Olvasók kérdései

A 2Thessalonika 3:14-ben olvasható „jegyezzétek meg” kifejezés vajon egy hivatalos gyülekezeti eljárásra utal, vagy olyasvalamire, amit a keresztényeknek maguknak kell megtenniük, kerülve az engedetlen személyeket?

Amiről Pál apostol írt a thessalonikabelieknek, abból kiderül, hogy a véneknek konkrét szerepük van az ilyen ’megjegyzésben’. Utána pedig a keresztények egyénenként ennek megfelelően cselekszenek, a szellemieket tartva szem előtt. Ezt akkor értjük meg a legjobban, ha megnézzük, hogy eredetileg milyen helyzetben adta Pál ezt a tanácsot.

Pál segített a thessalonikabeli gyülekezet létrehozásában, segítve férfiaknak és nőknek egyaránt, hogy hívőkké legyenek (Cselekedetek 17:1–4). Később írt nekik Korinthusból, hogy megdicsérje és buzdítsa őket. Pál a szükséges tanácsokkal is ellátta testvéreit. Arra intette őket, hogy ’folytassanak csendes életet, saját dolgaiknak utána lássanak, és a tulajdon kezeikkel munkálkodjanak’. Némelyek nem így cselekedtek, ezért Pál még hozzáfűzte: „Kérünk . . . titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőteleneket.” Nyilván voltak köztük „rendetlenek”a, akiknek tanácsra volt szükségük (1Thessalonika 1:2–10; 4:11; 5:14).

Néhány hónappal később Pál megírta második levelét a thessalonikabelieknek, és újabb magyarázatot közölt velük Jézus jövőbeli jelenlétéről. Pál ezenkívül további irányelveket adott arra vonatkozóan, hogy miként bánjanak a rendetlenekkel, akik ’nem dolgoztak, hanem beleártották magukat abba, ami nem tartozik rájuk’. Éppen ellenkezőleg viselkedtek, mint amilyen példát mutatott nekik Pál, aki keményen dolgozott; és a világosan érthető utasításának sem engedelmeskedtek, hogy dolgozzanak saját maguk ellátására (2Thessalonika 3:7–12, NW). Pál bizonyos lépések megtételét rendelte el. Ezek a lépések az után következtek, miután a vének már intették a rendetlen személyt, vagy tanácsot adtak neki. Ezt írta:

„Rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el [tartsátok távol, Újfordítású revideált Biblia] magatokat minden atyafitól, a ki rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, a melyet mi tőlünk kapott. Ti pedig, atyámfiai, meg ne restüljetek a jó cselekvésben. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levél által való beszédünknek, azt jegyezzétek meg; és ne társalkodjatok vele, hogy megszégyenüljön. De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit” (2Thessalonika 3:6, 13–15).

Tehát a további lépések között volt az is, hogy távol tartották magukat a rendetlenektől, megjegyezték őket, és nem barátkoztak velük, de azért intették őket, mint testvéreiket. Mi miatt tették meg a gyülekezeti tagok ezeket a lépéseket? Hogy érthetőbbé váljon, vizsgáljunk meg most három olyan helyzetet, amelyekre Pál itt nem irányította a figyelmet.

1. Tudjuk, hogy a keresztények tökéletlenek, és megvannak a maguk hiányosságai. Ennek ellenére a szeretetnek kell jellemeznie az igaz keresztényiséget, ami megkívánja tőlünk, hogy legyünk megértőek és bocsássunk meg, ha mások hibát követnek el. Tegyük fel, egy kereszténynek talán néha dühkitörései vannak, mint ami Barnabással és Pállal is történt (Cselekedetek 15:36–40). Vagy a fáradtság miatt valaki talán durván és sértőn beszél. Ilyen esetekben, ha kimutatjuk a szeretetünket, és alkalmazzuk a Biblia tanácsát, akkor el tudjuk fedezni vétkét, és továbbra is barátkozunk keresztény hittársunkkal, és együtt dolgozunk vele (Máté 5:23–25; 6:14; 7:1–5; 1Péter 4:8). Pál nyilván nem az ilyen hiányosságokról beszélt a Thessalonikabeliekhez írt második levélben.

2. Pál nem is arról a helyzetről beszélt, amikor a keresztények saját maguk döntik el, hogy korlátozzák-e olyan valakivel a kapcsolatot, akinek a cselekedetei vagy a magatartása nem jó, például túlságosan is leköti a figyelmét a kikapcsolódás vagy az anyagiak. Vagy esetleg a szülők nem engedik, hogy a gyermekeik olyan fiatalokkal barátkozzanak, akik semmibe veszik a szülői tekintélyt, vadak és veszélyesek játék közben vagy nem veszik komolyan a keresztényiséget. Ezek egyszerűen személyes döntések, és azon alapulnak, amit a Példabeszédek 13:20-ban olvashatunk: „A ki jár a bölcsekkel, bölcs lesz; a ki pedig magát társul adja a bolondokhoz, megromol.” (Vesd össze: 1Korinthus 15:33.)

3. Pál ennél komolyabb dologról is írt a korinthusiaknak, egy olyan személyről, aki súlyos bűnt gyakorolt, és nem tanúsított megbánást. Az ilyen megbánást nem tanúsító személyeket ki kellett zárni a gyülekezetből. A „gonoszt” úgyszólván át kellett adniuk a Sátánnak. Ezután a lojális keresztényeknek nem volt szabad együtt lenniük az ilyen gonoszokkal. János apostol arra intette a keresztényeket, hogy még ne is köszöntsék az ilyeneket (1Korinthus 5:1–13; 2János 9–11). De nem is erről van szó a 2Thessalonika 3:14-ben olvasható tanácsban.

A Thessalonikabeliekhez írt második levélben szereplő „rendetlenek” esete más, mint az a három, amelyekről az előbb beszéltünk. Pál azt írta, hogy ezek még mindig ’atyafiak’, akiket inteni kell, s akikkel testvérekként kell bánni. A ’rendetlen’ testvérek esete tehát nem csupán a keresztények közötti személyes kapcsolatra vonatkozott, de nem is volt annyira súlyos, hogy a gyülekezeti véneknek közbe kelljen lépniük, kiközösítve őket, mint ahogyan Pál tette a korinthusi erkölcstelenségnél. A „rendetlenek” nem követtek el súlyos bűnt, mint a Korinthusban kiközösített férfi.

A „rendetlenek” Thessalonikában abban voltak vétkesek, hogy meglehetősen eltértek a keresztény élettől. Nem dolgoztak. Vagy azért, mert úgy gondolták, hogy Krisztus visszatérése a küszöbön áll, vagy azért, mert lusták voltak. Ezenkívül nagy kavarodást okoztak, mert ’beleártották magukat abba, ami nem tartozott rájuk’. A gyülekezeti vének valószínűleg többször is adtak már nekik tanácsot Pálnak az első levelében adott javaslatával és egyéb, Istentől származó tanácsokkal összhangban (Példabeszédek 6:6–11; 10:4, 5; 12:10, 23; 24:30–34). Ennek ellenére továbbra is olyan életmódjuk volt, amely rossz fényt vetett a gyülekezetre, és amelyet más keresztények is átvehettek. Pál mint keresztény vén, nem említve meg név szerint kikről van szó, a nyilvánosság előtt felhívta a többiek figyelmét az ilyenek rendetlen viselkedésére, leleplezve tévelygő életformájukat.

Pál arról is tájékoztatta a gyülekezetet, hogy jó volna, ha a keresztények egyénenként maguk is ’megjegyeznék’ a rendetleneket. Ez azt is magában foglalta, hogy személy szerint figyeljenek oda azokra, akik olyan életet élnek, amire nyilvánosan felhívták a gyülekezet figyelmét. Pál azt tanácsolta, hogy ’tartsák távol magukat minden atyafitól, aki rendetlenül él’. Ez nyilván nem azt jelentette, hogy teljesen kerülniük kellett az ilyen személyt, elvégre továbbra is ’inteniük kellett mint atyafit’. Ez után is együtt lehettek velük keresztényekként az összejöveteleken, vagy esetleg a szolgálatban. Reménykedhettek abban, hogy testvéreik hallgatnak az intésre, és hátat fordítanak zavart okozó életmódjuknak.

Milyen értelemben ’tartották magukat távol’ az ilyen személytől? Ez nyilván a társas kapcsolatra vonatkozott. (Vesd össze: Galátzia 2:12.) Ha a testvérek nem vonták be a társas életbe és a kikapcsolódásba, abból rájöhetett, hogy az alapelveket betartó személyeknek nem tetszik az, ahogyan az életét éli. De ha nem szégyellte el magát, és nem változott meg, így legalább kevésbé volt valószínű, hogy mások is átveszik ezt az életformát, és hozzá hasonlóvá válnak. Ugyanakkor ezeknek a keresztényeknek a pozitív dolgokra kellett összpontosítaniuk. Pál ezt tanácsolta nekik: „Ti pedig, atyámfiai, meg ne restüljetek a jó cselekvésben” (2Thessalonika 3:13).

Ez az apostoli tanács természetesen nem alap arra, hogy lenézzük vagy elítéljük azokat a testvéreinket, akik kisebb hibákat vagy vétkeket követnek el. A tanácsnak inkább az a célja, hogy segítsen azoknak, akik olyan zavart okozó életmódot folytatnak, amely meglehetősen eltér a keresztény életformától.

Pál nem írt le részletes szabálygyűjteményt, hogy bonyolult eljárásmódot határozzon meg. De nyilvánvaló, hogy a véneknek először tanácsot kell adniuk, és meg kell próbálniuk segíteni a rendetleneknek. Ha nem járnak sikerrel, és az illető továbbra is zavart keltő életmódot folytat, s fennáll a veszély, hogy ez a magatartásforma elterjed, dönthetnek úgy, hogy fel kell hívni a veszélyre a gyülekezet figyelmét. Tarthatnak egy előadást, hogy miért kell kerülni az ilyen rendetlen életformát. Nem fognak neveket említeni, de figyelmeztető jellegű előadásuk segíteni fog abban, hogy megvédjék a gyülekezetet, hiszen akik megfelelően reagálnak, jobban oda fognak figyelni, hogy korlátozzák a társas tevékenységet mindazokkal, akiknél nyilvánvalóan megmutatkozik ez a rendetlenség.

Reméljük, hogy az ilyen rendetlen személy idővel szégyellni fogja életútját, és arra érez indíttatást, hogy megváltozzon. A vének és a többiek a gyülekezetben, amint látják rajta a változást, saját maguk dönthetnek úgy, hogy nem korlátozzák tovább a vele való társas kapcsolatot.

Összegezve tehát: A gyülekezeti vének teszik meg az első lépést, felajánlva segítségüket és tanácsot adva, ha valaki rendetlenül él. Ha ez a személy nem látja be, hogy helytelen életutat követ, hanem továbbra is rossz hatással van a többiekre, a vének figyelmeztethetik a gyülekezetet egy előadásban, amelyben kifejtik, mi a Biblia nézőpontja, akár arról van szó, hogy valaki egy nem hívő személynek udvarol, akár bármi más helytelen életformáról (1Korinthus 7:39; 2Korinthus 6:14). A gyülekezetben a keresztények, miután hallották a figyelmeztetést, maguk dönthetnek, hogy korlátozzák-e a társas kapcsolatot azokkal, akik egyértelműen rendetlen életet élnek, de azért még testvérek.

[Lábjegyzet]

[Képek a 31. oldalon]

A keresztény vének intik a rendetleneket, de azért hívőtársuknak tartják őket