„Jehova keze” életemben
LAWRENCE THOMPSON ELMONDÁSA ALAPJÁN
EGY éjjel 1946-ban, édesapámmal a kocsiban ültünk és néztük, amint az északi fény keresztültáncol az égen. Jehova nagyságáról és a mi kicsinységünkről beszélgettünk. Újra átéltünk epizódokat azoktól az évektől kezdve, amikor Jehova Tanúi munkája be volt tiltva Kanadában. Az apával folytatott beszélgetések mély benyomást hagytak bennem arról, hogy Jehova hogyan tartotta fenn és vezette népét azokban az években.
BÁR még csak 13 éves voltam, nagyra értékeltem az igazságot, amelyről apa beszélt. A még hátralévő prédikálómunka sürgősségének és óriási voltának érzetét is elültette bennem. Apa a 4Mózes 11:23-at idézte, és kihangsúlyozta előttem, hogy Jehova keze soha nem rövidül meg. Csupán a hitünk és a belé vetett bizalmunk hiánya az, ami korlátozza, mit tesz majd meg értünk. Ez egy értékes apa-fia eszmecsere volt, amelyet sosem fogok elfelejteni.
A Watch Tower kiadványok tanulmányozása, különösen az 1939-ben (angolul) kiadott Megmentés című könyv szintén nagymértékben befolyásolta korai életemet. Sohasem fogom elfelejteni drámai nyitószemléltetését: „Tolongásig megtelten robog az áramvonalas express százhatvan kilométeres sebességgel. Hidon kell áthaladnia, amely majdnem félkörben vezet át a folyón, úgy hogy az utasok az utolsó kocsiból láthatják a mozdonyt . . . Két férfi az utolsó kocsi hátsó perronján áll . . . látják távolból a hid utolsó ívét égve a habokba szakadni. Felismerik helyzetük nagyon veszélyes voltát, valóban — a legnagyobb veszedelem! Meglehet állítani még idejében a vonatot s így megmenthető a sok utas élete?”
Felhasználva a szemléltetést a könyv így fejezte be: „Igy van ez ma is. A világ összes nemzetei és népei a legnagyobb katasztrófával néznek szembe. Az Isten utasítására most figyelmeztetésben részesülnek s felvilágosítást nyernek, hogy Armageddon katasztrófája közvetlenül küszöbön áll . . . Miután a figyelmeztetés elhangzott, minden figyelmeztetett maga kell megválassza az utat, melyen haladni akar.”
A száguldó vonat, az égő híd és a prédikálómunka sürgőssége kitörölhetetlenül bevésődött az elmémbe.
Korai prédikálótevékenység
Ötéves koromban, 1938-ban kezdtem részt venni a prédikálómunkában. Két úttörő (teljes idejű szolgák), Henry és Alice Tweed elvittek magukkal, és tíz-tizenkét órát is eltöltöttünk egy nap az emberekkel való beszélgetéssel. Rendkívüli élvezettel töltöttek el ezek a teljes napok Jehova szolgálatában. Ezért felvillanyozólag hatott a következő évben, amikor Apa és Anya megengedték, hogy hírnök legyek, és ténylegesen leadjam tevékenységemről a jelentést.
Azokban a korai napokban elkezdtünk a városok főutcáin jelszavakat tartalmazó plakátokkal járni, amelyek leleplezték a hamis vallást és hirdették Isten Királyságát. Hordozható fonográfot is használtunk, és Biblián alapuló üzeneteket játszottunk le a házigazda ajtajánál. Lejátszottuk J. F. Rutherford, a Watch Tower Society elnökének beszédeit, melyek közül néhányat már kívülről tudtam. Még mindig hallom, amint ezt mondja: „Már gyakran említésre került, hogy a vallás csapda és szélhámosság!”
Betiltják munkánkat Kanadában
A második világháború alatt Jehova Tanúinak munkáját betiltották Kanadában, mint ahogyan a náci Németországban és más országokban is. Ezért csak a Bibliát használtuk, de a Biblia utasításainak megfelelően folytattuk munkánkat, amelyre Isten felhatalmazott minket. (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 5:29.) Megtanultuk, hogyan álljuk meg a helyünket, ha a rendőrség razziát tart összejöveteleinken és otthonainkban. Abban is gyakorlottakká váltunk, hogyan tegyünk bizonyságot a bírók előtt és hogyan válaszoljunk vallatóink kérdéseire.
Bátyám, Jim, és én szakértői lettünk annak, hogyan dobjuk a füzeteket mozgó járműről az ajtókhoz és a verandákra. Ráadásul még futárokként is tevékenykedtünk, néha pedig őrt álltunk a határon átkelőknek, hogy részt tudjanak venni a kongresszusokon az Egyesült Államokban.
Házunk Port Arthur (ma: Thunder Bay) külterületén volt Ontarióban, körülbelül egy hektárnyi területen fákkal és bokrokkal körülvéve. Volt egy tehenünk, egy borjúnk, és voltak disznóink, csirkéink — mindezek nagyszerűen álcázták munkánkat, amikor fiatal keresztény társainkat segítettük, akiket azért köröztek, mert be akarták őket börtönözni Isten Királyságának prédikálásáért.
Éjjel kocsik, teherautók és lakókocsik hoztak fiatal keresztényeket, ki-be jártak félreeső udvarunkba. Elszállásoltuk, elbújtattuk, ennivalót és álruhát adtunk ezeknek a fiataloknak, majd útnak eresztettük őket. Édesapám és édesanyám teljes lélekkel együtt szolgáltak azokkal a korai munkásokkal, kik Jehova Isten szolgálatára és szeretetére formálták fiatal szívemet.
1941 augusztusában életemet átadtam Jehovának, s megkeresztelkedtem egy kis tóban az erdő mélyén. Többen jöttünk össze ez alkalommal késő éjszaka egy lámpafényes házikóban. A rendőrség nyilvánvalóan gyanakodott, mert ott cirkált, és egész idő alatt fürkészte a tavat reflektorokkal, de nem talált meg minket.
A teljes idejű szolgálat számos gyönyörű vonása
1951-ben befejeztem a középiskolát, ezután majdnem 1600 kilométert utaztam, hogy átvegyem az úttörőszolgálatra szóló megbízatásomat Cobourgban, Ontarióban. A gyülekezet kicsi volt és nem volt úttörőtársam. De visszaemlékezve arra, hogy Jehova keze nem rövidül meg, kibéreltem egy szobát, saját magam főztem és boldog voltam, hogy Jehovát szolgálom. A következő évben meghívást kaptam, hogy szolgáljak a Watch Tower Society fiókhivatalában Torontóban. Itt sok értékes leckéből tanultam, amely finomított rajtam a jövőbeni Királyság-szolgálatra.
Miután több mint egy évet Torontóban szolgáltam úttörőként, összeházasodtunk Lucy Trudeau-val, s 1954 telén megkaptuk úttörői megbízatásunkat Levisbe, Quebecben. Az idő kegyetlenül hideg volt, a csőcselék és a rendőrség zaklatása ijesztő volt, és kihívást jelentett franciául tanulni. Mindezeken keresztül Jehova keze sohasem rövidült meg, bár nehéz időszakokat éltünk át, sok áldásban is részesültünk.
Például megkértek bennünket, vizsgáljunk át két olyan hajót (Arosa Star és Arosa Kulm), amelyet a Társulat tervei szerint küldöttek szállítására fognak felhasználni 1955-ben a nagy nemzetközi európai kongresszusok alkalmával. Buzgalmukban, hogy a Társulat ügyeit intézhetik, a hajózási vállalat ügyintézői néha vendégszeretetet mutattak irántunk, amely az akkoriban feszültségteljes quebeci szolgálat után kellemes pihenésnek számított.
1955 őszén meghívást kaptam, hogy utazófelvigyázóként szolgáljak, s a fagyos Észak-Ontarióban lévő távoli gyülekezetek meglátogatásával töltöttük a telet. A következő évben részt vettünk az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán az Egyesült Államokban, majd megkaptuk Brazíliába, Dél-Amerikába szóló misszionáriusi megbízatásunkat.
Szívünket, lelkünket beleadtuk új megbízatásunkba, így hamarosan már tudtunk portugál nyelven prédikálni és tanítani. 1957 elején újra megbíztak, hogy utazófelvigyázóként dolgozzak. Most az észak fagyos hidege helyett égető forrósággal kellett megküzdenünk. Sokszor meg kellett állnunk, hogy kiöntsük az égető homokot cipőnkből, vagy cukornádat vágtunk, és rágtuk, hogy felfrissítsük erőnket. Voltak azonban áldások is.
Regente Feijo városában beszéltem a rendőrfőnökkel, ő pedig elrendelte, hogy zárjanak be minden üzletet, és megmondta mindenkinek, menjenek a város terére. Egy széles levelű virágzó fa árnyékában bibliai előadást tartottam az egész város előtt. Ma már a Tanúknak van itt egy gyülekezetük.
Gyermekeink nevelése Brazíliában
Amikor Lucy állapotos lett 1958-ban, letelepedtünk Juiz de Forában, és különleges úttörőként szolgáltunk. A következő két év alatt megszülettek lányaink, Susan és Kim. Igazi áldásnak bizonyultak a szolgálatban, újdonságnak számítottak a városban. Ahogy toltuk a babakocsit a macskaköves utcákon, az emberek kijöttek, hogy megnézzék őket. Mivel nagy szükség volt Királyság-hírnökökre az Egyenlítőtől közvetlenül délre fekvő Recifében, ezért erre a rendkívül forró helyre költöztünk.
1961-ben nemcsak hogy segíthettem a légi szállítás elrendezésében a São Pauló-i kongresszusra igyekvő Tanúknak, hanem én magam is részt vehettem azon az emlékezetes kongresszuson. Körülbelül húszperces repülőút után azonban a gép hirtelen zuhanni kezdett a föld felé, szétdobálva az utasokat az utastérben. A repülő belseje rommá vált; az ülések kitépődtek a helyükről, az utasok megsérültek és véreztek. Nagy örömünkre a pilóta vissza tudta fogni a repülőt zuhanásából, és biztonságosan leszálltunk. Egyikünk sem sérült meg annyira, hogy ne tudtunk volna továbbmenni São Paulóba egy másik repülőn. Csodálatos kongresszuson vehettünk részt, ennek ellenére azt mondtam, sose fogok még egyszer repülni!
Ám amikor hazaértem a kongresszusról, egy másik megbízatás várt rám. Egy kongresszus irányításával kellett foglalkoznom, mélyen bent a dzsungelben Teresinában, Piauí Államban. Oda kellett repülnöm. Akármilyen rémült is voltam, elfogadtam a megbízatást, Jehova kezébe kapaszkodva.
1962-ben megszületett Recifében Greg fiunk. Bár nem tudtam tovább végezni az úttörőszolgálatot, mivel megnövekedett a családom, azonban pozitív hatást tudtam gyakorolni a kis gyülekezetre. A gyermekek mindig lelkesen csatlakoztak hozzánk a szolgálatban, mivel érdekessé tettük számukra. Mindegyikük már hároméves kora óta képes volt felkínálni az igazságot az ajtóknál. Szokásunkká tettük, hogy soha ne hiányozzunk az összejövetelekről és a szántóföldi szolgálatból. Még olyankor is, ha a családban valaki beteg volt, és egy valakinek otthon kellett maradnia vele, a többiek jelen voltak az összejövetelen s részt vettek a szántóföldi szolgálatban.
Az évek folyamán mint család, rendszeresen beszélgettünk a gyermekek iskolai tanulmányairól, életcéljaikról, felkészítve őket egy karrierre Jehova szervezetében. Vigyáztunk, nehogy kitegyük őket gyengítő hatásoknak, mint például a televízió. Egészen addig nem volt tévé az otthonunkban, amíg gyermekeink el nem érték a tizenéves kort. Bár megvolt rá a keret, nem rontottuk el őket anyagi javakkal. Például csak egy biciklit vásároltunk, amelyen hárman osztoztak.
Annyi mindent csináltunk együtt, amennyit csak lehetett, kosárlabdáztunk, úsztunk és családi utazásokat tettünk. Utazásaink keresztény kongresszusokon való részvételhez, vagy különböző országokban tett Bétel-látogatásokhoz kapcsolódtak. Ezek az utazások időt engedtek, hogy szabadon beszélgethessünk, így Lucyvel együtt megfigyelhettük, mi volt gyermekeink szívében. Olyan hálásak vagyunk Jehovának ezekért az örömteli évekért!
Végül is az Egyenlítőhöz közeli trópusi területen eltöltött tíz év kikezdte Lucy egészségét. Így örömmel fogadtuk a megbízás megváltoztatását egy mérsékeltebb éghajlatú területre délen, Curitibában, Paraná Államban.
Visszatérés Kanadába
1977-ben, miután körülbelül húsz évet töltöttünk Brazíliában, Lucyvel és gyermekeinkkel visszatértünk Kanadába, hogy segítsünk gyengélkedő édesapám ápolásában. Milyen más kulturális környezetet jelentett ez a családunknak! Szellemileg azonban nem volt más környezet, hiszen ugyanazokat a szokásokat ápoltuk szerető keresztény testvéreinkkel.
Kanadában a teljes idejű szolgálat családi üggyé vált, mivel mindegyik lányunk sorjában belépett a teljes idejű úttörőszolgálatba. Mindegyikünk hozzájárult a családi vállalkozáshoz. A részidejű munkából származó minden bevételt a kiadásokra szánt pénzalaphoz tettük, az otthon, valamint a három autó fenntartására, amelyek szükségesek voltak szétszórt területünk bemunkálásához. Minden héten, a családi bibliatanulmányozásunk után megbeszéltük családi terveinket. Ezek a megbeszélések segítettek abban, hogy meghatározzuk, hova megyünk, mit kezdünk az életünkkel.
Fiunk, Greg, nővéreihez hasonlóan ugyancsak a teljes idejű szolgálatot tűzte ki célul. Ötéves korától fogva már kimutatta azt a vágyát, hogy a Társulat Bételnek nevezett fiókhivatalában szeretne dolgozni. Sosem vesztette szem elől ezt a célt, s miután befejezte a középiskolát, megkérdezte édesanyját és engem: „Mit gondoltok, nem kellene jelentkeznem a Bételbe?”
Bár összeszorult a szívünk, hogy engedjük elmenni fiunkat, habozás nélkül ezt válaszoltuk: „Sohasem fogod Jehova kezét jobban érezni, mint a Bételben — Jehova szervezetének a szívében.” Két hónapon belül elment a kanadai Bételbe. Ez 1980-ban volt, és azóta is ott szolgál.
Az 1980-as évek új kihívást jelentettek Lucynek és nekem. Ugyanott tartottunk, ahol elkezdtük — csupán ketten maradtunk. Addigra Susan férjhez ment, és férjével együtt úttörőszolgálatot végeztek, ezenkívül Kim és Greg mindketten a Bételben szolgáltak. Mit tegyünk most? A kérdésre hamar választ kaptunk 1981-ben, amikor meghívtak bennünket, hogy szolgáljunk egy portugál körzetben, amely Kanadának egy körülbelül 2000 kilométeren keresztül húzódó területén helyezkedik el. A mai napig az utazófelvigyázói munka örömeit élvezzük.
Kim azóta férjhez ment, részt vett a Gileád Iskolán és most férjével együtt a körzetfelvigyázói munkában szolgál Brazíliában. Susan és férje még mindig Kanadában vannak, nevelik két gyermeküket, Susan férje pedig úttörőszolgálatot végez. Bár családunk az elmúlt években fizikailag szétvált különböző teljes idejű szolgálati megbízatásaink miatt, mégis közel maradtunk egymáshoz szellemileg és érzelmileg.
Lucyvel már nagyon várjuk a ragyogó jövőt, amikor együtt lehetünk a családdal a megtisztított földön. (2Péter 3:13.) Az ókorban élt Mózeshez hasonlóan saját bőrünkön tapasztaltuk a 4Mózes 11:23-ban feltett szónoki kérdés válaszának igaz voltát: „Avagy megrövidült-é az Úrnak keze? Majd meglátod: beteljesedik-é néked az én beszédem vagy nem?” Valóban így van: semmi sem tudja meggátolni Jehovát, hogy megáldja szolgáit teljes szívű szolgálatukért.
[Kép a 25. oldalon]
Feleségemmel Lucyvel