Sokkal értékesebbet találtam az aranynál

CHARLES MYLTON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Édesapám egy nap így szólt: „küldjük el Charlie-t Amerikába, hisz ott még a fán is pénz terem. Összeszedhetne belőle egy kicsit, aztán hazaküldhetné!”

AZ EMBEREK tényleg azt gondolták, hogy Amerikában még az utcák is arannyal vannak kikövezve. Az élet rendkívül nehéz volt Kelet-Európában abban az időben. Szüleimnek volt egy kis földjük, és egy-két tehenet meg csirkét neveltek. Elektromos áram és vízvezeték egyáltalán nem volt a házunkban. De akkor még senkinek nem volt a környékünkön.

Hoszowczykben születtem, 1893. január 1-jén, majdnem 106 évvel ezelőtt. A falunk Galíciában volt; ez a tartomány akkor az Osztrák—Magyar Monarchia része volt. Hoszowczyk most Lengyelország keleti részén van, nem messze Szlovákiától és Ukrajnától. Kemény telek voltak arrafelé, nagy hóval. Úgy 7 éves lehettem, amikor körülbelül fél kilométert gyalogoltam a patakhoz, és egy csákánnyal léket vágtam a jégen, hogy vizet merítsek. Hazavittem, édesanyám pedig ezt használta a főzéshez és a takarításhoz. A ruhákat a pataknál mosta, és nagy jégdarabokat használt mosódeszkának.

Hoszowczykben nem volt iskola, mégis megtanultam lengyelül, oroszul, szlovákul és ukránul. Görög ortodoxként neveltek, és ministráns fiú voltam. De már egészen korán felháborított a papok viselkedése, akik azt mondták, hogy pénteken nem szabad húst ennünk, de ők bezzeg ettek!

Néhány barátunk visszatért az Egyesült Államokból, miután kint dolgozott egy ideig, és hozott haza némi pénzt, hogy rendbehozza az otthonát, és gépeket vegyen a földjére. Ez indította édesapámat arra, hogy Amerikába küldjön engem néhány szomszéddal, akik tervezték, hogy megint kiutaznak. Ez 1907-ben volt, amikor 14 éves voltam.

Bizonytalanság Amerikában

Rövidesen hajón voltam, és két hét alatt átkeltünk az Atlanti-óceánon. Abban az időben 20 dollárra volt szükség ahhoz, hogy valaki Amerikában maradhasson, máskülönben hazaküldték a szülőföldjére. Volt egy ezüst 20 dollárosom, így egyike lehettem azoknak a millióknak, akik beléptek Ellis Islanden (New York), Amerika kapuján. A fákon természetesen nem pénz termett, és az utak sem arannyal voltak kikövezve. Sőt sok út egyáltalán nem volt kikövezve!

Felszálltunk egy vonatra, amely a pennsylvaniai Johnstown felé tartott. Azok a férfiak, akik velem voltak, már jártak arra korábban, és ismertek egy panziót, ahol lakhattam. Az volt a célom, hogy megtaláljam a nővéremet, aki Jerome-ban, Pennsylvaniában lakott, mint később megtudtam, mindössze 25 kilométerre tőlünk. Én viszont a Jerome-ot nem dzs-vel ejtettem, Dzseromnak, hanem az anyanyelvem szerint j-vel, Jeromnak. Senki nem hallott még Jerome-ról j-vel ejtve, így hát ott álltam egy idegen országban, alig beszéltem angolul, és alig volt pénzem.

Minden napot úgy kezdtem, hogy munka után néztem. A munkaügyi irodában csak két-három ember kapott munkát azok közül a tömegek közül, akik kint sorban álltak. Így hát mindennap visszatértem a panzióba, hogy tanuljam az angolt néhány önképző könyv segítségével. Néha találtam valamilyen alkalmi munkát, de hónapok teltek el, és a pénzem csaknem teljesen elfogyott.

Újra a testvéreimmel

Egyik nap egy szálloda bárja mellett mentem el a vasútállomás közelében. Fantasztikus illatok jöttek onnan! Ha valaki rendelt a bárban egy sört — amelyből öt cent volt egy nagy korsóval —, a szendvics, hot dog és más ételek ingyenesek voltak. Bár még kiskorú voltam, a bárpultos megsajnált, és adott nekem egy sört.

Miközben ettem, néhány férfi bejött, és ezt mondta:

— Idd meg gyorsan! Jön a jerome-i (dzseromi) vonat!

— Nem a jerome-i (j-vel)? — kérdeztem tőle.

— Nem, a jerome-i (dzseromi)! — válaszolta.

Akkor tudtam meg, hol lakik a nővérem. Ott a bárban találkoztam egy férfival, aki mindössze három ajtónyira lakott tőle! Vettem hát egy vonatjegyet, és végül megtaláltam a nővéremet.

A nővérem és a férje egy panziót üzemeltettek szénbányászoknak, én pedig velük laktam. Szereztek nekem munkát; felügyelnem kellett a szivattyúra, amely felhozta a vizet a bányából. Ha leállt, szólnom kellett egy szerelőnek. Ezzel a munkával 15 centet kerestem naponta. Ezután dolgoztam még a vasútnál, egy téglagyárban és még egy biztosítótársaságnál is. Később Pittsburghbe költöztem, ahol a bátyám, Steve lakott. Ott egy acélműben dolgoztunk. De soha nem kerestem annyi pénzt, hogy abból valamennyit is hazaküldhettem volna.

Család és temetés

Mialatt az egyik reggelen a munkába mentem, észrevettem egy fiatal bejárónőt a ház előtt, ahol dolgozott. „Hmm, milyen csinos!” — gondoltam magamban. Három héttel később, 1917-ben Helen és én összeházasodtunk. A következő tíz év alatt született hat gyermekünk, akik közül egy még csecsemőkorában meghalt.

1918-ban a Pittsburgh Railwaysnél felvettek villamosvezetőnek. A villamoskocsiszín mellett volt egy kávézó, ahol ihattunk egy csésze kávét. A két görög férfi, akik a helyiséget bérelték, úgy tűnt, nem is figyelnek arra, hogy rendelünk-e valamit, mert folyton a Bibliáról beszéltek nekünk. Ezt mondtam nekik:

— Azt akarják nekem mondani, hogy az egész világ téved, és csak maguknak van igazuk?

— Nézzen utána a Bibliából! — válaszolták. De akkor még nem sikerült meggyőzniük.

Drága Helenem 1928-ban sajnos megbetegedett. Hogy valaki gondoskodni tudjon a gyerekekről, elvittem őket a nővéremhez és férjéhez, Jerome-ba. Erre az időre már vásároltak egy földet. Gyakran meglátogattam a gyerekeket, és minden hónapban küldtem nekik pénzt ennivalóra. Ruhákat is küldtem nekik. Nagyon szomorú volt látni, hogy Helen állapota egyre rosszabb, végül pedig 1930. augusztus 27-én meghalt.

Magányos voltam, és kétségbeesett. Amikor a temetés miatt elmentem a paphoz, ő ezt mondta: „Nem tartozik többé az egyházhoz. Több mint egy évig nem fizette az adót.”

Elmagyaráztam, hogy a feleségem hosszú ideig beteg volt, és hogy a megélhetésen felüli pénzt a gyerekeimnek küldtem el, hogy Jerome-ban pénzt tudjanak adományozni az egyháznak. Mégis, mielőtt a pap beleegyezett volna, hogy levezeti a temetést, kölcsön kellett kérnem 50 dollárt, hogy kifizessem az adótartozásomat. A pap ezenkívül még 15 dollárt kért, hogy misét mondjon a sógornőmnél, ahol azt tervezték, hogy a család és a barátok összejönnek, hogy végső tiszteletüket tegyék Helen előtt. Nem tudtam előteremteni a 15 dollárt, de a pap beleegyezett, hogy megtartja a misét, ha fizetéskor adom oda neki a pénzt.

Amikor megkaptam a fizetésem, a pénzen cipőt és ruhát kellett vennem a gyerekeknek az iskolába. Úgy két héttel később a pap felszállt a villamosra, amelyet én vezettem. „Még mindig tartozik nekem azzal a 15 dollárral” — mondta. Azután, amikor leszállt a megállójában, megfenyegetett: „Elmegyek a főnökéhez, és leíratom a pénzt a fizetéséből!”

A munkanap végén elmentem az igazgatómhoz, és elmondtam neki, mi történt. Bár katolikus volt, ezt mondta: „Csak jöjjön ide az a pap, majd én megmondom neki a magamét!” Ez az eset elgondolkodtatott: „A papok csak a pénzünket akarják, de soha semmit nem tanítanak a Bibliából.”

Megismerem az igazságot

Amikor legközelebb a kávézóban összefutottam a két görög férfival, beszélgettünk a pappal kapcsolatos tapasztalatomról. Ennek eredményeképpen elkezdtem tanulmányozni a Bibliakutatókkal — így nevezték akkoriban Jehova Tanúit. Egész éjjel fennmaradtam, és olvastam a Bibliát és a bibliai irodalmat. Megtudtam, hogy Helen nem szenved a tisztítótűzben, ahogy azt a pap mondta, hanem halálalvásban van (Jób 14:13, 14; János 11:11–14). Valójában olyasvalamit találtam, ami sokkal értékesebb az aranynál — megtaláltam az igazságot!

Néhány héttel később, amikor először találkoztam a Bibliakutatókkal a pittsburghi Garden Theatre-ben, jelentkeztem és azt mondtam: „Többet tudtam meg a Bibliából ma este, mint az egyházban több év alatt.” Később, amikor megkérdezték, ki szeretne részt venni másnap a prédikálómunkában, újra jelentkeztem.

Azután 1931. október 4-én szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel. Időközben sikerült bérelnem egy házat, és hazahoztam a gyerekeket, hogy velem lakjanak; egy házvezetőnőt fogadtam fel, hogy gondoskodjon róluk. A családi felelősségeim ellenére 1932 januárjától 1933 júniusáig részt vettem a szolgálatnak egy különleges formájában, melyet kisegítőúttörő-szolgálatnak neveznek; ez azt jelenti, hogy 50-60 órát töltöttem minden hónapban azzal, hogy beszéltem másoknak a Bibliáról.

Ez idő tájt észrevettem egy csinos fiatal nőt, aki mindig azzal a villamossal járt munkába és haza, amelyiket én vezettem. Észrevettük egymást a visszapillantó tükörben. Ez volt az első találkozásunk Maryvel. Udvaroltam neki, és 1936 augusztusában összeházasodtunk.

1949-re a munkában eltöltött éveim lehetővé tették, hogy én dönthessem el, melyik műszakban dolgozom, így úttörő lehettem — így hívják a teljes idejű szolgákat. A legkisebb lányom, Jean, 1945-ben kezdte el az úttörőszolgálatot, így együtt végezhettük azt. Később Jean megismerkedett Sam Frienddel,a aki a Bételben, Jehova Tanúi brooklyni, New York-i főhivatalában szolgált. 1952-ben házasodtak össze. Folytattam az úttörőszolgálatot Pittsburghben, és sok bibliatanulmányozást vezettem, volt olyan, hogy minden héten 14 családdal tanulmányoztam. 1958-ban nyugdíjaztak a villamosvezetői munkámból. Ezután könnyű volt az úttörőszolgálat, mivel nem kellett többé napi nyolc órát dolgoznom egy világi munkahelyen.

1983-ban Mary megbetegedett. Megpróbáltam olyan jól gondoskodni róla, mint ahogyan ő gondoskodott rólam majdnem 50 éven keresztül. Végül 1986. szeptember 14-én elhunyt.

Megtalálom a szülőfalumat

Jean és Sam 1989-ben magukkal vittek a lengyelországi kongresszusokra. Ellátogattunk arra a helyre is, ahol felnőttem. Amikor azt a részt elfoglalták az oroszok, megváltoztatták a városok neveit, és az ott élő embereket kitelepítették. Egyik bátyámat Isztambulba, nővéremet pedig Oroszországba telepítették, a falum neve pedig ismeretlen volt az embereknek, akiket kérdeztünk.

Azután egyszer csak néhány távoli hegy ismerősnek tűnt. Ahogy közelebb értünk, felismertem más jellegzetességeket is: egy dombot, egy útelágazást, egy templomot, egy folyón átívelő hidat. Hirtelen, legnagyobb meglepetésünkre megláttunk egy táblát ezzel a felirattal: Hoszowczyk. A kommunista uralom nem sokkal azelőtt dőlt meg, így a falvak visszakapták régi nevüket.

A házunk már nem volt meg, a kemence viszont, melyet a sütésre használtunk odakint, még megvolt, bár már félig betemette a föld. Azután egy nagy fára mutattam, és ezt mondtam: „Nézzétek azt a fát. Én ültettem, mielőtt elmentem Amerikába. Nézzétek, milyen nagyra nőtt!” Majd megnéztük a temetőt, és a családtagjaink neveit kerestük, de egyet sem találtunk.

Az igazságot teszem az első helyre

Amikor Jean férje 1993-ban meghalt, Jean megkérdezte, szeretném-e, hogy abbahagyja a Bétel-szolgálatot, hogy gondoskodni tudjon rólam. Azt mondtam neki, hogy ez lenne a legrosszabb, amit tehetne, és ezt még most is így érzem. 102 éves koromig egyedül éltem, akkor azonban be kellett költöznöm az idősek otthonába. Még most is vénként szolgálok a Bellevue Gyülekezetben, Pittsburghben, a testvérek pedig eljönnek értem vasárnaponként, hogy elvigyenek az összejövetelekre a Királyság-terembe. Bár már igen korlátozott mértékben tudok részt venni a prédikálótevékenységben, de a nevem még mindig szerepel a gyengélkedő úttörők névsorán.

Az évek folyamán részt vehettem különleges iskolákban, melyeket a Watch Tower Society a felvigyázók képzésére szervezett meg. Tavaly decemberben részt vettem néhány ülésszakon a Királyság Szolgálati Iskolán, melyet a gyülekezeti véneknek szerveztek. Idén pedig, április 11-én Jean elvitt Krisztus halálának emlékünnepére, arra az ünnepre, melyen 1931 óta minden évben kiváltságomban áll részt venni.

Néhányan azok közül, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, most vénként szolgálnak, mások misszionáriusok Dél-Amerikában, néhányan pedig nagyszülők, és a gyerekeikkel együtt szolgálják Istent. Hárman a saját gyerekeim közül — Mary Jane, John és Jean — és sokan az ő gyerekeik és unokáik közül hűségesen szolgálják Jehova Istent. Azért imádkozom, hogy egy napon majd a másik lányom és a többi unokám és dédunokám is így tegyen.

Most, 105 éves koromban is mindenkit arra buzdítok, hogy tanulmányozza a Bibliát, és beszéljen másoknak arról, amit tanul. Igen, meg vagyok győződve arról, hogy ha közel maradunk Jehovához, soha nem fogunk csalódni. Így ti is olyasvalaminek örvendhettek majd, ami sokkal értékesebb a veszendő aranynál — ez pedig az igazság, amely lehetővé teszi, hogy értékes kapcsolatot ápoljunk Életadónkkal, Jehova Istennel.

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Amikor villamosvezető voltam

[Kép a 26. oldalon]

Az idősek otthonában, ahol most élek

[Kép a 27. oldalon]

A falum névtáblája, melyre 1989-ben rábukkantunk