Michael Faraday — Tudós és hithű ember

„Az elektromosság atyja.” „A valaha élt legnagyobb kísérletező.” Két leírás Michael Faradayről, aki 1791-ben született Angliában, és ő találta fel az elektromágneses indukciót, ami az elektromotorok és az energiatermelés területén tett fejlesztésekhez vezetett.

FARADAY sok előadást tartott kémiából és fizikából a Királyi Intézetben, Londonban. A tudományt népszerűsítő előadásai segítettek a fiataloknak, hogy megértsék a bonyolult fogalmakat. Számos egyetemtől kitüntetéseket kapott. Ő azonban kerülte a nyilvánosságot. Igen vallásos ember volt, akkor volt a legboldogabb, ha visszavonulhatott háromszobás lakásába, és ha együtt lehetett a családjával és a hívőtársaival. Faraday a saját szavaival élve „a keresztények egy igen kicsiny, megvetett felekezetébe [tartozott], akiket . . . sandemanistákként ismertek”. Kik voltak ők? Miben hittek? És hogyan érintette ez Faradayt?

A sandemanisták

„A Faraday családot Michael Faraday nagyszülei hozták kapcsolatba a sandemanista egyházzal” — jegyzi meg Geoffrey Cantor a Michael Faraday: Sandemanian and Scientist (Michael Faraday: sandemanista és tudós) című könyv szerzője. Egy vándor nonkonformista lelkész követőihez társultak, akik a sandemanista hitet vették fel.

Robert Sandeman (1718—1771) egyetemista volt Edinburgh-ben, matematikát, görög és egyéb nyelveket tanult, amikor egy nap egy volt presbiteriánus lelkész, John Glass prédikációját hallgatta. Amit hallott, az arra késztette, hogy otthagyja az egyetemet, visszatérjen Perth-be, és csatlakozzon Glasshoz és a társaihoz.

Az 1720-as években John Glass kezdett kételkedni a skót egyház egyes tanításaiban. Isten Szavának a tanulmányozásából arra a következtetésre jutott, hogy a bibliai Izráel nemzete egy szellemi nemzetet előképezett, amelynek az állampolgárai sok nemzetiségből valók. Sehol sem talált olyasmit, ami igazolta volna azt, hogy minden nemzetnek külön egyháza van.

Mivel többé már nem érezte magát kényelmesen az egyházában Tealingben, Dundee külterületén (Skócia), Glass elfordult a skót egyháztól, és saját összejöveteleket szervezett. Mintegy száz ember csatlakozott hozzá, és már kezdettől fogva szükségesnek érezték, hogy megőrizzék az egységet soraikban. Úgy döntöttek, követik Krisztusnak a Máté 18. fejezete 15–17. versében feljegyzett utasításait az esetleges nehézségek lerendezésében. Később hetente tartottak összejöveteleket, ahol a hasonló hitűek összejöttek imádkozni és felbuzdulni.

Amikor meglehetősen sok ember kezdett rendszeresen eljárni a különböző csoportok összejöveteleire, felelős férfiakra volt szükség az imádat irányításában. De ki volt erre alkalmas? John Glass a társaival együtt különleges figyelmet fordított arra, amit Pál apostol ebben a témában írt (1Timótheus 3:1–7; Titus 1:5–9). Nem találtak említést arról, hogy egyetemi oktatásban kellene részesülniük, vagy hogy érteniük kellene a héber és a görög nyelvet. Ezért, miután imateljesen átgondolták az Írás szerinti irányelveket, kineveztek arra alkalmas férfiakat, hogy legyenek vének. A skót egyházhoz lojális emberek ezt „majdhogynem istenkáromlásnak” tartották, hogy tanulatlan, „takácsnak, szabónak, szántóvetőnek tanult” emberek úgy tesznek, mintha értenék a Bibliát, és prédikálják az üzenetét. 1733-ban, amikor Glass és hívőtársai felépítették saját összejöveteli termüket Perth városában, a helyi papság megpróbált nyomást gyakorolni a békebírókra, hogy vessék ki őket a városból. Ez nem sikerült nekik, a mozgalom pedig egyre növekedett.

Robert Sandeman feleségül vette Glass legidősebb lányát, és 26 éves korában vén lett a glassiták perth-i gyülekezetében. Véni kötelezettségei oly nagy súlyként nehezedtek rá, hogy úgy döntött, minden idejét a pásztori munkának szenteli. Később, miután meghalt a felesége, Robert „szívesen beleegyezett, hogy ott végez szolgálatot az Úrnak, ahol ez neki osztályrészül jut” — mondja egy életrajzi leírás.

Terjed a sandemanizmus

Sandeman buzgón kiterjesztette szolgálatát Skóciából Angliába, ahol a hívőtársak új csoportjai jöttek létre. Abban az időben az angol kálvinisták között nagy volt a vitatkozás. Néhányan közülük úgy hitték, hogy eleve el vannak rendelve a megmentésre. Sandeman azonban azok mellé állt, akik azt tartották, hogy a hit feltétlenül szükséges a megmentéshez. Ennek a nézetnek az alátámasztására kiadott egy könyvet, amelyet négyszer is újranyomtattak, és amely két amerikai kiadásban is megjelent. Geoffrey Cantor szerint ennek a kötetnek a kiadása volt „az az igazán fontos esemény, amely a [sandemanista] felekezetet az inkább helyi jellegű skóciai kezdetből kiemelte”.

Sandeman 1764-ben más glassita vének kíséretében Amerikába utazott látogatásra, ami sok vitát szított és ellenségeskedést támasztott. Ennek mégis az lett az eredménye, hogy megalapítottak egy hasonló gondolkodású keresztényekből álló csoportot Danburyben (Connecticut).a Sandeman itt halt meg 1771-ben.

Faraday vallásos hite

A fiatal Michael magába szívta szülei sandemanista tanításait. Megtanulta, hogy a sandemanisták távol tartják magukat azoktól, akik nem gyakorolják, amit a Biblia tanít. Nem voltak hajlandók például részt venni az anglikán esküvői ceremónián, házassági szertartásukat inkább csak arra korlátozták, ami jogilag szükséges volt.

Alárendelték magukat a kormányoknak, mégis semlegesek maradtak a politikát illetően — ez jellemezte a sandemanistákat. Bár tisztelt tagjai voltak a közösségnek, ritkán fogadtak el köztisztviselői állást. De ha ezt ritkán meg is tették, távol tartották magukat a pártok politikájától. Mivel kitartottak e mellett az álláspontjuk mellett, emiatt elítélték őket. (Vö. János 17:14.) A sandemanisták úgy tartották, hogy Isten égi Királysága a tökéletes kormányelrendezés. A politikát úgy tekintették, mint „egy erkölcstelen, triviális, aljas stratégiát” — magyarázza Cantor.

Bár elkülönültek másoktól, mégsem vettek fel farizeusi magatartást. Kijelentették: „Teljes mértékben szükségesnek ítéljük elkerülni az ókori farizeusok szellemét és szokásait, vagyis nem határozunk meg több bűnt és kötelezettséget, mint az Írások; s nem tesszük érvénytelenné az isteni szabályokat emberi hagyományokkal vagy logikai kitérőkkel.”

Elfogadták a kiközösítés Írás szerinti gyakorlatát, bárkit kivetettek soraik közül, aki részegessé, zsarolóvá, paráznává vált, vagy egyéb súlyos bűnt gyakorolt. Ha a bűnös igazán megbánta, amit tett, megpróbálták segíteni, hogy kiigazítsa útjait. Egyéb esetekben pedig követték az Írás szerinti parancsot, hogy „vessétek ki azért a gonoszt” (1Korinthus 5:5, 11, 13).

A sandemanisták engedelmeskedtek a bibliai parancsnak, hogy tartózkodjanak a vértől (Cselekedetek 15:29). John Glass úgy érvelt, hogy Isten népe köteles engedelmeskedni a vérre vonatkozó korlátozásnak ugyanúgy, mint ahogyan Isten megparancsolta az első embereknek, hogy tartózkodjanak a jó és a rossz tudásának fájáról való evéstől (1Mózes 2:16, 17). Ha valaki nem engedelmeskedett a vérre vonatkozó parancsnak, az olyan volt, mintha visszautasította volna Krisztus vérének a helyes használatát, vagyis a bűnért való engesztelést. Glass így következtetett: „Ez a vér evésére vonatkozó tilalom mindig is kiemelkedően fontos volt, és ma is az.”

Az Írásokon való elmélkedés sok csapda elkerülésében segített a sandemanistáknak. A szórakozás kérdésében például Krisztus utasításait tekintették irányelvnek. „Nem merészelünk törvényt alkotni arra, amire Krisztus egyet sem alkotott — mondták —, és nem hagyunk el egyet sem, amelyet adott nekünk. Éppen ezért, mivel sehol sem találtuk meg, hogy a kikapcsolódás, akár nyilvánosan, akár zártkörűen, tilos volna, minden olyan szórakozást megengedhetőnek tartunk, amely nincs kapcsolatban igazán bűnös körülményekkel.”

Tehát a sandemanisták ugyan több olyan nézetet vallottak, amely pontosan az Íráson alapult, mégsem ismerték fel annak a tevékenységnek a fontosságát, amely jellemzi az igaz keresztényeket, vagyis azt, hogy mindenkinek prédikálnia kell a Királyság jó hírét másoknak (Máté 24:14). De összejöveteleik nyitva álltak mindenki előtt, ahol igyekeztek megmagyarázni a reménységüket mindenkinek, aki kérdezte (1Péter 3:15).

Hogyan érintette a tudós Michael Faraday életét ez a hitrendszer?

Faraday, a sandemanista

A jelentős felfedezéseiért köztiszteletben álló, ünnepelt, nagyra becsült Michael Faraday egyszerű életet élt. Ha híres emberek haltak meg, a közéleti emberektől elvárták, hogy vegyenek részt a temetésükön, de Faraday híres volt arról, hogy nem volt jelen; lelkiismerete nem engedte meg, hogy részt vegyen az anglikán egyház miséjén, és köze legyen hozzá.

Tudósként Faraday szorosan ragaszkodott ahhoz, amiről be tudta bizonyítani, hogy tény. Ezért kerülte a szoros kapcsolatot az olyan emberekkel, akik előmozdították a saját hipotézisüket, és állást foglaltak bizonyos kérdésekben. Amint egyszer a hallgatóságának mondta: „Egy alapvető tény . . . sosem hagy minket cserben, a bizonyítékai mindig igazak.” A tudományt „gondosan megfigyelt tényektől” függőnek írta le. A természet alapvető erőiről szóló egyik előadásának a befejezéseként Faraday arra buzdította hallgatóságát, hogy tekintsen „Arra, aki kidolgozta ezeket”. Ezután a keresztény Pál apostolt idézte: „Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Róma 1:20).

Faradayt az tette olyannyira mássá sok más tudóshoz képest, hogy Isten ihletett Könyvéből, valamint a természet könyvéből vágyott tanulni. „Sandemanizmusán keresztül felismerte, hogyan éljen összhangban Isten erkölcsi törvényével, valamint az örök élet ígéretével — jegyzi meg Cantor. — Tudományán keresztül szoros kapcsolatba került a fizikai törvényekkel, amelyeket Isten a világegyetem irányítására kiválasztott.” Faraday hitte, hogy „a Biblia abszolút tekintélyét nem áshatja alá a tudomány, hanem inkább, ha igazán keresztényi módon gyakorolják, a tudomány Isten másik könyvét világíthatja meg”.

Faraday alázatosan sok dicsőséget visszautasított, amelyet mások rá akartak ruházni. Következetesen kifejezte, hogy nem érdekli a lovagi rang. Szeretett volna „egyszerű Faraday úr” maradni. Sok időt szentelt véni tevékenységeinek, többek között rendszeresen leutazott a fővárosból egy norfolki faluba, hogy az ott élő, hasonlóan gondolkodó hívőkből álló egyik kicsiny csoportról gondoskodjon.

Michael Faraday 1867. augusztus 25-én halt meg, és a Highgate temetőben hantolták el, Észak-Londonban. John Thomas életrajzíró elmondja, hogy Faraday „több tisztán tudományos eredményt hagyott az utókorra, mint bármely más fizikatudós, felfedezésének gyakorlati végeredményei pedig nagy hatással voltak a civilizált élet természetére”. Faraday özvegye, Sarah ezt írta: „Csak az Újtestamentumot tudom megnevezni vezetőjének és irányítójának; mivel Isten Szavának tekintette . . ., amely ma ugyanúgy kötelezi a keresztényeket, mint akkor, amikor írták” — ékesen szóló bizonyíték ez egy olyan kiváló tudósról, aki istenfélő életet élt a hite alapján.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 29. oldalon]

Michael Faraday, aki előadó volt a Brit Királyi Intézetben, olyan módon népszerűsítette a tudományt, hogy még a fiatalok is megérthették. Előadótársainak adott tanácsában olyan gyakorlatias javaslatok vannak, amelyeket a nyilvánosan tanító, modernkori keresztényeknek jó megfogadniuk.

◻ „Beszéded ne legyen gyors, elsietett, és ebből adódóan érthetetlen, hanem legyen lassú és átgondolt.”

◻ A szónoknak igyekeznie kell felkelteni hallgatóságának a figyelmét „az előadás kezdetén, és közben egyre fokozni úgy, hogy ne vegye észre a társaság, s fenntartani az érdeklődést, ameddig csak a téma megkívánja”.

◻ „Az előadó teljesen kivetkőzik emberi méltóságából, ha odáig süllyed, hogy tapsra vadászik és dicséretre vágyik.”

◻ A vázlat használatáról: „Mindig kötelező érvényűnek tartom magamra nézve . . ., hogy készítsek papíron egy vázlatot [a témáról], a részleteket pedig emlékezetből bővítem ki, képzettársítást használva vagy egyéb módon . . . Van egy sorozatom kisebb és nagyobb tételekről, rendezetten, és ezekből dolgozom ki a témáimat.”

[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]

Mindkét kép: a Királyi Intézet szíves engedélyével