Vajon összeegyeztethetők a helyi kulturális szokások a keresztény alapelvekkel?

EGY Észak-Európából származó Tanút, Stephent, egy afrikai országba neveztek ki misszionáriusnak. Miközben az egyik helybeli testvérrel a városban sétáltak, megrökönyödött, amint a testvér kézen fogta őt.

Megdöbbentő volt Stephennek a gondolat, hogy egy másik férfival kéz a kézben sétáljon egy forgalmas utcán. Az ő kultúrájában a homoszexuálisok szoktak így tenni (Róma 1:27). Az afrikai testvérnek azonban ez egyszerűen csak a barátság kifejezése. A kéz visszautasítása pedig a barátság elutasítását jelentené.

Miért érdekeljenek minket a kultúrák közötti különbségek? Először is azért, mert Jehova népe szorgalmasan igyekszik betölteni Istentől kapott megbízatását, hogy ’tegyen tanítványokká minden népeket’ (Máté 28:19). Hogy eleget tegyenek ennek a megbízatásnak, néhányan olyan helyre költöztek, ahol nagyobb szükség van szolgákra. Ahhoz, hogy sikeresek legyenek új környezetükben, meg kell érteniük és el kell fogadniuk az övékétől eltérő kultúrát, amellyel ott találkoznak. Így képesek lesznek harmonikusan együttműködni hittestvéreikkel, s közben a nyilvános szolgálatban is hatékonyabbak lesznek.

Ezenkívül ebben a nyugtalan világban sok ember menekült el bajoktól sújtott hazájából politikai vagy gazdasági okok miatt, és más országban telepedett le. Ezért nagyon is meglehet, hogy miközben ezeknek az új szomszédainknak prédikálunk, új szokásokkal kerülünk szembe (Máté 22:39). Eleinte zavarba ejtőek az új szokások, amikor mássággal találkozunk.

Az egyértelmű helyzetek

A kultúra az emberi társadalom szerves része. Milyen hiábavaló volna tehát, ha „felettébb igazzá” válnánk, és minden egyes kis szokásnak utánajárnánk, hogy vajon összeegyeztethető-e a bibliai alapelvekkel! (Prédikátor 7:16).

Fel kell azonban ismernünk, melyek azok a helyi szokások, amelyek egyértelműen sértik az isteni alapelveket. Ezt általában nem nehéz felismerni, hiszen megvan nekünk Isten Szava a „megjobbításra” (2Timótheus 3:16). Néhány országban például megszokott, hogy egy férfinak több felesége van, de az igaz keresztényeknél az Írás szerinti irányadó mérték szerint egy férfinak csak egy élő felesége lehet (1Mózes 2:24; 1Timótheus 3:2).

Ehhez hasonlóan az olyan temetési szokások, amelyek a rossz szellemek távol tartására valók, vagy amelyeknek az alapja a halhatatlan lélekbe vetett hit, elfogadhatatlanok az igaz keresztényeknek. Néhányan tömjént gyújtanak az elhunytért, vagy imádkoznak hozzá, hogy elűzze a gonosz szellemeket. Mások pedig virrasztanak a halott mellett, sőt még második temetést is tartanak, hogy segítsenek az elhunytnak felkészülni az életre „a következő világban”. A Biblia azonban azt tanítja, hogy ha egyszer valaki meghal, ’semmit nem tud’, és ezért sem jót, sem rosszat nem tud tenni senkivel sem (Prédikátor 9:7; Zsoltárok 146:4).

Természetesen van sok szokás, amely összeegyeztethető Isten Szavával. Mennyire frissítő hatású kapcsolatba kerülni olyan kultúrákkal, amelyekben még mindig élénken él a vendégszeretet, ahol a szokás megköveteli, hogy még az idegent is szívélyesen üdvözöljék, és ha szükséges, megnyissák előtte az otthonukat! Ha teveled bánnak így, vajon nem érzel indíttatást arra, hogy kövesd a példájukat? Ha ezt teszed, az minden bizonnyal jobbá teszi keresztény személyiségedet (Zsidók 13:1, 2).

Ki szereti közülünk, ha megvárakoztatják? Némelyik országban ez ritkán fordul elő, mivel fontosnak tartják a pontosságot. A Biblia elmondja, hogy Jehova a rend Istene (1Korinthus 14:33). Ebből következik, hogy kitűzött egy „napot és órát”, amikor véget vet a gonoszságnak, és arról biztosít minket, hogy ez az esemény „nem késik el” (Máté 24:36; Habakuk 2:3, NW). Az olyan kultúrák, amelyekben támogatják az ésszerű mértékű pontosságot, segítenek rendezettnek lennünk, és segítenek abban, hogy kellő tiszteletet mutassunk mások iránt és az idejük iránt, ami mindenképpen összhangban van a szentírási alapelvekkel (1Korinthus 14:40; Filippi 2:4).

Mi a helyzet az ártalmatlan szokásokkal?

Némelyik szokás nyilvánvalóan összeegyeztethető a keresztény életformával, más szokások viszont nem. De mi a helyzet azokkal a szokásokkal, amelyeket nem lehet sem jónak, sem rossznak mondani? Sok szokás van, amelyik ártalmatlan, és szellemi kiegyensúlyozottságunkat mutatja, ahogyan ezekhez viszonyulunk.

Az üdvözlésnek például sokféle formája létezik — a kézrázás, a meghajlás, a puszi, sőt még az ölelés is. Ehhez hasonlóan rengeteg szokás szabályozhatja, hogyan viselkedjünk az étkezéseknél. Némelyik országban az emberek közös tányérból vagy tálból esznek. Vannak országok, ahol elfogadható, sőt kívánatos a böfögés, ezzel fejezik ki az értékelésüket, bizonyos országokban ellenben ez elfogadhatatlan, és kifejezetten a rossz modornak tulajdonítanák.

Ne azt döntsük el, hogy ezek közül a semleges szokások közül melyik az, amelyiket mi kedvelünk, és melyik az, amelyiket nem, inkább igyekezzünk jól viszonyulni hozzájuk. A Biblia időtálló tanácsai azt javasolják, hogy ’semmit se cselekedjünk versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartsuk’ (Filippi 2:3). Eleanor Boykin ehhez hasonlóan a This Way, Please​—A Book of Manners című könyvében ezt mondja: „Először is jóindulatú szívre van szükség.”

Ez az alázatos szemléletmód megakadályoz minket abban, hogy lebecsüljük mások szokásait, s így arra érzünk indíttatást, hogy legyünk kezdeményezők, és ismerjük meg, hogyan élnek más népek, ne húzzuk ki magunkat a szokásaik alól, kóstoljuk meg ételeiket, s ne legyünk tartózkodók, illetve ne tekintsünk gyanakvóan mindenre, ami másnak tűnik. Ha elfogulatlanok maradunk, és készek vagyunk kipróbálni az újdonságokat, azáltal tiszteletet mutatunk vendéglátónk vagy külföldi szomszédaink iránt. Az is a javunkra válik, ha ’kitárjuk’ szívünket, és kiszélesítjük látókörünket (2Korinthus 6:13).

Ha egy szokás hátráltat a szellemi előrehaladásban

Mi van akkor, ha olyan szokásokat ismerünk meg, amelyek önmagukban nem Írás-ellenesek, de nem segítik szellemi előrehaladásunkat? Némelyik országban például az emberek eléggé hajlamosak arra, hogy elodázzanak mindent. Ez a kényelmes felfogás csökkentheti a stresszt, de elég valószínű, hogy így nehezebb „teljesen” betölteni a szolgálatunkat (2Timótheus 4:5).

Hogyan buzdíthatunk másokat arra, hogy ne mondják a fontosabb dolgokra: „Ej, ráérünk arra még”? Ne feledjük, „először is jóindulatú szívre van szükség”. Ha a szeretet indít minket, példát mutathatunk, és kedvesen elmagyarázhatjuk, milyen előny származik abból, ha nem odázzuk el az olyan teendőket, amelyeket még ma el kellene végeznünk (Prédikátor 11:4). Ugyanakkor óvatosnak kell lennünk, ne áldozzuk fel a kölcsönös bizalmat a hatékonyságért. Ha a javaslatainkat a többiek nem azonnal fogadják el, ne fölényeskedjünk, és ne éreztessük velük a csalódottságunkat. A szeretet legyen mindig előrébb való a hatékonyságnál (1Péter 4:8; 5:3).

Vegyük figyelembe a helybeliek ízlésvilágát

Biztosnak kell lennünk abban, hogy javaslataink indokoltak, és nem csak a saját ízlésünket igyekszünk ráerőltetni másokra. Sokféle ízlés mutatkozhat meg például az öltözködésben. Sok helyen illő, ha a férfiak nyakkendőben prédikálják a jó hírt, némelyik trópusi országban azonban ezt szélsőségesen hivatalosnak tarthatják. Általában segít, ha figyelembe vesszük a helybeliek ízlésvilágát, hogy milyen ruhát vesznek fel az üzletemberek, akik a nagyközönséggel foglalkoznak. Nagyon fontos, hogy ’józanok’ legyünk, amikor az öltözködés kényes kérdésével foglalkozunk (1Timótheus 2:9, 10, Vida fordítás).

Mi van olyankor, ha nem tetszik egy szokás? Vajon rögtön el kell vetnünk? Nem feltétlenül. A már korábban említett szokás, hogy a férfiak kézen fogják egymást, tökéletesen elfogadható volt abban a bizonyos afrikai közösségben. Amikor a misszionárius megfigyelte, hogy körülötte más férfiak is megfogják egymás kezét, megkönnyebbült.

Pál apostol nagy misszionáriusi útjain olyan gyülekezeteket látogatott meg, amelyeknek a tagjai különféle származásúak voltak. Kétségtelen, hogy gyakori volt a kultúrák összeütközése. Pál ezért minden szokáshoz alkalmazkodott, amelyikhez csak tudott, de eközben szilárdan ragaszkodott a bibliai alapelvekhez. Ezt mondta: „Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket” (1Korinthus 9:22, 23; Cselekedetek 16:3).

Néhány helyénvaló kérdés segíthet meghatároznunk, hogyan viselkedjünk az új szokásokat tekintve. Milyen hatással lesz a minket figyelőkre, ha elfogadunk egy szokást, vagy ha netán elutasítjuk? Vajon vonzódni fognak a Királyság-üzenethez, mert látják, hogy igyekszünk beilleszkedni a kultúrájukba? Vagy ha elfogadunk valamilyen helyi szokást, vajon ’szidalmazhatják a szolgálatunkat’? (2Korinthus 6:3).

Ha szeretnénk ’mindeneknek mindenné lenni’, lehet, hogy változtatni kell néhány mélyen gyökerező nézetünkön, hogy mit tartunk helyesnek és mit helytelennek. Gyakran csak azon múlik, hogy jó-e vagy rossz-e valami, hogy hol élünk. Van olyan ország tehát, ahol a barátság kifejezése, ha a férfiak kézen fogják egymást, míg sok más országban ez biztosan szégyent hozna a Királyság-üzenetre.

Vannak más szokások is, amelyek elfogadhatóak különféle területeken, sőt talán még jó is, ha egy keresztény alkalmazkodik hozzájuk, de azért legyünk óvatosak.

Vigyázzunk, ne lépjük át a határvonalat!

Jézus Krisztus azt mondta, hogy bár tanítványait nem lehet kivenni a világból, mégsem szabad ’a világ részének’ lenniük (János 17:15, 16, NW). Néha azonban nem könnyű meghatározni, hol a határ, mi Sátán világának szerves része, és mi az, ami csak kultúra. A zene és a tánc például szinte minden kultúrában megvan, némelyik országban azonban nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki.

Könnyen meglehet, hogy inkább a származásunk alapján ítéljük ezt meg, és nem az ésszerű szentírási érvek alapján. Alex, egy német testvér, Spanyolországba kapott megbízatást. Korábbi környezetében nem volt túlságosan népszerű a tánc, Spanyolországban azonban a kultúra részét alkotja. Amikor Alex először látott egy testvért és testvérnőt, amint egy helyi, temperamentumos táncot adtak elő, zavarba jött. Vajon ez a tánc rossz volt, vagy esetleg világias? Vajon megalkuszik irányadó mértékeiben, ha elfogadja ezt a szokást? Alex megtanulta, hogy bár a zene és a tánc itt más, még sincs oka azt feltételezni, hogy spanyol testvérei megalkusznak a keresztény irányadó mértékekben. A kultúrák különbsége miatt jött zavarba.

Emilio viszont, egy olyan testvér, aki élvezi a hagyományos spanyol táncot, felismeri a benne rejlő veszélyt. „Megfigyeltem, hogy sok táncnál a párnak szorosan egymáshoz kell simulnia — magyarázza. — Mivel egyedül álló vagyok, felismertem, hogy ez hatással lehet legalább az egyik táncpartner érzéseire. Néha talán a tánc ürügyén mutatjuk ki vonzalmukat az iránt, akihez vonzódunk. Védelem lehet, ha megbizonyosodunk róla, hogy a zene elfogadható, és a lehető legkevesebb fizikai érintkezés van benne. De azért el kell ismernem, hogy ha egy csoport fiatal, egyedül álló testvér és testvérnő együtt elmegy táncolni, elég nehéz megőrizni a teokratikus légkört.”

Bizonyára nem akarjuk a kultúránkat kifogásként felhasználni arra, hogy világias viselkedést engedjünk meg magunknak. Az éneklésnek és a táncnak az izraeliták kultúrájában is megvolt a helye, és amikor az izraeliták megszabadultak Egyiptomból a Vörös-tengernél, az ünneplésben ének és tánc is volt (2Mózes 15:1, 20). De az ő sajátos zenéjük és táncuk más volt, mint a körülöttük lévő pogány világé.

Sajnos az izraeliták, miközben Mózesre vártak, hogy visszatérjen a Sínai-hegyről, türelmetlenné váltak, aranyborjút készítettek, ettek, ittak, és utána ’játszottak’ (2Mózes 32:1–6). Amikor Mózes és Józsué meghallották az éneklésüket, rögtön nyugtalankodni kezdtek (2Mózes 32:17, 18). Az izraeliták átlépték azt a bizonyos „határvonalat”, éneklésük és táncuk ekkor már a körülöttük lévő pogány világot tükrözte vissza.

Ehhez hasonlóan ma a zene és a tánc általánosan elfogadott lehet a környezetünkben, és talán nem bántja mások lelkiismeretét. De ha félhomályt csinálunk, és villogó fényt adunk hozzá, vagy ha a zene ritmusa eltér attól, amit korábban elfogadhatónak tartottunk, akkor az már a világ szellemét tükrözheti vissza. „Ez csupán a mi kultúránk” — érvelhetnénk. Áronnak hasonló kifogása volt, amikor beleegyezett a szórakozás és az imádat pogány formáiba, amelyeket helytelenül így írt le: „az Úrnak innepe.” Ez a gyenge kifogás hiábavaló volt, hiszen a magatartásukat még ’az ellenségeik is csúfolták’ (2Mózes 32:5, 25).

A kultúrának megvan a maga helye

A mienkétől teljesen eltérő szokások eleinte megdöbbenthetnek minket, de közülük nem feltétlenül mindegyik elfogadhatatlan. ’Gyakorlott érzékünkkel’ meg tudjuk határozni, mely szokások egyeztethetők össze a keresztény alapelvekkel, és melyek nem (Zsidók 5:14). Ha jóindulatú szívet nyilvánítunk ki, mely telve van szeretettel embertársaink iránt, akkor jól fogunk reagálni, amikor ártalmatlan szokásokkal kerülünk szembe.

Miközben a Királyság jó hírét prédikáljuk az embereknek a saját területünkön vagy távolabb, segít „mindeneknek mindenné” lennünk, ha kiegyensúlyozott szemléletmódunk van a kultúrák színes sokrétűségéről. Nem kétséges, hogy ha szívesen fogadjuk a kultúrák sokféleségét, azáltal gazdagabb, színesebb és csodálatosabb lehet az életünk.

[Kép a 20. oldalon]

Sokféle helyes köszöntési forma lehet a keresztények között

[Kép a 23. oldalon]

Ha kiegyensúlyozottan tekintjük a különböző kultúrákat, gazdagabb és színesebb lehet az életünk