Jehova soha nem hagyott magunkra

NASHO DORI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Mbreshtan egy hegyi falucska Dél-Albániában, nem messze Görögországtól. Itt születtem 1907-ben. Ötéves koromban görög iskolába kezdtem járni, de a tanulásom félbeszakadt, mikor az olasz hadsereg betört Albániába az I. világháború idején. A háború után folytattam az iskolát, de albán nyelven.

BÁR szüleim nem voltak túl vallásosak, megtartották az albán ortodox egyház hagyományait. A nagybácsim pap volt Mbreshtanban, így én a templomban dolgoztam, s első kézből láthattam, mi folyik ott. A szertartások meglehetősen üresnek tűntek, és zavart a képmutatás.

Szüleim, a helyi szokáshoz híven, választottak nekem egy lányt, hogy elvegyem. Argjiro a közeli Grabova faluból származott, s 1928-ban összeházasodtunk; ő ekkor 18 éves volt.

A bibliai igazság megismerése

Ez idő tájt történt, hogy panaszkodtam az ortodox egyházra egy unokatestvéremnek, aki az Egyesült Államokból jött látogatóba. „Amerikában, nem messze tőlünk — felelte — van egy csoport, amelynek nincs temploma, de tanulmányozza a Bibliát.” Bibliát tanulmányozni templom nélkül . . . — tetszett a gondolat. Meg is kértem, küldjön már valami bibliai irodalmat.

Úgy egy évig eszembe se jutott a beszélgetésünk, de aztán csomagot kaptam Milwaukee-ból (Wisconsin). Az Isten hárfája című könyv volt benne albánul, és Az Őrtorony görögül. Átlapoztam a könyvet, és megpillantottam egy helyet, ahol az igaz egyházra utal. Ez felkavart. „Semmi dolgom egy egyházzal” — mondtam magamban. Nem is olvastam el.

1929-ben bevonultam, majd Albánia fővárosába, Tiranába küldtek. Itt találkoztam Stathi Muçival, aki görög nyelvű Bibliát olvasott.

— Templomba jársz? — kérdeztem.

— Nem — felelte. — Otthagytam az egyházat. A Nemzetközi Bibliakutatókhoz tartozom.

Vasárnap egy másik katona meg én elmentünk Stathival egy összejövetelre. Itt tudtam meg, hogy az igaz egyház nem egy épület vagy egy vallás, hanem Krisztus felkent szolgáiból áll. Most már értettem, miről beszél az Isten hárfája.

Nasho Idrizi és Spiro Vruho az 1920-as évek derekán tértek vissza Albániába az Egyesült Államokból, és terjesztették az ott megismert bibliai igazságokat. Tiranában látogatni kezdtem az összejöveteleket a Bibliakutatóknak egy maroknyi csapatával. Hamar nyilvánvalóvá vált előttem, hogy megtaláltam Jehova szervezetét. Így 1930. augusztus 4-én megkeresztelkedtem egy közeli folyóban.

Ezután visszamentem Mbreshtanba, hogy cipész szakmámban dolgozzak. Még fontosabb azonban, hogy a megismert bibliai igazságokat is kezdtem átadni másoknak. Mindig azt mondtam nekik: „Jézus Krisztus nem olyan, mint az ikonok a templomban. Ő él!”

Az ellenségeskedés dacára is prédikálunk

1925-ben Ahmed Bey Zogu vette át a hatalmat, aki 1928-ban királlyá koronáztatta magát mint I. Zogu, és 1939-ig uralkodott. Emberi jogokkal foglalkozó minisztere jóváhagyta keresztényi munkánkat. De azért voltak gondjaink. Ezt Musa Juka belügyminiszternek köszönhettük, aki szoros szövetségben állt a római pápával. Juka úgy rendelkezett, hogy csak három vallást ismerjenek el — a muzulmánt, az ortodoxot és a római katolikust. A rendőrség igyekezett elkobozni a könyveinket és leállítani a prédikálásunkat, de nem járt sikerrel.

Az 1930-as években gyakran látogattam el Beratba, Albánia egy nagyobb városába; innen irányította Mihal Sveci a prédikálómunkánkat. Prédikáló körutakat szerveztünk mindenfelé az országban. Egyszer Shkodra városába küldtek két hétre, s jelentős mennyiségű irodalmat sikerült elterjesztenem. 1935-ben buszt bérelt egy csoportunk, hogy Këlcyrë városában prédikáljunk. Aztán egy kiterjedtebb albániai körutat ütemeztünk be Përmet, Leskovik, Ersekë, Korçë, Pogradec és Elbasan városokba. Épp időben fejeztük be a körutat Tiranában, hogy megtartsuk Krisztus halálának emlékünnepét.

A szellemi táplálék készlete segítségével erősek tudtunk maradni szellemileg, így soha nem éreztük, hogy magunkra hagytak volna. 1930-tól 1939-ig rendszeresen megkaptam a görög nyelvű Őrtoronyt. Azt is célul tűztem ki, hogy naponta legalább egy órát fogom olvasni a Bibliát, amit meg is tettem mintegy 60 éven át, míg meg nem gyengült a látásom. A teljes Biblia csak nemrég vált elérhetővé albán nyelven, így boldog vagyok, hogy gyermekkoromban görögül is tanultam. E korai időkben más albán Tanúk is megtanultak görögül olvasni, hogy ők is olvashassák a teljes Bibliát.

Argjiro 1938-ban megkeresztelkedett. 1939-re a tíz gyermekünkből már hét megvolt. Sajnos az első hét közül három fiatalon meghalt.

Viszontagságok a II. világháború alatt

Közvetlenül a II. világháború kirobbanása előtt, 1939 áprilisában az olasz fasiszták csapatai megtámadták Albániát. Röviddel ezután betiltották Jehova Tanúi munkáját, de a mintegy 50 Királyság-hirdetőből álló kis csoportunk folytatta a prédikálást. A II. világháború alatt körülbelül 15 000 könyvünket és füzetünket foglalták le és semmisítették meg.

Jani Kominónak egy irodalomraktárként szolgáló tágas helyiséggel volt összekötve az otthona. Amikor az olasz csapatok megtudták, hogy a könyveket az Egyesült Államokban nyomtatták, zaklatottá váltak. „Propagandisták vagytok! Az Egyesült Államok Olaszország ellensége!” — mondták. A fiatal, buzgó testvéreket, Thomai és Vasili Camát letartóztatták, és mikor kiderült, hogy az általuk terjesztett könyvek Kominótól származnak, őt is letartóztatták. Engem kis idő múlva a rendőrségre idéztek, hogy kihallgassanak.

— Ismeri ezeket a férfiakat? — kérdezték.

— Igen — feleltem.

— Velük dolgozik?

— Igen — válaszoltam. — Jehova Tanúi vagyunk. Nem állunk szemben a kormányokkal. Semlegesek vagyunk.

— Terjesztette ezt az irodalmat?

Miután igenlő választ adtam, megbilincseltek, és 1940. július 6-án börtönbe zártak. Itt a falumból öt másik személy — Josef Kaci, Llukan Barko, Jani Komino és a Cama testvérek — társaságába kerültem. A börtönben három további Tanúval is találkoztunk: Gori Naçival, Nikodhim Shytivel és Leonidas Popéval. Egy 1,8×3,7 méteres cellába zsúfoltak be mind a kilencünket!

Néhány nap múlva egymáshoz láncoltak, és Përmet városába vittek. Három hónapra rá átszállítottak a tiranai börtönbe, és további nyolc hónapig ott tartottak, anélkül hogy kihallgattak volna.

Végül megjelentünk egy katonai bíróság előtt. Shyti testvér és én 27, Komino testvér 24 hónapot kapott, a többieket pedig 10 hónap után kiengedték. Átszállítottak a gjirokastëri börtönbe, s itt Gole Flloko testvér segített kieszközölni a szabadon bocsátásunkat 1943-ban. A családunk ezután Përmet városában telepedett le, és én felvigyázója lettem az ottani kis gyülekezetnek.

Igaz, a munkánk be volt tiltva, és a környező országokban tombolt a II. világháború, de mi továbbra is megtettük a tőlünk telhetőt azért, hogy teljesítsük a Királyság-üzenet prédikálására szóló megbízatásunkat (Máté 24:14). 1944-ben összesen 15 Tanú volt börtönben. E nehéz időkben mégsem éreztük soha, hogy elhagyott volna Jehova.

Próbára téve a semlegesség kérdésében

Bár a háború 1945-ben véget ért, a nehézségeink megmaradtak, sőt súlyosbodtak. Az 1946. december 2-ai választás idejére kötelezővé tették a szavazást. Ha tartózkodni mert valaki, az az állam ellenségének számított. A përmeti gyülekezetünkben kérdezgetni kezdték:

— Mit tegyünk?

— Ha bíztok Jehovában — feleltem —, nem kell tőlem kérdeznetek, mit tegyetek. Tudjátok már, hogy Jehova népe semleges. Nem része a világnak (János 17:16).

Elérkezett a választás napja, s a kormány megbízottjai eljöttek hozzánk. Nyugodtan kezdték:

— Ugyan, igyunk már egy csésze kávét, és beszélgessünk. Tudják, milyen nap van ma?

— Igen, ma tartják a választásokat — válaszoltam.

— Jó lesz sietniük, mert még elkésnek — mondta az egyik tiszt.

— Nem, nem, nekem nincs szándékomban menni. Mi Jehovára szavaztunk — feleltem.

— Rendben, akkor jöjjenek, szavazzanak az ellenzékre.

Elmagyaráztam, hogy Jehova Tanúi teljesen semlegesek. Amikor közismertté vált az álláspontunk, nagyobb nyomást gyakoroltak ránk. Arra utasítottak, hogy szüntessük be az összejöveteleinket, így hát titokban kezdtünk összejönni.

Visszatérés a szülőfalunkba

1947-ben visszatértem családommal Mbreshtanba. Röviddel ezután, egy fagyos decemberi délutánon, behívtak a Sigurimi (titkosrendőrség) irodájára.

— Tudja, miért hívtam be? — kérdezte a tiszt.

— Gondolom azért, mert ellenem szóló vádakat hallott — feleltem. — De a Biblia azt írja, a világ gyűlölni fog minket, úgyhogy nem lepnek meg a vádak (János 15:18, 19).

— Maga nekem ne papoljon a Bibliáról — vágta oda. — Szétverem a fejét.

A tiszt és az emberei elmentek, de megparancsolták, hogy álljak odakinn, a hidegben. Idővel visszahívott az irodájába, és arra utasított, hogy szüntessük be a nálunk tartott összejöveteleket.

— Hányan élnek a falujukban? — kérdezte.

— Százhúszan — mondtam.

— Milyen vallásúak?

— Albán ortodoxok.

— És maga?

— Én Jehova Tanúja vagyok.

— Százhúszan erre, maga meg amarra?

Akkor rám parancsolt, hogy égessek gyertyákat a templomban. Mikor megmondtam, hogy nem teszem, ütni kezdett egy pálcával. Végül is hajnali 1 körül engedtek el.

Elvágva az irodalomellátástól

A II. világháború befejeztével ismét kezdtük megkapni postán Az Őrtoronyt, ám végül nem jöttek többé a folyóiratok. Aztán egyik este tíz órakor behívtak a titkosrendőrségre.

— Egy görög nyelvű folyóirat érkezett — mondták —, és szeretnénk, ha megmagyarázná, mi ez tulajdonképpen.

— Nem valami jól tudok görögül — mondtam. — A szomszédomnak jobban megy. Talán ő segítségükre lehet.

— Nem, mi a maga magyarázatára vagyunk kíváncsiak — mondta egy tiszt, és azzal elővette Az Őrtorony néhány görög nyelvű példányát.

— Ja, ezek az enyéim! — kiáltottam fel. — Ezt természetesen meg tudom magyarázni. Tudják, ezek a folyóiratok Brooklynból jönnek, New Yorkból. Ott van Jehova Tanúinak a főhivatala. Én is Jehova Tanúja vagyok. De úgy látom, eltévesztették a címet. Nekem kellett volna megkapnom őket, nem önöknek.

A folyóiratokat nem adták oda, és ettől kezdve 1991-ig, jóval több mint 40 évig, semmilyen bibliai irodalmat nem kaptunk Albániában. Azokban az években folytattuk a prédikálást, de csak a Bibliánkat használtuk. 1949-ben mintegy 20 Tanú volt börtönben; némelyiküket öt évre ítélték.

A nehézségek súlyosbodnak

Az 1950-es években az emberek kötelesek voltak olyan okiratokat maguknál hordani, amelyekkel bizonyították, hogy támogatják a katonaságot. Jehova Tanúi azonban nem voltak hajlandók ilyen okiratokkal járni. Emiatt Komino testvér és én újabb két hónapot töltöttünk börtönben.

Amíg az állam engedélyezte bizonyos vallások működését, addig bizonyos fokig szabadok voltunk. 1967-ben azonban minden vallást betiltottak, s ezzel Albániát teljesen ateista országgá nyilvánították. A Tanúk továbbra is igyekeztek összejöveteleket tartani, de ez igen nehézzé vált. Egyikünk-másikunk különleges zsebet varrt a kabátja bélésébe, hogy eldughasson oda egy kisméretű Bibliát. Aztán kimentünk egy szántóföldre, hogy olvassuk.

Tiranában egyes Tanúkat rajtakaptak, és három Tanút öt évre ítéltek távoli munkatáborokba. A családjaik emiatt szenvedtek. Minket, akik kicsiny, elszigetelt falvakban éltünk, nem küldtek el, mivel szerintük nem jelentettünk komoly veszélyt. De a semlegességünk miatt a neveink lekerültek az élelmezésre jogosultak listáiról. Az élet ezért rendkívül kemény volt. Ráadásul újabb két gyermekünket vitte el a halál. Mégsem éreztük soha, hogy elhagyott volna Jehova.

Félelem uralkodott Albániában. Mindenkit szemmel tartottak, és a titkosrendőrség mindenkiről részletes jelentést készített, aki az uralkodó pártétól eltérő véleményt mert kinyilvánítani. Így hát roppant óvatosak voltunk azt illetően, hogy írásban adjunk le jelentést a tevékenységünkről. Két-három főnél nagyobb csoportokban nem tudtunk összejönni szellemi buzdítás céljából. De ennek ellenére sem hagytunk fel soha a prédikálással.

A titkosrendőrség, hogy zavart keltsen a testvérek körében, azt híresztelte, hogy Tiranában egy neves Tanú kém. Emiatt némelyek elvesztették bizalmukat, és némiképp megbomlott az egységünk. Mivel nem volt semmilyen időszerű bibliai irodalmunk, és nem álltunk kapcsolatban Jehova látható szervezetével, néhányan meghátráltak a félelemtől.

A hatóságok ezenkívül elhíresztelték, hogy Spiro Vruho, egy igen nagyra becsült keresztény vén Albániában, öngyilkos lett. „Látják, még Vruho is feladta” — mondogatták. Később bebizonyosodott, hogy Vruho testvért a valóságban meggyilkolták.

1975-ben Argjiro és én Tiranában töltöttünk néhány hónapot a fiunkkal. A választás idején a város hatósági személyei nyomást gyakoroltak ránk, így fenyegetőzve:

— Ha nem szavaznak, megfosztjuk a fiukat az állásától.

— A fiam 25 évet töltött el az állásában — mondtam. — Önöknek részletes személyi nyilvántartásuk van róla és a családjáról. Én már több mint 40 éve nem szavazok. Ez az információ rendesen a személyi nyilvántartásban szerepel. Ha nem, akkor nincs rendben a nyilvántartásuk. Ha benne van, akkor hűtlenek voltak eddig a párthoz, hogy ilyen sok éven át engedték dolgozni.

Ennek hallatán a hatósági személyek azt mondták, nem erőltetik a dolgot, ha visszamegyünk Mbreshtanba.

Drámai változások

1983-ban Mbreshtanból Laç városába költöztünk. Nem sokkal ezután, 1985-ben, a diktátor meghalt. Azóta volt hatalmon, hogy bevezették azokat a bizonyos kötelező választásokat 1946-ban. A Tirana főterén magasodó szobrát meg a Sztálin-szobrot idővel eltávolították.

A tevékenységünket érintő betiltás évtizedei alatt sok Tanúval brutálisan bántak, némelyeket pedig megöltek. Egy férfi ezt mondta néhány Tanúnak az utcán: „A kommunisták idejében mindnyájan elhagytuk Istent. Egyedül Jehova Tanúi maradtak hűek hozzá a megpróbáltatások és a viszontagságok ellenére is.”

Amikor nagyobb szabadságot kaptunk, kilencen adtak le jelentést a keresztény szolgálatban való tevékenységről 1991 júniusában. 1992 júniusában, egy hónappal a betiltás feloldása után, 56-an vettek részt a prédikálómunkában. Ugyanebben az évben korábban elragadtatással fogadtuk, hogy 325-en jelentek meg Krisztus halálának emlékünnepén. Azóta a prédikálók száma 600 fölé emelkedett, és 1995. április 14-én összesen 3491-en voltak jelen az Emlékünnepen! Az elmúlt években leírhatatlan örömet éreztem annak láttán, hogy ilyen sok fiatallal gyarapodnak a gyülekezeteink.

Argjiro hű maradt Jehovához és lojális volt hozzám e sok-sok éven át. Amíg börtönben voltam, vagy utaztam a prédikálómunkában, ő türelmesen, zokszó nélkül viselt gondot a családunkra. Egyik fiunk és a felesége 1993-ban megkeresztelkedett. Ez igen boldoggá tett minket.

Csakis Isten Királyságáért

Számomra gyönyörűség látni, hogy Jehova szervezete Albániában ennyire egységes, és szellemi jólétnek örvend. Úgy érzek, mint az idős Simeon Jeruzsálemben, aki abban az értékes kiváltságban részesült még halála előtt, hogy láthatta a rég megígért Messiást (Lukács 2:30, 31). Most, ha megkérdezik tőlem, melyik kormányzati forma tetszik jobban, ezt mondom: „Sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus. Hogy az embereké-e a föld, vagy az államé, nem fontos. A kormányok utakat építenek, villamos árammal látnak el távoli falvakat, és bizonyos fokú rendet biztosítanak. Ámde Jehova kormányzata, az ő égi Királysága az egyetlen megoldás azokra az égető problémákra, melyekkel szembenéz úgy Albánia, mint az egész világ.”

Amit Isten Királyságáról prédikálva tesznek Isten szolgái az egész földön, az nem ember munkája. Ez a munka Istené. És mi az ő szolgái vagyunk. Bár sok nehézséget éltünk át Albániában, és sokáig el voltunk vágva Jehova látható szervezetétől, ő soha nem hagyott magunkra. A szelleme mindig jelen volt. Minden lépésünkben irányított az úton. Egész életemben ezt láttam.