Hálás vagyok a szilárd keresztény örökségért

GWEN GOOCH ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az iskolában az egyik egyházi éneket énekeltem, ezekkel a szavakkal: „Nagy Jehova trónra emeltetett dicsőségében.” Gyakran eltűnődtem, ki lehet ez a Jehova.

NAGYSZÜLEIM istenfélők voltak. Ennek az évszázadnak az elején csatlakoztak a Bibliakutatókhoz, ahogy Jehova Tanúi akkor ismeretesek voltak. Édesapám ugyan sikeres volt az üzleti életben, három gyermekének kezdetben mégsem adta tovább a keresztény örökséget, melyet neki felajánlottak.

Amikor édesapám odaadta bátyámnak és húgomnak — Douglasnek és Anne-nek — meg nekem Az ő munkái és a Ki az Isten? című füzetet, csak akkor tudtam meg, hogy Jehova az igaz Isten neve (Zsoltárok 83:19). Ez felvillanyozott! De mi élesztette újra édesapám érdeklődését?

1938-ban, amikor látta, hogy a nemzetek a háborúra készülnek, édesapám felismerte, hogy a világ bajainak orvoslásához többre van szükség emberi erőfeszítéseknél. Nagyanyám adott neki egy könyvet, Enemies (Ellenségek) címmel, melyet Jehova Tanúi adtak ki. Ezt olvasva megtudta, hogy az emberiség igazi ellensége Sátán, az Ördög, és hogy csakis Isten Királysága képes elhozni a világbékéta (Dániel 2:44; 2Korinthus 4:4).

Amint közeledett a háború, családunk kezdett eljárni az összejövetelekre Jehova Tanúi Királyság-termébe, a London északi részén lévő Wood Greenbe. 1939 júniusában elmentünk a közeli Alexandra Palotába, hogy meghallgassunk egy nyilvános előadást „Uralom és béke” címmel, melyet Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke tartott. Rutherford beszédét, melyet a New York-i Madison Square Gardenben tartott, a rádió közvetítette Londonban és más nagyobb városokban. Olyan tisztán hallottuk az előadást, hogy amikor egy lármás csőcselék New Yorkban zavargást okozott, körülnéztem, hogy nem a mi előadótermünkben történik-e valami!

Édesapám buzgalma a Biblia igazsága iránt

Édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy minden szombat este az egész családunk vegyen részt egy bibliatanulmányozáson. Tanulmányozásunk Az Őrtoronyban található bibliai témára összpontosult, melyet a következő nap beszélgetéseihez terveztünk. Hogy milyen hatást gyakoroltak ezek a tanulmányozások ránk, jól szemlélteti, hogy a Józsuéról és Ai városának ostromáról szóló beszámoló, melyet Az Őrtorony 1939. május 1-jei száma [ang.] tárgyalt, a mai napig élénken él az elmémben. Annyira felkeltette a kíváncsiságomat ez a beszámoló, hogy minden utalást a saját Bibliámban ellenőriztem. Lebilincselőnek tartottam az ilyen kutatást — és még most is annak tartom.

A tanultak másokkal való megosztása mélyen bevéste a szívembe a Biblia tanításait. Egyik nap édesapám adott nekem egy gramofont, egy bibliai prédikációt tartalmazó hangfelvételt, egy füzetet, amelyet a bibliatanulmányozáshoz használtunk, és egy idős hölgy címét. Azután megkért, hogy látogassam meg.

— Mit mondjak, és hogyan csináljam? — kérdezősködtem.

— Ott van minden — válaszolta édesapám. — Csak játszd le a felvételt, olvasd fel a kérdéseket, hagyd, hogy a házigazda felolvassa a választ, és azután olvasd fel az írásszövegeket.

Úgy tettem, ahogy mondta, és így megtanultam bibliatanulmányozást vezetni. Ilyen módon használva az Írásokat a szolgálatomban, kezdtem jobban megérteni azokat.

A háborús évek kihívása

A második világháború 1939-ben tört ki, a következő évben pedig, szimbolizálva a Jehova szolgálatára való önátadásomat, megkeresztelkedtem. Még csak 13 éves voltam. Akkor elhatároztam, hogy úttörő leszek, ahogyan a teljes idejű szolgákat hívják. 1941-ben befejeztem az iskolát, és a Leicesterben megtartott kongresszuson csatlakoztam Douglashez a teljes idejű prédikálótevékenységben.

A következő évben édesapámat bebörtönözték a háborúval szembeni lelkiismereti okokból történő szolgálatmegtagadásért. Mi, gyerekek anya köré sereglettünk, hogy segítsünk neki gondot viselni otthonunkról a nehéz háborús idő alatt. Azután alighogy édesapámat kiengedték a börtönből, Douglast hívták be katonai szolgálatra. Egy helyi újság főcíme a következőket írta: „Miért választja apa és fia is a börtönt?” Ez jó tanúskodást eredményezett, mivel lehetőséget nyújtott arra, hogy megmagyarázzuk, miért nem vesznek részt az igaz keresztények embertársaik megölésében (János 13:35; 1János 3:10–12).

A háború évei alatt sok teljes idejű szolgálatot végző Tanú rendszeres látogató volt az otthonunkban, és a velük való építő, Biblián alapuló beszélgetések maradandó nyomot hagytak. Ezek között a hűséges keresztény testvérek között volt John Barr és Albert Schroeder, akik most Jehova Tanúi Vezető Testületének tagjai. Szüleim igazán vendégszeretőek voltak, és arra tanítottak bennünket, hogy mi is ilyenek legyünk (Zsidók 13:2).

Feleletre készen

Röviddel azután, hogy elkezdtem az úttörőszolgálatot, találkoztam Hildával az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban. Dühösen ezt mondta:

— A férjem azért ment el itthonról, hogy ilyenekért harcoljon, mint maga! Maga miért nem tesz valamit a háborús erőfeszítésekért?

— Mennyit tud Ön arról, amit én teszek? — kérdeztem. — Tudja egyáltalán, miért jöttem el Önhöz?

— Hát, talán jobb lesz, ha bejön és elmondja — válaszolta.

Sikerült elmagyaráznom, hogy valódi reménységet nyújtunk azoknak az embereknek, akik szenvedtek azok miatt a szörnyű tettek miatt, melyeket gyakran Isten nevében követtek el. Hilda értékeléssel figyelt, és ő lett az első rendszeres bibliatanulmányozóm. Most már több mint 55 éve tevékeny Tanú.

A háború végén új úttörő megbízatást kaptam Dorchesterbe, egy délnyugat-angliai városba. Ez volt az első, hogy távol laktam az otthonomtól. Kis gyülekezetünk egy étteremben jött össze, egy XVI. századi épületben, melyet így hívtak: „Az Öreg Teaház”. Minden összejövetelünkre át kellett rendeznünk az asztalokat és a székeket. Ez teljesen más volt, mint az a Királyság-terem, amelyhez hozzászoktam. Ennek ellenére az ott feltálalt szellemi táplálék és a szerető keresztény testvérek közössége ugyanolyan volt.

Szüleim időközben elköltöztek Londontól délre, Royal Tunbridge Wellsbe. Hazatértem, így apa, Anne és én együtt végezhettük az úttörőszolgálatot. Gyülekezetünkben a Tanúk száma hamarosan 12-ről 70-re nőtt, ezért a családunkat arra kérték, hogy költözzön Brightonba, a déli partvidékre, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hirdetőkre. Sok személy buzgón csatlakozott úttörő családunkhoz a prédikálómunkában, és tapasztaltuk, amint Jehova gazdagon megáldja munkánkat. Egy gyülekezetből hamarosan három lett!

Váratlan meghívás

1950 nyarán családunk ott volt az Angliából érkezett 850 küldött között, akik részt vettek a „Teokrácia növekedése” nemzetközi kongresszuson New Yorkban, a Yankee Stadionban. Sok úttörő, aki külföldről jött el erre a kongresszusra, jelentkezési lapot kapott az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán való részvételre, amely a New York állambeli South Lansing mellett volt. Douglas, Anne és én közöttük voltunk! Emlékszem, mire gondoltam, amikor bedobtam a kitöltött jelentkezési lapomat a postaládába: „Most tényleg megtettem! Vajon hogyan alakul majd az életem?” Az elhatározásom mégis ez volt: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6:8). Felvillanyozott, amikor meghívtak, hogy maradjak ott a kongresszus után, és vegyek részt a Gileád 16. osztályában, Douglasszel és Anne-nel együtt. Mindannyian teljesen tudatában voltunk annak, hogy misszionáriusokként a világ bármely részére küldhetnek bennünket.

Miután az egész család együtt élvezte a kongresszust, elérkezett az idő, hogy szüleink visszatérjenek Angliába — egyedül. Mi gyerekek, mindhárman búcsút intettünk, amint elhajóztak haza a Mauritanián. Milyen érzelmekkel teli elválás volt az!

Misszionáriusi megbízatás

A Gileád 16. osztályában 120 tanuló vett részt, akik a világ minden részéről jöttek, például olyanok is, akik náci koncentrációs táborokban szenvedtek. Mivel az osztályunk spanyolul tanult, arra számítottunk, hogy valamilyen spanyol nyelvterületű országba neveznek ki minket Dél-Amerikába. Képzelhetitek, mennyire meglepődtünk a diplomaosztás napján, amikor megtudtuk, hogy Douglast Japánba, Anne-t és engem pedig Szíriába neveztek ki. Így nekünk, lányoknak arabul kellett tanulnunk, és ezt akkor is folytattuk, amikor a kinevezésünket Libanonra változtatták. Amíg a vízumra vártunk, hetente kétszer arab leckét vettünk George Shakashiritől, aki az arab Őrtorony betűszedője volt a Watch Tower Societynél.

Igazán izgalmas volt egy bibliai országba utazni, amelyről az osztályban tanultunk! Keith és Joyce Chew, Edna Stackhouse, Olive Turner, Doreen Warburton és Doris Wood csatlakoztak hozzánk. Milyen boldog misszionárius család lettünk! Egy helyi Tanú meglátogatta misszionárius otthonunkat, hogy tovább segítsen nekünk a nyelvtanulásban. A napi tanulási időszak alatt begyakoroltunk egy rövid felkínálást, azután pedig kimentünk, és azt használtuk a prédikálómunkánkban.

Az első néhány évet Tripoliban töltöttük, ahol már volt egy megalapított gyülekezet. Joyce, Edna, Olive, Doreen, Doris, Anne és én segítettünk a helyi Tanúk feleségeinek és lányainak, hogy közreműködjenek az összejöveteleken és a nyilvános szolgálatban egyaránt. Egészen addig a keresztény testvéreink a helyi szokásokat követve nem ültek együtt testvérnőinkkel az összejöveteleken, és ezek a keresztény testvérnők ritkán vettek részt a házról házra végzett szolgálatban. Szükségünk volt a segítségükre a nyelv miatt a nyilvános prédikálásban, mi pedig bátorítottuk őket, hogy maguk is vegyenek részt ebben a munkában.

Ez után Anne-t és engem egy ókori városba, Szidónba neveztek ki, hogy ott segítsünk a Tanúk kis csoportjának. Nem sokkal ezután megkértek, hogy térjünk vissza a fővárosba, Bejrútba. A Biblia igazságának magjait már elhintették az örmény ajkú lakosság között, így megtanultuk azt a nyelvet, hogy segítsünk nekik.

Változások a megbízatásban

Mielőtt elhagytam Angliát, találkoztam Wilfred Gooch-hal. Buzgó és törődő testvér volt, a londoni Bételben szolgált. Wilf a Gileád 15. osztályának tagja volt, amely az 1950-es Yankee Stadionban megtartott kongresszus idején végzett. Misszionáriusi megbízatása a Watch Tower Society nigériai fiókhivatalába szólt, és egy ideje leveleztünk. 1955-ben mindketten részt vettünk a „Győzedelmes Királyság” kongresszuson Londonban, és röviddel ez után eljegyeztük egymást. A következő évben Ghánában összeházasodtunk, én pedig csatlakoztam Wilfhez misszionáriusi megbízatásában, a nigériai Lagosban.

Anne, miután eljöttem tőle Libanonból, férjhez ment egy nagyszerű keresztény testvérhez, aki Jeruzsálemben tanulta a Biblia igazságát. Szüleink nem tudtak részt venni az esküvőinken, mivel Douglas, Anne és én a világ különböző részein kötöttünk házasságot. Mégis megelégedéssel töltötte el őket a tudat, hogy mindannyian boldogan szolgáljuk Istenünket, Jehovát.

Munka Nigériában

A lagosi fiókhivatalban azt a feladatot kaptam, hogy a fiókhivatal családja nyolc tagjának szobáit takarítsam, ezenkívül készítsek nekik élelmet és a mosást is én végezzem. Olyan volt, mintha nemcsak férjjel lettem volna gazdagabb, hanem rögtön egy egész családdal is!

Wilf és én rövid felkínálásokat tanultunk meg joruba nyelven, és az erőfeszítéseink jutalommal jártak. Egy fiatal iskolásnak, akivel kapcsolatba kerültünk, most van egy fia és egy lánya, akik a körülbelül 400 tagú nagy nigériai Bétel-családban szolgálnak.

Wilf meghívást kapott 1963-ban, hogy vegyen részt egy tíz hónapos különleges oktatást nyújtó tanfolyamon Brooklynban, New Yorkban. Miután befejezte, váratlanul azt a megbízást kapta, hogy utazzon vissza Angliába. Én Nigériában maradtam, és mindössze 14 nappal korábban értesítettek, hogy találkozni fogok Wilffel Londonban. Vegyes érzelmekkel utaztam vissza, mivel Nigéria annyira boldog megbízatás volt. Miután 14 évig szolgáltam külföldön, időbe telt, amíg újra hozzászoktam az élethez Angliában. Hálásak voltunk azonban, hogy megint közel lehetünk idősödő szüleinkhez, és segíthetünk nekik, gondot viselve róluk.

Életben tartatva a reményünk által

1980-tól kiváltságomban állt csatlakozni Wilfhez, amint zónafelvigyázóként sok országba ellátogatott. Különösen vártam, amikor Nigériában tettünk látogatásokat. Később voltunk Skandináviában, a Nyugat-indiai-szigeteken és a Közel-Keleten — például Libanonban is. Különösen lelkesítő volt felidézni a boldog emlékeket, és látni azokat, akiket fiatal serdülőkként ismertem meg, hogy most keresztény vénekként szolgáltak.

Megrázó volt, amikor drága férjem 1992 tavaszán meghalt. Csak 69 éves volt. Különösen erős megrázkódtatás volt, hogy annyira hirtelen történt. Harmincöt évi házasság után időre volt szükség, hogy alkalmazkodjak. De sok segítséget és szeretetet kaptam világméretű keresztény családomtól. Igazán sok boldog tapasztalatot szereztem, amelyekre visszaemlékezhetek.

Szüleim mindketten nagyszerű példát állítottak elém a keresztény feddhetetlenség terén. Édesanyám 1981-ben halt meg, édesapám pedig 1986-ban. Douglas és Anne továbbra is hűségesen szolgálják Jehovát. Dougles és felesége, Kam visszatért Londonba, és az után is ott maradtak, miután gondoskodtak édesapáról. Anne és családja az Egyesült Államokban élnek. Mindannyian nagyra értékeljük Istentől kapott reménységünket és örökségünket. Továbbra is ’várakozunk rá’, előre tekintve arra az időre, amikor az élők feltámasztott szeretteikkel örökké együtt fognak szolgálni Jehova egész földre kiterjedő családjának tagjaiként (Jeremiás siralmai 3:24, Izr. Magyar Irodalmi Társulat fordítása).

[Lábjegyzet]

[Képek a 23. oldalon]

A bal felső saroktól kezdve az óramutató járása szerint:

Gwen 13 éves korában egy mintatanulmányozás demonstrálása közben az enfieldi Királyság-teremben

Misszionáriuscsalád a libanoni Tripoliban, 1951-ben

Gwen néhai férjével, Wilffel