A ruandai tragédia — Ki a felelős?

„Egy pillanattal azelőtt, hogy az egyik támadó kettéhasította a 23 éves gépszerelő koponyáját — írta a U.S.News & World Report — ezt mondta Hitiyisének: »Meg kell halnod, mert tuszi vagy.«”

MENNYIRE gyakran ismétlődött meg ez a jelenet a kis közép-afrikai országban, Ruandában április és május folyamán! Akkor Jehova Tanúinak 15 gyülekezete volt Kigaliban, Ruanda fővárosában és a főváros környékén. A városfelvigyázó, Ntabana Eugène tuszi volt. Ő, felesége, fia és 9 éves lánya, Shami az elsők között voltak, akiket lemészároltak, amikor kitört a dühöngő erőszak.

Hétről hétre ruandaiak ezreit gyilkolták le mindennap. „Az elmúlt hat hét alatt — jegyezte meg május közepén a fent idézett hírmagazin — nem kevesebb mint 250 000 ember halt meg abban a népirtó és megtorló hadjáratban, amely vetekszik az 1970-es évek közepén a kambodzsai Vörös Khmer által végrehajtott vérengző tisztogatással.”

A Time magazin ezt mondta: „A náci Németországot idéző jelenetben egy 500 fős csoportból egyszerűen annak alapján szedték ki a gyerekeket, hogy azok tuszinak néztek ki . . . A délen fekvő Butare városának polgármestere, akinek tuszi származású a felesége, [gyötrelmes] választási lehetőséget kapott a hutu parasztoktól: megmentheti felesége és gyermekei életét, ha feladja felesége családját — szüleit és húgát is — , hogy megöljék őket. Beleegyezett.”

Kigaliban, Jehova Tanúi fordítói irodájában hat személy dolgozott, négy közülük hutu, kettő pedig tuszi. Ananie Mbanda és Mukagisagara Denise voltak tuszik. Amikor a nemzetőrség fosztogatókkal együtt bejött a házba, feldühödtek, hogy hutukat és tuszikat találnak egy fedél alatt. Meg akarták ölni Mbandát és Denise-t.

„Kezdték kézigránátjaikból kiszedni a biztosító szeget — mondta Emmanuel Ngirente, az egyik hutu testvér — azzal fenyegetve minket, hogy megölnek, mivel körünkben az ő ellenségeik vannak. Rengeteg pénzt akartak. Odaadtuk nekik az összes pénzünket, amennyi nálunk volt, de nem voltak megelégedve. Úgy döntöttek, hogy kárpótlásként elvisznek tőlünk mindent, amit csak fel tudnak használni, többek között a fordítómunkánkban használt laptop computert, a fénymásolónkat, rádióinkat, cipőinket stb. Egyszercsak távoztak, egyikünket sem ölték meg, de mondták, hogy később visszajönnek.”

A rákövetkező napokban a fosztogatók vissza-visszajártak, a hutu Tanúk pedig minden egyes alkalommal könyörögtek tuszi testvéreik életéért. Végül, amikor már túlságosan veszélyessé vált, hogy Mbanda és Denise továbbra is ott maradjon, intézkedés történt, hogy más tuszi menekültekkel egy közeli iskolába menjenek. Amikor támadás érte az iskolát, Mbandának és Denise-nek sikerült elmenekülnie. Több úttorlaszon sikerült átjutniuk, de az egyiknél végül az összes tuszit elfogták, Mbandát és Denise-t megölték.

Amikor a katonák visszajöttek a fordítói irodába és felfedezték, hogy a tuszi Tanúk elmentek, kegyetlenül megverték a hutu testvéreket. Ekkor felrobbant a közelben egy gránát, és a testvérek éppen csak hogy megmenekültek.

Az öldöklés az egész országban folytatódott, s a halottak száma feltehetőleg elérte a félmilliót. Ruanda nyolcmilliós lakosságából végül két-három milliónyian, vagy ennél is többen hagyták el otthonukat. Sokuk a szomszédos Zairéban és Tanzániában keresett menedéket. Több száz Jehova Tanúját öltek meg, sokuk pedig azok között volt, akik az országon kívüli táborokba menekültek.

Mi lobbantotta lángra ezt a példa nélküli mészárlást és tömeges kivándorlást? Megelőzhető lett volna? Milyen helyzet uralkodott az erőszak kitörése előtt?

A hutuk és a tuszik

Ruandát és a szomszédos Burundi országát is a hutuk — akik rendszerint alacsony, zömök bantu emberek — és a tuszik — általában magasabb, világosabb bőrű emberek, watuszi néven is ismertek — lakják. A lakosságnak körülbelül 85 százalékát mindkét országban a hutuk, 14 százalékát pedig a tuszik alkotják. Etnikai csoportjaik közötti összeütközésekről egészen a 15. századig visszamenőleg szólnak a feljegyzések. Ennek ellenére többnyire békésen éltek együtt.

„Békében éltünk együtt” — mondja egy 29 éves asszony arról a 3000 huturól és tusziról, akik a Zairétől néhány mérföldnyire keletre fekvő Ruganda faluban laknak. A hutu bandák rajtaütései során áprilisban azonban a falunak csaknem az egész tuszi lakosságát kiirtották. A The New York Times ezt a felvilágosítást adta:

„A falu története egész Ruanda története: A hutuk és a tuszik együtt éltek, házasságot kötöttek egymással, nem törődtek azzal — mégcsak nem is tudtak róla — ki hutu, vagy ki tuszi.

Egyszercsak valami kipattant. Áprilisban hutu csőcselékbandák az egész országban dühödt mészárlást folytattak, megölve a tuszikat, bárhol találtak is rájuk. Amikor az öldöklés elkezdődött, a tuszik a templomokba menekültek védelemért. A csőcselék oda is követte őket, temetővé változtatva a szent helyet, mely vérrel locsolt marad.”

Mi lobbantotta lángra az öldöklést? Az a két haláleset, amely április 6-án Kigaliban Ruanda és Burundi elnökeinek — mindketten hutuk voltak — repülőszerencsétlensége során történt. Ez az esemény valahogy nemcsak a tuszik lemészárlását robbantotta ki, hanem minden hutuét is, akiről azt gondolták, hogy szimpatizál velük.

Ugyanakkor erősödött a lázadó erők — a tuszik uralta RPF (Ruandai Hazafias Front) és a hutuk uralta kormányerők — közötti harc. Júliusra az RPF megbuktatta a kormányerőket és megszerezte az ellenőrzést Kigali és Ruanda sok egyéb területe felett. Megtorlástól való félelmükben hutuk százezrei menekültek ki július elején az országból.

Ki a felelős?

Amikor megkérdeztek egy tuszi gazdálkodót, hogy mivel magyarázza az erőszak áprilisi hirtelen kirobbanását, ezt mondta: „A rossz vezetők miatt van.”

A politikai vezetők valóban hazugságokat terjesztettek ellenfeleikről végig az évszázadok során. A világi politikusok „e világ fejedelmének”, Sátánnak, az Ördögnek az irányítása alatt rávették saját népüket, hogy harcoljanak valamely más rassz, törzs vagy nemzet ellen és öljék meg őket (János 12:31; 2Korinthus 4:4; 1János 5:19). Ruandában sem volt más a helyzet. A The New York Times ezt írta: „A politikusok ismételten azon igyekszenek, hogy táplálják az etnikai lojalitást és az etnikai rémületet — a hutuk esetében megőrizni az ellenőrzést a kormány felett; a tuszik esetében támogatást szerezni a felkelők frontjának.”

Mivel a ruandaiak sok mindenben hasonlók, az ember nem számít rá, hogy gyűlölik és megölik egymást. „A hutuk és a tuszik ugyanazt a nyelvet beszélik, és általában egyforma hagyományokat tisztelnek — írta Raymond Bonner riporter. — Miután házasságokat kötöttek egymással sok nemzedéken át, a fizikális eltérések — a tuszik magasak és soványak, a hutuk alacsonyabbak és testesebbek — oly mértékben eltűntek, hogy a ruandaiak sokszor nem tudják biztosan, hogy ki hutu és ki tuszi.”

A nem régi propagandaáramlatnak ennek ellenére hihetetlen hatása volt. Alex de Waal, az Afrikai Jogok elnevezésű csoport igazgatója ezt mondta a dolog szemléltetéséül: „Az RPF által elfoglalt területeken élő parasztok állítólag elcsodálkoztak, hogy a tuszi katonáknak nincs szarvuk, farkuk és a sötétben parázsló szemük — erről szólnak a rádióműsorok, melyeket hallgatnak.”

Nemcsak a politikai vezetők formálják az emberek gondolkodását, hanem a vallás is. Melyek Ruanda főbb vallásai? Vajon ők is felelősek a tragédiáért?

A vallás szerepe

A The World Book Encyclopedia (1994) ezt írja Ruandáról: „Az emberek többsége római katolikus . . . A római katolikus egyház és a többi keresztény egyház működteti a legtöbb általános és középiskolát.” A National Catholic Reporter valójában „70 százalékban katolikus nemzetnek” nevezte Ruandát.

A nagy-britanniai The Observer magyarázatában háttérrel szolgál Ruanda vallási helyzetéről: „Az 1930-as évek során, amikor az egyházak az oktatási rendszer feletti ellenőrzésért harcoltak, a katolikusok a tuszi arisztokráciának kedveztek, míg a protestánsok az elnyomott hutu többséggel szövetkeztek. 1959-ben a hutuk megszerezték a hatalmat és egyszerre csak katolikusok és protestánsok támogatását is élvezték. A hutu többség protestánsoktól jövő támogatása továbbra is igen erős.”

Elítélték-e a mészárlást például a protestáns egyházi vezetők? A The Observer így válaszol: „Két [anglikán] egyházi embert kérdeztek meg, hogy elítélik-e azokat a gyilkosokat, akik Ruanda templomainak oldalfolyosóit lefejezett gyerekek holttesteivel töltötték meg.

Megtagadták a választ. Kitértek a kérdések elől, felkavartnak látszottak, hangjuk egyre magasabb tónust ütött meg és Ruanda válságának mély gyökere lelepleződött: az anglikán egyház legrangosabb tagjai a politikai gazdák küldönceiként ténykednek, akik gyilkosságot prédikáltak és vérrel töltötték meg a folyókat.”

A kereszténység egyházai valójában Ruandában sem mások mint bárhol az egyházak. Frank P. Crozier brit dandártábornok például ezt mondta a politikai vezetőknek az első világháborúban nyújtott támogatásáról: „A keresztény egyházak a vérontást legjobban előmozdító testületek, amelyekkel rendelkezünk, és amelyeket korlátlanul felhasználtunk.”

Igen, nagyrészt a vallásvezetők a felelősek a történtekért! A National Catholic Reporter 1994. június 3-ai száma ezt jelentette: „Az afrikai országban folyó harc »valóságos és igazi népirtást [okoz], amelyért sajnos a katolikusok is felelősek« — mondta a pápa.”

Nyilvánvaló, hogy az egyházak nem tanították meg azokat az igaz keresztény alapelveket, amelyek többek között az Ésaiás 2:4 és a Máté 26:52-es versén alapulnak. A francia Le Monde újság szerint az egyik pap így panaszkodott: „Lemészárolják egymást, és közben elfelejtik, hogy ők testvérek.” Egy másik ruandai pap ezt vallotta: „A szeretetről és a megbocsátásról szóló egyévszázados szentbeszéd után egyik keresztény megöli a másik keresztényt. Ez kudarc.” A Le Monde ezt a kérdést tette fel: „Hogyan tud az ember kitérni a gondolat elől, hogy a Burundiban és Ruandában háborúzó tuszikat és hutukat ugyanazok a keresztény misszionáriusok tanították és ugyanabba a templomba jártak?”

Az igazi keresztények mások

Jézus Krisztus igazi követői ragaszkodnak Jézus parancsához, hogy ’szeressék egymást’ (János 13:34). El tudod képzelni Jézust, vagy valamelyik apostolát, amint fog egy hosszú nyelű kést és agyonszúr valakit? Az ilyen jogtalan gyilkolás „az ördög gyermekeiként” azonosítja az embereket (1János 3:10–12).

Jehova Tanúi nem vesznek részt semmiféle háborúban, forradalomban, vagy semmilyen egyéb viszálykodásban, melyeket a világ politikusai támogatnak, akik Sátán, az Ördög ellenőrzése alatt állnak (János 17:14, 16; 18:36; Jelenések 12:9). Jehova Tanúi ehelyett inkább igazi szeretetet tanúsítanak egymás iránt. A mészárlás ideje alatt a hutu Tanúk önként tették kockára az életüket tuszi testvéreik védelme érdekében.

Mindazonáltal az ilyen tragédiáknak nem kellene meglepniük bennünket. Jézus a „dolgok rendszerének befejezésével” kapcsolatos próféciájában ezt jövendölte: „Akkor . . . megölnek titeket” (Máté 24:3, 9, NW). Örömünkre Jézus megígéri, hogy a hűségesekről megemlékezés történik majd a halottak feltámadásakor (János 5:28, 29).

Jehova Tanúi Ruandában és mindenütt másutt addig is eltökélten továbbra is Krisztus tanítványainak bizonyulnak azáltal, hogy szeretik egymást (János 13:35). Szeretetük tanúságként szolgál még a jelenlegi nehézségek közepette is, amint azt a „Tanúk a menekülttáborokban” című mellékelt beszámoló feltárja. Mindannyiunknak emlékeznünk kell arra, amit Jézus a jövendölésében mondott: „A ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül” (Máté 24:13).

[Kiemelt rész a 29. oldalon]

TANÚK A MENEKÜLTTÁBOROKBAN

Ez év júliusában mintegy 4700 Tanú volt menekülttáborokban társaival együtt. Zairéban 2376-an voltak Gomában, 454-en Bukavuban és 1592-en Uvirában. Továbbá Tanzániában mintegy 230-an voltak Benacóban.

Még eljutni sem volt könnyű a menekültközpontokig. Egy 60 Tanúból álló gyülekezet megpróbált átjutni a Rusumo hídon, a tanzániai menekülttáborokhoz vezető egyik fő menekülési útvonalon. Amikor megtagadták tőlük az áthaladást, a folyó partján vándoroltak egy héten keresztül. Akkor úgy döntöttek, hogy megpróbálnak kenukkal átkelni. Sikerült, és néhány nap múlva biztonságban elérték a tanzániai menekülttábort.

Jehova Tanúi a többi országban nagy segélyszállítmányokat szerveztek. A franciaországi Tanúk több mint száz tonna ruhát és kilenc tonna cipőt gyűjtöttek és ezt a szállítmányt élelmiszercikkekkel, gyógyszerekkel együtt a szükséget szenvedő területekre vitték. Amit azonban a menekülttáborokban a testvérek elsőként kértek, az sokszor a Biblia, vagy Az Őrtorony, vagy az Ébredjetek! folyóirat volt.

Sok megfigyelőre hatást gyakorolt a zaire-i és tanzániai Tanúk által kimutatott szeretet, akik meglátogatták kitelepített testvéreiket és segítséget nyújtottak nekik. „Titeket a vallásotok tagjai is meglátogatnak — mondják a menekültek —, minket pedig még a vallásunk papja sem látogatott meg.”

A Tanúk ismertté váltak a táborokban, többnyire az egységükről, rendszeretetükről és szeretetteljes hozzáállásukról (János 13:35). Érdekes megjegyezni, hogy Tanzániában, Benacóban a Tanúknak mindössze 15 percbe telt megtalálni menekült Tanú-társaikat a tábor mintegy 250 000 lakója között.