon, és elnyerje a békés új világban való örökké tartó életet (Jelenések 22:17).

[Lábjegyzet]

[Kép a 29. oldalon]

Az iskolai oktatás a császár imádata köré összpontosult

[Forrásjelzés]

The Mainichi Newspapers

[Kép a 29. oldalon]

Franz testvérrel New Yorkban

[Kép a 29. oldalon]

Feleségemmel, Dzsunkóval

[Kép a 31. oldalon]

A Fordítói Osztályon munka közben