„A mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük”

GEORGE COUCH ELMONDÁSA ALAPJÁN

Miután a délelőttöt a házról házra végzett szolgálatban töltöttük, a társam elővett két szendvicset. Amikor befejeztük az evést, elővettem egy cigarettát, hogy rágyújtsak. — Mióta vagy az igazságban? — kérdezte. — Tegnap este voltam életemben először összejövetelen — válaszoltam.

AZ Avonmore nevű kisváros közelében születtem egy farmon, 1917. március 3-án, a pennsylvaniai Pittsburghtől (USA) körülbelül 50 kilométerre keletre. Szüleim ott neveltek fel bennünket — három bátyámat, az öcsémet, a nővéremet és engem.

Nem kaptunk túl sok vallásos oktatást. A szüleim valamikor jártak templomba, de amikor mi gyerekek kicsik voltunk, abbahagyták a templomba járást. Ettől függetlenül hittünk a Teremtőben, a családi életünkben pedig követtük azokat a fontosabb alapelveket, melyek a Bibliában találhatók.

A legnagyszerűbb képzés, melyet a szüleimtől kaptam, az volt, hogyan vállaljam és hogyan tegyek eleget a felelősségeimnek. A farmon való életnek ez volt a lényege. De nem csupán munkából állt az életünk. Élveztük az egészséges kikapcsolódást is, mint például a kosárlabdázást, a baseballt, a lovaglást és az úszást. Nem volt sok pénzünk abban az időben, de az élet a farmon nagyon kellemes volt. Az általános iskolába egy egytantermes iskolaépületbe jártunk, középiskolai éveink alatt pedig a városba jártunk iskolába.

Egy este az egyik barátommal sétáltam a városban. Az egyik házból kijött egy csinos lány, hogy üdvözölje a barátomat. Ő pedig bemutatott engem ennek a lánynak, Fern Prugh-nak. Szerencsémre éppen abban a háztömbben lakott, ahol a középiskola volt. Amikor elmentem a házuk előtt, Fern gyakran kint volt, és a házimunkát végezte. Nyilvánvaló volt, hogy szorgalmasan dolgozik, és ez nagy hatást gyakorolt rám. Közeli barátságba kerültünk, és egymásba szerettünk, 1936 áprilisában pedig összeházasodtunk.

Kapcsolatba kerülünk a bibliai igazsággal

Mielőtt megszülettem, volt egy idős hölgy, akivel a városiak rosszul bántak a vallása miatt. Édesanyám szombatonként meglátogatta őt, amikor vásárolni ment a városba. Kitakarította a lakását, segített neki elintézni dolgokat, és ezt egészen a hölgy haláláig tette. Azt hiszem, Jehova megáldotta édesanyámat, amiért olyan kedves volt ehhez a hölgyhöz, aki Bibliakutató volt — ahogyan Jehova Tanúit akkoriban nevezték.

Később a nagynéném kislánya hirtelen meghalt. Az egyház nemigen tudta megvigasztalni a nagynénémet, egy szomszéd viszont, aki Bibliakutató volt, vigaszt nyújtott neki. Ez a Bibliakutató elmagyarázta neki, mi történik, amikor valaki meghal (Jób 14:13–15; Prédikátor 9:7, 12). Ez nagy vigasz forrása volt. A nagynéném pedig beszélt édesanyámnak a feltámadás reménységéről. Ez felkeltette édesanyám érdeklődését, mivel a szülei meghaltak, amikor még fiatal volt, és nagyon szerette volna megtudni, mi történik az emberrel, amikor meghal. Ez a tapasztalat éreztette velem, milyen fontos mindig kihasználni az alkalmat a kötetlen formájú tanúskodásra.

Az 1930-as években édesanyám elkezdte hallgatni Joseph F. Rutherfordnak, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnökének vasárnap délelőtti rádióközvetítéseit. Azokban az években kezdték el a Tanúk a házról házra végzett munkát is ott, ahol laktunk. Felállítottak egy hordozható gramofont az udvarunkban egy árnyas fa alatt, és lejátszották Rutherford testvér előadásainak felvételeit. Azok a felvételek, valamint Az Őrtorony és az Aranykorszak (most Ébredjetek!) folyóiratok életben tartották édesanyám érdeklődését.

Néhány évvel később, 1938-ban küldtek egy lapot Az Őrtorony előfizetőinek, amelyben meghívták őket egy különleges összejövetelre egy magánotthonban, körülbelül 25 kilométerre tőlünk. Édesanyám is szeretett volna ott lenni, így Fern és én, valamint két bátyám, elkísértük őt. John Booth és Charles Hessler, Jehova Tanúi utazófelvigyázói tartottak előadásokat a körülbelül tucatnyi jelenlévőnek. Ezután egy csoportot kezdtek szervezni a következő délelőttre a szolgálatban való részvételre. Senki nem vállalkozott önként, hogy elmegy velük, így Hessler testvér kiválasztott engem, és megkérdezte: „Nem jönnél el velünk?” Nem tudtam pontosan, mire készülnek, de úgy gondoltam, semmi okom sincs arra, hogy ne segítsek nekik.

Házról házra mentünk körülbelül délig, azután Hessler testvér elővett két szendvicset. Leültünk a templom lépcsőjére, és elkezdtünk enni. Ezután volt az, hogy miután elővettem azt a cigarettát, Hessler testvér megtudta, hogy eddig még csak egy összejövetelen voltam jelen. Azt mondta, eljönne hozzánk még aznap este vacsorára, és megkért bennünket, hogy hívjuk meg a szomszédokat is egy bibliai beszélgetésre. A vacsora után együtt tanulmányoztuk a Bibliát, azután pedig előadást tartott egy körülbelül tízfős csoportnak, akik eljöttek. Azt mondta, hogy minden héten kellene bibliatanulmányozást tartanunk. Bár a szomszédaink ebbe nem egyeztek bele, Fern és én úgy intéztük, hogy minden héten legyen egy házi bibliatanulmányozásunk.

Előrehaladunk az igazságban

Röviddel ezután Fern és én a szántóföldi szolgálatba mentünk. Az autó hátsó ülésén ültünk, és éppen rágyújtottunk egy cigarettára, amikor a bátyám odafordult hozzánk, és ezt mondta: „Most hallottam, hogy a Tanúk nem dohányoznak.” Fern rögtön kidobta a cigarettát az ablakon — én még elszívtam az enyémet. Bár szerettünk dohányozni, soha többé nem gyújtottunk rá.

Az 1940-ben történt keresztelkedésünk után Fern és én jelen voltunk egy összejövetelen, ahol a cikk, amelyet tanulmányoztunk, az úttörőszolgálatra — vagyis a teljes idejű prédikálómunkára — buzdított. Hazafelé az egyik testvér ezt kérdezte: „Miért ne lennétek úttörők — te és Fern? Nincs semmi, ami akadályozna benneteket.” Nem tudtunk ellene mondani semmit, így hát rendelkezésre bocsátottuk magunkat. A munkahelyemen 30 napos határidővel beadtam a felmondásom, és felkészültünk az úttörőszolgálatra.

Megbeszéltük a Watch Tower Societyval, hogy hol szolgáljunk, azután pedig Baltimore-ba, Maryland államba költöztünk. Volt egy ház, amelyet az úttörőknek tartottak fenn, ahol havonta a szobáért és az ellátásért 10 dollárt fizettünk. Volt némi megtakarított pénzünk, és úgy gondoltuk, az bőven elég lesz Armageddonig (Jelenések 16:14, 16). Tulajdonképpen mindig azt gondoltuk, hogy Armageddon már a küszöbön van. Ezért, amikor elkezdtük az úttörőszolgálatot, eladtuk a lakásunkat, és mindent feladtunk.

Baltimore-ban 1942—47-ig végeztük az úttörőszolgálatot. Jehova Tanúi munkájával szemben igen erős volt az ellenállás azokban az években. Ezért a bibliatanulmányozók lakásához nem a saját autónkkal mentünk, hanem időnként megkértünk valakit, hogy vigyen el minket. Így nem hasították fel a gumikat az autónkon. Senki nem szereti az ilyen ellenállást, viszont elmondhatom, hogy mindig élveztük a szántóföldi szolgálatot. Valójában vártuk, hogy valami izgalmas történjen az Úr munkájának végzése közben.

Rövidesen elköltöttük minden megtakarított pénzünket. Az autónk gumijai tönkrementek, és a ruháink, cipőink is. Két vagy három alkalommal hosszabb ideig is betegek voltunk. Nem volt könnyű kitartani, de soha nem gondoltunk arra, hogy abbahagyjuk. Még csak soha nem is beszéltünk erről. Leegyszerűsítettük az életünket, és így az úttörőmunkában tudtunk maradni.

A megbízatásunk megváltozik

1947-ben Los Angelesbe, Kaliforniába utaztunk kongresszusra. Mialatt ott voltunk, bátyám, William és én kaptunk egy levelet, melyben kijelöltek minket, hogy utazófelvigyázókként látogassuk és segítsük a gyülekezeteket. Semmilyen különleges képzést nem kaptunk erre a munkára akkoriban, egyszerűen csak nekikezdtünk. A következő hét év alatt Fern és én Ohio, Michigan, Indiana, Illinois és New York államban szolgáltunk. 1954-ben meghívtak, hogy vegyünk részt a Gileád 24. osztályában — ez az iskola képzi a misszionáriusokat. Mialatt ott voltunk, Fern gyermekbénulást kapott. Örömünkre azonban felépült, és kijelöltek minket az utazómunkára New Yorkba és Connecticutba.

Mialatt a Connecticut állambeli Stamfordban szolgáltunk, Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke meghívott bennünket, hogy töltsünk egy hétvégét vele és feleségével, Audrey-val. Finom marhasültet készítettek nekünk vacsorára, mindenféle körettel. Már korábban megismerkedtünk velük, és elég jól ismertem Knorr testvért ahhoz, hogy tudjam, valami mást is szeretne velünk azon kívül, hogy együtt legyünk és együtt vacsorázzunk. Később, még azon az estén ezt kérdezte:

— Mit szólnátok a Bétel-szolgálathoz?

— Nem is tudom; nem sok mindent tudok a Bétel-életről — válaszoltam.

Miután néhány hétig gondolkodtunk, azt mondtuk Knorr testvérnek, hogy ha úgy gondolja, mi szívesen bemennénk. A következő héten kaptunk egy levelet, hogy jelentkezzünk a Bételben 1957. április 27-én — a 21. házassági évfordulónkon.

A Bétel-szolgálatunk első napján Knorr testvér világosan elmagyarázta nekem, mit várnak tőlünk. Ezt mondta: „Ezentúl nem körzetszolga vagy; azért vagy itt, hogy a Bételben dolgozz. Ez a legfontosabb munka, amit végezned kell, és azt szeretnénk, ha az idődet és energiádat annak a képzésnek a felhasználására fordítanád, amelyet itt a Bételben kapsz. Azt szeretnénk, ha itt maradnál.”

Céltudatos élet a Bételben

Az első megbízatásom a Folyóiratosztályra és a postázóba szólt. Később, körülbelül három év múlva Knorr testvér behívatott az irodájába. Elmondta, hogy amiért valójában a Bételbe hívtak, az az volt, hogy az otthonban dolgozzak. A megbízás teljesen egyértelmű volt: „Azért vagy itt, hogy irányítsd a Bétel-otthon ügyeit.”

A Bétel-otthon dolgainak irányítása eszembe juttatta azt a leckét, melyet még a szüleimtől tanultam, mialatt a farmon nevelkedtem. A Bétel-otthon sok mindenben hasonlít egy rendes családi háztartáshoz. Ruhát kell mosni, ételt kell készíteni, el kell mosogatni, meg kell ágyazni és így tovább. Az otthon megszervezése segít, hogy a Bétel olyan hely legyen, ahol kellemes az élet, olyan hely, melyet valaki az otthonának nevezhet.

Úgy gondolom, a családok sokat tanulhatnak abból, ahogyan a Bétel működik. Korán reggel kelünk, és szellemi gondolattal indítjuk a napot, megvizsgálva a napi bibliaszöveget. Elvárják, hogy keményen dolgozzunk, és kiegyensúlyozott, de elfoglalt életet éljünk. A Bétel nem olyan, mint egy kolostor, ahogy azt talán egyesek gondolják. Jól megszervezett életmódunk miatt sok mindent megvalósítunk itt. Sokan azt mondják, hogy a képzés, melyet itt kaptak, később segített nekik, hogy vállalják a felelősségeket a családjukban és a keresztény gyülekezetben.

A fiatal férfiak és nők, akik a Bételbe jönnek, talán azt a feladatot kapják, hogy a takarításban, a mosodában vagy az üzemben dolgozzanak. Lehet, hogy a világ elhitette velünk, hogy az ilyen fizikai munka lealacsonyító és méltóságon aluli. A Bételben azonban a fiatalok megtanulják értékelni, hogy az ilyen munkamegbízatások fontosak ahhoz, hogy a család jól működjön, és boldog legyen.

A világ talán azt a gondolatot is előmozdította bennünk, hogy magas beosztásra és tekintélyre van szükségünk ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk. Ez nem így van. Amikor megtesszük azt, amivel megbíztak, azt tesszük, ’a mit kötelesek vagyunk cselekedni’, és Jehova megáld bennünket (Lukács 17:10). Csak akkor érezhetünk valódi megelégedést és boldogságot, ha nem feledkezünk meg a munkánk céljáról: hogy Jehova akaratát cselekedjük, és a Királyság-érdekeket mozdítsuk elő. Ha elménkben tartjuk ezt, akkor bármilyen megbízatás örömteli és kielégítő lesz.

Kiváltságunk, hogy hozzájárulhatunk a növekedéshez

Több mint egy évtizeddel azelőtt, hogy a Bételbe jöttünk, 1942-ben az Ohio állambeli Clevelandben megrendezett kongresszuson Knorr testvér tartott egy előadást, melynek címe ez volt: „Béke — vajon tartós lehet?” Ebben világosan kifejtette, hogy a második világháború, amely akkor még tartott, véget fog érni, és egy békeidőszak következik, amely kiterjedt prédikálókampányra nyújt majd lehetőséget. 1943-ban megalapították a Gileád Iskolát, amely misszionáriusokat képez, valamint a Teokratikus Szolgálati Iskolát, amely fejleszti a testvérek nyilvános beszédkészségét. Nagy kongresszusokat is szerveztek. Különösen jelentősek voltak azok, melyeket az 1950-es években tartottak New Yorkban, a Yankee Stadionban. Az 1950-ben és 1953-ban ott tartott kongresszusokkor alkalmam volt segíteni a hatalmas lakókocsiváros előkészítésében, amely tízezreket szállásolt el a kongresszusok 8-8 napján.

A kongresszusok után — melyek közül a legnagyobb 1958-ban volt —, nagy volt a növekedés a Királyság-hírnökök számában. Ez közvetlen hatással volt a Bételben végzett munkánkra. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején igen nehéz helyzetben voltunk, hogy helyet és szobákat találjunk a munkásoknak. Hogy elszállásoljuk a növekvő családot, több szobára, konyhára és ebédlőre volt szükség.

Knorr testvér megkérte Max Larson testvért, az üzem felvigyázóját, és engem, hogy keressünk egy telket, amely megfelel a bővítéshez. Amikor 1957-ben a Bételbe jöttem, a körülbelül 500 tagú családunk egy nagy lakóépületben volt elszállásolva. De az évek folyamán a Társulat három nagy közeli szállodát vásárolt meg és újított fel — a Towers, a Standish és a Bossert Hotelt —, valamint több kisebb lakóépületet. 1986-ban a Társulat megvásárolta azt a telket, ahol a Margaret Hotel állt, és az ott felépített gyönyörű új épületet körülbelül 250 személy részére lakásokká alakította. Azután, az 1990-es évek elején egy 30 emeletes épület épült, hogy további 1000 munkást szállásoljon el. A brooklyni Bétel most a családunk több mint 3300 tagjának nyújt szállást és élelmet.

Vásároltak egy telket Wallkillban is, New York államban, amely közel 160 kilométerre van a brooklyni Bételtől. Az évek folyamán, az 1960-as évek végétől kezdődően, lakóépületek és egy nagy nyomda épült itt. Most a Bétel-családunknak körülbelül 1200 tagja él és dolgozik itt. 1980-ban körülbelül 250 hektáros területet kezdtek keresni a főútvonalról jól megközelíthető helyen, közelebb New Yorkhoz. Az ingatlanközvetítő nevetett, és ezt mondta: „Hogy hol akarnak ilyen telket keresni? Nem, ez lehetetlen!” A következő délelőtt azonban visszahívott, és ezt mondta: „Megtaláltam az önöknek megfelelő telket!” Ma ez a terület a New York államban lévő pattersoni Őrtorony Oktatási Központ néven ismert. Itt iskolák működnek, és Istennek több mint 1300 szolgájából álló család él itt.

Leckék, melyeket megtanultam

Megtanultam, hogy az a jó felvigyázó, aki értékes információkat tud szerezni másoktól. A legtöbb ötlet, melyet Bétel-felvigyázóként kiváltságom volt bevezetni, másoktól származott.

Amikor a Bételbe jöttem, sokan idősebbek voltak, mint én most. A legtöbben közülük már nincsenek itt. Kik jöttek azok helyébe, akik megidősödtek és meghaltak? Nem mindig azok, akik a leginkább alkalmasak voltak erre. Inkább olyan személyek, akik hűségesen végzik itt a munkájukat, olyanok, akik rendelkezésre bocsátották magukat.

Egy másik fontos dolog, amelyet nem szabad elfelejtenem, hogy mennyire értékes a jó feleség. Drága feleségem, Fern támogatása nagyon sokat segít nekem abban, hogy eleget tegyek teokratikus megbízatásaimnak. A férjeknek felelősségük, hogy megbizonyosodjanak afelől, a feleségük is örömet talál-e a megbízatásukban. Megpróbálok betervezni olyan dolgokat, melyeket Fern is, és én is szívesen csinálunk. Ennek nem kell költségesnek lennie, inkább olyan valami legyen, amely változatosságot hoz az életünkbe. A férj felelőssége, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek boldoggá teszik a feleségét. Igen értékes az az idő, melyet a férj a feleségével tölthet, és gyorsan elszáll, ezért a lehető legjobb módon kell kihasználni azt.

Nagyon boldog vagyok, hogy élhetek az utolsó napokban, melyről Jézus beszélt. Ez az emberi történelem legbámulatosabb időszaka. Megfigyelhetjük és hitszemeinkkel láthatjuk, hogyan viszi előre az Úr a szervezetét a megígért új világ eljövetelére való felkészülésben. Amint visszatekintek a Jehova szolgálatában eltöltött életemre, látom, hogy Jehova az, aki ezt a szervezetet működteti, és nem emberek. Mi csupán az ő szolgái vagyunk, így mindig rá kell tekintenünk irányításért. Ha egyszer meghatározza, mit kell tennünk, nekünk csak tennünk kell, amit mond, és együtt kell működnünk ebben.

Állj a szervezet rendelkezésére, és garantáltan teljes, boldog életed lesz. Bármilyen feladatot végezz is — legyen az akár az úttörőszolgálat, akár a körzetmunka, vagy szolgálj gyülekezeti hírnökként, Bétel-szolgaként, vagy végezd akár a misszionáriusi munkát —, mindig kövesd az útmutatásokat, és értékeld a megbízatásodat. Tegyél meg mindent, hogy örömmel végezz minden megbízatást, és élvezz minden munkanapot, melyet Jehova szolgálatában töltesz. Időnként talán elfáradsz, és elcsigázottnak, lehangoltnak érezheted magad. Ilyenkor nem szabad elfelejtened, miért adtad át az életed Jehovának. Hogy az ő akaratát cselekedd, és ne a magadét.

Nem volt olyan nap, amikor úgy dolgoztam, hogy ne élveztem volna a munkámat. Miért? Mivel ha teljes lelkünkből Jehova rendelkezésére bocsátjuk magunkat, megelégedettséget érzünk, amely abból fakad, hogy tudjuk: „a mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.”

[Kép a 19. oldalon]

A Folyóiratosztály

[Kép a 19. oldalon]

Lakókocsiváros, 1950

[Kép a 19. oldalon]

Úttörőszolgálat Baltimore-ban, 1946-ban

[Kép a 19. oldalon]

Fernnel a lakókocsivárosban, 1950-ben

[Kép a 22. oldalon]

Audrey és Nathan Knorral

[Kép a 23. oldalon]

A New York államban lévő pattersoni Őrtorony Oktatási Központ

[Kép a 24. oldalon]

Fernnel ma