Jehova életben tartott egy sivatagi börtönben

ISAIAH MNWE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Bírósági tárgyalás nem volt, jómagam pedig nem követtem el semmiféle bűntettet. Mégis kényszermunkára ítéltek egy büntetőtáborban, az Afrika szívében fekvő, tűző naptól hólyagosra égető Szahara-sivatagban. Ami a helyzetemet még nehezebbé tette, az az volt, hogy egyetlen barátom sem tudta, hol vagyok. Ez több mint nyolc évvel ezelőtt történt, 1984 nyarán. Engedjétek megmagyarázni, hogyan kerültem ebbe a baljós helyzetbe.

AMIKOR 1958-ban még csak 12 éves voltam, bátyám Jehova egyik Tanúja lett. Édesanyám és édesapám azonban továbbra is lakóhelyünk, Nigéria, Abia Államának törzsi isteneit imádták.

A biafrai hadseregbe 1968-ban léptem be. Amíg a lövészárokban voltam, Jehova Tanúi semleges magatartására gondoltam, és Istenhez imádkoztam, hogy legyen segítségemre. Megígértem: ha megengedi nekem a háború túlélését, egyik Tanúja leszek.

Amint a háború befejeződött, azonnal lépéseket tettem annak érdekében, hogy ígéretemet beváltsam. Alámerítésemre 1970 júliusában került sor, és én mint úttörő azonnal beléptem a teljes idejű szolgálatba. Idővel azután kineveztek vénnek a keresztény gyülekezetbe. Nemsokára meghívtak a nigériai fiókhivatalba, hogy misszionáriusként egy szomszédos országban szolgáljak, ahol Jehova Tanúi munkáját nem ismerték el törvényesen. A megbízatást elvállaltam, és 1975 januárjában útlevéllel a kezemben útban voltam a kijelölt ország felé.

Letartóztatatás

Ezerkilencszázhetvennyolcban megbíztak, hogy keresztül-kasul utazva az országban meglátogassam a Tanúkat. Mivel kevesen voltak, nagy területeket kellett beutaznom, felkeresve az összes várost, ahol gyülekezetek voltak, valamint bejárva azokat a térségeket, ahol érdeklődők laktak. Gyakran előfordult, hogy rendőri ellenőrzőpontokon kihallgattak bennünket. Két ízben is — négy-négy napra — őrizetbe vettek és kihallgattak a munkánkkal kapcsolatban.

Azután, 1984 júniusában, egyik vasárnap, amint éppen a szántóföldi szolgálatra készülődtünk, egy irántunk barátságot tanúsító hatósági ember értesített minket: a rendőrség nyomoz Jehova Tanúi után, hogy letartóztassa őket. Egy hét múlva a Togóból származó Djagli Koffivit és engem letartóztattak. Elvittek a rendőrkapitányságra és megparancsolták nekünk, hogy adjuk át a városban élő összes Jehova Tanúja névsorát. „Hacsak nem nevezitek meg őket — mondták — nem bocsátunk szabadon benneteket.”

„Önök a rendőrök — válaszoltam. Az Önök dolga, hogy megtalálják azokat az embereket, akiket keresnek. Én nem vagyok az ügynökük.” A vita mintegy 30 percig tartott s a rendőrség veréssel fenyegetőzött. Mi mégsem fedtük fel előttük keresztény testvéreink nevét. Erre elhatározták, hogy elkobozzák a Biblia megértését segítő könyvekből álló terjedelmes könyvtáramat.

Rendőri őrizetben

Miután visszatértünk a rendőrségre a könyvekkel, Djagli és én kiraktuk őket. Eközben egy papír esett ki a nagybetűs Bibliámból. Egy körzetgyűlés programja volt, amelyen nyomtatásban ott állt az országban élő összes keresztény vén neve. Gyorsan felkaptam és belegyűrtem a zsebembe. Az egyik rendőr azonban meglátta ezt és felszólított, hogy adjam át neki. Mondanom sem kell, szörnyű érzés volt.

A papírt a szobában levő asztalra tették, ahova Djagli és én a könyveket hordtuk. Amikor a következő rakománnyal bementem, egyenesen az asztalhoz léptem, elvettem a papírt és beledugtam a zsebembe. Majd azt mondtam, hogy könnyítenem kell magamon. Egy rendőr kíséretében távoztam a toalettek irányába. Miután beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött, darabokra téptem a papírt, az öblítővíz pedig véglegesen eltüntette.

Amikor a rendőrök megtudták, mi történt, dúltak-fúltak haragjukban. Attól azonban féltek, hogy bármit is tegyenek miatta, mivel a feletteseik hanyagsággal vádolták volna őket, hogy alkalmat adtak a papír megsemmisítésére. Tizenhét napos fogvatartás után a rendőrfelügyelő ránk parancsolt, hogy szedjük össze a holminkat, mert máshova visznek. Néhány ruhadarabot betettünk egy műanyag zacskóba, legalulra pedig egy kisméretű Bibliát helyeztem, melyet egy látogató csempészett be nekünk.

A Tanúkat sikerült értesítenünk, hogy elvisznek, de hogy hova, azt nem tudtuk. Másnap, 1984. július 4-én korán reggel a rendőrfelügyelő ébresztett fel. Átkutatott bennünket, és felszólított, hogy minden ruhaneműt szedjünk ki a zacskóból és tegyük azokat a karunkra. Amikor azonban az utolsó inget kivettem volna, azt mondta, visszarakhatok mindent; így hát a Biblia rejtve maradt.

Sivatagi börtön

A rendőrök kocsival vittek a repülőtérre, ahol egy katonai repülőgépre szálltunk. Órákkal később megérkeztünk egy mintegy 2000 lélekszámú városba, amelynek közelében létesítettek egy börtönt. Országúton mintegy 650 kilométerre van a legközelebb eső városhoz. A repülőgépről a börtönbe vittek ott pedig a börtön főfelügyelőjének gondjaira bíztak. Családjaink vagy barátaink egyike sem tudta, hova vittek.

A város, ahova kerültünk, egy oázis a Szaharában. Cserjék, néhány fa, és szárított vályogtéglával falazott építmények helyezkedtek el ott. Vízhez úgy juthattunk, ha egy vagy másfél méterre mélyre leástunk. Egy 31 éves bennszülött szerint egész élete alatt ő csak egyszer látott itt esőt! A vidék rendkívül forró volt. Az egyik fogoly szerint a foglyok lakónegyedében a hőmérő egyszer 60 °C-ot mutatott. Szüntelenül fújt a szaharai szél, arcunkba hordva a homokot, ami bőrünket szúrta, és szemünbe jutva nagy fájdalmat okozott.

Bárki, aki arra a helyre érkezett, azonnal felismerte, hogy ez az ország legutolsó és legkeményebb büntető központja. A börtönt magas fal vette körül, mely némi védelmet nyújtott az állandó szél és a tűző nap ellen. A fal ellenben nem a szökés megakadályozására szolgált, hiszen nem volt hova menni. Az oázison kívül nem volt egyetlen fa sem, nem volt egyáltalán semmi, ami árnyékot nyújtott volna bárkinek, aki menekülni akart.

Mielőtt beléptünk a börtönbe, a főfelügyelő átkutatott minket. Parancsot adott, hogy vegyünk ki mindent a szatyrunkból. Egyenként kiemeltem az ingeket belőle. Amikor az az egyetlen ing maradt benne, ami a Bibliát takarta, felemeltem a zacskót, hogy a bent maradt inggel megmutassam neki, ezt mondtam: „Ez minden, amit magunkkal hozhattunk.” Elégedett arckifejezéssel beküldött minket a börtön udvarára. A Biblia volt az egyetlen kiadvány, ami a birtokunkban maradt.

Élet a börtönben

Összesen talán 34 foglyot őriztek itt. Ők voltak az országban a leghírhedtebb és legveszélyesebb bűnözők. Köztük több gyilkos, akiket javíthatatlan bűnözőknek tekintettek. Mindannyian két nagy cellában aludtunk, melyeket egy nyitott mosdóhelyiség választott el. A mosdóhelyiségben elhelyeztek egy fedetlen hordót, amelyet toalettnek használtak. Bár ezt a hordót minden reggel kiüríttették a foglyokkal, úgy tűnt, hogy a sivatag összes legye odarepül, hogy hűsöljön és a hordó piszkából lakmározzon.

Egyedüli táplálékunk a cirok volt. Egy fogoly őrölte, főzte és mérte tányérokba, amelyikből minden fogoly alvógyékényére helyezett egyet. Az ételt viszont nem fedték le. Mire visszatértünk a munkából, százával lepték el a legyek mindannyiunk tányérját, amelyen a cirokból készült vacsora várt. Amikor felvettük a tányérunkat, a legyek hangos zümmögéssel repültek el. Az első két napon nem ettünk semmit. Végül aztán a harmadik napon, amikor elhessentettük a legyeket és eltávolítottuk a bebőrösödött, száraz részt az étel felszínéről, enni kezdtünk a cirokvacsorából. Imádkoztunk, hogy Jehova óvja meg az egészségünket.

A tűző nap alatt dolgoztunk ledöntve a régi börtön udvarának falát, újat építve helyette. Rendkívül kemény munka volt ez. Reggeli 6 órától megállás nélkül délig dolgoztunk, akkor ettünk valamit, majd este 6 óráig dolgoztunk. Szabadnapok nem voltak. Nemcsak a hőségtől szenvedtünk, hanem a téli hidegtől is. És szenvedtünk a kegyetlen őröktől.

A szellemi erőnlét megőrzése

Djagli és én titokban olvastuk a Bibliát, és megbeszéltük egymással, amit tanultunk belőle. Nem olvashattunk nyíltan, mert elvették volna a Bibliát, bennünket pedig megbüntettek volna. Egy fogolynak, akivel bibliatanulmányozásba kezdtem, volt egy petróleumlámpája, amit időnként én is használhattam. Gyakran előfordult, hogy hajnali egy vagy két órakor felébredtem és körülbelül ötig olvastam. Ily módon sikerült végigolvasni a Bibliát.

Prédikáltunk a többi fogolynak, és egyikük beszélt rólunk a főfelügyelőnek. Nem számítottunk rá, hogy a felügyelő egy Ébredjetek! folyóiratot ad az illető fogolytársunknak, amit az továbbít nekünk. Én pedig újra meg újra elolvastam azt. Az, hogy olvastunk és prédikáltunk, segített szellemileg erősnek maradnunk.

Kapcsolatba lépünk barátainkkal

Nem kaptunk engedélyt arra, hogy bárkinek is levelet írjunk vagy küldjünk. Valaki azonban, aki barátságos volt irántunk, megígérte, hogy segít nekem. Augusztus 20-án mintegy hat héttel azután, hogy megérkeztünk, titokban két levelet írtam; az egyiket a nigériai nagykövetségnek, a másikat testvéreknek, akik a barátaim voltak. Eltemettem a leveleket a homokban, a helyet pedig egy nagy kővel jelöltem meg. Később a barátunk odajött és kiásta a leveleket.

Hetek múltak el, és én nem kaptam semmi hírt. Napról napra fogyott a reményem azt illetően, hogy kézbesítették őket. De a levelek mégis eljutottak a címzettekhez; Tanútársaink pedig felvették a harcot, hogy elérjék szabadon bocsátásunkat. A nigériai külügyminiszter is érdeklődést tanúsított az ügy iránt, és megkereste annak az országnak a kormányát, amely bebörtönzött, hogy megtudja, miért zártak be egy ilyen börtönbe.

Időközben 1984. november 15-e reggelén elvittek bennünket takarítani. Az őrök egy gimnázium toalettjébe vezettek, amelyet már hetek óta használtak annak dacára, hogy el volt dugulva. Tele volt emberi ürülékkel. Az én munkám — mondták az őrök — az, hogy kitakarítsam. A rendelkezésemre álló egyedüli szerszámok a kezeim voltak. Amíg azon gondolkoztam, hogyan fogjak hozzá ehhez az undorító munkához, a főfelügyelő odaérkezett, és közölte, hogy a térség körzeti megbízottja beszélni kíván velem.

Megérkezésem után a körzeti megbízott elmondta, hogy nemrégiben beszélt az ország elnökével, aki tudomást szerzett kínos helyzetemről. Az elnök kifejtette, hogy ha ismertetném az országban élő Jehova Tanúi nevét, azonnal szabadlábra helyeznének és a következő repülőgéppel távozhatnék. Én ismét csak azt mondtam, ha kezüket Jehova Tanúira akarják tenni, akkor az a rendőrség dolga, hogy felkutassa őket. A körzeti megbízott figyelmeztetett, hogy jól fontoljam meg az ajánlatukat. Négy vagy öt napot adott arra, hogy átgondoljam a dolgokat. Ezután elbocsátott, s az őrök visszakísértek a börtönbe, és — köszönet érte — nem ahhoz a toaletthez!

Öt nap elmúltával a körzeti megbízott magához hívatott és megkérdezte, hogyan döntöttem. Megmagyaráztam neki: egyedüli oka annak, hogy fogolyként tartanak a börtönükben az, hogy az igaz Isten mellett tanúskodtam; még arról is biztosítottam, hogy semmi rosszat nem tettem. Megmagyaráztam, hogy törvényes útlevéllel rendelkezem, valamint tartózkodási engedéllyel. Összes okmányaim rendben vannak, és bármikor, bármelyik városba utaztam, mindig jelentkeztem a rendőrségen, hogy megbizonyosodjam: minden rendben van. Mivel semmilyen bűntényt nem követtem el, megkérdeztem: „Miért sújtanak ilyen büntetéssel? Ha nemkívánatos személy vagyok az országban, miért nem toloncolnak ki? Miért kényszerítettek, hogy erre a helyre jöjjek?”

Mintegy 15 percig beszéltem. Amikor befejeztem a mondanivalómat, felszólítottak, hogy az elhangzottakat foglaljam írásba, és biztosítottak róla, hogy magyarázatomat továbbítják az elnökhöz. Elláttak papírral, én pedig négy oldalt teleírtam.

Végre szabadlábon!

Többet nem hallottam az ügyről egészen 1985 januárjáig, miután körülbelül hét hónapja börtönben tartottak. Ezen alkalommal felkeresett a főfelügyelő és megkérdezte, hogy én írtam-e levelet a nigériai nagykövetségnek. „Igen” — válaszoltam.

„Miért tette ezt? Miért nem tudatta ezt velem?” — kérdezte.

Közöltem vele, hogy az ügy nem az ő hatáskörébe tartozott. Arról azonban biztosítottam őt, hogy semmit sem írtam benne ellene, hiszen neki semmi része nem volt abban, hogy engem börtönbe juttattak. „Még az édesanyám sem tudja, hol vagyok” — mondtam. Ezután azt akarta tudni, hogyan juttattam ki a börtönből a levelet, de én kereken megtagadtam a választ.

Másnap az őrök készenlétbe helyeztek egy Land-Rovert és tudtunkra adták, hogy engem és Djaglit elvisznek innen. Kivittek a börtönből, mezítelenre vetkőztettek és átkutattak. A Bibliámat már korábban odaadtam egy fogolynak, akivel bibliatanulmányozást folytattam, mert tudtam, hogy az őrök elkoboznák, ha megtalálnák nálam. A férfi, aki a Bibliát megkapta, azt ígérte, hogy amikor szabadlábra helyezik, Jehova egyik Tanúja lesz. Imádkozunk érte, hogy valóban így legyen.

Röviddel ezután kitoloncoltak Nigériába, és 1985 februárjában mint utazófelvigyázó folytattam szolgálatomat abban az országban. Mint körzetfelvigyázó szolgálok Nigériában 1990 óta. Djagli mint hűséges Tanú most Elefántcsontparton szolgál.

Ebből a tapasztalatból elsősorban azt a tanulságot vontam le, hogy Jehova Isten életben tud tartani minket még a legkeményebb próbák alatt is. Újra és újra velünk volt az ő keze, oltalmazott minket a börtönben. Szabadlábra helyezésünk belém véste, hogy Jehova nemcsak azt tudja, hol vannak az ő szolgái és milyen szenvedéseken mennek keresztül, hanem azt is, hogyan mentse ki őket a próbák alól (2Péter 2:9).