Igen nagy értékű gyöngyöt kaptunk
RICHARD GUNTHER ELMONDÁSA ALAPJÁN
Szeptember volt, 1959-et írtunk. A Julio Caesar nevű olasz óceánjáró fedélzetén szeltük át az Atlanti-óceánt New Yorkból a spanyolországi Cádiz felé. A Watch Tower Society engem és Ritát, a feleségemet, valamint Paul és Evelyn Hundertmarkot, egy másik misszionárius házaspárt jelölt ki ebbe az Ibériai-félszigeten fekvő országba. Sok-sok kihívás elé néztünk. De hogyan kezdtük el a misszionáriusi életpályát?
RITA és én 1950-ben keresztelkedtünk meg Jehova Tanúiként New Jerseyben (USA). Nem sokkal ezután hoztunk egy olyan döntést, amely idővel igen nagy értékű gyöngyhöz juttatott. Olyan gyülekezethez tartoztunk, ahol elegendő testvér és testvérnő szolgált a területen. Ezért kötelességünknek éreztük felajánlani, hogy ott szolgáljunk, ahol nagyobb a szükség prédikálókra. Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán, 1958 nyarán New Yorkban jelentkeztünk a misszionáriusi szolgálatra.
Nem sokkal ezután meghívtak bennünket az Őrtorony Gileád Biblia Iskolára, és egy éven belül úton voltunk Spanyolországba mint misszionáriusok. Mivel igen el voltunk foglalva a sok elrendezéssel, és mivel túláradt bennünk a lelkesedés, abban az időben nem tudatosítottuk magunkban, minek jutottunk a birtokába. Jézus beszélt egy igen nagy értékű gyöngyről (Máté 13:45, 46). Bár nem misszionáriusi szolgálatunkról szólt ez a példázat, az a kiváltságunk, hogy misszionáriusként szolgálhatunk, számunkra egy ilyen gyöngyhöz hasonlított. Visszatekintve, most sokkal jobban értékeljük ezt az értékes szolgálati kiváltságot Jehova szervezetében.
Felejthetetlen élmény
Abban az időben a Gileád misszionáriusi tanfolyamot gyönyörű vidéki környezetben tartották New York állam Finger Lakes vidékén. Hat csodálatos hónapot töltöttünk ott, és teljesen belemerültünk a Biblia tanulmányozásába, igazi keresztényi társaságot ápoltunk, teljesen elszigetelve e világ ügyeitől és bajaitól. Tanulótársaink a világ sok részéről érkeztek, többek között Ausztráliából, Bolíviából, Görögországból, Nagy-Britanniából és Új-Zélandról. Nemsokára azonban eljött a diplomaosztás napja. 1959 augusztusában könnyek közt mondtunk búcsút, amint elhajóztunk saját misszionáriusi megbízatásunk irányába. Egy hónappal később partot értünk spanyolföldön.
Új kultúra
Algeciras déli kikötőjében léptünk partra Gibraltár hatalmas sziklája mellett. Azon az éjjelen mind a négyen — Rita és én, Hundertmarkékkal együtt — vonatra szálltunk Madrid irányába. A Mercador Hotelbe mentünk, hogy ott várjunk addig, míg kapcsolatba kerülünk a Társulat titkos fiókhivatalának tagjaival. Spanyolország Francisco Franco tábornok diktatórikus uralma alatt volt. Ez azt jelentette, hogy egyedül a római katolikus egyházat ismerték el törvényes vallásszervezetnek. Bármilyen más vallás nyilvános gyakorlása törvénytelen volt, Jehova Tanúi házról házra folytatott prédikálómunkáját pedig betiltották. Még a vallási összejöveteleket is meggátolták, hogy Jehova Tanúi — Spanyolországban abban az időben 1200 főt számláltak 30 gyülekezetben — ne jöhessenek össze Királyság-termekben, ahogy más országokban tették. Titokban kellett találkoznunk magánotthonokban.
Spanyolt tanulunk, és elkezdjük a tevékenységet
Az első kihívást a nyelv megtanulása jelentette számunkra. Az első hónapban naponta 11 órát töltöttünk a spanyol tanulásával — 4 órát minden délelőtt az osztályban, utána 7 órát saját magunk. A második hónapban ugyanilyen volt az időtervünk délelőtt, de a délutánokat a házról házra végzett prédikálásnak szenteltük. El tudod képzelni? Bár még nem tudtuk a nyelvet, és csupán egy kártyára leírt, betanult bevezetőt mondtunk el, Rita és én teljesen egymagunk mentünk a házról házra végzett munkába!
Emlékszem, amint bekopogtattam egy ajtón Vallecasban, Madrid egyik munkásnegyedében. Kártyám a kezemben volt a biztonság kedvéért, és ezt mondtam spanyolul: „Jó reggelt. Keresztény munkát végzünk. A Biblia azt mondja: . . . (Felolvastunk egy szöveget.) Szeretnénk, önnek adni ezt a füzetet.” Nos, a hölgy éppen csak rám nézett, majd elvette a füzetet. Amikor újralátogattuk, behívott bennünket, és amíg beszéltünk, ő csak nézett. Elkezdtünk vele egy bibliatanulmányozást, ahogy képességeinkből tellett, és a tanulmányozások alatt ő csak hallgatott és nézett. Egy idő elteltével végül is elmondta, hogy nem értette, mit mondtunk az első látogatásunk alkalmával, de hallotta a Dios (Isten) szót, és ez elég volt neki, hogy tudja: valami jó dologról van szó. Idővel jelentős bibliai ismeretre tett szert és megkeresztelkedett mint Jehova egyik Tanúja.
Spanyolt tanulni szerfelett nehéz volt számomra. Amíg utaztam a városban, általában az igeragozást próbáltam magolni. Amit az egyik héten bemagoltam, azt elfelejtettem a következőn! Nagyon kiábrándító volt. Számos alkalommal azon a ponton voltam, hogy feladom. Mivel ilyen borzalmasan beszéltem spanyolul, a spanyol testvéreknek nagyon türelmeseknek kellett lenniük, amint vezetésről gondoskodtam közöttük. Az egyik kerületkongresszuson egy testvér egy kézzel írt bejelentést adott, hogy olvassam fel az emelvényről. Mivel nehezen tudtam kiolvasni kézírását, ezt jelentettem be: „Holnap hozzátok el mankóitokat (muletas) a stadionba.” Ez lett volna a bejelentés: „Holnap hozzátok el csomagjaitokat (maletas) a stadionba.” A hallgatók természetesen nevettek, én persze zavarba jöttem.
Korai megpróbáltatások Madridban
Ez az első néhány év Madridban érzelmileg nagyon nehéznek bizonyult Rita számára, és számomra is. Nagyon hiányzott az otthonunk, és barátaink is hiányoztak. Minden egyes alkalommal, amikor csak levelet kaptunk az Egyesült Államokból, elfogott bennünket a honvágy. Ezek a nosztalgikus időszakok nyomasztóak voltak, de elmúltak. Végső soron elhagytuk az otthont, a családot, a barátokat, hogy cserébe egy nagyobb értékű gyöngyöt kapjunk. Alkalmazkodnunk kellett.
Madridban az első időszakban egy nagyon lepusztult panzióban laktunk. Egy szobával rendelkeztünk, és naponta háromszor kaptunk ételt. Egy sötét kis szobánk volt, szalmából készült matracokkal. A havi bérlemény felemésztette szerény, havonkénti térítésünket. Délben általában ott ebédeltünk, a házinéni pedig mindig a sütőben hagyta ebédünket a melegen tartás miatt, hogy késő este legyen mit ennünk. Az utcán sétálva azonban a nap és az este folyamán nagyon megéheztünk. Ha nem maradt térítésünk, akkor korlátozott mértékű megtakarított pénzünkből költöttünk, hogy vásároljunk egy tábla csokoládét a legolcsóbból, amelyet találtunk. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozott a Társulat zónafelvigyázójának látogatásakor. Látta nyomorúságos helyzetünket, és azt mondta, hogy egy kis lakás után nézhetnénk, hogy misszionáriusotthonnak használjuk. Nos, ez sokkal jobb lett, mint az, amelyikben állva, a konyhakövön levő dézsában kellett fürödni. Most lett egy zuhanyzónk, egy hűtőszekrényünk, ahol az élelmiszert tarthattuk, és egy elektromos főzőlapunk, amelyen elkészíthettük ételeinket. Nagyon hálásak voltunk ezért a figyelmességért.
Csodálatos tapasztalatok Madridban
Igencsak óvatosan végeztük a prédikálást házról házra. Madridban a naponkénti forgatag előnyösen elrejtett bennünket, így nem voltunk túl feltűnőek. Próbáltunk úgy öltözni és viselkedni, mint mások, hogy ne tűnjön ki, hogy külföldiek vagyunk. A következőképpen prédikáltunk ajtóról ajtóra: bementünk egy háztömbbe, bekopogtunk egy ajtón, beszéltünk a személlyel, majd elhagytuk az épületet, az utcát és a környéket. Mindig fennállt a lehetősége annak, hogy a házigazda kihívja a rendőrséget, és ezért nem volt bölcs dolog a környéken maradni. Valójában, bármennyire óvatos is volt Paul és Evelyn Hundertmark e módszer követésében, 1960-ban letartóztatták és kiutasították őket az országból. A szomszédos Portugáliába mentek, és számos évet szolgáltak ott; Paul gondoskodott a földalatti fiókhivatalról. Ma ő a városfelvigyázó San Diegóban (Kalifornia).
Számunkra azonban kiegyenlítődött a helyzet. Alig néhány hónap elteltével hat misszionáriust, akiknek Portugáliába szólt megbízatásuk, kiutasítottak abból az országból! Ez boldog eseményhez vezetett, mert Eric és Hazel Beveridge-et, akik szintén a mi Gileád-osztályunkat végezték el, most átirányították Portugáliából Spanyolországba. Így hát 1962 februárjában újból a Mercador Hotelben voltunk — ezúttal azért, hogy üdvözöljük Ericet és Hazelt, amint megérkeznek.
Még ezekben a korai időkben történt Madridban, hogy Rita és én személyesen tapasztaltuk a vallásos képmutatást. Egy házaspárral tanulmányoztuk a Bibliát, Bernardóval és Mariával; ők egy viskóban laktak, amelyet olyan építőanyagokból készítettek, amilyeneket Bernardo éppen talált. Késő éjszakába nyúlóan tanulmányoztunk velük, és a tanulmányozás után általában kenyeret, bort és némi sajtot kínáltak fel, vagy éppen amijük volt. Észrevettem, hogy a sajt éppen olyan volt, mintha amerikai sajt lenne. Egyik este a tanulmányozás után kihozták azt a dobozt, amiben a sajt érkezett. Nagy betűkkel a következő volt olvasható azon: „Az amerikai néptől a spanyol népnek — forgalomba nem hozható.” Hogyan jutott hozzá a sajthoz ez a szegény család? Az állam a katolikus egyházat használta fel, hogy szétossza a sajtot a szegények között. A pap azonban eladta azt!
Gyümölcsöző szolgálat a hadseregben
Hamarosan valami csodálatos történt, ami gazdag áldássá vált számunkra és még sokak számára. Kaptunk egy értesítést a fiókhivataltól, amelyben kértek, hogy látogassunk meg egy Walter Kiedaisch nevű fiatalembert, aki az USA légierejének torrejóni bázisán állomásozott, ez a bázis Madridtól néhány kilométerre volt található. Meglátogattuk őt és feleségét, bibliatanulmányozást kezdtünk velük és egy másik házaspárral, amely szintén ott szolgált a légierőnél.
Ez idő alatt öt bibliatanulmányozást vezettem olyanokkal, akik az USA légierejénél szolgáltak, természetesen mindegyiket angolul. Később mindezek közül heten keresztelkedtek meg, és miután visszatértek az Egyesült Államokba, a férfiak közül négy gyülekezeti vén lett.
Ebben az időszakban nagyon kevés úton lehetett könyveket, folyóiratokat és Bibliákat juttatni az országba, mert be volt tiltva a munka. Bizonyos irodalmat azonban turisták is behoztak, valamint amerikai kapcsolataink is voltak. A fiók engem bízott meg, hogy titkos irodalomraktárat működtessek. Ez egy raktárhelyiség volt Vallecasban, egy írószerbolt hátsó részében. A tulajdonos felesége Jehova Tanúja volt. A tulajdonos — bár nem volt Tanú — tiszteletben tartotta munkánkat, sőt magát és üzletét is kockára téve megengedte, hogy ezt a hátsó területet használjam, hogy elkészítsem az irodalomcsomagokat, amelyeket mindenfelé elküldtünk az ország városaiba. Mivel ennek a helyiségnek mindig úgy kellett kinéznie, amilyennek valójában feltételezték — egy kartondobozokkal telezsúfolt, piszkos helyiségnek —, egy olyan munkapadot és olyan könyvespolcokat kellett készítenem, amelyeket gyorsan fel lehet állítani munkára készen, majd másodpercek alatt el lehet rejteni. A nap végén addig vártam, míg elment mindenki a boltból, hogy gyorsan távozhassak csomagjaimmal.
Igazi kiváltság volt részt venni abban, hogy szétosszuk az egész ország gyülekezetei között a szellemi táplálékot, az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, valamint más kiadványokat. Izgalmas idők voltak ezek.
Ritának az az öröm jutott, hogy 16 házi bibliatanulmányozást vezethetett, és a tanulmányozóknak körülbelül a fele Jehova megkeresztelt Tanúja lett. Dolores egy fiatal férjes asszony volt, aki szívbetegsége miatt ágyban töltötte a hideg telet. Tavasszal felkelhetett és végezhetett bizonyos tevékenységeket. Dolores hite erős volt, ezért amikor elérkezett a toulouse-i (Franciaország) kerületkongresszus ideje, nagyon szeretett volna elmenni. Az orvos figyelmeztette, hogy a szívére való tekintettel ez nem lenne bölcs. Háziruhában és papucsban, csomagok nélkül ment le az állomásra, hogy elbúcsúzzon férjétől, édesanyjától és másoktól. Könnyekkel a szemében képtelen volt elviselni, hogy lássa őket elmenni úgy, hogy ő maga nincs közöttük, ezért felkapaszkodott a vonatra, és tett egy utat Franciaországba! Rita nem tudta, hogy ez történt. Micsoda meglepetés volt azonban a kongresszuson, amikor látta Dolorest széles mosollyal az arcán!
Egy rendkívüli bibliatanulmányozás
Nem tudnánk lezárni madridi megbízatásunk történetét anélkül, hogy meg ne említenénk Don Benigno Franco, „el profesor” esetét. Egy helyi Tanú elvitt, hogy meglátogassunk egy idős úriembert, aki egy nagyon szegényes bérházban lakott a feleségével. Bibliatanulmányozást kezdtem vele. Másfél évi tanulmányozás után kérte, hadd keresztelkedjen meg mint Jehova Tanúja.
Don Benigno Franco, ez az idős úriember Francisco Francónak, Spanyolország akkori diktátorának volt az unokatestvére. Úgy tűnik, Don Benigno mindig is szabadságszerető személy volt. A spanyol polgárháború alatt szimpatizált a köztársasággal, és ellene volt unokatestvérének — annak a tábornoknak, aki megnyerte a háborút és katolikus diktatúrát vezetett be. Don Benignótól egészen 1939 óta megtagadták a jogot, hogy dolgozzon, és megélhetését nagyon szegényesre korlátozták. Így történt hát, hogy Francisco Franco tábornoknak, Spanyolország vezérének az unokatestvére Jehova Tanúja lett.
Váratlan meghívás
A spanyol fiókhivatal 1965-ben meghívott bennünket, hogy Barcelonában kezdjünk utazószolgálatot a körzetmunkában. Ez azt jelentette, hogy el kell hagynunk azokat a szerető testvéreket, akik Madridban a szívünkhöz nőttek. Ez nem csupán új tapasztalatnak bizonyult számomra, hanem próbának is. A tapasztalat rémítő volt, mert mindig kételkedtem képességeimben. Nagyon jól tudom, hogy Jehova volt az, aki képessé tett engem, hogy hatásos legyek a szolgálat ezen ágában.
A gyülekezetek hetenkénti látogatása azt jelentette, hogy testvérek otthonaiban laktunk. „Bőröndből éltünk”, és szinte minden két hétben egy másik otthonba költöztünk. Ez különösen egy nő számára nehéz. De nemsokára José és Roser Escudé, akik Barcelonában laktak, meghívtak, hogy időről időre töltsünk náluk néhány napot. Ez nagyon kedves volt részükről, mivel ez azt jelentette, hogy lett egy állandó helyünk, ahol holminkat tarthattuk, és ahova rendszeresen hazamehettünk vasárnap este.
Rita és én az ezt követő négy évet a körzetmunkában töltöttük Katalónia tartományában, amely a Földközi-tenger partja mentén fekszik. Az összes bibliai összejövetelünket titokban tartottuk, magánotthonokban, és a házról házra prédikálást is óvatosan végeztük, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. Néha az egész gyülekezet összejött egy vasárnapi „piknikre” az erdőben, különösen akkor, amikor körzetkongresszust tartottunk.
Mindig csodálni fogjuk azt a sok odaadó szellemi testvért, aki munkahelyét és szabadságát kockáztatta, és azon igyekezett, hogy a gyülekezetek egységesek és tevékenyek maradjanak. Közülük sokan élenjártak abban, hogy a nagyvárosokból kiterjesszék a munkát a kívül eső kisvárosokra. Ez alapot adott a növekedésre Spanyolországban, miután a betiltást feloldották, és vallásszabadságot biztosítottak 1970-ben.
El kell hagynunk külföldi megbízatásunkat
Tízéves spanyolországi tartózkodásunk folyamán szüleink helyzete mérsékelte örömünket, amelyet Jehova szolgálatának e különleges áldása jelentett. Számos alkalommal már-már el kellett hagynunk megbízatásunkat, hogy hazatérve gondoskodjunk édesanyámról és édesapámról. Hála a szüleimhez közeli gyülekezet szerető testvéreinek, képesek voltunk folytatni szolgálatunkat Spanyolországban. Igen, az a kiváltság, hogy azokban az években misszionáriusi munkát végezhettünk, részben másoknak volt köszönhető, akik osztoztak velünk abban, hogy Isten Királyságát tegyük első helyre.
Végül 1968 decemberében hazamentünk, hogy gondját viseljük édesanyámnak. Éppen abban a hónapban hunyt el édesapám, és édesanyám most egyedül maradt. Mivel még viszonylagosan szabadok voltunk a teljes idejű szolgálatra, megbízatást kaptunk, hogy a körzetmunkában szolgáljunk, de ezúttal az Egyesült Államokban. Az ezt követő 20 évben spanyol körzetekben szolgáltunk. Bár elvesztettük igen nagy értékű misszionáriusi gyöngyünket, egy másikat kaptunk a kezünkbe.
Kábítószerek és erőszak közepette prédikálunk
Most olyan testvérekkel és testvérnőkkel szolgáltunk vállvetve, akik a nagyvárosok bűnözés uralta területein laktak. Nos, a körzetmunka legelső hetében Brooklynban (New York) Rita kezéből kitépték a retiküljét.
Az egyik alkalommal Rita és én egy csoporttal együtt végeztük a prédikálómunkát házról házra New York egy másik körzetében. Befordulva az egyik sarkon, észrevettünk néhány embert, amint egy elhagyatott ház falán levő lyuk előtt álltak sorban. Ahogy tettünk egy pár nagyobb lépést az utcán, észrevettünk egy fiatalembert, aki a járdán állt és figyelt bennünket. Egy másik a távolabbi saroknál a rendőrautókat figyelte. Besétáltunk a kábítószer-kereskedelem kellős közepébe! Az első megfigyelő megijedt, de utána észrevette az Őrtorony folyóiratot, és megnyugodott. Végső soron rendőr is lehettem volna! Ezek után elkiáltotta magát spanyolul: „¡Los Atalayas! ¡Los Atalayas!” (Az Őrtornyok! Az Őrtornyok!) Tudták, kik vagyunk, a folyóiratok alapján azonosítva bennünket, és minden rendben volt. Amint szorosan elhaladtam mellette, ezt mondtam: „¿Buenos dias, como está?” (Jó napot! Hogy van?) Válaszul arra kért, hogy imádkozzak érte!
Nehéz döntés
1990-ben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy édesanyám mellett kell lennem mindennap. Mindent megpróbáltunk, hogy az utazómunkában maradhassunk, de a bölcsesség azt diktálta, hogy lehetetlen eleget tenni mindkét kötelezettségnek. Mindenképpen biztosítani akartuk azt, hogy édesanyám szeretetteljes gondoskodásban részesüljön. De még egyszer fel kellett adnunk egy igen nagy értékű gyöngyöt, egy olyan valamit, amely nagyon drága volt nekünk. A világ minden valódi drágaköve és mindaz az erőfeszítés, amelyet meg tudnak tenni egy drágakőért, nagyon kicsi, ha összehasonlítjuk Jehova szervezetében a misszionáriusi vagy az utazófelvigyázói szolgálat drágakövével.
Rita és én most hatvanas éveinkben járunk. Teljesen megelégedettek vagyunk, és élvezzük a helyi spanyol nyelvű gyülekezettel végzett szolgálatot. Amint visszatekintünk Jehova szolgálatában eltöltött éveinkre, neki köszönjük, hogy ránk bízott néhány igen nagy értékű gyöngyöt.
[Kép a 23. oldalon]
Ritával a madridi aréna előtt a jobb oldalon álló Paul és Evelyn Hundertmark társaságában
[Kép a 24. oldalon]
Egy gyülekezet kiszolgálása az egyik „piknik” alkalmával az erdőben