A Királyságot kerestük először
OLIVE SPRINGATE ELMONDÁSA ALAPJÁN
Édesanya, miután imáinkat meghallgatta, elfújta a gyertyát és elhagyta a szobát. Öcsém azonnal megkérdezte tőlem: „Olive, hogyan láthat és hallhat minket Isten a téglafalakon keresztül?”
„ÉDESANYA azt mondja, Ő bármin képes keresztüllátni —, válaszoltam — még egyenesen a szívünkbe is belelát.” Édesanya istenfélő asszony volt és buzgó bibliaolvasó, belénk gyermekekbe, mély tiszteletet oltott Isten és a bibliai alapelvek iránt.
Szüleink Anglia Kent grófságának Chatham nevű kisvárosában az anglikán egyház tagjai voltak. Ámbár Édesanya rendszeres templomba járó volt, úgy vélte, hogy kereszténynek lenni többet jelent, mint csupán hetente egyszer egy padot melegíteni a templomban. Abban is biztos volt, hogy Istennek csak egy igaz egyháza kell, hogy legyen.
A bibliai irodalom értékelése
1918-ban, amikor körülbelül ötéves voltam, Édesanya megszerezte a Studies in the Scriptures (Bibliai tanulmányok) című köteteket, amelyeket Charles T. Russell írt, a Watch Tower Bible and Tract Society első elnöke. Néhány évvel később, mialatt egy Wigmore nevű kis helységben éltünk, Édesanya kapcsolatba került a Bibliakutatók egyikével, ahogy akkoriban Jehova Tanúi ismertek voltak. Elfogadta az Isten hárfája című bibliai segédeszközt, és ebből sok bibliai kérdésére kezdte megtalálni a válaszokat. Minden héten egy rózsaszín lap érkezett postán, nyomtatott kérdésekkel minden egyes fejezethez. A lap azt is megmutatta, hol találhatók a könyvben a válaszok.
1926-ban szüleim, Beryl húgom és én elhagytuk az anglikán egyházat, mivel ellenszenvet keltett bennünk az egyház beleavatkozása a politikába, valamint sok ésszerűtlen tanítása. Az egyik szembetűnő tanítás az volt, hogy Isten egy egész örökkévalóságon át kínozza az embereket egy tüzes pokolban. Édesanyám, aki valóban kereste a bibliai igazságot, meggyőződött arról, hogy az anglikán egyház nem az igaz egyház.
Röviddel ezután, válaszként Édesanya buzgó imáira Mrs. Jackson, egy Bibliakutató látogatott meg bennünket. Közel két órán át beszélgetett Édesanyával és velem, és válaszolt a kérdéseinkre a Bibliából. El voltunk ragadtatva attól, amikor többek között azt is megtudtuk, imáinkat Jehova Istenhez, Jézus Krisztus Atyjához kell intéznünk, nem pedig valamely titokzatos Háromsághoz. (Zsoltárok 83:19; János 20:17.) Ám az én számomra a legfelejthetetlenebb kérdés, amelyet Édesanya feltett, ez volt: „Mit jelent először a Királyságot keresni?” (Máté 6:33, NW.)
A Biblián alapuló válasz mély hatást gyakorolt az életünkre. Már attól a héttől kezdve elkezdtünk a Bibliakutatók összejöveteleire járni, és megosztani a tanult dolgokat másokkal. Meggyőződtünk arról, hogy megtaláltuk az igazságot. Néhány hónappal később, 1927-ben, Édesanya Jehova szolgálatára való önátadását szemléltetve megkeresztelkedett, és 1930-ban én is megkeresztelkedtem.
Belépés az úttörőszolgálatba
Családunk a Gillingham gyülekezetbe járt, amely 25 személyből állt. Többen közülük úttörőknek nevezett teljes idejű szolgák voltak, és mindannyiuknak égi reménysége volt. (Filippi 3:14, 20.) Keresztény buzgalmuk ragályos volt. Még tizenéves koromban, az 1930-as évek elején rövid ideig úttörőszolgálatot végeztem Belgiumban. Ez lángra lobbantotta bennem a vágyat a további Királyság-szolgálat iránt. Abban az időben minden lelkésznek adtunk a The Kingdom, the Hope of the World (A Királyság a világ reménysége) című füzetből.
Idővel édesapám keményen ellenezte keresztény tevékenységünket, és részben ennek köszönhetően költöztem 1932-ben Londonba, egy kollégiumba. Később négy éven át iskolában tanítottam, és ez alatt az idő alatt — Londonban abban az időben csak négy gyülekezet volt, ezek közül az egyikhez — a Blackheath gyülekezethez csatlakoztam. Akkoriban kezdtünk beszámolókat hallani keresztény testvéreink és testvérnőink bebörtönzéséről és szenvedéseiről a hitleri Németországban, mivel nem voltak hajlandók Hitler háborús törekvéseit támogatni.
1938-ban, abban a hónapban, amint sikerült letörlesztenem az adósságomat beszerzett könyveimért, otthagytam az állásomat azért, hogy megvalósítsam azt a vágyamat, hogy úttörő legyek. Beryl húgom Londonban kezdte el az úttörőszolgálat végzését ugyanabban az időben, de ő egy másik úttörőotthonban élt. Első úttörőtársam Mildred Willett volt, aki később John Barrhoz ment feleségül, aki most Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja. Másokkal együtt a csoportunkból elkerékpároztunk a területre, és ott maradtunk egész nap, gyakran az eső ellenére.
A háború fellegei már gyülekeztek Európa felett. Gázálarc gyakorlatokat tartottak a polgárok számára, és elkezdődtek az előkészületek háború esetén a gyermekek angol vidéki területekre vagy kisvárosokba történő kitelepítésére. Csupán egy pár cipő vásárlására elegendő spórolt pénzem volt, és nem volt lehetőségem arra, hogy pénzt kapjak a szüleimtől. De vajon Jézus nem azt mondta, hogy ’mindezeket az egyéb dolgokat megkapjátok, ha először a Királyságot keresitek’? (Máté 6:33, NW.) Teljes hitem volt abban, hogy Jehova ki fogja elégíteni minden szükségletemet, és bőségesen így is tett mindezen évek alatt. A háború ideje alatt kicsiny napi fejadagomat az út mentén felszedegetett zöldségekkel egészítettem ki, amelyek a megrakott teherautókról potyogtak le. Gyakran jutottam élelemhez azáltal, hogy a bibliai irodalmat gyümölcsökre és zöldfélékre cseréltem.
Sonia húgom 1928-ban született. Mindössze hétéves volt, amikor átadta életét Jehovának. Sonia azt mondja, hogy már attól a fiatalkortól kezdve az úttörőszolgálat lett a célja. 1941-ben, hamarosan azután, hogy önátadását vízben való megkeresztelkedéssel szemléltette, elérte ezt a célját, amikor őt és Édesanyát úttörőnek jelölték ki a dél-walesi Caerphillybe.
Szolgálatunk a háború évei alatt
1939 szeptemberében elkezdődött a második világháború; keresztény testvéreinket és testvérnőinket Nagy-Britanniában bebörtönözték, ugyanabból az okból, amiért hittársaikat a náci Németországban — semleges álláspontjuk miatt a háborúban való részvétellel kapcsolatban. Anglia bombázása 1940 derekán kezdődött. Éjről éjre fülhasogató volt a légitámadás, ám Jehova segítségével tudtunk aludni egy keveset és felfrissülni a másnapi prédikálómunkára.
Néha amikor kimentünk a prédikálási területünkre, a házak többségét romokban találtuk. Novemberben csupán néhány yardnyira dobtak le egy bombát otthonunktól, ahol jó néhányan éltünk, ezer darabra zúzva az ablakokat. A nehéz bejárati ajtó nagy robajjal ledőlt, a kémény pedig összeomlott. Miután az éjszaka nagyobb részét egy óvóhelyen töltöttük, különváltunk, és különböző Tanúk otthonaiba mentünk.
Nem sokkal ezután megbízatást kaptam a nagy-londoni Croydonba. Úttörőtársam Ann Parkin volt, akinek az öccse, Ron Parkin később Puerto Ricóban a fiókbizottság koordinátora lett. Ezután a dél-walesi Bridgendbe költöztem, ahol folytattam az úttörőszolgálatot, hat hónapon át egy lóvontatású kocsiban lakva. Onnan 6 kilométert kerékpároztunk Port Talbotba, a legközelebbi nagy gyülekezetig.
Erre az időre a köznép kezdett meglehetősen ellenségessé válni irántunk, lelkiseknek (katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyeknek) keresztelve bennünket. Ez megnehezítette számunkra, hogy szállást találjunk, de Jehova törődött velünk, ahogyan megígérte.
Később nyolcunkat különleges úttörőnek jelöltek ki Dél-Wales egy kikötővárosába, Swansea-be. Ahogyan a háború hevessége fokozódott, úgy fokozódott az előítélet is ellenünk. A „patkányok” és „gyávák” szavakat festették az úttörőotthonunk falára. Ezt az ellenségeskedést nagyrészt az újsághírek szították, amelyek elítéltek minket semleges álláspontunk miatt. Végül is egyenként hetünket küldtek börtönbe. Egy hónapot töltöttem Cardiff börtönében 1942-ben, majd később Beryl húgom is töltött ott bizonyos időt. Noha kevés vagyonunk volt és elszenvedtük a gúnyt és megalázást, szellemileg gazdagok voltunk.
Ezalatt Édesanya és Sonia is úttörőszolgálatot végzett Caerphillyben hasonló tapasztalatokkal. A legelső bibliatanulmányozását Sonia egy asszonynál vezette, akivel megbeszélt egy látogatást péntek estére. Sonia bízott abban, hogy Édesanya el fogja kísérni őt, de Édesanya kijelentette: „Nekem egy másik találkozóm van. Te beszélted meg a találkozót, így neked egyedül kell majd elmenned.” Habár Sonia még csak 13 éves volt, egymaga elment, és az asszony szellemileg szépen előrehaladt, majd később önátadott Tanúvá lett.
Háború utáni tevékenység — majd Gileád
Amikor 1945-ben a második világháború véget ért, egy elszigetelt területen munkálkodtam a derbyshirei Whaley Bridgeben. Aznap reggel, ahogy bejelentették a tűzszünetet, meglátogattuk és megvigasztaltuk az embereket, akik akkorra már teljesen torkig voltak a hadviseléssel — annak árváival, özvegyeivel és a megcsonkított testekkel.
Néhány hónappal később a Társulat önkénteseket keresett a prédikálásra Írországban, a Smaragd szigeten. Abban az időben körülbelül mindössze 140 Jehova Tanúja volt a szigeten, így ezt misszionárius területnek tartották. Néhány hónapon belül 40 különleges úttörő kapott ide megbízatást, és én is közöttük voltam.
Miután egy ideig északon, Coleraine-ben és Cookstownban munkálkodtam, három társammal együtt Droghedába kaptunk megbízatást, a keleti partra. Bár az írek természetüknél fogva szívélyesek és vendégszeretőek, nagy volt a vallási előítélet. Ilyenformán, egy teljes év alatt csupán néhány bibliatanulmányozási segédeszközt voltunk képesek hátrahagyni az embereknek (gyakorlatilag egy könyvet és néhány füzetet).
Mialatt Droghedában tartózkodtunk, egyszer egyik farmról a másikra kerékpároztam, amikor egy fiatal, gazdaságban dolgozó munkás hirtelen előrontott a sövénykerítésen keresztül az országútra. Végignézett az úton, majd halk hangon megkérdezte: „Jehova Tanúi egyike vagy?” Amikor azt válaszoltam, hogy az vagyok, ő így folytatta: „Tegnap este rémes szóváltásunk volt a menyasszonyommal rólatok, lányokról, és szakítottunk. Azt bizonygatta, hogy kommunisták vagytok, ahogy a katolikus papok és az újságok mondják, de én úgy érveltem, hogy ez nem lehet igaz, mivel nyíltan házról házra jártok.”
Odaadtam neki egy füzetet elolvasásra, amelyet a zsebébe rejtett, és megbeszéltük, hogy sötétedés után találkozunk és többet beszélgetünk, mivel ezt mondta: „Ha meglátnak veled beszélgetni, elveszítem a munkámat.” Azon az estén két testvérünk találkozott vele, és sok kérdésére válaszoltak. Úgy látszott, meggyőződött arról, hogy ez az igazság, és megígérte, hogy egyik este eljön a házunkba, hogy még többet tanuljon. De nem jött el — azt gondoltuk, hogy biztosan felismerték az első este az arra haladó kerékpárosok, és feltehetően elveszítette a munkáját. Gyakran eltűnődtünk azon, vajon Tanúvá lett-e.
Miután 1949-ben részt vettünk a kerületkongresszuson Brightonban, Anglia déli partján, jó néhányan közülünk meghívást kaptak az Őrtorony Gileád Biblia Iskolába, New York államba. Nagy-Britanniából összesen 26-an jártunk a 15. osztályba, amelyik 1950. július 30-án végzett a Yankee Stadionban tartott nemzetközi kongresszus ideje alatt.
Szolgálatunk Brazíliában
A következő évben a brazíliai São Paulóba a világ egyik leggyorsabban növekvő városába kaptam megbízatást. Abban az időben Jehova Tanúinak csak öt gyülekezete volt ott, ám most közel 600 van! Mekkora ellentéte volt ez az írországi munkálkodásnak! Területünkön São Paulóban, sok otthon urasági kastély volt magas, vaskerítéssel körülövezve, művészi kovácsoltvas kapukkal. Tapssal hívtuk oda a háztulajdonost vagy a szolgálólányt.
Ahogy az évek teltek, új megbízatások következtek. Kiváltságom volt új gyülekezetek létrehozásában segíteni São Paulo államán belül különböző helyeken, beleértve egyet Jundiaíban is 1955-ben, és egy másikat Piracicabában 1958-ban. Később, 1960-ban, Sonia húgom misszionárius társammá lett, és Pôrto Alegrébe kaptunk megbízatást, Rio Grande do Sul állam fővárosába. Talán csodálkozol, hogyan került ő Brazíliába?
Sonia és Édesanya együtt folytatták az úttörőszolgálatot Angliában a második világháború után. Az 1950-es évek elején azonban Édesanyát rák miatt műtötték, amitől túlságosan legyengült ahhoz, hogy házról házra menjen, habár képes volt bibliatanulmányozásokat vezetni és leveleket írni. Sonia folytatta az úttörőmunkát, ugyanakkor segített Édesanya gondozásában. 1959-ben Soniának kiváltsága volt a 33. Gileád osztályba járni, és Brazíliába kapott megbízatást. Ezalatt Beryl gondoskodott Édesanyáról, egészen 1962-ben bekövetkezett haláláig. Akkor Beryl már férjnél volt, és családjával hűségesen szolgálják Jehovát.
Brazíliában Sonia és én, számos embernek segítettünk eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Ámde az egyik probléma, amely sok brazíliait érintett, az a házasságuk törvényesítése volt. Brazíliában a válás kieszközlésének a nehézsége miatt nem volt szokatlan, hogy a párok csupán együtt éltek a házasság előnye nélkül. Különösen akkor volt ez a helyzet, amikor az egyik fél különvált a korábbi törvényes házastársától.
Egy Eva nevű asszony ilyen helyzetben volt, amikor kapcsolatba kerültem vele. Törvényes házastársa eltűnt, ezért, hogy megtaláljuk őt, közzétettünk egy bejelentést a rádión keresztül. Amikor férjét megtaláltuk, elkísértem Evát egy másik városba, hogy megszerezzük a férje aláírását arra az okiratra, amely felszabadítaná őt, és így törvényesíthetné egybekelését azzal a nőtlen férfival, akivel együtt élt. Az előzetes tárgyaláson a bíró megkérte mind Evát, mind engem, hogy magyarázzuk meg, miért akarja rendezni házassági helyzetét. A bíró meglepetését és megelégedését fejezte ki, amikor ezt elmagyaráztuk neki.
Egy másik alkalommal elkísértem az egyik bibliatanulmányozómat, hogy egy jogászt szerezzünk, aki foglalkozik az ügyével. Ismét jó tanúskodás történt a házasságra és Isten erkölcsi irányadó mértékeire vonatkozólag. Ebben az esetben a válás költsége olyan magas volt, hogy mindkét félnek azért kellett dolgoznia, hogy kifizethessék a díjat. Ezeknek az új bibliatanulmányozóknak azonban megérte az erőfeszítést. Soniával kiváltságunkban állt, hogy tanúi legyünk házasságkötésüknek, és ezután három tizenéves gyermekükkel együtt meghallgattunk egy rövid bibliai előadást az otthonukban.
Gazdag, jutalommal járó élet
Amikor Sonia és én átadtuk életünket Jehovának és úttörők lettünk, elterveztük — ha csak lehetséges — a teljes idejű szolgálat lesz a mi életpályánk. Sohasem gondoltunk túl sokat arra, hogy mi történhet későbbi éveinkben akár betegség vagy pénzügyi nehézség esetén. Mégis pont úgy, ahogy Jehova megígérte, sohasem hanyagolt el bennünket. (Zsidók 13:6.)
Ó, igen, a pénzhiány néha nehézséget jelentett. Egy időben társam és én petrezselymes szendvicset ettünk ebédre egy teljes évig, de sohasem éheztünk, és sohasem hiányoztak az alapvetően szükséges dolgaink.
Ahogy az évek múltak, tetterőnk ezzel arányosan fogyatkozott. Az 1980-as évek derekán mindketten komoly műtéten estünk át, amely számos próbát eredményezett számunkra, mivel prédikálótevékenységünk igen korlátozottá vált. 1987 januárjában meghívtak bennünket, hogy legyünk a tagjai Jehova Tanúi brazíliai központja személyzetének.
Több mint ezer szolgából álló hatalmas családunk körülbelül 140 kilométerre São Paulón kívül lakik egy gyönyörű épületkomplexumban, ahol a bibliai irodalmat nyomtatjuk Brazília és Dél-Amerika más részei számára. Itt szerető törődésben részesítenek minket Isten önátadott szolgái. Amikor 1951-ben először jöttem Brazíliába, a Királyság-üzenetnek körülbelül 4000 prédikálója volt, most pedig több mint 366 000 van! Irgalmas égi Atyánk valóban megadta nekünk ’mind az egyéb dolgokat’, mert először a Királyságát kerestük. (Máté 6:33, NW.)
[Kép a 22. oldalon]
Olive, Mildred Willettel egy információs kocsi mellett 1939-ben
[Kép a 25. oldalon]
Olive és Sonia Springate