Az emberek békés együttélésének módja

A VILÁG gyűlölettel volt tele 1944 szeptemberében. Tombolt a II. világháború és több millió ember rettenetesen szenvedett. Én német hadifogoly voltam Franciaországban.

Egyszer a kivégzőosztag elé állítottak. Ám egy idő múlva az állítólagos ítéletvégrehajtók kezdtek elmenni. Csak blöfföltek. Sokkos állapotban voltam, de azért hálát éreztem, hogy életben vagyok. Néhány héttel később ugyanezen bánásmódnak vetettek alá. Jóllehet életben maradtam, rabtársaim közül rengeteget kivégeztek, illetve sokan betegségtől és éhségtől haltak meg. Hogy kerültem ilyen körülmények közé?

Fogság

Néhány hónappal korábban, 1944 júniusában a szövetséges csapatok átkeltek a La Manche csatornán és a francia parton sikeresen létesítettek támaszpontot. A rákövetkező kitörésük és a Franciaország északi része felőli benyomulásuk visszavonulásra kényszerítette a német hadsereget. Törzsőrmester voltam a német légierőnél. A maquis néven ismert francia ellenállási mozgalom augusztusban foglyul ejtette csapatunk egy részét, köztük engem és még tizenhat személyt. Az egyik hadifogolytáborban eltöltött néhány hónap után másik táborba vezényeltek minket, a dél-franciaországi Montluçon közelébe.

A foglyokat fizikai munkára kényszerítették, de engem felmentettek, mivel tiszt voltam. Ennek ellenére önként jelentkeztem a munkára és a konyha vezetésével bíztak meg. Egyik nap egy csoport új fogoly érkezett, és köztük volt a szülővárosomból való Willy Huppertz nevű ifjú. Megkérdeztem a szolgálatos tisztet, hogy segíthetne-e nekem Willy a konyhán, és intézkedtek ez ügyben.

Később Willyvel olyan barátságnak örvendtünk, mely minden embert képes összekötni békében. Mielőtt kifejteném, hogyan értesültem a békéhez vezető ezen útról, hadd meséljek azokról az életben tapasztalt következetlenségekről, amelyek zavartak.

Miért van olyan sok megosztottság és gyűlölet?

Kislegény koromban, amikor a németországi Aachenben nevelkedtem, nyugtalanított a vallási megosztottság, amely még a saját családomban is fennállt. Édesapa lutheránus, édesanya azonban római katolikus volt. Így édesanya elintézte, hogy lánytestvéremmel a katolikus hitet tanuljuk. Kiskoromtól fogva rendszeresen jártam a katolikus templomba, bár soha nem tudtam megérteni, hogy édesapa miért követ másik vallást. Ahogy telt-múlt az idő, gyakran eltűnődtem: „Miért van olyan sok vallás, ha csak egy Isten van?”

Amikor 1939-ben elkezdődött a II. világháború, behívtak a német légierőhöz. Miután Németországban előzetes kiképzést kaptam, Ausztriába, Bécsbe küldtek, ahol csatlakoztam az újoncok kiképző alakulatához. Majd 1941 decemberében Hollandia északi részére küldtek. Ott találkoztam Jantinával, a Den Helderből való fiatal nővel. Annak ellenére, hogy az országaink ellenségek voltak a háborúban, mi egymásba szerettünk.

Röviddel ezután, 1942 áprilisában váratlanul La Rochelle-be, Franciaország déli vidékére vezényeltek. Akkorra már törzsőrmesteri rangot viseltem, és a zászlóaljunk volt felelős az újoncok kiképzéséért, valamint a helyi leszállópálya védelméért. Ennek eredményeként a háború ideje alatt ténylegesen soha nem láttam küzdelmet. Ezért hálás vagyok, mivel soha nem akartam senkit se megölni.

Ám a háborús évek alatt az zavart, hogy láttam, amint gyakorlatilag mindenféle felekezet papjai — katolikus, lutheránus, episzkopális és így tovább — megáldották a repülőket és a legénységüket, mielőtt felszálltak küldetésük elvégzésére, vagyis hogy ledobják halálos csomagjaikat. Gyakran gondolkodtam azon: „Vajon Isten kinek az oldalán áll?” Ennek ellenére sohasem kérdeztem meg a lelkészeket, mivel biztosra vettem, hogy úgysem tudják rá a választ.

A német katonák csatos övet viseltek (lásd 12. oldal bal felső kép) amelybe ez volt bevésve: Gott mit uns (Isten velünk van), én azonban azon tűnődtem: „Miért ne lenne Isten a másik oldalon álló katonákkal is, akik ugyanahhoz a valláshoz tartoznak és ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak?”

Az évek múltak, a háború pedig csak húzódott. Időnként át tudtam jutni Hollandiába Jantinához, utoljára 1943 decemberében, amikor eljegyeztük egymást. 1944-re a háború sorsa kezdett megfordulni, és a szövetséges csapatok franciaországi partraszállásával először kezdett megvilágosodni számunkra az a lehetőség, hogy Németország elveszítheti a háborút. Eléggé megdöbbentő volt ez a gondolat! Ezután jött az az augusztus, amikor tizenheten fogságba estünk.

Élet a táborban

Végül mi, akik a Montluçon közelében lévő táborban voltunk foglyok, engedélyt kaptunk arra, hogy levelezzünk a szeretteinkkel. Így újra kapcsolatba kerültem Jantinával. Idővel számos más fogollyal együtt én is önként jelentkeztem kollektív mezőgazdasági üzemben végzett munkára, ahol még mindig hadifoglyoknak tekintettek minket. Sőt azt vettem észre, hogy kezd tetszeni a mezőgazdasági üzemben való élet. Meglehetős életformabeli változás volt ez egy városi fiúnak.

Európában 1945 májusában ért véget a háború, de a francia kormány 1947 decemberéig hadifogságban tartott minket. Akkor felajánlották, hogy csatlakozzunk a Francia Idegenlégióhoz vagy 1948 végéig maradjunk Franciaországban, mint önkéntes munkások. Ez utóbbit választottam, így számos más fogollyal együtt béres lettem a kollektív mezőgazdasági üzemben. Ezen elrendezés alatt több szabadságot élveztünk, mint amikor hadifoglyokként dolgoztunk az üzemben. De még mindig el voltunk különítve és korlátozások alatt álltunk. Így legnagyobb örömünket az jelentette, ha postát kaptunk szeretteinktől.

Újra találkozom Jantinával

Egyik nap 1947-ben levelet kaptam Jantinától, amellyel együtt véletlenül elküldött egy kis nyomtatott cédulát, melyen több házszám volt felsorolva, valamint egy könyvekről és folyóiratokról szóló feljegyzést. „Nahát — gondoltam —, Jantina könyvek eladásával keres némi pénzt.” Fogalmam sem volt arról, hogy Jehova Tanúi kapcsolatba léptek vele és most a házról házra végzett prédikálásban, valamint a bibliai irodalom terjesztésében tevékenykedik, nem pedig „könyvek eladásában”.

Nem sokkal később, 1947 decemberében mi, foglyok kellemes meglepetésben részesültünk — négyhetes soronkívüli eltávozásban, hogy hazalátogassunk. Persze ezt azzal a kikötéssel kaptuk, hogy visszamegyünk Franciaországba és teljesítjük a munkára vonatkozó kötelezettségünket. Jantina Hollandiából Németországba utazott, hogy ezeket a heteket a szüleimmel és velem töltse. Képzelhetitek, milyen érzelemteljes volt ez az újbóli találkozás több mint négy évvel azután, hogy szétváltunk. Akkor értettem meg a levélben talált nyomtatott cédula jelentését. Jantina elmondta, hogy Jehova Tanúja és lelkesen elmagyarázta nekem azokat a csodálatos dolgokat, amiket ő tanult.

Bár éreztem az igazság csengését abban, amit mondott, azt mondtam neki, hogy én örömmel maradok katolikus. Nem értettem, hogyan tudhat többet a papoknál, akik hosszú évekig tanulják a vallást. És ami megnehezítette a dolgot, a családom nem szívesen fogadta Jantina új hitét. Igazából ellenezték, és az előítéletük hatással volt rám.

Fordulópont az életemben

Négyhetes eltávozásom lejártával visszatértem Franciaországba. Ruháim kipakolása közben találtam köztük egy Szabadulás című könyvet. Jantina tette oda, amikor bepakolt a bőröndömbe. Hogy örömet szerezzek neki, aznap este leültem és elkezdtem olvasni a könyvet. Nagy meglepetésemre nemsokára azt találtam, hogy sok olyan kérdésre ad választ a könyv, amelyről a bebörtönzésem ideje alatt gondolkodtam. Alig vártam, hogy elolvassam az egész könyvet.

Egy bibliavers jutott eszembe, melyet Jantina idézett nekem: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (János 8:32.) Valójában úgy éreztem, hogy sok dologról kezdem megtudni az igazságot. Minden ember egy nagy család, tekintet nélkül a rasszra. (Cselekedetek 17:26–28.) Az igaz keresztények szeretik egymást, nem harcolnak egymással és nem ölnek meg senkit, ahogy azt sok, magát kereszténynek valló embernél láttam, hogy megteszi. (János 13:34, 35; 1János 3:10–12.) Akkor hát világos, hogy a nacionalizmus az Ördög eszköze, amely megosztja az embereket és meghiúsítja az igazi testvériséget.

Kezdtem látni, hogy az igazi béke csak akkor jön el, amikor minden ember alkalmazza Jézus Krisztus tanításait. Mivel a nemzetek soha nem fogják ezt megtenni, az egyedüli remény a békére Isten kormányzata, amelyért Jézus tanította imádkozni a követőit. (Máté 6:9, 10.) Már kezdtem is érezni az igazi szabadság és megelégedés érzését attól, hogy ilyen dolgokat tanulok. Milyen hálás voltam az én kedves Jantinámnak, amiért beletette a könyvet a bőröndömbe! De mit tehetnék most?

Szellemi előrehaladást teszek

Nos, nem kellett volna aggódnom. Néhány nappal később egy Lucien nevű férfi jött az üzembe, ahol dolgoztam és bemutatkozott, mint Jehova Tanúinak egyik szolgája. Elmondta, hogy a Tanúk párizsi fiókhivatala irányította őt ide, hogy a menyasszonyom kérésére lépjen kapcsolatba velem. Lucien kedves, őszinte férfi volt, és azonnal fesztelenül éreztem magam vele. Szerencsére addigra már folyékonyan beszéltem franciául és ez nagyon megkönnyítette a dolgokat.

Beleegyeztem, hogy bibliatanulmányozást folytasson velem, és így minden vasárnap Lucien és a felesége, Simone, felvettek a kocsijukkal az üzemnél, majd elvittek hozzájuk a tanulmányozásra. Utána elmentünk sétálni, eközben Jehova csodálatos teremtésművéről beszélgettünk. Mindketten jó tanítók voltak és azt is megadták nekem, ami már oly régóta hiányzott — igazi barátságot. És ezt egy francia házaspár nyújtotta — olyan emberek, akiknek a bombázására és megölésére képeztem ki férfiakat!

Jól haladtam a tanulmányaimban, és Lucien meghívott, hogy legyek jelen 1948. március 25-én az évenkénti Emlékünnepen, Krisztus halálának megünneplésén. Nagy hatással volt rám ez az egyszerű, de mégis komoly összejövetel, és azóta sem mulasztottam el egyetlen Emlékünnepet sem.

Jantina el volt ragadtatva a szellemi előrehaladásomtól és így utánam jött Franciaországba. Ott 1948 novemberében összeházasodtunk. Lucien és Simone pompás esküvői ételt készített nekünk, és két úttörő (Jehova Tanúi teljes idejű szolgái) részt vett velünk ezen boldog alkalomnál. Az a felejthetetlen este megerősítette azt a végkövetkeztetésemet, hogy a Tanúk bizony kimutatják azt a fajta szeretetet, amelyről Jézus azt mondta, hogy az igaz tanítványait fogja azonosítani. (János 13:35.)

Németországba, azután egy új földrészre

1948 decemberében visszatértünk Németországba, és a keresztény szolgálat vált életformánkká. Bár a családom továbbra is ellenezte a tevékenységünket, nem engedtük, hogy ez megállítson minket. Továbbra is segítettünk a szelíd és alázatos embereknek megismerni az egyetlen módot, ahogy az emberiség igazi békének és biztonságnak örvendhet.

1955-ben Jantinával Ausztráliába emigráltunk. Eleinte Tasmaniában, a hatalmas szárazföld déli csúcsától nézve a Bass-szoroson túl található kedves szigetországban, telepedtünk le. Az ottani szellemi testvéreink és testvérnőink szerető támogatása és türelme által végül képesek voltunk gyarapítani addig meglévő nyelvtudásunkat az angollal.

1969-ben, miután tizenhárom évet töltöttünk Tasmaniában, Queensland északi államába költöztünk, és azóta is ott élünk. Jelenleg keresztény vénként szolgálok a helyi gyülekezetben és nagyra becsülöm Jantina társaságát, miközben együtt szolgáljuk Jehovát. Bármikor, amikor szabadságra visszatértünk Németországba, felkerestük Willy Huppertzet, és tanulmányoztuk vele a Bibliát. Végül ő is átadta életét Jehova szolgálatára és élvezzük azt a fajta barátságot, amely minden embert képes összekötni békében.

Amikor visszatekintek az életemre azoktól az évektől kezdve, amikor hadifogoly voltam Franciaországban, valóban hálás vagyok, hogy megismerhettem szerető Teremtőnket, Jehova Istent. Milyen boldog vagyok most, hogy Jantina magához ragadta a kezdeményezést és betette a bőröndömbe a Szabadulás című könyvet, majd írt a franciaországi Tanúknak és intézkedett, hogy lépjenek velem kapcsolatba! Ennek eredményeként az én életem személy szerint, illetve az életünk, mint férj és feleség, gazdagabb lett és sokféleképpen jutalmat nyert. (Hans Lang elmondása alapján.)

[Kép a 15. oldalon]

Jantinával ma