Édesapámat „kiatombombázták a börtönből”

1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor atombomba robbant Hirosima (Japán) felett, elpusztította a várost, és az ott élő emberek tízezreit ölte meg. Édesapám abban az időben a hirosimai börtön foglya volt, mivel visszautasította, hogy imádja a császárt, és támogassa a japán militarizmust.

APA gyakran elmondta, mi történt azon az emlékezetes reggelen. „Fény villant fel cellám mennyezetén — mesélte. — Utána egy borzalmasan hangos morajlást hallottam, mintha a hegyek mind egyidőben omlottak volna össze. Hirtelen sűrű sötétség fedte be a cellát. Ágybetétem alá dugtam a fejem, hogy meneküljek attól, ami valamilyen sötét színű gáznak tűnt.

Hét-nyolc perccel később felemeltem a fejem az ágybetét alól, és úgy találtam, hogy a »gáz« már eloszlott. Újból világosság volt. A polcról leestek a dolgok, és nagy mennyiségű por szállt le, ami valódi felfordulást idézett elő. A börtönt körülvevő magas fal miatt egyáltalán nem hatolt be kintről a tűz.

Kinéztem a hátsó ablakon, és elképedtem! A börtön műhelyei és a faépületek mind a földdel váltak egyenlővé. Majd kinéztem a kicsi elülső ablakon. A szemközti tömb cellái darabokra hulltak. Az összeomlást túlélő foglyok segítségért kiabáltak. Félelem és pánik uralkodott — ez iszonyú zűrzavar és rémület színhelye volt.”

Kisfiúként izgatottan figyeltem apára, amikor elmondta, hogy — szavaival élve — „kiatombombázták a börtönből”. Bűntudat érzése nélkül mesélte el a történetet, mert igazságtalanul volt börtönben. Mielőtt beszélnék az ellene felhozott vádakról és arról, hogy hogyan bántak vele a börtönbüntetés letöltése alatti éveiben, hadd meséljem el, hogyan kerültek kapcsolatba szüleim a Todisával, ahogy akkor a Watch Tower Bible and Tract Societyt hívták Japánban.

Cél keresése

Apa a könyvek lelkes kedvelője volt, és kiskorától kezdve törekedett arra, hogy képezze magát. Mikor még az általános iskola ötödik osztályába járt, megszökött otthonról, amely Ishinomoriban, Japán északkeleti részén volt. Csupán egy egyszeri utazásra szóló jegy árával a zsebében felszállt egy vonatra Tokió felé, ahol Shigenobu Okuma — aki kétszer volt Japán miniszterelnöke — házi inasa akart lenni. Amikor azonban ez a rongyosan öltözött, vidéki fiú megjelent Okuma úr otthonában, munkavállalásra vonatkozó kérését visszautasították. Később apa talált egy bentlakásos állást egy tejüzletben.

Édesapám még tizenéves korában politikusok és tudósok előadásait kezdte látogatni. Az egyik előadáson úgy említették meg a Bibliát, mint amely egy nagyon fontos könyv. Ezért apa szerzett egy Bibliát, amelyben keresztutalások és bibliai térképek is voltak. Mélyen meghatotta az, amit olvasott, és ez arra indította, hogy olyan munkát keressen, amely hasznára válna az egész emberiségnek.

Végül apa hazautazott, és 1931 áprilisában, amikor huszonnégy éves volt, feleségül vette a tizenhét éves Haginót. Nem sokkal azután, hogy apa megházasodott, az egyik rokona olyan irodalmat küldött neki, amelyet a Todisa adott ki. Amit olvasott, mély benyomást tett rá, és apa írt Tokióba a Todisához. 1931 júniusában egy teljes idejű szolga jött Szendaiból, név szerint Matsue Ishiia, aki meglátogatta őt Ishinomoriban. Apa egy sor könyvet fogadott el tőle, ebbe beletartozott az Isten hárfája, a Teremtés és a Government (Kormányzat) című könyv.

Az élet céljának megtalálása

Apa szinte azonnal felismerte, hogy az egyházak különböző tanításai — mint például: az embernek halhatatlan lelke van, a gonoszok örökké égnek a pokoltűzben és a Teremtő egy háromságot alkotó Isten — hamisak voltak. (Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4; János 14:28.) Azt is észrevette, hogy ez a világ véget ér. (1János 2:17.) Mivel tudni akarta, hogy mit kell tennie, kapcsolatba lépett a Todisa kinevezett képviselőjével. 1931 augusztusában ő meglátogatta apát, és beszélgetéseik eredményeként apa megkeresztelkedett és elhatározta, hogy Jehova teljes idejű szolgája lesz.

Átfogó beszélgetések után anya is meggyőződött, hogy amit a Bibliából tanult, az az igazság. Átadta életét Jehovának és 1931 októberében megkeresztelkedett. Amikor édesapám árverésen eladta vagyonát, rokonai azt gondolták, hogy elvesztette az eszét.

Élet teljes idejű szolgaként

Apa az árverésen kapott összes pénzt odaadta édesanyjának, és 1931 novemberében anyával Tokióba ment. Bár nem kaptak oktatást arra vonatkozólag, hogyan beszéljenek másoknak a Királyság jó híréről, a megérkezésük utáni napon már prédikálni kezdtek. (Máté 24:14.)

Nem volt könnyű az életük. Különösen édesanyámnak volt nehéz, aki akkor még csak tizenhét éves volt. Nem volt több Tanú, sem összejövetelek, sem gyülekezet — csak a bibliai irodalom házról házra való terjesztésének napi időterve reggel kilenc órától délután négy óráig.

1933-ben prédikálási megbízatásuk megváltozása miatt Tokióból Kóbe városába kerültek. Én ott születtem 1934. február 9-én. Édesanyám egészen a megszületésem előtti hónapig buzgón tevékenykedett a szolgálatban. Ezek után szüleim Yamaguchi, Ube, Kure és végül Hirosima városába költöztek, mindegyik helyen körülbelül egy évet prédikáltak.

Szüleimet letartóztatják

Amint erősödött a japán militarizmus, a Watch Tower Society kiadványait betiltották, és a Tanúkat szigorú megfigyelés alatt kezdte tartani a Különleges Titkosrendőrség. Majd 1939. június 21-én Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit egész Japán területéről összegyűjtötték. Apa és anya is a letartóztatottak között volt. Engem a nagymamám gondjaira bíztak, aki Ishinomoriban lakott. Nyolc hónap őrizet után anyát próbaidőre elengedték, végül pedig 1942-ben újból együtt lehettünk Szendaiban.

Időközben apát, más Tanúkkal együtt kihallgatta a titkosrendőrség a hirosimai rendőrőrsön. Mivel visszautasították a császárimádatot és a japán militarizmus támogatását, a Tanúkat kegyetlenül megverték. A kihallgató nem tudta apát eltéríteni Jehova imádatától.

Több mint két évi őrizet után apát bíróság elé állították. Az egyik tárgyalás folyamán a bíró ezt kérdezte: „Miura, mit gondol Őfelségéről, a császárról?”

„Őfelsége, a császár is Ádám leszármazottja, és halandó, tökéletlen ember” — válaszolta apa. Ez a kijelentés annyira megdöbbentette a jegyzőkönyvvezetőt, hogy elmulasztotta feljegyezni. Tudod, a legtöbb japán ebben az időben a császárról azt hitte, hogy isten. Apa öt év börtönbüntetést kapott, és a bíró azt mondta neki, hogy hacsak nem tagadja meg hitét, akkor élete hátralevő részét börtönben fogja tölteni.

Ezek után nem sokkal, 1941 decemberében Japán megtámadta az Egyesült Államokat Pearl Harbornál (Hawaii). A börtönben az élelem szűkössé vált, és a téli hónapokban apa sokszor élt át hideg, álmatlan éjszakákat a hiányos öltözet miatt. Bár el volt vágva minden szellemileg építő társaságtól, a börtönkönyvtárban hozzájutott a Bibliához, és mivel újból és újból olvasta, szellemileg erős maradt.

Amikor leesett a bomba

1945. augusztus 6-án korán reggel egy fogoly könyveket akart cserélni apával. Ez tilos volt, de mivel a fogoly már átcsúsztatta a könyvét a folyosón apa cellájába, apa is átcsúsztatta könyvét a másik fogoly cellájába. Ezért ahelyett, hogy követte volna szokásos hajlíthatatlan időtervét azon a reggelen, apa inkább olvasott, mikor leesett a bomba. Rendszerint a cellájában levő toalettet szokta használni ebben a reggeli időben. A robbanás után apa látta, hogy a toalett helyét elpusztította a leeső törmelék.

Apát utána átvitték a közelben fekvő Iwakuni város börtönébe. Nem sokkal ezután Japán megadta magát a szövetséges erőknek, és apát kiengedték a börtönből a háború utáni káosz közepette. 1945 decemberében hazatért Ishinomoribe. Egészsége leromlott. Csak harmincnyolc éves volt, de úgy nézett ki, mint egy öregember. Először nem hittem el, hogy ő az édesapám.

Hite még mindig erős

Japánban zűrzavar uralkodott, és mi nem tudtuk, merre szóródott szét a hűséges Tanúk maroknyi csoportja. Jehova Tanúi semmilyen irodalmához sem jutottunk hozzá. Apa mégis közvetlenül a Bibliából tanította meg nekem az igazságot Isten Királyságáról, az új világról és Armageddon közelgő csatájáról. (Zsoltárok 37:9–11, 29; Ésaiás 9:6, 7; 11:6–9; 65:17, 21–24; Dániel 2:44; Máté 6:9, 10.)

Később, amikor a középiskolában az evolúció elméletét tanultam és kezdtem kételkedni Isten létezésében, édesapám megpróbált meggyőzni Isten létezéséről. Amikor haboztam azt illetően, hogy higgyek, végül ezt mondta: „A legtöbb világi ember támogatja a háborút, és bűn terheli őket a vérontás miatt. Én a magam részéről a bibliai igazsághoz ragaszkodtam, és sohasem támogattam se a militarizmust, se a császárimádatot, se a háborút. Ezért vedd fontolóra gondosan te magad, melyik az igazi életút, amelyen járnod kell.”

Ismertem azt, amit édesapám tanított, ahogyan élt, és mikor összehasonlítottam ezeket azzal, amit az iskolában tanultam, megértettem, hogy az evolúció elmélete nem vallhat józan gondolkodásra. Bár egyik evolucionista sem kockáztatta életét hitéért, édesapám kész volt meghalni is érte.

Egyik nap, 1951 márciusában, több mint öt évvel a háború vége után apa az Asahi újságot olvasta. Hirtelen felkiáltott: „Nahát, megjöttek, megjöttek!” Megmutatta nekem az újságot. Egy cikk volt benne Jehova Tanúi öt misszionáriusáról, akik éppen most érkeztek meg Oszakába. Repesve az örömtől kapcsolatba lépett az újsággal, és megtudta, hogy Jehova Tanúi fiókhivatalt hoztak létre Tokióban. Megszerezte a címet, és meglátogatta a fiókhivatalt, hogy ezáltal felújítsa kapcsolatát Jehova szervezetével.

Hűséges a halálig

1952-ben családunk Szendaiba költözött. A Watch Tower Society misszionáriusai, Donald és Mabel Haslett is odaköltöztek ugyanabban az évben, és béreltek egy házat az Őrtorony-tanulmányozás megtartása céljából. Ezt az első összejövetelt csak négyen látogatták — Haslették, édesapám és én. Később Shinichi és Masako Tohara, Adeline Nako és Lillian Samson is csatlakoztak Haslettékhez mint misszionáriusok Szendaiban.

Az együttlét, amelyet ezekkel a misszionáriusokkal élveztünk, hozzájárult ahhoz, hogy családunk fejlődjön Isten Szava és szervezete megismerésében. Anya, akinek hitét megingatták a háború folyamán történt dolgok, hamarosan csatlakozott hozzánk, eljárt az összejövetelekre és kivette részét a szántóföldi szolgálatból. Arra éreztem indíttatást, hogy átadjam életemet Jehova Isten szolgálatára, és 1953. április 18-án megkeresztelkedtem.

A háborút követően apa ügynökként dolgozott egy biztosítótársaságnál. Bebörtönzésének utóhatásai ellenére, amik veseelégtelenségben és magas vérnyomásban mutatkoztak meg, nagyon vágyott arra, hogy úttörőként újrakezdje teljes idejű szolgálatát. Körülbelül ugyanabban az időben kezdte el, amikor én megkeresztelkedtem. Még ha gyenge egészsége megakadályozta is abban, hogy hosszú ideig folytassa az úttörőszolgálatot, a szolgálat iránti lelkesedése arra indított, hogy abbahagyjam az egyetemet, amelyre jártam, és elkezdjem a teljes idejű szolgálatot mint életpályát.

Isamu Sugiurát, egy Nagojából való kiváló fiatalembert neveztek ki úttörőtársamnak. 1955. május 1-jén kezdtük el szolgálatunkat mint különleges úttörők a Kjúsú szigeten fekvő Beppuban. Abban az időben a Tanúknak csak egy maroknyi csapata volt az egész szigeten. Most, több mint harminckilenc évvel később tizenöt, szellemileg jól fejlődő körzetünk van a szigeten több mint tizennyolcezer Tanúval. És egész Japánban most majdnem kétszázezer Tanú él.

1956 tavaszán Isamuval meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán való részvételre az Egyesült Államokban. Végtelenül boldogok voltunk. Amikor azonban egy kivizsgáláson vettem részt az utazásra való felkészülés miatt, az orvosok tuberkulózist állapítottak meg nálam. Nagyon csalódottan tértem haza Szendaiba.

Addigra apa fizikai egészsége rosszabbodott és ágyban feküdt otthon. Bérelt házunk csak egy kilenc négyzetméteres, tatami padlózatú szobából állt. Édesapámmal egymás mellett feküdtünk. Mivel apa nem tudott dolgozni, anyának nehéz időszakot jelentett, hogy gondoskodjon anyagi szükségleteinkről.

1957 januárjában Frederick W. Franz, a Watch Tower Society akkori alelnöke Japánba látogatott, és egy különleges kongresszus került megrendezésre, amelyet Kiotóban tartottak meg. Apa buzdította édesanyámat, hogy vegyen részt rajta. Bár vonakodott attól, hogy betegen otthon hagyjon bennünket, engedelmeskedett apának, és elment a kongresszusra.

Nem sokkal ezután apa állapota napról napra rosszabbodni kezdett. Amint egymás mellett feküdtünk, aggódni kezdtem, és megkérdeztem, hogyan fogjuk eltartani magunkat. Erre így válaszolt: „Mi Jehova Istent szolgáljuk, még az életünk kockáztatásával is, és ő a mindenható Isten. Miért aggódsz? Jehova kétségtelenül gondoskodni fog arról, amire szükségünk van.” Utána nagyon gyöngéden így intett: „Ápolj magadban erősebb hitet!”

1957. március 24-én apa csendesen meghalt. Temetése után meglátogattam azt a biztosítótársaságot, ahol dolgozott, hogy elintézzek néhány dolgot velük. Amint hazaindultam, a fiók igazgatója a kezembe adott egy papírzacskót, és ezt mondta: „Ez az ön édesapjáé.”

Az úton hazafelé elég nagy pénzösszeget találtam benne. Amikor később megkérdeztem az igazgatót erről, elmondta, hogy ez a pénz egy prémiumból származott, amely abból adódott, amit havonta levontak apa fizetéséből a tudta nélkül. Ezért apa szavai valóra váltak: „Jehova kétségtelenül gondoskodni fog arról, amire szükségünk van.” Ez nagyban megerősítette Jehova védelmező gondoskodásába vetett hitemet.

A folyamatos szolgálat évtizedei

Ez a pénz általi anyagi támogatás segített nekem, hogy a gyógyulásra összpontosítsak otthon. Egy évvel később 1958-ban anyával különleges úttörőknek neveztek ki minket. Utána utazófelvigyázóként szolgáltam Japánban, majd 1961-ben kiváltságomban állt részt venni a Gileád Iskola tíz hónapos tanfolyamán Jehova Tanúi brooklyni világközpontjában New Yorkban.

Amikor visszatértem Japánba, újból utazófelvigyázóként szolgáltam a gyülekezeteket. Utána 1963-ban feleségül vettem Yasuko Habát, aki Jehova Tanúi fiókhivatalában dolgozott Tokióban. Csatlakozott hozzám az utazómunkában 1965-ig, mikor is meghívtak bennünket, hogy a fiókhivatalban szolgáljunk Tokióban. Azóta együtt szolgálunk — először a tokiói fiókhivatalban, majd a numazuiban és most az ebinaiban.

Anya egészen 1965-ig a különlegesúttörő-szolgálatban maradt. Azután továbbra is tevékenyen segítséget nyújtott sok embernek elfogadni a bibliai igazságokat. Most hetvenkilenc éves, de viszonylag egészséges. Örülünk, hogy a közelben lakik, és ugyanabba a gyülekezetbe tud járni, amelyikbe mi is, az ebinai fiókhivatalhoz közel.

Valóban megköszönjük Jehova Istennek, hogy édesapám túlélte a Hirosima feletti atomrobbanást. Megőrizte hitét, és szeretném újból üdvözölni őt az új világban, és elmondani neki, hogyan menekültünk meg Armageddonból, abból a csatából, amelyet annyira szeretett volna látni. (Jelenések 16:14, 16; 21:3, 4.) (Tsutomu Miura elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 11. oldalon]

Katsuo és Hagino Miura fiukkal, Tsutomuval

[Kép a 15. oldalon]

Tsutomu Miura, amint a japán fiókhivatalban dolgozik

[Kép forrásának jelzése a 13. oldalon]

Hiroshima Peace and Culture Foundation from material returned by the United States Armed Forces Institute of Pathology