Dél-Afrikában Jehova szervezetével felnőve
Frans Muller elmondása alapján
AMIKOR bátyámmal, Daviddel az esti vonathoz közeledtünk, amivel a fokvárosi központi állomásról szoktunk utazni, meglepve láttuk a feliratot: „Csak fehéreknek.” A Nacionalista Párt nyerte meg a választást 1948-ban, és bevezette az apartheidpolitikát.
Természetesen a faji megkülönböztetés már régóta gyakorlatban volt Dél-Afrikában, ahogyan ez a legtöbb afrikai országban történt a gyarmati idők során. Most azonban törvény tette kötelezővé, és nem utazhattunk többé egy kocsiban a sötétebb bőrű dél-afrikaiakkal. Az apartheidpolitika negyvennégy évvel később szűnt csak meg.
A törvényesített apartheid egész ideje alatt — amely kihívásnak bizonyult abban, hogy úgy folytassuk szolgálatunkat, ahogy mi szerettük volna — Jehova Tanúi teljes idejű szolgájaként tevékenykedtem. Ma, 65 éves koromban, visszatekinthetek Jehova szervezetének csodálatos növekedésére Dél-Afrikában, és hálás vagyok azért a kiváltságért, hogy együtt növekedhettem fel vele.
Keresztény örökség
Amikor édesapám fiatal volt, minden nap korán reggel hangosan fel kellett olvasnia nagypapámnak a Bibliából. Idővel édesapám mély szeretetet fejlesztett ki Isten Szava iránt. Amikor megszülettem 1928-ban, édesapám az egyházközségi tanácsban szolgált a holland református egyháznál Potgietersrusban. Ebben az évben a nagybátyám a The Harp of God (Az Isten hárfája) című könyvből adott neki egy példányt.
Édesapám azonban azt mondta édesanyámnak, égesse el a könyvet, mivel ez egy szektától van. Édesanyám viszont megtartotta, és az egyik nap, amikor édesapám történetesen felvette, a könyv a „Kínoz-e bárkit is Isten” alcímnél nyílt ki. Bár biztosra vette, hogy a Bibliakutatók — ahogyan akkoriban hívták Jehova Tanúit — tévednek, kíváncsisága győzött, és elkezdte olvasni. Nem tudta letenni a könyvet. Kora hajnalban, amikor ágyba ment, ezt mondta: „Anya, attól tartok, náluk van az igazság.”
A következő nap édesapám 50 kilométert biciklizett, hogy még több könyvet szerezzen a legközelebbi Bibliakutatótól. Rendszeresen késő éjszakákba nyúlóan szokta olvasni azokat. Azt is megpróbálta, hogy meggyőzze a holland református lelkészt a Biblia igazságairól, amit tanult, azt remélve, az egyház majd kiigazításokat tesz. Erőfeszítései azonban hiábavalóak voltak, így kilépett az egyházból, és buzgón elkezdett prédikálni. A Biblia igazsága lett az élete és az lett a legfontosabb dolog az otthonunkban. Ilyen környezetben nőttem fel.
Később édesapám úttörő lett, vagyis teljes idejű szolga. Nagy távolságokat utazott be egy öreg Ford T-modellel, hogy prédikáljon. Egypár év elteltével növekvő családunk szükségletei arra kényszerítették, hogy hagyja abba az úttörőszolgálatot, de nagyon aktív maradt a prédikálószolgálatban. Vasárnaponként olykor 90 kilométerre elutaztunk vele, hogy prédikáljuk a Jóhírt Pietersburg városában.
Sikeres üzlet
Édesapám végül nyitott egy kis vegyeskereskedést. Ez hamarosan kétszeresére bővült, és apám egy másik kereskedést nyitott. Néhány gazdag farmer betársult édesapámhoz, és idővel közösen egy nagykereskedést működtettek, emellett egy széles körben kiterjedt, hat kiskereskedésből álló láncot is.
Bátyáim közül néhányan csatlakoztak az üzleti vállalkozáshoz, és ekkorra már olyan kilátásuk volt, hogy gazdagok lesznek. Szellemiségünk azonban megsínylette. Elfogadhatóbbá váltunk a világi barátok, valamint a szomszédok számára, akik meghívtak minket a partijaikra. Látva a veszélyt, édesapám összehívta a családot egy megbeszélésre, és úgy határozott, hogy eladja az üzletet, és elköltözünk Pretoriába, így többet tudnánk tenni Jehova szolgálatában. Csupán egyetlen boltot hagyott meg, amelyet alkalmazottak láttak el.
Bátyáim, Koos és David elkezdték az úttörőszolgálatot, csatlakozva ezzel nővéremhez, Linához. Az 1942-es év egyik hónapjában 10 fős családunk 1000 órát töltött a prédikálószolgálatban. Ebben az évben szimbolizáltam víz alá merítéssel, hogy életemet átadtam Jehovának.
Amiért korán abbahagytam az iskolát
1944-ben, amikor a második világháború leginkább tombolt, Gert Nel, Jehova Tanúi egyik utazófelvigyázója megkérdezte: tervezem-e, hogy belépek az úttörők soraiba. „Igen — válaszoltam — két év múlva, amikor befejezem a középiskolát.”
Visszatükrözve, hogy az akkori időkben sokan Jehova Tanúi közül milyen szemléletmóddal rendelkeztek, így figyelmeztetett: „Légy óvatos, nehogy Armageddon az iskolapadban találjon!” Mivel nem szerettem volna, ha ez történne, otthagytam az iskolát és beléptem az úttörőmunkába 1945. január 1-jén.
Az első megbízatásom Vereenigingbe szólt, közel Johannesburghoz, társaim Piet Wentzel és Danie Otto voltak. Gyakran több mint 200 órát prédikáltam havonta. Idővel Pietet áthelyezték Pretoria városába, és Danie-nak abba kellett hagynia az úttörőszolgálatot, hogy segítsen idősödő édesapjának a farmon. Így Vereenigingben én maradtam egyedül Tanú, aki ellátta a 23 házi bibliatanulmányozást.
Nem sokkal ezután, egy levelet kaptam a fiókhivataltól, melyben áthelyeztek Pretoriába. Bár abban az időben nem értettem az új kinevezés okát, később rájöttem, hogy nem lett volna bölcs dolog, ha egy tapasztalatlan 17 évest magára hagynak. Még sokat kellett tanulnom és ez talán elbátortalanított volna.
Miután Pretoriában szolgáltam és megszereztem a szükséges tapasztalatokat, meghívtak, hogy legyek különleges úttörő. Majd Piet Wentzellel együtt megszerveztük, hogy gyakorlati szolgálati kiképzést adjunk a fiatalabbaknak, akik Pretoriába jöttek úttörőszolgálatra. Ekkorra Pietet nevezték ki utazófelvigyázónak ezen a területen. Később feleségül vette testvéremet Linát, és most együtt szolgálnak a dél-afrikai fiókhivatalban.
A Pretoriába jött úttörők között volt Martie Vos, egy bájos fiatal hölgy, aki Tanú családban nevelkedett. Romantikus vonzalmat éreztünk egymás iránt, de még csak tizenévesek voltunk, túl fiatalok ahhoz, hogy összeházasodjunk. Amikor különböző helyre neveztek ki minket, levelezés útján tartottuk fenn a kapcsolatot.
Bétel-szolgálat és Gileád Iskola
1948-ban meghívtak, hogy szolgáljak a Watch Tower Society fiókhivatalában Fokvárosban. Abban az időben nem volt közös lakóhelye tizenhetünknek, akik három bérelt irodában és egy kis nyomdában dolgoztunk a közelben. Néhányunkat családoknál szállásoltak el, míg mások penziókban laktak.
A Bétel-család 17 tagja minden reggel a kis nyomda öltözőjében gyűlt össze a reggeli imádatra. Sokunknak egyénileg kellett gondoskodnunk az ebédről. Majd egy egész napi munka után a lakónegyedeinkbe utaztunk, amely Fokváros különböző részén volt. Egyik ilyen utazásom során történt, amiről már említést tettem, hogy testvéremmel, Daviddel meglepve láttuk a feliratot, amely ezt a bejelentést tartalmazta: „Csak fehéreknek.”
Amikor először mentem a fokvárosi fiókhivatalba, rájöttem, hogy még mennyi mindent kell tanulnom, ezért megkérdeztem Phillips testvért, a fiókhivatalunk felvigyázóját: „Mit kell tennem ahhoz, hogy felzárkózzam?”
„Frans — válaszolta —, ne nyugtalankodj a felzárkózás miatt! Csak haladj együtt a szervezettel!” Mindig megpróbáltam ezt tenni, és megtanultam, ha lépést tartunk azzal, amiről Jehova szervezete gondoskodik a szellemi eledel és az irányítás útján, akkor azzal együtt növekszünk.
1950-ben meghívtak, hogy vegyek részt a misszionáriusképző Őrtorony Gileád Biblia Iskolában a 16. osztályban. Az iskola abban az időben New Yorkban, South Lansingban volt, a New York-i Brooklyntól körülbelül 400 kilométerre északra. Míg ideiglenesen Jehova Tanúi főhivatalában dolgoztam Brooklynban, közvetlenül megfigyeltem Jehova látható szervezetének központját. A vezető testvérek teljes lelkű önátadása mélységes nagyraértékeléssel töltött el Jehova szervezete iránt.
Szolgálatom folytatása
Miután visszatértem Dél-Afrikába, kijelöltek, hogy mint utazófelvigyázó szolgáljak Észak-Transvaalban, ahol felnőttem. Hatévi levelezés után Martie-val összeházasodtunk 1952 decemberében, és Martie csatlakozott hozzám az utazószolgálatban. Keresztény testvéreink nagyraértékelése a látogatásainkkal kapcsolatban szívmelengető érzés volt.
Például egyik alkalommal, mikor egy farmközösség gyülekezeténél szolgáltunk, egy családnál szálltunk meg, akik elnézést kértek azért, hogy nem volt a tea, illetve a kávé mellé tej. Később megtudtuk, eladták az egyetlen tejet adó tehenüket, hogy legyen elég pénzük benzint vásárolni, és el tudjanak vinni minket a távoli területükre, hogy tanúskodjunk a farmereknek. Mennyire szerettük az ilyen testvéreket!
Néha alkalmatlannak éreztem magam a körzeti munkára, különösen akkor, amikor nehézségekkel kellett foglalkoznom, beleértve az idősebbek nehézségeit is. Egy alkalommal érzelmileg oly kimerültnek éreztem magam, hogy azt mondtam Martie-nak, ne lepődjön meg, ha újra az úttörőszolgálatra jelölnek ki bennünket, a tapasztalatlanságom miatt. Biztosított arról, hogy boldog volna, ha bármilyen minőségben, amíg csak lehet megmaradhatnánk a teljes idejű szolgálatban.
Képzelhetitek mennyire meglepődtünk, amikor a következő gyülekezethez érkeztünk és a posta a kerületfelvigyázói munkára való kinevezésemet tartalmazta! Közel két éven keresztül bejártuk Dél-Afrikát és Namíbiát, amit akkoriban Délnyugat-Afrikának hívtak. Az apartheid rendszer miatt azonban a munkánk sokszor nehéz volt. Gyakran megtagadták tőlünk az engedélyt, hogy belépjünk a fekete településekre, és néha nem kaptuk meg az engedélyt a kongresszusokra.
Például 1960-ban megkaptuk az engedélyt arra, hogy körzetgyűlést tartsunk Sowetóban. Fekete testvéreink, akik távoli gyülekezetekből jöttek, már megvették a vonat és a buszjegyeket, hogy eljöjjenek, de a kormány hallott a terveinkről, és törölte az engedélyt. Tapintatosan beszéltünk egy barátságos felügyelővel az egyik városban 20 kilométerre Johannesburg másik oldalától. Kedvesen gondoskodott még jobb lehetőségekről, és egy csodálatos kongresszusunk volt, amelyet több mint 12 000-en élveztünk!
Mennyire megváltoztak a körülmények az elmúlt években! Most, hogy az apartheid megszűnt, szabadon találkozhatunk, bármelyik fekete, fehér, színes bőrű, vagy indiai területen. Emberfajtákra való tekintet nélkül, bárki egymás mellé ülhet és örvendhet egymás társaságának. Egyedül a nyelvi különbségek befolyásolják, hogy ki hova szeretne ülni.
Egy fájdalmas lecke
Még 1947-ben édesapám egy nagy hibát követett el. Az üzlet, amely 200 kilométerrel távolabb volt, mint ahol édesanyámmal laktak, a tisztességtelen vezetés miatt nem jövedelmezett, ezért visszaköltözött egyedül, hogy ő maga vezesse. Az édesanyámtól távol töltött hosszú idő okozta, hogy kísértésbe esett. Ennek következménye miatt kiközösítették.
Fájdalmas, személyes tapasztalatként hatott rám, hogy a Biblia igazsága iránti buzgóság nem elég. Mindannyiunknak ragaszkodnunk kell a Biblia alapelveihez (1Korinthus 7:5). Sok év múlva édesapámat visszafogadták a keresztény gyülekezetbe és hűségesen szolgált egészen a haláláig, 1970-ig. Drága édesanyám 1991-ben bekövetkezett haláláig hűséges maradt.
További áldások
Martie-val 1958-ban részt vettünk a legnagyobb kongresszuson, amit Jehova Tanúi valaha is tartottak, a Yankee Stadionban és a Polo Groundsban, New Yorkban. Szívünk egyszerűen betelt örömmel, hogy Jehova csodálatos szervezetének a tagjai vagyunk. Az, hogy együtt lehettünk a 253 000 fős tömeggel vasárnap délután, egy olyan élmény volt, amit sosem fogunk elfelejteni. Itt volt előttünk valóságként a ’nagy sokaság, minden nemzetből’ békésen egybegyűjtve (Jelenések 7:9, 10). Martie ottmaradt New Yorkban, hogy részt vegyen a Gileád Iskolán, és én visszatértem a kerületfelvigyázói munkához Dél-Afrikába.
1959-ben Martie elvégezte a Gileád Iskola 32. osztályát, és miután visszatért, meghívtak bennünket, hogy szolgáljunk a dél-afrikai fiókhivatalban, ami akkor közel volt Elandsfonteinhez, Johannesburg keleti részéhez. Az évek során több dologban láttam a szervezet előrehaladását, különösen növekedését a szeretetben és az együttérzésben. Megtanultam, hogy Jehova a szervezetét Jézus Krisztuson keresztül irányítja, és azokat fogja felhasználni, akik rendelkezésre bocsátják magukat.
1962-ben visszatértem Brooklynba, New Yorkba, hogy részt vegyek egy tízhónapos fiókhivatali kiképző tanfolyamon. Ez hasznosnak bizonyult, amikor 1967-ben kineveztek a dél-afrikai fiókhivatal felvigyázójának. 1976-ban fiókhivatali bizottságot neveztek ki, így a felelősség a fontos döntések meghozatalánál Dél-Afrikában öt gyakorlott keresztény vén vállára került.
Élet az apartheid alatt
Az apartheid törvénye a mi fiókhivatalunk működését is érintette. Amikor az elandsfonteini Bétel-otthont felépítették 1952-ben, a törvény egy különálló épületet követelt meg hátul, ahol el lehet szállásolni a fekete és színes bőrű testvéreket. A törvény azt is megkövetelte, hogy külön étkezzenek a fehérektől, úgynevezett afrikai negyedekben. Későbbi elrendezés szerint a Bétel-konyhában ettek. Ez volt az étkezési elrendezés, amikor mi a Bételbe érkeztünk 1959-ben. Minden porcikám lázadt ez ellen a faji megkülönböztetés ellen.
Idővel a kormány visszavonta annak engedélyét, hogy a fekete bőrű testvéreink a Bétel-otthon fő épületének végében lévő részben maradjanak. Ezeknek a testvéreknek a fekete településeken kellett maradniuk körülbelül 20 kilométerrel távolabb. Néhányan bérelt lakásokban laktak, mások legényszálláson. Ezek a borzasztó körülmények sok éven keresztül tartottak.
Bételbővítés
Időközben az elandsfonteini Bételt ki kellett bővíteni. Háromszori terjeszkedés után elértük a telek beépíthetőségének határát. A Vezető Testület meghagyta nekünk, hogy egy új ingatlant keressünk olyan helyen, ahol remélhetőleg a helyi hatóságok megengedik, hogy egy új Bétel-komplexumot építsünk, és ott maradhatnának fekete bőrű testvéreink is. Ezek után a Bétel-család minden reggel azért imádkozott, hogy bárcsak Jehova megnyitná valahogy az utat ez előtt.
Milyen örömteli volt az a nap, amikor végül találtunk egy alkalmas földterületet, Krugersdorp külterületén, Johannesburgtól nyugatra! Azonban megint csak azt követelték meg tőlünk, hogy egy különálló épületet építsünk a fekete bőrű testvérek számára. Mi alkalmazkodtunk, de nem kaptuk meg az engedélyt 20-nál több fekete bőrű testvér elhelyezésére. Hála érte, az 1980-as évek közepén, a dolgok kezdtek megváltozni. A kormány enyhített szigorú apartheid törvényén, és több fekete, színes bőrű és indiai testvért hívtunk meg, hogy szolgáljanak velünk együtt a Bételben.
Ma egy boldog, egységes Bétel-családunk van, ahol a testvérek emberfajtákra vagy bőrszínre való tekintet nélkül, bármelyik épületben élhetnek, amelyiket választják. Évekig tartó küszködés után mint vallás, végül a törvényes elismerést is megkaptuk. Helyi törvényes társulatot alapítottunk, amelyet úgy jegyeztek be, mint „Dél-afrikai Jehova Tanúi”. Most már saját házasságkötőkkel rendelkezünk és a fekete területeken a Királyság-termek gomba módra szaporodnak.
Mennyire előrehaladt Jehova szervezete a korai napok óta, amióta Fokvárosban szolgálok a fiókhivatalban! A 17 fős kicsiny, Bétel-otthon nélküli családból mára több mint 460 fős Bétel-családdá növekedtünk, egy modern Bétel-komplexummal, bonyolult számítógépekkel, rotációs gépekkel és egy gyönyörű Bétel-otthonnal! Igen, kiváltságomban állt együtt felnőni Jehova szervezetével Dél-Afrikában. Amióta elkezdtem a szolgálatot, úgy 50 évvel ezelőtt, a hírnökök száma körülbelül 400-ról mostanra majdnem 55 000-re növekedett!
Hálás vagyok Jehovának, hogy 40 éve ilyen támogató feleség áll az oldalamon. „Csordultig van a poharam” (Zsoltárok 23:5). Martie-val együtt hálásak vagyunk, amiért tagjai lehetünk Jehova szelleme által irányított szervezetének, és elhatároztuk, hogy továbbra is szolgáljuk Jehovát a házában, a Bételben, és lépést tartunk ezzel az előrehaladó szervezettel.
[Terképek a 19. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
ANGOLA
ZAIRE
ZAMBIA
ZIMBABWE
BOTSWANA
NAMÍBIA
SWAZIFÖLD
LESOTHO
DÉL-AFRIKA
Pretoria
Johannesburg
Fokváros
Port Elizabeth
DÉLI-ATLANTI-ÓCEÁN
INDIAI-ÓCEÁN
MOZAMBIK CSATORNA
[Kép a 20. oldalon]
Piet Wentzel és Frans Muller (balra) az úttörőszolgálatban 1945-ben
[Kép a 23. oldalon]
Frans és Martie Muller