Teljesültek ’szívem vágyai’

P. J. Wentzel elbeszélése nyomán

AMIKOR hajónk Dél-Afrikából befutott a New York-i kikötőbe, egy néger férfi fogadott bennünket a hajókikötőben. Őt bízták meg azzal, hogy engem, feleségemet, és egy velünk utazó idősebb hölgyet szálláshelyünkre elvigyen. Egy néger lakónegyedben álltunk meg. Vezetőnk kiszállt, hogy ellenőrizze a pontos címet, ahová mennünk kellett. „De Piet”, mondta nekem feleségem, „itt mindenki fekete!”

„De hiszen Amerikában vagyunk!” — emlékeztettem feleségemet a tényre. „Itt nincsen faji megkülönböztetés; fehérek, feketék mind egyenjogúak.” (Persze bensőmben abban reménykedtem, bárcsak fehéreknél helyeznének el engem is, feleségemet is!) Aztán visszatért a vezetőnk és útitársunkat elvitte. Egy néger család fogadta szívélyesen otthonába.

Ezután ránk került a sor. Mi is ugyanabban a néger lakónegyedben kaptunk szállást. Amikor vendéglátónk és felesége kijött autónkhoz, azért imádkoztam szívből Istenhez, hogy segítsen leküzdeni a szülői örökségből esetleg még megmaradt faji előítéletet.

New York-i néger vendéglátóink igazi meleg szeretettel fogadtak bennünket. Bevezettek szobánkba, ahol minden ragyogott a tisztaságtól. Amikor magunkra maradtunk, egy pillanatig nem tudtunk megszólalni. Lina az ágyhoz lépett, felemelte a takaró sarkát, és így szólt: „Képzeld Piet, életemben első ízben kell aludnom egy néger nő ágyában!” De, ahogy közelebbről megismertük vendéglátóinkat, olyan mértékben megkedveltük őket.

Miért jelentett számomra és útitársaim számára nem mindennapi erőfeszítést a faji előítélet leküzdése?

Korábbi hatások

1922-ben születtem Bonnievale-ban, egy Fokvárostól 160 kilométerre eső dél-afrikai városkában. Apám a holland református egyház tagja volt. A templom kizárólag a fehérek részére volt fenntartva. A feketéknek is volt templomuk, de az az ő városrészükben volt, ahol ők laktak. Gyermekkoromtól úgy neveltek bennünket, hogy a faji elkülönülést tudomásul kellett vennünk.

El lehet képzelni, milyen mélyen gyökerező volt nálunk a faji előítélet! Azt tanították velünk, hogy mi, fehérek, felsőbb rendűek vagyunk. Lenéztük a feketéket és úgy kezeltük őket, mint akik társadalmilag nem egyenlők velünk. Gyermekkoromban rendszerint csak a hátsó ajtót használhatták, és ha teával kínáltuk meg őket, akkor egy külön edénybe kapták meg teájukat, ami kizárólag részükre volt fenntartva. A mennyben lehet, hogy másképpen lesz — próbálták velünk elhitetni —, de a földön szigorúan meg kell tartani a faji elkülönülést a fehérek és feketék között.

Amikor 17 éves elmúltam, megkérdeztem édesapámtól, megengedi-e, hogy konfirmálkozzam. Nem egyezett bele, mert túl fiatalnak talált rá. Egy év múlva viszont már ő szólt nekem, hogy ha akarok, akkor konfirmálhatok. Én nagyon komolyan vettem a konfirmációt. Úgy tekintettem ezt, mint Istennek való önátadást az ő akarata cselekvésére. Mivel mind ez ideig a világnak és kívánságainak éltem s ráadásul még erős dohányos is voltam, tudtam, hogy gyökeresen meg kell változnom.

Az ebédidő nagy részét bibliaolvasással töltöttem. Nagy felismerés volt számomra — és ezt be kellett látnom —, hogy sem az én, sem a hozzátartozóim életmódja nem felelt meg a Biblia követelményeinek. És bár én a Bibliát saját anyanyelvemen, afrikaansul olvastam, ennek ellenére sok mindent nem értettem meg. Ettől kezdve nemcsak olvastam a Bibliát, hanem azért is imádkoztam, hogy Isten segítségével meg is érthessem.

Amikor elközeledett a konfirmálódásomra való felkészülés ideje, a Bibliát jóformán már végigolvastam. Megkérdeztem édesapámtól, hol van szó a Bibliában konfirmációról, hogy jobban utána nézhessek neki.

Válasza így hangzott: „Erről nincs szó a Bibliában. Ez egyházi követelmény.” Ez volt első megdöbbenésem.

„De ha Isten Szavában nincs szó konfirmációról, hogyan fogadhatom el akkor?”, kérdeztem tőle. „És hogyan bízhatom életemet az egyházra, ha e nagyon fontos kérdésben téves úton járok?”

Itt volt életemben az a pont, amikor elkezdtem az igazságot kutatni.

Az igazság kutatása

Az egyik napon egyik barátom meghívott a holland református egyház istentiszteletére, amelyen már régebben nem vettem részt. A lelkész a reménységről beszélt. „Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk” (Róma 8:24, 25, Ökumenikus fordítás). Ez a téma különösen érdekelt! Mi a reménységünk? Miért élek? Úgy reméltem, talán most megkapom kérdésemre a választ! De a lelkészünk adós maradt a válasszal. Nem ecsetelte az eljövendő reménységet. Ahogy ott ültem, azt kértem Istentől, segítsen a lelkésznek, hogy rajtam is segíthessen.

De még valami más is zavart engemet. Észrevettem, hogy sok templomba járó ember szunyókál. Én égtem a vágytól, hogy hallhassam az igazságot, mások viszont aludtak! Kiábrándultan távoztam a templomból és soha többé nem tértem vissza.

Később beszéltem az egyik barátommal, aki pünkösdista volt. Azt mondta, annak, aki Istent szeretné szolgálni, vízben teljesen alá kell merítkeznie. Elmentem a legközelebbi istentiszteletükre, és engem is alámerítettek. Édesapám emiatt igen megharagudott rám. Azzal fenyegetett, hogy megöl, amiért egy szektához mertem csatlakozni. Mivel otthon nem olvashattam a Bibliát, így egy kis csoporttal jöttem össze és velük együtt olvastam. Ezután nem étkezhettem együtt édesapámmal, és ha találkoztunk is, azt mondta, ne is nézzek rá, mert nem bír látni engemet.

A kis pünkösdi közösség a Biblia olvasásán kívül, közös éneklésben és imában vett részt, és nyelveken szólt. Akkorra sikerült életemet megtisztítanom, beleértve a dohányzásról való leszokást is. Őszintén vágytam arra, hogy másokhoz hasonlóan én is megkapjam a szellemet, ezért még néhány napig böjtöltem is, de semmi sem történt. Aztán újra átgondoltam magamban mindent. Ismertem a városban olyanokat, akik állítólag nyelveken szóltak, de erkölcstelenül éltek. Hogyan kaphatták meg Isten szent szellemét azok, akik nem az ő akarata szerint éltek? És még valami elgondolkoztatott. Kérdésemre a csoportunk vezetőjéhez fordultam.

Ezt kérdeztem: „Vajon a szent szellem, amelyet ön és mások is megkaptak, azonos azzal a szent szellemmel amely a Bibliát ihlette?”

„Igen, azonos” — válaszolta ő.

„A föld ezek szerint az ember örök otthona lesz-e, vagy el fog pusztulni?”

„Természetesen elpusztul, és a keresztények majd a mennybe mennek, és ott élnek.”

„Itt valami nem stimmel” — mondtam neki. A Bibliában tudniillik az áll, és ezt Isten szelleme jelentette ki — ugyanaz a szellem, amellyel állítólag önök is rendelkeznek —, hogy a föld mindörökké megmarad” (Prédikátor 1:4).

Ekkor megértettem, hogy a mi kis csoportunk nem rendelkezik az igazság ismeretével. Tovább kutattam az igazság után.

Egyik napon a pünkösdi közösség vezetőjétől egy könyvet kaptam. Gazdagság volt a címe, és a Watch Tower Society adta ki. Mindjárt, amikor olvasni kezdtem, megállapítottam, hogy teljesen összhangban van az eddigi bibliai ismeretemmel. Végre megtaláltam az igazságot! Újabb könyveket rendeltem. Kis csoportunk szívesen fogadta ezeket a kiadványokat, és ezeket használtuk a Biblia tanulmányozásához és a bizonyságtevésnél. Hamarosan felkerestek Jehova Tanúi bennünket Bonnievale-ban, és élénk beszélgetés kezdődött közöttünk. Négyen csatlakoztunk hozzájuk a következő vasárnapi házról házra való prédikáló szolgálatban.

Kis gyülekezet alakul

Az Őrtorony Társulat fokvárosi fiókhivatalánál újabb könyveket rendeltünk a reménység üzenetének terjesztése céljából. De ők azt válaszolták, előbb kérjük a gyülekezet megalapítását. Először visszariadtunk erre a gondolatra, de mivel könyvekre igen nagy szükségünk volt, így végül is kértük, hogy egy kis gyülekezetté alakulhassunk. A gyülekezet mindössze négy személyből állt, akik közül senki sem volt Jehova alámerített tanúja.

Minden hónapban rendszeresen megküldtük a jelentést a prédikáló szolgálatunkról. Mivel teljesen képzetlenek voltunk, újralátogatást nem végeztünk azoknál, akik érdeklődést tanúsítottak. A fiókhivatal viszont biztatott erre. Végül is ketten összeszedtük minden bátorságunkat és elmentünk egy lakásba, ahol az emberek, jó akaratúaknak látszottak. Amikor az egész család együtt volt, közösen énekeltünk, majd imádkoztam, és J. F. Rutherford bibliai témájú előadását meghallgattuk gramofonlemezről. Mindannyian figyelmesen hallgattak. Az összejövetelt imával és egy hálaadó énekkel fejeztük be. Útban hazafelé ezt mondtam: „Íme, megtörtént az első ’utólátogatásunk’!”

Édesapám változatlanul ellenállt az igazságnak. Bibliai ismeretem csekély volt, de azt amit tudtam, teljes szívből hittem. Egyik napon Ráchel, az egyik nővérem meglátogatott bennünket. Mivel az ebédidő alatt otthon voltam, elkezdtünk beszélgetni a háromságtanról. Ezt kérdezte: „Miért nem fogadjátok el a szentháromságot? Egyházunk világosan tanítja, hogy az Atya, a Fiú, és a Szentlélek, ez mind egyenlő hatalomban és örökkévalóságban.”

„Ha a szent szellem teljesen azonos lenne az Atyával és a Fiúval”, válaszoltam neki, „akkor ugyanazt képes lenne tenni értem, amit az Atya és a Fiú. Akkor ugyanúgy imádkozhatnék a szent szellemhez is.”

Ráchel erre nem felelt semmit. De az én apám a szomszéd szobából kiszólt neki: „Hagyd őt békén, Ráchel! Semmire sem mégy vele!” Közben az egész család összegyűlt, hogy Ráchelt támogassa. Majd édesapám berontott, igen felindult állapotban. Ökölbe szorította kezét és megcélozta homlokomat. De azután mégis erőt vett magán és visszakozott. Én megőriztem nyugalmamat és nem szóltam semmit.

„Úgy ülsz ott, mint egy álszent” — kiáltotta apám. Majd megemlítette nekem, hogy neki köszönhetem, hogy nem vonultam be önként katonának, mert mint kiskorút, nem engedett el, és így nem kellett harcolnom Hitler ellen. „De bárcsak elmentél volna és ott pusztultál volna!”, kiáltotta magából kikelve. Én halkan megköszöntem neki, hogy nem engedett el akkor katonának.

Amikor a veszekedés alábbhagyott, kimentem és gondolkozni kezdtem. Mielőtt érdeklődni kezdtem volna a Biblia iránt, békesség volt nálunk. Most viszont állandó a családi viszálykodás. Mit tegyek? A családi békesség kedvéért visszatérjek az egyházhoz? De akkor a megismert drága igazságokat is fel kellene adnom! Való igaz, hogy szüleimnek köszönhetem az életemet, de örök életet csak Isten adhat. Kezemet kinyújtva a szép pálmafának támaszkodtam, és tántoríthatatlan elszántsággal ezt mondtam: „Inkább öljenek meg, de akkor sem térek vissza!”

A teljes idejű szolgálatban

Mivel nőtlen, fiatal és életerős ifjú voltam, úgy éreztem, hogy a helyi sajtgyárban a munkám túlságosan is leköt engemet. Hat napot dolgoztam hetente egész csekély bérért, és csak egy napot tudtam Jehova szolgálatának szentelni, holott tőle vártam az örök életet. Miért foglalkozzam tovább a sajtkészítéssel, ha olyan értékes igazságnak vagyok a birtokában, amellyel mások életét megmenthetem? Szívem vágya az volt, hogy teljes idejű szolga legyek.

Írtam a Társulatnak, hogy szeretnék „úttörő” vagy teljes idejű szolga lenni. A kérdés csak ez volt: „De hát miképpen lehetséges ez?” Még csak 18 éves voltam és apám sohasem egyezne ebbe bele. A válaszlevélben ezeket a csodálatos szavakat idézték nekem: „Találj maradéktalan örömet Jehovában, és ő megadja szíved kéréseit” (Zsoltárok 37:4). De hogyan teljesülhetne szívem vágya apám ilyen ellenséges beállítottsága ellenére? Én állandóan a fenti szavakra gondoltam és folyton imádkoztam.

Végre támadt egy jó ötletem. Elmondtam apámnak, hogy Fokvárosba költözöm, mivel Bonnievale-ban semmi perspektíva nincs számomra. Ezt mondta: „Tudom, miért mégy el. Azért akarsz itthonról elmenni, mert azokat a Rutherford bíró-féle könyveket akarod terjeszteni!” De végül is beleegyezett.

Fokvárosban keményen dolgoztam, hogy néhány szükséges dolgot beszerezhessek, amire szükségem volt a teljes idejű szolgálat elkezdéséhez. A fiókfelvigyázóval, George Phillips-szel való találkozónkkor elmondtam, hogy van egy komoly problémám. Mivel az afrikaans nyelvet beszélő vidékről származom, így angolul keveset tudok, vele is csak tolmács révén értettük meg egymást. Az összejöveteleken olyan keveset értettem meg, hogy egyszer még a fokvárosi kongresszusról is lemaradtam, mivel nem értettem meg a bejelentést.

Novemberben Phillips testvér közölte velem, hogy a következő hónapban Kimberley-ben elkezdhetem az úttörő szolgálatot. Hazautaztam, hogy elbúcsúzzak hozzátartozóimtól. Mivel azt gondoltam, hogy Armageddon előtt többé nem láthatom őket, igencsak uralkodnom kellett magamon, hogy el ne sírjam magamat. De nem mondtam meg végül is, hogy úttörő szolgálatba lépek.

1941. december elsején, 19 éves fővel, Kimberleyben elkezdtem úttörő pályafutásomat. Onnan írtam szüleimnek. Szívemben nem volt harag édesapám iránt mostoha bánásmódja miatt. Édesanyám válaszolt levelemre, és megírta, boldog, hogy végre teljesülhetett szívem vágya. Valóban „maradéktalan örömet találtam” Jehovában, amiért teljesítette ’szívem vágyát’: teljes idejű szolgálatot végezhettem!

’Szívemnek egy másik vágya’ is teljesül

1942-ben szemléltettem Istennek való önátadásomat a johannesburgi országos kongresszuson, amelyen először vettem részt. Két évvel később megismerkedtem egy fiatal úttörő testvérnővel, Lina Mullerrel. Mindketten vonzódtunk egymáshoz, de megállapodtunk abban, hogy megvárjuk, míg elmúlik a „nagy nyomorúság” s csak akkor gondolunk komolyan a házasságra.

1945-ben egy nyilvános előadási kampány kezdődött. Akkoriban két más úttörővel szolgáltam együtt. Egyikük Frans Muller, Lina bátyja volt. Amikor először hallottam erről az új hadjáratról, azt mondtuk egymás között, ez nem nekünk való, mivel nem rendelkezünk tapasztalattal a nyilvános előadás megtartására. De a Társulat buzdított bennünket, és mi kiválasztottunk néhány előadást. Gyakorlás céljából felkerestünk egy félreeső helyet a Vaal folyó mentén, és ott beszéltünk „hallgatóságunknak” — a folyónak! Egy hónappal később gazdag jutalomban részesültünk, mert a gyülekezetet látogató négy-öt személy helyett 37-en jöttek el az első nyilvános előadásra!

1947-ben körzetszolgai feladattal bíztak meg. A következő évben feleségül vettem Linát. Lina azóta is mint kedves feleség, fáradhatatlanul küzd mellettem, mint igazi lojális segítőtárs. ’Szívemnek ez a másik vágya’ is teljesült.

Fontos tanulságok

1953-ban abban a nagy kiváltságban részesültünk, hogy mindketten elmehettünk New Yorkba az „Újvilág társadalom” elnevezésű kongresszusra. Ez volt első külföldi utunk. Akkor éltük át a bevezetőben említett élményt, ugyanis egy keresztény testvérünk jött értünk és vitt el bennünket ahhoz a néger Tanú családhoz, akiknél laktunk. Mennyire megkedveltük ezeket a drága testvéreinket és testvérnőinket!

Ez a tapasztalat kifejezetten hasznos volt számunkra, mert amikor később körzetfelvigyázó lettem Dél-Afrikában néger Tanúk között, gyakran egyszerű lakásban kaptunk szállást, ahol olykor a földre kellett ülnünk és nem egy esetben a földön kellett aludnunk.

1966 óta feleségemmel együtt a dél-afrikai Béthelben szolgálunk. Mivel közel húsz évet töltöttem el körzetfelvigyázóként, nagyon nehéz volt hozzászoknom a Béthel-élethez. Ugyanis én nagyon megszerettem a prédikáló szolgálatot, a testvérek nevelését és tanítását. Idővel megtanultam értékelni a Béthel-szolgálatot is. Később az a kiváltság is osztályrészemül jutott, hogy a Szolgálati Osztályon dolgoztam, és most már néhány év óta mint a fiókhivatali bizottság egyik tagja.

Még mindig frissen él emlékezetemben az, amikor 1942-ben, Kimberleyben való szolgálatunk idején, meghallottuk J. F. Rutherford, a Társulat akkori elnökének halálhírét. Az egyik újságban ilyen kommentár jelent meg: ’Most, hogy Jehova Tanúinak vezetője meghalt, szervezetük — akárcsak a tökinda a forró nyári napon — hamarosan elfonnyad és semmivé válik.’ A várakozással ellentétben, mennyire kivirágzott az azóta eltelt években — még a leghevesebb üldözés idején is! És milyen csodálatos növekedés figyelhető meg Dél-Afrikában a bonnievalei első napok óta! Akkor egész Dél-Afrikában csak mintegy 1000 Tanú volt, most viszont már több mint 36 000.

Ha arra gondolok, mit jelentett nekem Jehova és az ő szervezete, és mit tett értem, az azóta eltelt években, nos, akkor csak buzdítani tudom a fiatal hittestvéreimet, hogy ha lehetőségük nyílik, mindenképpen ragadják meg a teljes idejű szolgálat lehetőségét, mert gazdag jutalomban fognak részesülni. Tisztában vagyok azzal is, hogy ha ezután is maradéktalan gyönyörűségemet akarom találni Jehova akarata cselekvésében, akkor ő teljesíteni fogja szívem vágyát: egy egész örökkévalóságon át megtart örömet adó szolgálatában.

[Kiemelt rész a 32. oldalon]

Ahogy közelebbről megismertük vendéglátóinkat, olyan mértékben megkedveltük őket

[Kiemelt rész a 35. oldalon]

„Úgy ülsz ott, mint egy álszent” — kiáltotta apám. „Bárcsak elmentél volna és ott pusztultál volna!”

[Kiemelt rész a 38. oldalon]

Milyen csodálatosan virágzott a szervezet azokban az években — sőt még a leghevesebb üldözések közepette is!