Arra törekszem, hogy ’oly munkás legyek, aki szégyent nem vall’

ANDRÉ SOPPA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Tombolt a II. világháború, melyet leírhatatlan vérontás és kétségbeesés követett. Mivel híradós voltam a Norvégiában, Narvik mellett állomásozó német hadiflottánál, így saját szememmel láthattam, milyen kegyetlen az ember az emberrel. Éjjel, a fjordok menedékében az északi-sarki fény tüneményes szépsége láttán mélyen elgondolkodtam az életen. Biztos voltam abban, hogy Isten, aki ilyen dolgokat alkotott, nem lehet felelős a háborús őrületért.

A LASSOTH nevű kis faluban születtem 1923-ban, a mai Lengyelország területén, nem messze a cseh határtól, és egy szegény földművelő családban nőttem fel. Szüleim gyakorló katolikusok voltak, és a vallás igen nagy szerepet játszott az életünkben. Ennek ellenére már korán elkezdtem kételkedni a vallásunkban. A falunkban volt három protestáns család, és a katolikusok kiközösítették őket maguk közül. Nem értettem, miért tették ezt. Az iskolában katekizmust tanultunk. De amikor egyszer megkértem a papot, hogy magyarázza el nekem a Háromságot, válaszként tíz ütést kaptam egy pálcával. Azonban ami végleg kiábrándított az egyházból, az egy 17 éves koromban történt eset volt. Egy hónap különbséggel édesanyám mindkét szülője meghalt, neki pedig nem volt elég pénze, hogy két egyházi temetési szertartásért fizessen. Ezért megkérdezte a papot, hogy fizethetne-e később. „Nem volt a szüleinek néhány holmija? — válaszolt a pap. — Adja el azokat, és használja fel a pénzt a temetésre.”

Néhány évvel ez előtt történt, hogy miután Hitler hatalomra jutott 1933-ban, nem beszélhettünk többé lengyelül, hanem csak németül. Azok, akik ezt megtagadták, vagy akik nem tudtak németül tanulni, szép lassan eltűntek — később megtudtuk, hogy koncentrációs táborba vitték őket. Még a falunk nevét is németre változtatták: Grünfliess. Tizennégy évesen abbahagytam az iskolát, és mivel nem tartoztam a Hitler-jugend nevű szervezetbe, nehéz volt munkát találnom. Végül mégis felvettek kovácsinasnak. Amikor a háború elkezdődött, a templomban imádkoztak Hitlerért és a német csapatokért. Azon tűnődtem, vajon ugyanígy imádkoznak-e a győzelemért a másik oldalon is.

Szolgálatban a német hadiflottánál

1941 decemberében jelentkeztem a német hadiflottába, és 1942 elején a norvég partvidékre küldtek, hogy egy felderítőcirkálón szolgáljak. Azzal bíztak meg, hogy kísérők legyünk Trondheim és Oslo között, az olyan hajók után, amelyek csapatokat, lőszert vagy rakományt szállítottak. A tengeren voltunk, amikor véletlenül meghallottam, amint két tengerész a világ végéről beszélt, amiről a Biblia jövendölt. Bár féltek attól, hogy nyíltan beszéljenek, elmondták nekem, hogy a szüleik jártak Jehova Tanúihoz, ők viszont nem követték a példájukat. Ez volt az első alkalom, hogy Jehova Tanúiról hallottam.

A háború végén a britek foglyul ejtettek minket, és átadtak az amerikaiaknak, hogy visszavigyenek Németországba. Azokat közülünk, akiknek az otthonuk ekkor szovjet övezetbe tartozott, börtöntáborba vitték az észak-franciaországi Lievinbe, hogy egy szénbányában dolgozzanak. Ez 1945 augusztusában volt. Emlékszem, megkérdeztem az egyik francia őrt, hogy milyen vallású. „Katolikus” — válaszolta. Mivel én is katolikus voltam, megkérdeztem tőle, mit vétettünk egymás ellen? „Semmi értelme, hogy ezt firtassuk. Így van és kész” — válaszolta. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ugyanahhoz a valláshoz tartozó emberek harcolnak egymás ellen, és megölik egymást.

Fénysugár a szénbányában

Az első napon a bányában, amikor a helyi bányászokkal dolgoztam, egy bizonyos Evans Emiot megosztotta velem a szendvicsét. Eredetileg Ohióból jött, az Egyesült Államokból, de már évek óta Franciaországban élt. Beszélt nekem egy olyan világról, ahol nem lesz többé háború. Elcsodálkoztam, milyen kedvesen viselkedik. Semmi rosszindulat nem volt benne velem szemben, noha én német voltam, ő pedig amerikai. Nem találkoztunk egészen 1948 elejéig, amikor adott nekem egy füzetet „A Béke Fejedelme” címmel. Ebben végre megismertem a jóság Istenét, aki gyűlöli a háborút — azt az Istent, akire akkor gondoltam, amikor az északi-sarki fényt néztem. Elhatároztam, hogy megkeresem azt a vallást, amely erről tanít. De mivel Evans a bánya egy másik részén dolgozott, nem tudtam tartani vele a kapcsolatot. Sorba jártam minden vallásos csoportot, amely a börtöntáborban létezett, és mindet megkérdeztem, nem tudnak-e valamit erről a füzetről, de mindhiába.

Végül 1948 áprilisában kiszabadultam a börtöntáborból, és szabadon dolgozhattam. A következő vasárnap meglepődtem, amikor kis csengetést hallottam az utcáról. Mennyire boldog voltam, amikor megláttam Evanst! Jehova Tanúi egy csoportjával volt, és hirdetőtáblát viseltek, amelyen egy nyilvános előadás címét hirdették. A Tanú, aki csengetett, Marceau Leroy volt, most a franciaországi fiókbizottság tagja. Bemutattak egy német ajkú lengyel férfinak, Joseph Kulczaknak, aki a hite miatt szenvedett a koncentrációs táborban. Meghívott, hogy menjek el az összejövetelre aznap este. Sok mindent nem értettem abból, ami ott elhangzott, de amikor minden jelenlévő jelentkezett, megkérdeztem a mellettem ülőt, miért teszik. „Ők azok, akik el tudnak menni Dunkerque-be a jövő héten prédikálni.” „Én is elmehetek?” — kérdeztem. „Hát hogyne!” — válaszolta ő. Így a következő vasárnap már házról házra prédikáltam. Bár nem volt mindenki barátságos azok közül, akikkel találkoztunk, mégis jól éreztem magam, és hamarosan rendszeres voltam a prédikálásban.

Megtanultam ellenőrzés alatt tartani az indulataimat

Röviddel ezután a Tanúk elkezdtek prédikálni azokban a barakkokban, ahol a felszabadított német foglyok laktak. Ez nem volt könnyű nekem, mivel jól ismertek ott engem a heves természetemről. Amikor valaki nem akart komolyan venni, megfenyegettem: „Nagyon vigyázz, különben baj lesz!” Egyszer, amikor a bányában dolgoztam, még meg is ütöttem valakit, aki gúnyolta Jehovát.

De Jehova segítségével meg tudtam változtatni a személyiségemet. Egyik nap, amikor ezekben a barakkokban prédikáltunk, néhány férfi, akik többet ittak a kelleténél, belekötött a Tanúkba. Jól ismerve heves természetemet, a testvérek, akikkel voltam, megpróbáltak leállítani engem, hogy ne avatkozzak bele, de az egyik férfi fenyegetően odalépett hozzám, és kezdte levenni a kabátját. Leszálltam a biciklimről, és odaadtam neki, hogy fogja meg, majd a zsebembe tettem a kezemet. Annyira meglepődött ezen, hogy figyelt, mit is fogok most mondani neki. Azt mondtam, hogy menjen haza, aludjon egyet, aztán jöjjön el a nyilvános előadásra. Így is történt, délután 3 órakor ott volt! Végül körülbelül 20 korábbi fogoly fogadta el az üzenetet. Ami engem illet, 1948 szeptemberében keresztelkedtem meg.

Zsúfolt, de jutalommal járó munkaterv

Azzal a felelősséggel bíztak meg, hogy felügyeljek azokra a területekre, amelyeken prédikáltunk, és hogy találjak helyet a nyilvános előadások megtartására. Ennek érdekében néha úgy 50 kilométernyit is utaztam a kis motoromon, mielőtt az esti műszak elkezdődött a bányában. Hétvégén pedig kimentünk a területre busszal, és letettünk kettő vagy négy hírnököt az előadóval együtt. A nagyobb városokban, amikor megfelelő helyet találtunk, összeraktuk a bőröndjeinket emelvénynek. Gyakran viseltünk hirdetőtáblákat, hogy a nyilvános előadás témáját hirdessük, amire meghívtuk az embereket.

1951-ben találkoztam Jeannette Chauffourral, egy reimsi Tanúval. Első látásra egymásba szerettünk, egy évvel később pedig, 1952. május 17-én összeházasodtunk. Pecquencourt-ba költöztünk, egy bányászvárosba Douai mellé. Rövidesen azonban egészségi problémáim kezdtek kialakulni. A diagnózis szerint szilikózisom volt, ez egy légúti megbetegedés, amelyet az okozott, hogy a bányában dolgoztam, viszont sehol nem találtam más munkát. Így amikor 1955-ben a Németországban tartott nürnbergi nemzetközi kongresszuson megkértek bennünket, hogy segítsünk egy kis gyülekezetnek Kehlben, egy Rajna menti kisebb iparvárosban, oda tudtunk költözni. Akkor csupán 45 hírnök volt abban a gyülekezetben. A következő hét évben, amíg ezzel a gyülekezettel együtt tevékenykedtünk, a hírnökök száma 95-re nőtt.

Újabb szolgálati kiváltságok

Mivel láttuk, hogy a gyülekezet teljesen megerősödött, kértük a Társulatot, hogy Franciaországba jelöljenek ki különleges úttörőnek. Legnagyobb meglepetésünkre Párizsba jelöltek ki minket. Az a nyolc hónap, melyet ott töltöttünk, igen örömteli időszak volt. Jeannette-nek és nekem összesen 42 bibliatanulmányozást volt kiváltságunk vezetni. Mialatt ott voltunk, a tanulóink közül 5-en megkeresztelkedtek, 11-en pedig később fogadták el az igazságot.

Mivel a Quartier Latinben laktunk, gyakran találkoztunk a Sorbonne professzoraival. Egy nyugdíjas filozófiaprofesszor, aki hitgyógyítást gyakorolt, tanulmányozta a Bibliát, és végül Jehova Tanúja lett. Egyik nap elkezdtem egy bibliai témájú beszélgetést egy általános mérnökkel, aki közeli kapcsolatban volt jezsuita tanárokkal. Délután három órakor eljött a lakásunkra, és este tízkor ment el. Meglepetésünkre másfél órával később visszajött. Beszélt egy jezsuitával, aki nem tudott válaszolni a bibliai próféciákkal kapcsolatos kérdéseire. Hajnali egy órakor hazament, de reggel hétkor már újra nálunk volt. Idővel ő is Jehova Tanúja lett. A feleségemre és rám nagyon lelkesítőleg hatott látni, hogy valaki ennyire szomjazza az igazságot.

Miután Párizsban szolgáltunk, meghívtak, hogy utazófelvigyázó legyek Franciaország keleti részén. Igazi öröm volt látogatni a francia és német ajkú gyülekezeteket, és erősíteni a testvéreket. Mialatt a Rombasban (Lorraine) lévő gyülekezetet látogattuk, találkoztam Stanislas Ambroszczakkal. Lengyel volt, és egy szövetséges tengeralattjárón szolgált a háború alatt a norvég vizeken. Annak idején ugyanazon a tengeren, mégis az ellenséges oldalon álltunk. Most pedig testvérek voltunk, és együtt szolgáljuk Istenünket, Jehovát. Egy másik alkalommal egy Párizsban tartott kongresszuson megakadt a szemem valakin, akit felismertem. Annak a tábornak volt parancsnoka, ahol fogoly voltam Észak-Franciaországban. Milyen boldogok voltunk, hogy együtt dolgozhattunk a kongresszuson! Ez Isten Szavának az ereje, amely a korábbi ellenségeket testvérekké és közeli barátokká változtatja!

Sajnos, miután 14 évig végeztem az utazómunkát, abba kellett hagynom az egyre hanyatló egészségem miatt. De feleségemmel együtt elhatároztuk, hogy legjobb képességeink szerint folytatjuk Jehova szolgálatát. Így hát kerestünk lakást és munkát Mulhouse városban, Kelet-Franciaországban, és úttörők (teljes idejű evangéliumhirdetők) lettünk.

Egy másik nagy örömforrás volt az évek során az, hogy részt vehettem Királyság-termek építésében. 1985-ben megkértek, hogy szervezzem meg az építési csapatot Kelet-Franciaországban. Képzett szakemberekkel és készséges önkéntesek kiképzésével létre tudtunk hozni egy csapatot, amely több mint 80 terem építésében vagy felújításában vett részt, alkalmassá téve ezeket az épületeket Jehova imádatára. És milyen boldog voltam, amikor 1993-ban egy kongresszusi teremnek és öt Királyság-teremnek az építésén vehettem részt Francia Guyanában, Dél-Amerikában.

Eltökélten folytatva a munkát a próbák ellenére

Nyugodtan elmondhatom, hogy a teokratikus tevékenységben töltött elmúlt 50 év során az életem tele volt nagy örömökkel és szolgálati kiváltságokkal. Viszont nagy szomorúsággal tölt el, hogy 1995 decemberében drága feleségem, akivel 43 évet töltöttem együtt, meghalt. Bár ez nagyon szomorú időszak volt — és még ma is fájdalmat okoz — Jehova megerősít engem, szellemi testvéreim és testvérnőim pedig szeretettel vesznek körül és támogatást nyújtanak nekem, és ez az idő előrehaladtával némiképp mérsékli a fájdalmat.

Még tisztán emlékszem egy felkent testvér szavaira, melyeket egy kongresszuson mondott 1963-ban Münchenben, Németországban. Ezt mondta: „André, ne nézz se jobbra, se balra. A testvérek a koncentrációs táborokban próbákon mentek keresztül. Most rajtunk múlik, hogy kitartunk-e. Soha nem szabad magunk felett keseregnünk. Csak folytasd eltökélten a munkát!” Mindig elmémben tartottam ezt. Most, hogy már nem tudok olyan sokat tenni a betegség és az előrehaladott kor miatt, a Zsidók 6:10-ben található szavak állandó vigasz forrását jelentik nekem: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanusítottatok az ő neve iránt.” Igen, Jehova szolgálatát végezni a legnagyobb kiváltság, amelyet bárki is kaphat. Az elmúlt 50 évet tekintve a célom az volt, és ma is az, hogy ’oly munkás legyek, aki szégyent nem vall’ (2Timótheus 2:15).

[Kép a 22. oldalon]

Olyan hajó, amelyen én is szolgáltam a norvég fjordoknál

[Kép a 23. oldalon]

Prédikálás kerékpáron Észak-Franciaországban

[Kép a 23. oldalon]

Egymásra rakott bőröndökből készítettünk emelvényt a nyilvános előadáshoz

[Képek a 24. oldalon]

Feleségemmel, Jeannette-tel az esküvőnkön, 1952-ben