Egységes családként szolgálva Jehovát

ANTONIO SANTOLERI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Apám 17 éves volt, amikor 1919-ben elhagyta Olaszországot. Jobb élet után kutatva költözött Brazíliába. Idővel lett egy borbélyüzlete egy kisvárosban, São Paulo állam belterületén.

AMIKOR hétéves voltam, 1938-ban, egy napon apa megkapta a Biblia Brasileira fordítását az egyik embertől, aki ellátogatott a borbélyüzletébe. Két évvel később anya súlyosan megbetegedett, és haláláig rokkant is maradt. Apa is megbetegedett, így mindannyian — anya, apa, a nővérem, Ana és én — a rokonokhoz mentünk lakni São Paulo városába.

Mialatt iskolába jártam São Paulóban, mohó olvasója lettem főleg a történelmi műveknek. Mély benyomást tett rám, hogy ezekben néha megemlítették a Bibliát. Az egyik regény, amelyet a São Pauló-i nyilvános könyvtárból kölcsönöztem, több alkalommal említette a Hegyi Beszédet. Ekkor határoztam el, hogy szerzek egy Bibliát, hogy elolvashassam magamnak ezt a beszédet. Azt a Bibliát kerestem, amelyhez apa évekkel azelőtt hozzájutott, és végül meg is találtam egy bőrönd alján, ahol már hét éve hevert.

A családunk katolikus volt, így soha nem ösztönöztek arra, hogy olvassam a Bibliát. Most viszont megtanultam magamtól kikeresni a fejezeteket és a verseket. Nemcsak a Hegyi Beszédet olvastam nagy élvezettel, de Máté evangéliuma egészét is, csakúgy, mint más könyveket a Bibliából. Ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az volt, hogy Jézus tanításainak és csodáinak a bemutatásából az igazság csengett ki.

Mikor ráébredtem, hogy mennyire különbözik a katolikus vallás attól, amit én a Bibliában olvastam, a presbiteriánus egyházba kezdtem járni, és Ana is csatlakozott hozzám. Ennek ellenére még mindig ürességet éreztem a szívemben. Évek óta kerestem sóvárogva Istent (Cselekedetek 17:27). Az egyik csillagfényes éjszakán, amikor töprengő hangulatban voltam, azon tűnődtem: „Miért vagyok én itt? Mi az élet célja?” Kerestem egy félreeső helyet az udvarban, letérdeltem, és így imádkoztam: „Úr Isten! Ki vagy te? Hogyan ismerhetnélek meg téged?” A válasz röviddel ezután megérkezett.

Megismerem a bibliai igazságot

1949-ben, egy nap, amint apa leszállt a villamosról, egy fiatal nő ment oda hozzá. A hölgy felajánlotta neki az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Apa megrendelte az Őrtoronyt, és megkérte a hölgyet, hogy látogasson meg minket az otthonunkban, és elmagyarázta, hogy van két gyermeke, akik a presbiteriánus egyházba járnak. A hölgy a látogatása során Anánál hagyott egy Children (Gyermekek) című könyvet, és bibliatanulmányozást kezdett vele. Később én is csatlakoztam a tanulmányozáshoz.

1950 novemberében először mentünk el egy Jehova Tanúi által megtartott kongresszusra. Itt adták közre „Az Isten legyen igaz” című könyvet, és ezt használva fel útmutatónkul, folytattuk a bibliatanulmányozásunkat. Nem sokkal ezután felismertük, hogy megtaláltuk az igazságot, és 1951 áprilisában meg is keresztelkedtünk, Jehovának való önátadásunk jelképeként. Apa néhány évvel később fejezte ki önátadását, és Isten iránti hűségben halt meg 1982-ben.

Boldogan a teljes idejű szolgálatban

1954 januárjában, amikor még csak 22 éves voltam, alkalmasnak találtak arra, hogy Jehova Tanúi fiókhivatalában szolgáljak, amelyet Bételnek hívnak. Ahogy odaértem, megdöbbenve fedeztem fel, hogy Richard Mucha, egy nálam csak két évvel idősebb férfi a fiókhivatal felvigyázója. 1955-ben, amikor felmerült, hogy körzetszolgákra van szükség, ahogy akkor az utazófelvigyázókat nevezték, én a között az öt férfi között voltam, akiket meghívtak, hogy vegyenek részt ebben a szolgálatban.

A megbízatásom Rio Grande do Sul államba szólt. Amikor elkezdtem ott tevékenykedni, Jehova Tanúinak csak nyolc gyülekezete volt ott, de mindössze 18 hónapon belül 2 új gyülekezet és 20 különálló csoport alakult. Jehova Tanúinak ezen a területen ma már 15 körzete van, mindegyikben körülbelül 20 gyülekezettel! 1956 végén arról értesítettek, hogy a körzetemet négy kisebbre osztották fel, amelyet négy körzetszolga szolgál majd ki. Ekkor azt az utasítást kaptam, hogy térjek vissza a Bételbe egy új megbízatás végett.

Legnagyobb meglepetésemre és örömömre kerületszolgának jelöltek ki Észak-Brazíliába, olyan utazószolgának, aki számos körzetet szolgál ki. Brazíliában akkoriban 12 000 Jehova Tanúja szolgált, és két kerület volt az országban. Richard Wuttke szolgált délen, az enyém pedig az északi körzet volt. A Bételben megtanítottak bennünket arra, hogyan kezeljünk egy vetítőgépet, hogy bemutathassuk azokat a filmeket, amelyeket Jehova Tanúi készítettek, Az új világ társadalma tevékenység közben és Az új világ társadalmának boldogsága címűt.

Azokban az időkben az utazás még eléggé különbözött a maitól. A Tanúk közül senkinek sem volt autója, így hát kenuval, csónakkal, ökrös szekéren, lóháton, tehervagonon, teherautóval és egy alkalommal repülővel utaztam. Izgalmas volt átrepülni az Amazonas-menti erdőkön, hogy Santarémben, egy olyan városban landoljunk, ami az Amazonas torkolatánál lévő Belém, és Amazonas állam fővárosa, Manaus között félúton helyezkedett el. Akkoriban a kerületszolgáknak csak néhány körzetkongresszuson kellett szolgálniuk, ezért az időm nagy részét a Társulat filmjeinek a bemutatásával töltöttem. A nagyobb városokban százak jöttek el.

Ami a legnagyobb hatással volt rám Észak-Brazíliában, az az Amazonas környéke volt. Mialatt ott szolgáltam, 1957 áprilisában az Amazonas és a mellékfolyói kiléptek medrükből. Abban a kiváltságban volt részem, hogy az egyik filmet az erdőben is bemutathattam, két fa között feszítve ki egy sebtében összeállított vetítővásznat. A vetítőgéphez az áram egy motorcsónakból jött, amely a közeli folyón horgonyzott. Ez volt az első film, amelyet a közönség nagy része valaha is látott.

Nem sokkal ezután visszatértem a Bétel-szolgálatba, a következő évben, 1958-ban pedig abban a kiváltságban volt részem, hogy elmehettem Jehova Tanúi történelmi jelentőségű „Isteni akarat” nemzetközi kongresszusára, New York városába. A 123 országból érkezett küldöttek azon 253 922 személy között voltak, akik megtöltötték a Yankee Stadiont és a közelben lévő Polo Groundsot a nyolcnapos kongresszus utolsó napján.

Örvendve az életemben bekövetkező változásoknak

Röviddel azután, hogy visszatértem a Bételbe, megismerkedtem Clara Berndttel, és 1959 márciusában össze is házasodtunk. Bahía államba jelöltek ki minket körzetmunkára, ahol körülbelül egy évet szolgáltunk. Clara és én még mindig örömmel idézzük fel az ottani testvérek alázatosságát, vendégszeretetét, buzgalmát és szeretetét, akik bár anyagilag szűkölködtek, Királyság-gyümölcsökben gazdagok voltak. Ezután áthelyeztek minket São Paulo államba. Itt történt, hogy 1960-ban a feleségem terhes lett, és abba kellett hagynunk a teljes idejű szolgálatot.

Elhatároztuk, hogy Santa Catarina államnak arra a helyére költözünk el, ahol a feleségem született. Fiunk, Gerson volt az első az öt gyermekünk közül. Őt Gilson követte 1962-ben, Talita 1965-ben, Tárcio 1969-ben és Janice 1974-ben. Köszönöm Jehovának és a nagyszerű tanácsoknak, amelyekről gondoskodott, hogy képesek voltunk szembenézni azzal a kihívással, hogy „az Úr tanítása és intése szerint” neveljük fel őket (Efézus 6:4).

Mindegyik gyermekünket drágának tekintettük. A zsoltáríró olyan jól fejezte ki érzéseinket: „Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak” (Zsoltárok 127:3). A problémák ellenére úgy törődtünk a gyermekeinkkel, mint „az Úrnak” bármilyen más „örökségével”, elménkben tartva a Szavában található utasításokat. Ez sok jutalommal járt. Kimondhatatlan örömet szerzett nekünk, amikor egymás után, külön-külön mind az öten, a saját akaratukból fejezték ki azt a vágyukat, hogy Jehovának történt önátadásuk jelképeként szeretnének megkeresztelkedni (Prédikátor 12:3).

Gyermekeink választása

Túlcsordult az örömünk, amikor röviddel azután, hogy befejezett egy számítógépes adatfeldolgozó tanfolyamot, Gerson azt mondta, hogy a Bételben akar szolgálni, és így a teljes idejű szolgálatot választani a szakmai karrier helyett. Ennek ellenére a Bétel-beli élet kezdetben nem volt könnyű Gerson számára. Miután meglátogattuk akkor, amikor még csak négy hónapja volt a Bételben, meglepett az arcán tükröződő szomorúság, ahogy eljöttünk. Az autónk visszapillantó tükréből láttam, hogy addig nézett minket, amíg be nem vettük az első kanyart az úton. A szemem annyira megtelt könnyel, hogy meg kellett állnom az úttest mellett, mielőtt folytattam volna a 700 kilométer hosszú utat hazáig.

Gerson valóban megszerette a Bételt. Miután közel hat évet töltött ott, összeházasodott Heidi Besserrel, és további két évig szolgáltak együtt a Bételben. Akkor Heidi terhes lett, és el kellett menniük. A lányuk, Cintia most hatéves, és elkíséri őket a Királyság-tevékenységeik során.

Nem sokkal azután, hogy meglátogattuk Gersont a Bételben, Gilson, aki kevéssel azelőtt végezte el az első évét üzemgazdaságtanból, azt mondta, hogy ő is ott akar szolgálni. Az volt a terve, hogy folytatja az üzleti tanfolyamot, miután egy évig a Bételben szolgált. De megváltoztak a tervei, és a Bétel-szolgálatban maradt. 1988-ban házasságot kötött Vivian Gonçalvesszel, egy úttörővel, ahogy a teljes idejű szolgákat hívják. Azóta együtt szolgálnak a Bételben.

Az örömünk folytatódott, amikor 1986-ban harmadik gyermekünk, Talita azt választotta, hogy belép az úttörőszolgálatba, miután részt vett egy műszakirajzoló-tanfolyamon. Három évvel később őt is meghívták a Bételbe. 1991-ben összeházasodott José Cozzival, aki már tíz éve a Bételben szolgált. Házaspárként is ott folytatták.

A feleségemmel megint nagyon boldogok voltunk, amikor Tárcio, aki a következő a sorban, megismételte ugyanazt a kifejezést, amit már háromszor hallottunk: „Apa, a Bételbe akarok menni.” A jelentkezését elfogadták, és 1991-ben ő is elkezdte a szolgálatot a Bételben, és ott is maradt 1995-ig. Boldogok vagyunk, amiért felhasználta fiatalos lendületét, hogy így mozdítsa elő Jehova Királyságának az érdekeit több mint három évig.

Legfiatalabb gyermekünk, Janice is eldöntötte, hogy Jehovát szolgálja, és 13 éves korában meg is keresztelkedett. Míg iskolába járt, egy évig kisegítő úttörőként szolgált. Majd 1993. szeptember 1-én kezdett általános úttörőként tevékenykedni a gyülekezetünkben, itt, Gaspar városában.

A siker útja

Mi a titka annak, ahogyan egységben lehet tartani egy családot Jehova imádatában? Nem hiszem, hogy lenne valami bűvös előírás. Jehova gondoskodott a keresztény szülőknek szóló, követendő tanácsokról a Szavában, így hát neki kell hogy járjon minden érdem a nagyszerű eredményekért, amelyeknek örvendünk. Mi egyszerűen csak megpróbáltuk követni az utasításait (Példabeszédek 22:6). Mindegyik gyermekünk latinos szentimentalizmust örökölt tőlem, anyjuktól pedig gyakorlatias germán szellemet. De a legfontosabb dolog, amit tőlünk kaptak, a szellemi örökség volt.

Családi életünk a Királyság-érdekek körül forgott. Nem könnyű ezeket az érdekeket legelöl tartani. Például mindig nehézséget okozott számunkra fenntartani a rendszeres családi bibliatanulmányozást, de soha nem adtuk fel. Az életük első napjaitól kezdve elhoztuk gyermekeinket a keresztény összejövetelekre, csakúgy, mint a kongresszusokra. Csak a betegség vagy más kényszerhelyzet tartott vissza minket attól, hogy elmenjünk. Ráadásul, a gyermekeink már fiatal korban elkísértek bennünket a keresztény szolgálatba.

Amikor körülbelül tízévesek lettek, a gyerekek kezdtek programokat tartani a Teokratikus Szolgálati Iskolán. Segítettünk nekik felkészülni az első előadásaikra, és arra buzdítottuk őket, hogy kézirat helyett vázlatot használjanak. Később már mindegyikük maga készítette el a saját előadását. Úgyszintén 10 és 12 éves korukban már mindegyikük kezdett rendszeresen részt venni a szolgálatban. Ez volt az egyetlen életút, amit ismertek.

A feleségem, Clara, létfontosságú szerepet játszott a gyermekeink felnevelésében. Amikor még igen fiatalok voltak — abban az időszakban, amikor a gyermek mindent, amit csak tanul, magába szív, mint egy szivacs —, Clara minden este egy-egy bibliai történetet olvasott fel nekik, és mindegyikükkel imádkozott. Nagyon eredményesen használta fel Az elveszett Paradicsomtól a visszanyert Paradicsomig, a Hallgass a Nagy Tanítóra! és Az én könyvem bibliai történetekről című könyvet.a Amikor beszerezhetők lettek, hanganyagokat és vizuális segédeszközöket is felhasználtunk, amelyekről Jehova Tanúi gondoskodtak.

A keresztény szülőkként átélt tapasztalataink megerősítik, hogy a gyermekeknek naponta figyelemre van szükségük. A mély szeretet, a személyes érdeklődés és az a velük töltött sok idő a fiatalok alapvető szükségletei közé tartozik. Nem csupán szülői felelősségnek tekintettük, hogy a legjobb képességeink szerint elégítsük ki ezeket a szükségleteket, hanem nagy örömet is szerzett nekünk, hogy így tettünk.

A szülőkben igazán jóleső érzést kelt, ha ráébrednek a Zsoltárok 127:3–5 szavainak beteljesedésére: „Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét.” Egységes családként szolgálva Jehovát, valóban van okunk az örömre!

[Lábjegyzet]

[Kép a 26. oldalon]

Antonio Santoleri szűk családi körben