Segélyről gondoskodnak a romok közepette
FELTÉTLENÜL dicséretre méltóak az ember arra irányuló erőfeszítései, hogy segélyről gondoskodjon a katasztrófát követően. Számos segélyprogram segít az otthonok újjáépítésében, abban, hogy a családtagok újra egymásra találjanak, és mindenekelőtt az életmentésben.
Amikor katasztrófa sújt, Jehova Tanúi is hasznukra fordítanak bármiféle gondoskodást, amelyet a világi segélyprogramok megvalósítanak — és hálásak is ezért. Nekik ugyanakkor szentírási kötelességük ’jót tenni, leginkább pedig azokkal, akik testvéreik a hitben’ (Galátzia 6:10, Újfordítású revideált Biblia). Igen, a Tanúk úgy érzik, mintha rokoni kapcsolatban állnának egymással; egy „családnak” tekintik magukat. Ezért szólítják egymást „testvérnek” és „testvérnőnek”. (Vö. Márk 3:31–35; Filemon 1, 2, Úf.)
Így amikor katasztrófa sújt valahol a környékükön, Jehova Tanúi közül a vének lelkiismeretes erőfeszítéseket tesznek azért, hogy kiderítsék a gyülekezet minden egyes tagjának a hollétét, felmérjék szükségleteiket, és intézkednek a szükséges támogatásról. Nézzük meg, mennyire így volt ez Accrában (Ghána), San Angelóban (Texas) és Kobéban (Japán).
Accra — „Noé napjai kicsiben”
Körülbelül éjjel 11-kor kezdett esni az eső, és órákig szakadatlanul zuhogott. „Annyira szakadt az eső, hogy az egész családom álmatlanul feküdt” — mondja John Twumasi, Jehova egyik Accrában élő Tanúja. Ahogy a Daily Graphic című újság nevezte: „Noé napjai kicsiben.” „Néhány értéktárgyat megpróbáltunk felvinni az emeletre — folytatja John —, de ahogy kinyitottuk a lépcsőházra nyíló ajtót, a víz bezúdult.”
A hatóságok részéről elhangzott az arra vonatkozó figyelmeztetés, hogy hagyják el a lakásokat, sokan mégis tétováztak, mert attól féltek, hogy egy üres lakás — még ha vízzel van is teli — talán csábítólag hat a fosztogatókra. Egyesek viszont még ha akartak volna, sem tudtak volna kimenni. „Édesanyám és én képtelenek voltunk kinyitni az ajtót — mondja egy Paulina nevű lány. — A vízszint tovább emelkedett, ezért fahordókon álltunk, és egy tetőgerendába kapaszkodtunk. Végül is, úgy hajnali öt óra körül kimentettek bennünket a szomszédaink.”
Amint lehetett, Jehova Tanúi is munkához láttak. Az egyik keresztény testvérnő, Beatrice erről számol be: „A gyülekezetünkben lévő vének kerestek minket, és egy Tanú-társ házában bukkantak ránk, ahol menedéket találtunk. Csupán három nappal az árvíz után a vének és a gyülekezet fiatalabb tagjai összegyűltek nálunk, és lekaparták a sarat a házunk belső és külső feléről. A Watch Tower Society tisztító- és fertőtlenítőszerekről, festékről, matracokról, takarókról, textilanyagokról és gyerekruhákról gondoskodott. A testvérek több napra elegendő élelmet is küldtek. Nagyon meghatódtam!”
John Twumasi — akinek a szavait már az előbbiekben idéztük — erről számol be: „Elmondtam a többi lakónak, hogy a Társulatunk küldött tisztító- és fertőtlenítőszereket — de annyit, hogy az egész ház kitakarításához elég lesz. Körülbelül 40 lakó segített a takarításban. A szomszédaimnak is adtam a tisztítószerekből, azt a férfit is beleértve, aki az egyik helyi egyház papja. A munkatársaim tévesen azt gondolták, hogy Jehova Tanúi csak a saját tagjaik iránt mutatnak szeretetet.”
A keresztény testvérek és testvérnők nagyra értékelték a nekik nyújtott szerető segítséget. Twumasi testvér ezt a következtetést vonja le: „Bár azok a dolgok, amelyeket az árvíz következtében elvesztettem, pénzben sokkal többet értek a segélyszállítmánynál, a családommal együtt úgy érezzük, hogy a Társulattól jövő megható gondoskodásnak köszönhetően sokkal többet kaptunk, mint amennyit elveszítettünk.”
San Angelo — „Úgy hangzott, mintha itt lett volna a világ vége”
Azok a tornádók, amelyek 1995. május 28-án San Angelóban pusztítottak, fákat téptek ki gyökerestől, villanyoszlopokat törtek ketté, és feszültség alatt lévő elektromos vezetékeket hajítottak át az utakon. A szél 160 km/órás sebességgel süvített, és megrongálta a közműveket. Több mint 20 000 otthonban tapasztaltak áramszünetet. Ezután a jégeső következett. Az Országos Meteorológiai Intézet jelentése szerint „golflabda”, majd „baseball-labda”, végül pedig „grapefruit nagyságú” jégdarabok estek. A jégeső fülsiketítő robajjal szakadt. Az egyik lakos ezt mondta: „Úgy hangzott, mintha itt lett volna a világ vége.”
A vihart vészjósló csend követte. Az emberek lassan kikecmeregtek megrongálódott otthonaikból, hogy szemügyre vegyék a kárt. A még álló fák ágai csupaszak voltak. A házak, melyek még álltak, úgy néztek ki, mintha megnyúzták volna őket. Egyes területeken egy méter magas jégtorlaszok borították a földet. Házak és autók ablakainak ezreit zúzta darabokra a vihar, így a talajt beborító jég mellett üvegszilánkok is csillogtak. „Amikor hazaértem — mondja egy asszony —, csak ültem az autómban a kocsifeljárón, és sírtam. A kár olyan nagy volt, hogy teljesen megrendültem.”
A segélyprogramok és a kórházak gyorsan gondoskodtak anyagi támogatásról, építőanyagokról, orvosi ellátásról és tanácsadásról. Dicséretes módon sokan, akik maguk is áldozatul estek a viharnak, megtették, amit tudtak, hogy segítsenek másoknak.
Jehova Tanúi gyülekezetei is intézkedni kezdtek. Aubrey Conner, egy san angeló-i vén így számol be erről: „Ahogy véget ért a vihar, telefonon tudakozódtunk egymás hogyléte felől. Egymásnak és a nem Tanú szomszédainknak is segítettünk bedeszkázni az ablakokat, műanyag fóliát tenni a tetőkre, és — amennyire csak lehetett — ellenállóvá tenni a házakat az időjárással szemben. Aztán készítettünk egy feljegyzést minden olyan személyről, akinek az otthonát sújtotta a katasztrófa. Körülbelül száz otthon tatarozásra szorult, és az építőanyag, amelyről a segélyegyesületek gondoskodtak, nem volt elég. Ezért vásároltunk még anyagot, és megszerveződtünk a munkára. Összesen mintegy 1000 Tanú ajánlotta fel önként a segítségét, körülbelül 250-en minden hétvégén. Voltak, akik 740 kilométerrel messzebbről is eljöttek. Fáradtságot nem ismerve dolgoztak mindannyian, sokszor még a közel 40 fokos melegben is. Még egy hetvenéves testvérnő is velünk dolgozott minden hétvégén, egy hétvége kivételével, amikor is a saját házát hozták rendbe. Azon a hétvégén pedig fent volt a saját háza tetején, hogy segítsen a tatarozásban!
A szemlélődőktől gyakran hallottunk ilyen megjegyzéseket: »Nem lenne jó, ha más vallások is megtennék ezt a tagjaikért?« Szomszédainkra nagy hatással volt, amint látták, hogy a 10-12 önkéntesből (testvérnőket is beleértve) álló csoport pénteken korán reggel megérkezik az egyik Tanú-társ otthonába, felkészülve arra, hogy rendbehozza, vagy még újjá is építse az egész tetőt, költségtérítés nélkül. Az esetek többségében a munkát egy hétvége alatt be is fejezték. Időnként egy-egy kívülálló vállalkozó már teljesen belemerült a tetőfedési munkálatokba, amikor a csoportunk megérkezett a szomszédba. A régi tetőnket lebontottuk, az újat felraktuk, és még az udvart is kitakarítottuk, mielőtt ők végeztek volna a sajátjukkal. Időnként abbahagyták a munkát, csak hogy minket figyeljenek!”
Conner testvér ezzel zárja: „Mindannyiunknak hiányozni fognak ezek az élmények, melyeknek együtt örvendtünk. Egy másik szemszögből is megismertük egymást azáltal, hogy olyan testvéri szeretetet mutattunk ki és mutattak ki mások is felénk, amilyet addig még soha. Úgy érezzük, ez csak egy példa arra, hogy milyen lesz, amikor Isten új világában testvérek és testvérnők azért segítenek majd egymásnak, mert valóban ezt akarják tenni” (2Péter 3:13).
Kobe — „gerendákból, vakolatból és holttestekből álló romhalmaz”
Kobe lakosainak felkészülteknek kellett volna lenniük. Igazából minden év szeptember 1-én „Katasztrófaelhárítási Napot” tartanak. Iskolás gyermekek földrengés esetére vonatkozó gyakorlatokat hajtanak végre, a hadsereg a helikopteres mentőbevetést próbálja, a tűzoltóosztagok a földrengés-szimulátoraikkal állnak elő, amelyekben önkéntesek próbálgatják a túléléshez szükséges gyakorlatokat egy szoba nagyságú helyiségben, amely pont úgy rázkódik és remeg, mintha a valóságban is földrengés lenne. Amikor azonban 1995. január 17-én a földrengés a valóságban is bekövetkezett, minden előkészület hiábavalónak tűnt. Tízezernyi tető omlott be — ez olyasmi volt, ami a földrengés-szimulátorokban sohasem történt meg. A vonatok felborultak, a közutak egyes szakaszai darabokra hasadtak, a gáz- és vízvezetékek megrepedtek, a házak úgy omlottak össze, mint a kártyavárak. A Time magazin „gerendákból, vakolatból és holttestekből álló romhalmaz”-ként festette le a látványt.
Ezután a tűz következett. Az épületek lángokban álltak, miközben a reményvesztett tűzoltók elakadtak a több kilométer hosszú forgalomtorlódásban. Akik odaértek is a tűzhöz, sokszor arra döbbentek rá, hogy a megrongálódott városi vízvezetékrendszerből nem lehet vízhez jutni. „Az első napon teljes volt a pánik — mondta az egyik tisztviselő. — Életemben nem éreztem még annyira tehetetlennek magam, mint akkor; mert tudtam, hogy azok a lángoló házak olyan sok embert maguk alá temettek. És azt is tudtam, hogy semmit sem tehetek értük.”
Összesen mintegy 5000 ember vesztette életét, és nagyjából 50 000 épület hevert romokban. A szükséges élelemnek csak az egyharmada állt Kobe város rendelkezésére. Annak érdekében, hogy vízhez jussanak, sokan ahhoz folyamodtak, hogy a megrepedt vízvezetékek alól szedtek össze valamilyen piszkos folyadékot. Sok hajléktalan a menedékhelyekhez menekült, amelyek közül némelyik élelmet osztott szét; mindössze egy rizsgombóc nagyságú adag jutott minden egyes személynek naponta. Az elégedetlenség hamar elburjánzott. „A hatóságok még nem tettek semmit — panaszkodott az egyik férfi. — Ha továbbra is bennük bízunk, éhen fogunk halni.”
Jehova Tanúinak a Kobéban és környékén lévő gyülekezetei azon nyomban szervezésbe kezdtek. Egy helikopterpilóta, aki saját szemével látta a munkájukat, ezt mondta: „A rengés napján mentem a katasztrófa sújtotta területre, és egy hetet töltöttem ott. Amikor az egyik menedékhelyhez értem, teljes volt a zűrzavar. Egyetlen segélyszolgálat sem működött még. Jehova Tanúi voltak az egyetlenek, akik a helyszínre siettek, és egymás után intézték a dolgokat.”
Valóban sok tennivaló volt. Tíz Királyság-terem vált használhatatlanná, és több mint 430 Tanú vesztette el az otthonát. Ezenkívül 1206 olyan lakás szorult tatarozásra, amelyben Tanúk laktak. A katasztrófa során életét vesztett 15 Tanú családjának ráadásul rettentő nagy szüksége volt a vigasztalásra.
Szerte az országból mintegy 1000 Tanú ajánlotta fel önkéntesen az idejét, hogy segítsen a tatarozásban. „Amikor olyan bibliatanulmányozók házain dolgoztunk, akik még nem keresztelkedtek meg — jegyzi meg az egyik testvér —, ők mindig azt kérdezték tőlünk: »Mennyit kell majd fizetnünk ezért?« Amikor megmondtuk nekik, hogy a munkát a gyülekezetek támogatják, köszönetüket fejezték ki, és ezt mondták: »Amit tanultunk, az most már valóság!«”
Sokakra nagy hatással volt a Tanúk gyors és lelkiismeretes reagálása a katasztrófára. „Nagyon meghatódtam — mondja az a pilóta, akit az előbbiekben már idéztünk. — Önök »testvérnek« és »testvérnőnek« szólítják egymást. Láttam, hogyan segítenek egymásnak; Önök valóban egy családot alkotnak.”
Maguk a Tanúk is értékes leckét kaptak a rengés folytán. Az egyik testvérnő is elismerte ezt: „Mindig úgy éreztem, hogy minél nagyobb lesz egy szervezet, annál nehezebb lesz személyes törődést mutatni.” Ám a gyengéd törődés, amelyben részesült, megváltoztatta a véleményét. „Most már tudom, hogy Jehova nemcsak szervezetként gondoskodik rólunk, hanem egyénenként is.” Ám az, hogy maradandó enyhülést tapasztaljunk a katasztrófáktól, még előttünk áll.
Hamarosan maradandó enyhülés!
Jehova Tanúi örömmel tekintenek előre egy olyan időre, amikor a katasztrófák soha többé nem fognak véget vetni az ember életének és lehetetlenné tenni a megélhetését. Isten új világában az ember megtanul majd együttműködni a földi környezettel. Ahogy az emberek elhagyják az önző szokásokat, egyre kevésbé lesznek sebezhetőek a természeti csapások előtt.
Ezenkívül Jehova Isten — a természeti erők Teremtője — gondoskodni fog arról, hogy emberekből álló családját és más földi teremtményeit soha többé ne fenyegessék a természet erői. Akkor a föld valóban paradicsommá válik (Ésaiás 65:17, 21, 23; Lukács 23:43). A Jelenések 21:4 próféciája dicsőségesen teljesedik majd: „És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”
[Kép az 5. oldalon]
Beatrice Jones (balra) bemutatja, hogy másokkal együtt hogyan alkottak láncot, hogy átjussanak az árvízen
[Kép a 6. oldalon]
Segélyszolgálat a tornádó után