Különösen értékes kincsre találtam

FLORENCE WIDDOWSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az alkony közeledtével elhatároztuk, hogy sátort verünk a lagúnánál. Nem a legideálisabb kempingező hely két nőnek, de arra gondoltunk, egy éjszakára megteszi. Míg én a sátor felállításával voltam elfoglalva, Marjorie vacsoránkat készítette.

ÉPPEN befejeztem az utolsó sátorcövek leverését, amikor mozgásra lettem figyelmes az egyik fekete fatönknél. „Láttad, hogy megmozdult valami annál a tönknél?” — kiáltottam Marjorie-nek.

„Nem” — kiáltott vissza egy kissé zavartan.

„Pedig biztosan mozgott — kiáltottam. — Add ide a bográcsot!”

Magamhoz vettem, és baltával a vállamon megindultam a lagúna felé. Már majdnem egy vonalban voltam a tönkkel, amikor egy ember lépett ki a tönk mögül!

„Iható a lagúna vize?” — kezdtem el összevissza hadarni.

„Nem iható — válaszolta mogorván —, de ha vizet akar inni, hozok én magának.”

Gyorsan visszautasítottam ajánlatát, majd nagy megkönynyebbülésemre sarkon fordult, és elsétált. Remegve siettem vissza, és elmondtam Marjorie-nek, mi történt. Sietve lebontottuk a sátrat, összepakoltunk és elmentünk. Később megtudtuk, hogy ezt az embert épp akkor engedték szabadon a börtönből.

Bár 1937-ben még gyakran sátoroztak az emberek itt, Ausztrália aranymezőin, arany után kutatva, mi azonban valami más után kutattunk. Olyan embereket kerestünk, akik becsesek Isten előtt.

Családi hátterem

Száz évvel ezelőtt édesapám volt a kovács egy kis faluban, a Viktória államban lévő Porepunkah-ban. Itt születtem meg 1895-ben, és négy bátyámmal együtt a Buffalo-hegy lábánál, az Ovens folyó közelében nőttünk fel. Szüleim rendszeresen eljártak a Union Churchbe, én pedig vasárnapi iskolába jártam, ahol édesapám volt az igazgató.

1909-ben édesanyám szívrohamot kapott egy tomboló viharban, és meghalt édesapám karjai között. Majd az 1914-es év elején egyik bátyám elment otthonról, és néhány órával később holtan hozták vissza hozzánk. Öngyilkos lett. Szomorúságunkat még jobban mélyítette az egyház tanítása, hogy pokol vár rá, ugyanis az öngyilkosságról azt mondták, hogy megbocsáthatatlan bűn.

Később, ugyanebben az évben kitört az első világháború, és két bátyám tengerentúli szolgálatra jelentkezett. A vérengzésről és a szenvedésről jövő szörnyű hírek közülünk, fiatal nők közül hatunkat, és édesapámat, arra ösztönöztek, hogy elkezdjük tanulmányozni a Bibliából a János evangéliumát.

Igazi kincsre találtam

Ellen Hudsonnak volt egy példánya Charles Taze Russell The Time Is at Hand (Az idő elérkezett) című könyvéből. A könyv iránti lelkesedése a csoportból a többiekre is hatással volt. Amikor megtudta, hogy a könyv a hatkötetes Studies in the Scriptures (Írástanulmányok) című sorozatnak csak egy része, levelet írt a Nemzetközi Bibliakutató Társaságnak Melbourne-be, és megrendelte a sorozat többi részét. Csoportunk megegyezett abban, hogy az első kötetet, a The Divine Plan of the Ages-t (Az isteni terv a korszakokban) fogjuk használni heti tanulmányozásaink során.

Elképzelhetitek édesapám örömét és az enyémet is, amikor felfedeztük, hogy nincs tüzes pokol. Az attól való félelem, hogy bátyám be van zárva a pokolba, megszűnt. Megtudtuk az igazságot, hogy a halottak öntudatlanok, mintha aludnának, és nem élnek valahol kínokat elszenvedve. (Prédikátor 9:7, 12; János 11:11–14.) Néhányan a bibliatanulmányozó csoportunkból elhatároztuk, hogy elmegyünk szomszédainkhoz, hogy prédikáljunk nekik az igazságról, amelyről tanultunk. Gyalog mentünk a közeli házakhoz, de bicikliket, és egy kétkerekű, lovas fogatú bricskát használtunk, hogy a vidéken élőkhöz is eljussunk.

Az első alkalom, amikor belekóstoltam a házról házra végzett tanúskodómunkába, a Fegyverszüneti Napon volt, 1918. november 11-én. A tanulmányozó csoportunkból hárman 80 kilométert utaztunk Wangaratta városába, hogy a Peoples Pulpit (Népek szószéke) című traktátust terjesszük. Évekkel később történt az az eset, amelyről a cikk elején tettem említést, miközben megbízatásom szerint az egyik ilyen távoli elhagyatott vidéken prédikáltam.

1919-ben részt vettem a Bibliakutatók kongresszusán, Melbourne-ben. Itt 1919. április 22-én vízbe való bemerítkezéssel szemléltettem Jehova iránti önátadásomat. A szellemi lakoma elmélyítette az egek Királyságának szellemi kincse és Jehova földi szervezete iránt érzett értékelésemet. (Máté 13:44.)

Nem mentem haza a kongresszus után, hanem elfogadtam azt a meghívást, hogy csatlakozzak Jane Nicholson teljes idejű prédikálóhoz egy hónapra a tanúskodómunkában. Megbízatásként a King-folyó mentén elhelyezkedő községeket kaptuk, ahol farmerok és szarvasmarhatartó emberek éltek. Csupán néhány évvel ezelőtt ezen a hegyvidéki területen forgatták a The Man From Snowy River (A havas folyótól jött ember) című filmet.

1921-ben kaptuk meg a nagyszerű bibliatanulmányozási segédeszközt, a The Harp of God (Az Isten hárfája) című könyvet. Amikor édesapám tankönyvként kezdte használni a vasárnapi iskolában az osztályában, sok szülő kifogásolta, és megkérték, hogy mondjon le. Azonnal megtette. Később megkaptuk a Hell (Pokol) című füzetet, érdeklődést keltő kérdésekkel a címlapján: „Mi a pokol? Kik vannak ott? Vajon ki tudnak onnan kerülni?” Édesapám lelkét annyira mélyen áthatotta a tiszta bibliai bizonyíték, amelyet erről a témáról nyújtottak, hogy rögtön elkezdte házról házra terjeszteni a példányait. Több százat helyezett el belőle a falunkban és a környező vidéken.

Prédikáló körutak édesapámmal

Végül édesapám vásárolt egy automobilt, hogy más területen is elérjük az embereket a Királyság-üzenettel. Kovács lévén lovakhoz volt szokva inkább, ezért én lettem a gépkocsivezető. Kezdetben hotelekben töltöttük az éjszakát. Hamarosan kiderült, hogy ez túlságosan drága, és elkezdtünk sátorozni.

Édesapám megjavította a gépkocsi első ülését, hogy le lehessen hajtani, így én a kocsiban tudtam aludni. Édesapámnak egy kis sátrat állítottunk fel, hogy abban aludjon. Néhány hét sátorozás után visszatértünk Porepunkah-ba, ahol apa újra megnyitotta kovácsműhelyét. Nem győztünk eléggé csodálkozni, hogy mindig elegendő fizető üzletfél jött, úgyhogy fedezni tudtuk a következő prédikálóút költségeit.

Sok jószándékú ember válaszolt kedvezően látogatásainkra, és végül elfogadták a házi bibliatanulmányozást. Ma már hét gyülekezet van ezen a területen, saját Királyság-teremmel, ahol eredetileg porepunkahi kis csoportunk szolgált. Valóban, ki vetheti meg a „kicsiny kezdetet”? (Zakariás 4:10.)

Édesapámmal 1931-ben szörnyű utakon közel 300 kilométert utaztunk, hogy részt vegyünk egy különleges összejövetelen, ahol felvettük új nevünket, a „Jehova Tanúi” nevet. Mindketten el voltunk ragadtatva ettől az egyedülálló, Írás szerinti névtől. (Ésaiás 43:10–12.) Ez sokkal világosabban azonosított minket, mint a kevésbé megkülönböztető „Nemzetközi Bibliakutatók” név, amelyen addig voltunk ismertek.

Egyik nap, amikor Bethanga városában tanúskodtam, találkoztam az anglikán egyház helybeli lelkészével. Dühös lett, és felkutatott sok olyan helyet, ahol könyveket helyeztünk el, és azt követelte az emberektől, hogy adják át a könyveket neki. Ezután nyilvános könyvégetést tartott a város közepén. Megvetésre méltó tette azonban visszafelé sült el.

Miután értesítettem a Társulat fiókhivatalát a történtekről, nyílt levelet nyomtattak, amely elítélte a lelkész tettét. Azt is megszervezték, hogy kocsik menjenek oda tele Tanúkkal, hogy elterjesszék a levelet a körzetben. Később, mikor édesapámmal újra meglátogattuk a várost, több könyvet helyeztünk el, mint annak előtte. A városban lakók kíváncsiak voltak, mit tartalmaz a „tiltott” irodalom!

Északkelet-Viktóriában prédikálásunk eredményeként Milton Gibb volt az első ember, aki elfogadta az igazságot. A látogatásaink között eltelt idő alatt alaposan áttanulmányozta a nála hagyott kiadványokat. Egyik újralátogatásunk alkalmával meglepetésünkre ezt mondta: „Most már a tanítványotok vagyok.”

Bár jólesett döntése, elmagyaráztam neki: „Nem, Milton. Nem lehetsz az én tanítványom.”

„Nos, akkor Rutherford [a Watch Tower Society akkori elnöke] tanítványa vagyok.”

Újra rámutattam: „Nem, Rutherford tanítványa sem lehetsz, hanem remélem Krisztus tanítványa vagy.”

Milton Gibb is azon számos becses kincs egyikének bizonyult, akik után oly sok éven át kutattam. Két fiával együtt keresztény vén, és családjának többi tagja is aktívan tevékenykedik a gyülekezetben.

Különböző próbákkal kerültem szembe

Jehova Tanúi munkájának a betiltása ellenére, amelyet 1941 januárjában rendeltek el Ausztráliában, továbbra is prédikáltunk, de csak a Bibliát használtuk. Akkor szakadt meg az úttörő- vagy teljes idejű szolgálatom, amikor hazahívtak, hogy törődjek súlyosan beteg édesapámmal. Később én magam is beteg lettem, és komoly műtétet kellett végrehajtani rajtam. Egy kis időbe telt, mire felgyógyultam, de megismertem, mennyire igaz Isten ígérete: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (Zsidók 13:5.) Egy keresztény testvérnő bátorítva ezt mondta nekem: „Ne feledd Flo, sosem vagy egyedül. Jehovával mindig fölényben vagytok.”

Ezután eljött drága édesapám végső, 13 hétig tartó betegsége. 1946. július 26-án elszenderült a halálban. Teljes értékű életnek örvendhetett, és reménysége égi volt. (Filippi 3:14.) Így hát 51 éves koromra, úgy, hogy apával töltöttem fiatal éveim legnagyobb részét, egyedül maradtam. Ekkor találkoztam jövendőbeli férjemmel. 1947-ben összeházasodtunk, és elkezdtük együtt az úttörőszolgálatot. Ez a boldog időszak azonban nem tartott sokáig, mivel férjemet szélhűdés érte 1953-ban, és rokkanttá vált.

Férjem beszélőképességét ez súlyosan érintette, és szinte lehetetlenné vált vele a beszélgetés. Ez volt ápolásában a legrosszabb. A szellemi túlerőltetés, hogy megpróbáljam megérteni, mit szeretne küszködve elmondani, valóban nagy volt. Annak ellenére, hogy elszigetelt területen éltünk, ahol nem volt a közelben gyülekezet, Jehova nem hagyott el minket ezek alatt a próbateljes évek alatt. Lépést tartottam a legfrissebb szervezeti információkkal és Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokban található szellemi táplálékkal, melyben folyamatosan részesültem. Drága férjem 1957. december 29-én meghalt.

Szolgálat Adelaide-ben

Újra egyedül maradtam. Mit tehettem? Vajon engedélyezik, hogy újra teljes idejű szolga legyek majdnem ötéves kihagyás után? Engedélyezték, így hát eladtam otthonomat, és frissen kezdtem az úttörőszolgálatot Adelaide-ben, Dél-Ausztrália fővárosában. Akkoriban ott szükség volt az úttörőkre, és a Prospect gyülekezetbe kaptam megbízatásomat.

Mivel a városi forgalomban féltem vezetni, eladtam a kocsimat, és újra elkezdtem használni a biciklit. Egészen 86 éves koromig használtam; a környéken úgy váltam ismertté, mint a „pici idős hölgy a kék biciklin”. Idővel egyre inkább félénkké váltam a forgalomban; a bicikli első kereke úgy tűnt, mintha állandóan remegne. Az egyik délután betelt a pohár, amikor beestem egy sövénykerítésbe. „Ez volt az utolsó” — mondtam magamnak, és így újra a két lábamat használtam.

Néhány évvel ezelőtt, amikor részt vettem egy kerületkongresszuson, lábaim kezdték felmondani a szolgálatot, és azt követően két műtétem volt a csípőízületemmel. A műtét után elég jól voltam, egészen addig, míg egy nagy kutya fel nem döntött. Ez további kezelést tett szükségessé, és azóta járókeretre van szükségem, amely segít a járásban. Elmém még mindig elég aktív. Egyik barátom állítása szerint: „Úgy tűnik, idősödő tested nem tud lépést tartani fiatalos elméddel.”

Az évek során láttam, amint Adelaide-ben a gyülekezetek növekszenek, bővülnek és felosztódnak. Majd 1983-ban, 88 éves koromban, elhagytam Adelaide-t, hogy Kyabramban lakjak, Viktória államban egy családdal, ahol tíz boldog évet töltöttem el. Még mindig úgy tudom rendezni, hogy el tudok jutni a szántóföldi szolgálatba; a gyülekezetből a barátaim körbevisznek kocsival, hogy meglátogassam azokat, akik rendszeresen fogadnak el tőlem folyóiratokat. Ezek az emberek olyan kedvesek, hogy kijönnek a kocsihoz, és így tudok velük beszélni.

Ha visszatekintek életem több mint 98 évére, szeretettel emlékszem vissza arra a sok lojális és hűséges tanúra, különösen csodálatos édesapámra, akikkel együtt dicsőítettük Jehovát. Úgy tűnik, túléltem mindazokat a hűségeseket, akik társaim voltak az úttörőszolgálatban. De micsoda öröm vár majd rám, amikor újra együtt lehetek azokkal, akik osztoznak az Isten égi királyságában való élet díjának reménységében — ez igazán különösen értékes kincs!

[Kép a 28. oldalon]

1919. április 22-én keresztelkedtem meg

[Kép a 31. oldalon]

Boldog vagyok, hogy a 100 éves korhoz közeledve még mindig szolgálom Jehovát