Jehova megőriz minket

Erich Kattner elbeszélése nyomán

ZSUPSZ! Egy könyv vágódott a fejemnek. Így kerültem a Bibliával közvetlen érintkezésbe először, méghozzá egy katolikus pap jóvoltából, aki hozzám vágta a Bibliát. Miért? Mert valamit kérdeztem tőle.

A pap hit- és erkölcstant tanított, és arra buzdított bennünket, fiúkat, hogy lépjünk a papi rendbe. Ebbeli igyekezetében az 1Thessalonika 4:17. versét idézte, amely azt mondja, hogy egyesek ’elragadtatnak a felhőkbe, hogy az Úrral találkozzanak a levegőben’ .

Világéletemben érdeklődő természetű voltam, ezért megkérdeztem: „Miért mondja Ön, hogy a papok egyenesen a mennybe kerülnek, ha a ’Hiszekegy’ szerint maga Jézus a pokolra szállt alá?” (Cselekedetek 2:31.) Tulajdonképpen ekkor repült a fejemhez a Biblia.

Tudásvágy

Kérdésemre persze nagyon szerettem volna tudni a választ. Már egész fiatal fiúként nagy vágy élt bennem, hogy Istent imádjam. Ahol csak megfordultam, majdnem minden templomba bementem, hogy egy imát elmondjak. De nem találtam igazi lelki megnyugvást. Valahogy mindig bosszantottak bizonyos dolgok, amiket láttam, vagy az emberek durva bálványimádása, vagy egyes papok viselkedése.

Nyolc éves lehettem, amikor az első könyvemet elolvastam. Címe: Brazília keresztényi hitre való áttérítése volt. A könyv megbotránkoztatott. Az egész olyannak tűnt, mint valami gyilkossági történet, hiszen a vallás nevében öldösték az indiánokat. Az így szerzett ismereteim alapján sok mindenről megváltozott a véleményem.

Mindez valamikor az 1920-as években volt. Bécsben, Ausztriában születtem 1919. augusztus 19-én, szüleim egyetlen gyermekeként. Amikor hat éves voltam, édesapám mint villamos mérnök, Észak-Csehszlovákiában kapott állást a Szudéta-vidék németek lakta területén. Az egész család odaköltözött, és Warnsdorf nevű városkában telepedtünk le.

Közben nagyon kiábrándultam a katolikus egyházból. Az egyik napon, amikor a pap újból megbüntetett, igazi elkeseredésemben végigsírtam az egész utat hazáig az iskolából. Bár a mezőn sétáltam keresztül, mégis azon gondolkoztam, lehetetlenség, hogy Isten létezzék, ha ennyi sok ferde dolog van a világban, amit láttam, és amiről értesültem.

De akkor hirtelen meghallottam a madarak csicsergését, és észrevettem, milyen szépek a virágok, a pillangók, és az egész teremtett világ. Kezdett valami felébredni bennem, hogy mégis csak kell léteznie egy szerető Istennek, de az is derengett elmémben, hogy ezek az úgynevezett Isten szolgái nem lehetnek azok. És talán Isten rátekintett az emberiségre. Itt volt az a pillanat életemben, amikor először imádkoztam Istenhez saját szavaimmal, kérve őt, hadd ismerhessem meg, ha egyáltalán még törődik az emberrel. Mindez 1928-ban volt.

Körülbelül egy hónap múlva édesanyám Bécsbe utazott egy családi összejövetelre. Édesanyjának akkor volt 60. születésnapja. Ott édesanyám összetalálkozott bátyjával, Richard Tautz-cal, aki abban az időben Maribor-ban, Jugoszláviában lakott. Nem sokkal azelőtt bibliakutató lett, ahogy akkor Jehova Tanúit nevezték. Édesanyám az ott tanult új bibliai igazságokon fellelkesülve tért haza. Mindaz, amit elmondott, nagyon ésszerűnek hangzott. Úgy látszott, Jehova keze volt a dologban. (Zsoltárok 121:5.)

Amit megtanultam, máris gyakoroltam

Később Németországból bibliakutatók érkeztek hozzánk, és megindult a mi területünkön is a prédikálás. Néhány hónappal később rendszeresen összejöveteleket tartottak a szomszédos németországi városban, és néhány kilométert gyalog tettünk meg a határon át, hogy jelen lehessünk az összejöveteleken. Ekkor találkoztam Otto Estelmann-nal, aki a későbbi években közeli munkatársam lett.

1932-ben családunk Pozsonyba költözött. Pozsony Szlovákia fővárosa volt, Bécstől mintegy 70 kilométerre. Az idő tájt nem volt ott Jehovának egyetlen másik tanúja sem. Így elhatároztam, hogy aktívan bekapcsolódom a prédikáló-munkába. Tudomásom szerint a legnehezebb területet választottam, azt a villanegyedet, ahol zömmel kormánytisztviselők családjai laktak. Pozsonyban akkor négy nyelven beszéltek az emberek: szlovákul, csehül, németül, és magyarul.

Voltak nálam kemény kartonlapra nyomtatott bizonyságtevési cédulák mind a négy nyelven, s ezekkel csöngettem be teljesen egyedül a villák ajtajain. Néha édesapám, aki akkor még nem volt Jehova tanúja, megállt az utca túlsó oldalán, és figyelt és csak a fejét csóválta. De nem sokkal ezután ő is szilárdan állást foglalt Jehova mellett.

1935. február 15-én egy különleges összejövetelen, amelyen az utazó-felvigyázó is jelen volt, megtörtént az alámerítkezésem egy fürdőkádban lakásunkon, de még mások is alámerítkeztek. Abban az évben végeztem el a kereskedelmi iskolát és ragyogó állást kínáltak fel, de ezzel egyidőben az Őrtorony Társulat prágai fiókhivatalába is meghívást kaptam ott végzendő munkára. Szüleimmel alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot, és imában Jehovára bíztuk az ügyet. Nemsokára 16 éves lettem, és 1935. június 1-jén beléptem a teljes idejű szolgálatba.

Szolgálat nehéz időkben

A Társulat prágai hivatalában elsajátítottam a nyomdaszedőgép kezelését és a tördelési munkát. Németországi testvéreink számára készítettünk traktátusokat és több nyelven készítettünk Őrtorony-t is. Ők akkor már Hitler üldözése alatt álltak. Kemény idők jártak akkor Európában, megnehezedett a munkánk, végül 1938 decemberében a hatóságok bezárták a fiókhivatalunkat.

Visszatértem Pozsonyba. A kormány itt is nácibarát személyek kezébe került. Még két hónapig zavartalanul tudtam végezni a házról házra való prédikálást. Körülbelül ez idő tájt az Őrtorony Társulat európai központi hivatala Bernben (Svájc), levélben megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem úttörőszolgálatot végezni a világ valamelyik részén. Ha van kedvem, jöjjek Bernbe.

Elfogadtam a meghívást és elindultam hazulról. Akkor láttam utoljára édesapámat, édesanyámat pedig csak 30 év múltán láthattam újra. De Jehova megőrzött mindhármunkat sok-sok ránk váró nehézségen keresztül. Csak később tudtam meg, hogy a hirhedt Hlinka-gárdisták (szlovákiai SS-társaság) Pozsonyból való távozásom után már másnap a nyomomban voltak. És amikor a náci ügynökök megtudták, hogy Jehova tanúja vagyok, le akartak tartóztatni a jugoszláv—olasz határon. De Jehova megóvott. (Zsoltárok 48:14, [48:15, Károli]; 61:3, [61:4, Károli].)

Bernben megtudtam, hogy Shanghajba (Kínába) akarnak kiküldeni. Később ezt a kiutalt területet Brazíliára változtatták át. A Brazíliába szóló vizumom megérkezéséig a berni fiókhivatalban dolgoztam. Ekkor már szaporodtak a gondok-bajok Európában. Lezárták a határokat. 1939 augusztusában a Társulat sürgetésére Franciaországba mentem. Egy brazil kereskedelmi hajó: Siqueira Campos a francia Le Havre kikötőből elindult augusztus 31-én, és én is rajta voltam. Még négy óra sem telt el, kitört a második világháború. De a hajónk már elindult.

A másodosztályú kabinokban tíz-tizenkét utas utazott rajtam kívül, akikről később megtudtam, ezek mind náci ügynökök voltak. Sehogy sem volt ínyükre a prédikálásom. Többször is kísérletet tettek, hogy eltávolítsanak a hajóról. A spanyolországi Vigoban a jóindulatú kapitány figyelmeztetett, hogy ne szálljak ki a partra ott-tartózkodásom alatt. Lisszabonban, Portugáliában, a náci ügynökök téves indulási időt írtak fel a hirdetőtáblára, csak hogy megszabaduljanak tőlem. De Jehova megint csak velem volt. (Zsoltárok 121:3.) 1939. szeptember 24-én este megérkeztem Santos-ba, Brazíliába. Másnap Sao Paulo-ba utaztam, ahol a Társulat hivatala volt.

Brazíliai szolgálatom

Brazíliában 1939 szeptemberében csak 127 Jehova tanúja volt, pedig körülbelül 41 millió volt az akkori lakosság lélekszáma. Egy heti Sao Paulo-i tartózkodásom után elindultam kijelölt új területemre, Brazília legdélibb államába, Rio Grande do Sul-ba, hogy úttörőként szolgáljak. Néhány lengyel származású, német ajkú testvérnél kellett maradnom. Ők a távoli dzsungelben laktak.

Vonattal négy napig tartott az utazás. A vasútvonal vége Girua volt, amely nagyon hasonlított egy észak-amerikai vadnyugati városra, még az akkori időkből. Giruából még 32 kilométert kellett megtennem, hogy eljussak az őserdőbe, oda, ahol a testvérek laktak. Egy teherautó vett fel. Ezzel utaztam egy darabig, majd letett és ott hagyott egy dűlőúton. Körülbelül egy mérföldet gyalogoltam igazi őserdőn keresztül és egy kis patakon gázoltam át, amíg végül is megérkeztem.

Ennek a ritkán lakott területnek az elhagyatottsága miatt, úttörőszolgálatom azokra az időkre korlátozódott, amikor valaki megengedte, hogy felüljek lovas szekerére. Több napi utazásba került az emberek felkeresése. Dűlőutakon aludtam, hogy elkerüljem a kígyókat, vagy eső idején a szekér alatt húzódtam meg. Olyan községeket is beprédikáltunk, mint például Cruz Alta.

1940-ben a Társulat Porto Alegre-be, Rio Grande do Sul állam fővárosába küldött munkálkodni. Ott társultam gyermekkori barátomhoz, Otto Estelmannhoz, akinek kijelölt munkaterülete szintén Brazília volt. A hatóságok itt is nácibarátoknak tűntek. Minket letartóztattak és választhattunk: vagy aláírunk egy hitről lemondó nyilatkozatot, vagy egy esti vonattal őrizet mellett elhagyjuk Brazíliát az uruguayi határon. Aznap este már vonaton ültünk.

Korlátozás alatt

A határon majdnem két évet töltöttünk el házi őrizetben. De Jehova újra segítségünkre jött. Bizonyos zsidó üzletemberek felajánlották segítségüket. Így nem kellett börtönben lennem, megengedték, hogy világi munkát végezzek, de szigorú felügyelet alatt maradtunk. Nem tudtunk kapcsolatba lépni a Társulat fiókhivatalával.

Egyik nap azonban összetalálkoztunk egy európai úttörő testvérrel, akit Uruguayba küldtek ki. Ő éppen a határvidéket látogatta meg. Micsoda találkozás volt! Kaptunk tőle egy német Bibliát és egy angol Őrtorony-t. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el angolul tanulni.

1942. augusztus 22-én Brazília is hadat üzent Németországnak és Olaszországnak, ami változást hozott a helyzetünkben. Visszavittek bennünket Porto Alegrébe, és néhány kihallgatás után elbocsátottak. Ezután találkoztam néhány fiatal tanúval, akiket már régebbről ismertem a dzsungel vidékéről, ahol először úttörősködtem. Ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy felvegyem a kapcsolatot a fiókhivatallal, és újra elkezdhettem az úttörőszolgálatot. E fiatalok közül négyen bekapcsolódtak az úttörőmunkába. Sok olyan személyre bukkantunk, akik elfogadták a Királyság-üzenetet. Egyesek még ma is prédikálnak.

Az új hatóság magatartása barátságos volt irántunk, így 1943-ban Porto Alegrében megrendezhettük első kis kongresszusunkat. Mindössze ötvenen voltak jelen, ezek közül is majdnem a fele titkosrendőr volt. 1944-ben, egy évvel később, újabb kongresszust rendeztünk. Ezután meghívást kaptam, hogy szolgáljak a Társulat fiókhivatalában, amely most Sao Paulóból Rio de Janeiróba költözött át.

Gileád és ami utána jött

1950-ben meghívást kaptam, hogy vegyek részt az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 16. osztályában, Dél-Lansingben, New Yorkban. Az osztály 1951 februárban végzett. Átmenetileg különleges úttörőként a dél-bronxi, New York, gyülekezethez osztottak be, de később visszatértem Brazíliába.

Körülbelül másfél év múlva a Társulat utazó-felvigyázójaként szolgáltam, mint kerület- és körzetfelvigyázó. 1953 februárjában visszahívtak a Rio de Janeiro-i fiókhivatalba és fordítási feladattal bíztak meg. Később 1961 szeptemberétől 1963 szeptemberéig kiváltságom volt egy különleges fordítási munkában részt venni a Társulat brooklyni (New-York-i) főhivatalában. Ott-tartózkodásom alatt kapcsolatba léptem egy házaspárral, akiket még Brazíliában ismertem meg. A férj beleegyezett, hogy tanul velem abban a szállodában, ahol tartózkodtam, és sikerült meggyőződnie az igazságról.

Néhány hónappal később, amikor visszatértünk Brazíliába, újra kapcsolatba kerültem vele. De ekkor egy kicsit öntelt volt. Ezt mondtam neki: „Figyelj ide, Paul. Te kultúrmérnök vagy. De tegyük fel, én is az lennék és azt mondanám neked, hogy a tető mindjárt a fejedre szakad. Mit tennél akkor? Nos, mint Biblia ’mérnök’ , azt mondom neked, hogy bajban vagy, hacsak nem teszel ellene valamit tudatosan.”

Nemsokára alámerítkezett, és néhány év óta Cesario Lange-i (Sao Paulo-i) keresztény vénként szolgál. Nagyon nagy segítséget nyújtott a Cesario Lange-i (Sao Paulo-i) új nagy fiókhivatali létesítmény építésében, ahol most 480-an dolgozunk, hogy kielégítsük az egyre növekvő számú brazil tanúk szellemi szükségleteit.

Folytonos növekedés

1945-ben látogatott meg első ízben az Őrtorony Társulat elnöke, Nathan H. Knorr, és az akkori alelnök, Frederick Franz. A kongresszust Pacaembu-i tornacsarnokban, Sao Paulo városban rendeztük meg, és én tolmácsoltam a vendégtestvérek beszédét. A jelenlevők akkori csúcsszáma 765 volt.

Emlékszem, Knorr testvér a szomszédos nagy stadionra tekintett, és megkérdezte, vajon eljön-e az az idő, amikor ez is megtelik. Nos, 1973 decemberében ez is megtörtént, mert 94 586-an zsúfolásig megtöltötték a Pacaembu-i stadiont, az „Isteni Győzelem” kongresszuson. Ennél már csak az 1985 augusztusi „A feddhetetlenség megőrzői” elnevezésű kongresszuson voltak többen a Morumbi stadionban, Sao Paulo-ban, ahol 162 941-gyen voltak jelen. És ezzel egyidőben a Rio de Janeiro-i stadionban további 86 410-es tömeg gyűlt össze. Később, amikor összeszámlálták az összjelenlevők számát „A feddhetetlenség megőrzői” elnevezésű kongresszus mind a 23 színhelyén Brazíliában, kiderült, hogy 389 387-en voltak jelen!

Több éven át kiváltságom volt fordítani a brooklyni (New York) főhivatalból érkező testvérek beszédeit. Nemrégen az egyikük, miközben együtt sétált velem és megjegyezte, milyen sok személlyel tanultam az elmúlt évek alatt, akik mind odajöttek üdvözölni, tréfásan megjegyezte: „Még nem láttam, hogy nőtlen embernek ennyi sok gyermeke lett volna.”

Életem legnagyszerűbb eseményeit a nemzetközi kongresszusok jelentették, amelyeken más országokban részt vehettem. Az 1969-es nürnbergi kongresszuson 30 év után először találkoztam édesanyámmal. 1973-ban halt meg hűségben. Édesapámnak nem engedték meg, hogy kiutazzon az országból a kongresszusra. Így nem láthattam viszont azóta, hogy eljöttem otthonról. 1978-ban kiváltságom volt nyilvános előadást tartani a bécsi nemzetközi kongresszuson, Ausztriában, azon az első kongresszuson, ahol szülővárosomban jelen lehettem.

A Brazíliában töltött sok év alatt szemtanúja voltam annak, hogy Jehova az, aki „növekedést ad” (1Korinthus 3:7). 1948-ban léptük át a bűvös ezres hírnökszámot. Ezután a hírnökszám rohamosan emelkedett, előbb 1958-ban 12 992-re, majd 1970-ben 60 139-re. 1986 augusztusában már 196 948 Királyság-hírnök működött, szemben 1939-es szeptemberi 127 Királyság-hírnökkel. Nem kétséges, hogy a „kicsiny hatalmas nemzetté” lett ebben az országban. (Ésaiás 60:22.)

Persze az 1939-es 41 millióról Brazília lakossága is felszaporodott 135 millióra. Ezért jelenleg is nagy a tevékenység mezeje. Az az öröm jutott osztályrészemül, hogy személyesen is részt vehettem ebben a csodálatos növekedésben, amelyet Jehova adott, és milyen felvillanyozó öröm volt ez! Annak, aki Jehovát akarja minden idejével szolgálni, csak azt ajánlhatom: Törjön előre! Ne féljen semmitől, ami útjába kerülhet, hiszen „maga Jehova őriz meg jártodban-keltedben” (Zsoltárok 121:7, 8).

[Oldalidézet a 32. oldalon]

„Azt mondom neked, hogy bajban vagy, hacsak nem teszel ellene valamit tudatosan”

[Kép a 31. oldalon]

N. H. Knorr beszédét Erich Kattner fordítja Sao Paulóban, Brazíliában, 1945-ben