„A szájat etesd, ne a lábakat”

Pillantás a hagyományos afrikai temetkezési szokásokra

„NEM temetik el a halottaikat!” Ezt a megállapítást teszik általában Jehova Tanúival kapcsolatban Nyugat-Afrikában. De azért köztudomású dolog, hogy Jehova Tanúi valójában igenis eltemetik halottaikat.

Miért mondják azt az emberek, hogy Jehova Tanúi nem temetik el halottaikat? Azért, mert a Tanúk több népszerű, helyi temetkezési szokást nem tartanak meg.

Hagyományos temetkezési szokások

Aliu egy kis faluban lakik Közép-Nigériában. Amikor meghalt az édesanyja, értesítette erről rokonait, és gondoskodott róla, hogy egy bibliai beszéd hangozzon el otthonában. A beszéd, melyet Jehova Tanúi helyi gyülekezetének egyik véne mondott el, a halottak állapotára és a Bibliában található feltámadás bátorító reménységére összpontosult. A beszéd után Aliu édesanyját elhantolták.

A rokonok rendkívüli módon felháborodtak. Számukra egy temetés sem teljes halottvirrasztás nélkül, amelyet rendszerint a személy halálát követő éjszaka tartanak. Aliu közösségében a halottvirrasztás az ünneplés, nem pedig a gyász ideje. A holttestet lefürdetik, fehérbe öltöztetik és végigfektetik egy ágyon. Az elhunyt hozzátartozói zenészekért küldetnek, több láda sört és több korsó pálmabort vesznek, és gondoskodnak egy bikáról vagy egy kecskéről, hogy feláldozzák. Azután megjönnek a rokonok és barátok, hogy énekeljenek, táncoljanak, egyenek és igyanak egészen másnap hajnalig.

Ezen ünnepségek alatt ételt tesznek a holttest lábaihoz. A halott személy hajából tincseket, kéz- és lábujjkörmeiről pedig darabokat vágnak le, és félreteszik a „második temetésre”. Erre napokkal, hetekkel vagy akár évekkel később kerül sor.

A halottvirrasztást követő napon a holttestet elhantolják, a gyászszertartások mindazonáltal egy hétig vagy még tovább folytatódnak. A későbbiek folyamán sor kerül a második temetésre. A hajtincseket, a kéz- és lábujjköröm darabjait egy fehér kendőbe csomagolják, amelyet egy 1,5—1,8 méter hosszú fadeszkához erősítenek. Egy énekes, táncos felvonulás keretében a deszkát a sírhelyhez viszik, és annak a személynek a közelébe temetik, akit képvisel. Ismét sok zene van, nagy ivászat és lakomázás. A gyászeljárás végén egy puskából az ég felé lőnek egyet.

Mivel Aliu nem engedte meg ezen dolgok egyikét sem, megvádolták, hogy nem becsüli sem a halottakat, sem az őket tisztelő hagyományokat. De miért utasította vissza Aliu, Jehova Tanúi egyike, hogy kövesse a hagyományokat? Azért, mert lelkiismereti okokból nem fogadhatta el azokat a vallási elképzeléseket, amelyeken ezek a hagyományok alapulnak.

Hagyományos afrikai hiedelmek

Szerte Afrikában az emberek azt hiszik, hogy minden emberi lény a szellembirodalomból származik, és oda is tér majd vissza. A nigériai jorubák ezt mondják: „A föld egy piactér, míg a menny az otthon.” És az igbo közmondás szerint: „Mindenkinek, aki e világra jön, haza kell majd térnie, mindegy, mennyi ideig tartózkodik a földön.”

Vizsgáld meg a korábban említett szokásokat. A halottvirrasztás célja, hogy tetszetős búcsúztatást adjanak a szellemnek. A fehér ruhát a szellembirodalomhoz illő öltözéknek tartják. A lábakhoz helyezett étel összefügg azzal az elképzeléssel, hogy a holttest a lábszárakon keresztül „eszik”, és táplálni kell, nehogy megéhezzen az ősök országába való utazás során.

Sőt az emberek általánosságban úgy hiszik, hogy ha a szellem elhagyja a testet, az élők közelében időzik, és nem tér vissza az ősökhöz, míg a második temetéssel végleg szabadon bocsátják. Ha nem tartják meg a második temetést, az emberek félnek, hogy a szellem mérges lesz, és az élőket betegséggel vagy halállal sújtja. A puskával azért lőnek, hogy a szellemet „kibocsássák” a mennybe.

Jóllehet a temetéssel kapcsolatos szokások területenként nagyon eltérőek Afrikában, a fő elképzelés többnyire az, hogy a szellem túléli a test halálát. A szertartások fő célja: hozzásegíteni a szellemet, hogy válaszoljon a „hazahívó szóra”.

A kereszténység tantétele a halhatatlan emberi lélekről és a „szentek” iránti hódolata előmozdította ezeket a hiedelmeket és gyakorlatokat. Jellemző egy szváziföldi tábori lelkész megjegyzése, aki azt mondta, hogy Jézus nem a hagyományos hiedelmek romba döntése céljából jött, hanem azért, hogy betöltse vagy hitelesítse azokat. Mivel általában lelkészek elnökölnek a temetkezési eljárásoknál, sok ember úgy véli, a Biblia a hagyományos hiedelmeket és a belőlük sarjadó szokásokat egyaránt támogatja.

A Biblia álláspontja

Támogatja a Biblia ezeket a hiedelmeket? A halottak állapotára vonatkozóan a Prédikátor 3:20 kijelenti: „Mindenik [emberek és állatok egyaránt] ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.” Az Írások továbbá azt mondják: „az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak . . . Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett . . . semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban [a sírban], a hová menendő vagy” (Prédikátor 9:7, 8, 12).

Ezek és más írásszövegek világossá teszik, hogy a halottak nem képesek látni vagy hallani minket, illetve segíteni vagy ártani nekünk. Nincs ez összhangban azzal, amit megfigyeltél? Talán ismersz olyan gazdag és befolyásos embert, akinek halála után családja szenvedett, jóllehet teljes mértékben megtartották az összes szokásos temetési szertartást. Ha ez a férfi él a szellembirodalomban, akkor miért nem segít a családjának? Nem tehet így, mert igaz, amit a Biblia mond — a halottak valóban élettelenek, „tehetetlenek a halálban”, és éppen ezért képtelenek bárkinek is segíteni (Ésaiás 26:14, NW).

Az Isten Fia, Jézus Krisztus tudta, hogy ez igaz. Vizsgáld meg, mi történt Lázár halála után. A Biblia kijelenti: „[Jézus] monda nékik [a tanítványoknak]: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt. Mondának azért az ő tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak haláláról beszélt” (János 11:11–13).

Figyeld meg, hogy Jézus a halált az alváshoz, a pihenéshez hasonlította. Amikor megérkezett Betániába, vigasztalta Lázár nőtestvéreit, Máriát és Mártát. Részvéttől indíttatva Jézus könnyeket hullajtott. Mégsem tett vagy mondott a legkevésbé sem olyasmit, amivel azt sugallta volna, hogy Lázár szelleme még mindig él, és segítséget szeretne ahhoz, hogy elérje az ősök országát. Ehelyett Jézus azt tette, amit előre megmondott. Felkeltette Lázárt a halálalvásból feltámasztás által. Ez bizonyítékát adta annak, hogy Isten végül Jézust használja fel mindazok feltámasztására, akik az emléksírokban vannak (János 11:17–44; 5:28, 29).

Miért különböznek a többiektől?

Van valami helytelen abban, ha olyan temetkezési szokásokat követünk, amelyek Írás-ellenes hiedelmeken alapulnak? Aliu és Jehova többi Tanúinak milliói úgy gondolják, hogy van. Tudják, hogy helytelen — sőt képmutató — lenne részükről támogatni bármely olyan szokást, amely egyértelműen hamis vagy félrevezető tanításokon alapszik. Nem akarnak hasonlókká válni az írástudókhoz és a farizeusokhoz, akiket Jézus elítélt a vallási képmutatásukért (Máté 23:1–36).

Pál apostol intette munkatársát, Timótheust: „A Szellem pedig kifejezetten mondja, hogy a későbbi időszakokban elszakadnak egyesek a hit(hűség)től, megtévesztő szellemekre és démonok tanításaira ügyelnek, hazug szavúak kétszínűségei folytán” (1Timótheus 4:1, 2, Vida fordítás). Vajon az a felfogás, miszerint az emberiség halottai életben vannak a szellembirodalomban, démonok tanítása?

Igen, az. Sátán, az Ördög, a „hazugság atyja” mondta Évának, hogy nem fog meghalni, miáltal arra engedett következtetni, hogy tovább él testben (János 8:44; 1Mózes 3:3, 4). Ez nem ugyanaz, mintha azt mondta volna, hogy egy halhatatlan lélek él tovább a test halála után. Mindamellett Sátán és démonai igyekeznek eltéríteni az embereket Isten Szavának igazságától azáltal, hogy elősegítik azt az elgondolást, hogy az élet folytatódik a halál után. Mivel Jehova Tanúi hisznek abban, amit Isten mond a Bibliában, nincs közük a Sátán hazugságait alátámasztó nézetekhez és szokásokhoz (2Korinthus 6:14–18).

Jehova szolgái azáltal, hogy kerülik az Írás-ellenes temetkezési szokásokat, magukra vonták néhány olyan személy rosszallását, akik nem osztják az ő nézeteiket. Bizonyos Tanúkat megfosztottak az örökségtől. Másokat kizártak a családjukból. Mint igaz keresztények azonban tisztában vannak vele, hogy az Isten iránti hűséges engedelmesség a világ rosszallását eredményezi. Miként Jézus lojális apostolai, szilárdan elhatározták: „[mint uralkodónak, NW] Istennek . . . [fognak] inkább engedni, hogynem az embereknek” (Cselekedetek 5:29; János 17:14).

Az igaz keresztények miközben becsben tartják a halálalvásba merült szeretteik emlékét, arra törekszenek, hogy szeretetüket az élők iránt mutassák ki. Aliu például apja halála után saját otthonába hozta édesanyját, eltartotta, és élete hátralevő részében gondoskodott róla. Amikor mások azt mondják, hogy nem sokat törődött az édesanyjával, mert nem a népszerű szokásnak megfelelően temettette el, akkor utalni szokott erre a népe körében általánosan hangoztatott mondásra: „Etesd a számat, mielőtt a lábaimat eteted.” A szájat etetni, vagyis még életében gondoskodni egy személyről, jóval fontosabb, mint a lábakat etetni, tehát a korábban leírt szokást gyakorolni, amely a személy halálát követő halottvirrasztással van kapcsolatban. Az igazat megvallva az elhunytnak egyáltalán nem használ a lábak etetése.

Aliu megkérdezi bírálóitól: „Te mit szeretnél jobban, hogy a családod gondoskodjon rólad öregkorodra, vagy hogy nagy ünnepséget rendezzen, miután meghalsz?” A legtöbben azt választják, hogy még életükben részesüljenek gondoskodásban. És az is nagyon értékes számukra, hogy tudják, haláluk esetén méltó, Biblián alapuló temetési szertartást kapnak és illendően elhantolják őket.

Ez az, amit Jehova Tanúi igyekszenek megtenni szeretteikért. Ők a szájat etetik, nem a lábakat.