Örömmel elfogadtam Jehova irányítását
ULYSSES V. GLASS ELMONDÁSA ALAPJÁN
Rendkívüli alkalom volt. Mindössze 127 tanuló volt a végzős osztályban, de a különböző országokból 126 387 néző volt jelen. Ez az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 21. osztályának a diplomaosztása volt, melyet 1953. július 19-én a New York-i Yankee Stadionban tartottunk. Miért volt ez olyan nagy esemény az életemben? Hadd mondjak el egy-két dolgot az előzményekről.
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN születtem, Indiana államban, Vincennesben, 1912. február 17-én, mintegy két évvel a messiási Királyság megszületése előtt, melyről a Jelenések 12:1–5 ír. Szüleim egy évvel az előtt kezdték tanulmányozni a Bibliát a Bibliai tanulmányok kötetei alapján. Apu minden vasárnap reggel felolvasott az egyik könyvből a családnak, és utána beszélgettünk az olvasottakról.
Édesanyám felhasználta a tanultakat, hogy formálja gyermekeinek a gondolkodását. Nagyon jó természetű asszony volt, annyira kedves, és oly készségesen segített. Négy gyermeke született, de édesanyám szeretete más gyermekekre is kiterjedt a szomszédságban. Sok időt töltött velünk. Örömmel mesélt nekünk bibliai történeteket, és énekelt velünk.
Több olyan személyt is elhívott az otthonunkba, akik a teljes idejű szolgálatban voltak. Csak egy-két napot maradtak. Gyakran tartottak összejöveteleket és előadásokat nálunk. Különösen azokat szerettük, akik szemléltetéseket használtak, és történeteket meséltek el nekünk. 1919-ben, körülbelül egy évvel az után, hogy az első világháború véget ért, egyszer a vendég testvér kifejezetten hozzánk, gyermekekhez intézte szavait. A felszentelődésről beszélt — amire ma pontosabban önátadásként utalunk —, és segített megértenünk, hogy ez milyen hatással van az életünkre. Később, még aznap este, mikor lefeküdtem, égi Atyámhoz imádkoztam, és elmondtam neki, hogy mindig őt szeretném szolgálni.
De 1922 után az élet gondjai ezt az elhatározásomat háttérbe szorították. Egyik helyről a másikra költöztünk, és nem volt kapcsolatunk Jehova népének a gyülekezetével. Édesapám távol volt tőlünk, mivel a vasútnál dolgozott. Bibliatanulmányozásunk rendszertelen volt. Azzal a céllal jártam iskolába, hogy majd reklámszakember leszek, és azt terveztem, hogy egy nagyon jó egyetemre megyek.
Megváltoztattam az életcélomat
Az 1930-as évek közepén az emberiség újra kezdett egy világháború felé sodródni. Clevelandben laktunk Ohióban, amikor egy Jehova Tanúja felkeresett minket. Komolyabban elgondolkodtunk azon, amit gyermekkorunkban hallottunk. Bátyám, Russell különösen komoly gondolkodású volt, és ő is keresztelkedett meg először. Én eltévelyedettebb bárány voltam, de 1936. február 3-án én is megkeresztelkedtem. Egyre jobban megértettem, hogy mit foglal magában a Jehovának való önátadásom, és megtanultam elfogadni Jehova irányítását. Ugyanebben az évben a nővérem, Kathryn, és a húgom, Gertrude is megkeresztelkedett. Mindannyian elkezdtük a teljes idejű úttörőszolgálatot.
De ez nem jelentette azt, hogy sose gondoltunk másra. Igencsak hegyeztem a füleim, amikor a sógornőm egy nagyon csinos, Ann nevű lányról beszélt, aki „szinte repül”, amióta az igazságról hallott, és el fog jönni az otthonunkba az összejövetelekre. Akkoriban Ann titkárnő volt egy jogi irodában, és egy éven belül megkeresztelkedett. Nem terveztem ugyan a házasságot, de Ann százszázalékosan az igazságnak élt. Teljes mértékben ki akarta venni a részét Jehova szolgálatából. Sosem kérdezte: „Ezt vajon meg tudom csinálni?” Ehelyett inkább azt kérdezte: „Hogy tudnám ezt a legjobban elvégezni?” És elszánt volt abban, hogy végig is csinálja. Ez a derűlátó szemlélet tetszett nekem. Mellesleg elég csinos volt, és még ma is az. Így hát a feleségem lett, és hamarosan társam volt az úttörőszolgálatban.
Értékes képzés az úttörőszolgálat alatt
Úttörőként megtanultuk, mi a titka annak, hogy elégedettek legyünk, akkor is, amikor szűkösen élünk, és akkor is, amikor bőségben (Filippi 4:11–13). Már alkonyodott egyik nap, és még nem ettünk semmit. Mindössze öt cent volt kettőnk zsebében. Bementünk egy henteshez, és megkérdeztük: „Tudna öt centért felvágottat adni?” Ránk nézett, aztán levágott négy szeletet. Biztos vagyok benne, hogy az öt centnél többet ért, és legalább volt valami ennivaló a gyomrunkban.
Sokszor ádáz ellenségeskedéssel kerültünk szembe a szolgálatunk közben. New York államban egy Syracuse-hoz közeli városban plakátokat viselve röpcédulákat osztogattunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét egy különleges nyilvános összejövetelre. Két tagbaszakadt jóember megragadott, és enyhén szólva durván bántak velem. Az egyik rendőrtiszt volt, de nem viselte az egyenruháját, és nem volt hajlandó a kérésemre felmutatni a jelvényét. Épp akkor érkezett a brooklyni Bételben szolgáló Grant Suiter, és azt mondta, hogy menjünk be a rendőrőrsre, és ott tisztázzuk az ügyet. Majd telefonált a Társulat fiókhivatalába Brooklynba, ahonnan azt az utasítást kaptuk, hogy még aznap két testvér menjen ki újra a plakátokkal, és osztogassa a röpcédulákat, hogy alapot szolgáltassunk egy olyan perre, amely precedens lehet. Ahogy gondoltuk, le is tartóztattak minket. De amikor azt mondtuk a rendőröknek, hogy be fogjuk perelni őket a jogtalan letartóztatásért, elengedtek minket.
Másnap egy csapat hangoskodó tizenéves tört be a kongresszusunk helyszínére, miután a pap felbujtotta őket, a rendőrség pedig sehol sem volt. Ezek a semmirekellő suhancok baseballütővel verték a fapadlót, kilöktek némelyeket a hallgatóságból a sorok közül, felmentek a színpadra, ahol magasba tartottak egy amerikai zászlót, és így kiáltoztak: „Tisztelegjetek a zászló előtt! Tisztelegjetek a zászló előtt!” Majd egy népszerű amerikai dalt kezdtek énekelni, a „Beer Barrel Polka” címűt. Nem tudtuk folytatni az összejövetelünket. A saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy mit értett Jézus azalatt, amikor ezt mondta: „mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19).
A nyilvános előadás valójában J. F. Rutherford, a Watch Tower Society akkori elnöke egyik előadásának a hangfelvétele volt. Ann-nel még egy pár napig a városban maradtunk, és felajánlottuk az embereknek a lehetőséget, hogy hallgassák meg otthonukban az előadást. Néhányan elfogadták az ajánlatot.
Önként jelentkeztünk külföldi szolgálatra
Idővel új lehetőségek nyíltak meg a szolgálatban. Russell bátyámat és a feleségét, Dorothyt mint házaspárt meghívták a Gileád Iskola első osztályába 1943-ban, utána pedig Kubába küldték őket misszionáriusnak. Kathryn nővérem a negyedik osztályban vett részt. Neki is Kuba volt a megbízatási helye. Később új megbízatást kapott a Dominikai Köztársaságba, majd pedig Puerto Ricóba. Mi történt Ann-nel és velem?
Amikor hallottunk a Gileád Iskoláról, és arról, hogy a Társulat szeretne misszionáriusokat küldeni más országokba, úgy éreztük, mi is szeretnénk, ha fel tudnának használni minket a külföldi szolgálatban. Először arra gondoltunk, hogy majd a saját szakállunkra megyünk, mondjuk Mexikóba. De aztán úgy döntöttünk, hogy jobb volna megvárni, míg a Társulat bíz meg minket, miután elvégeztük a Gileád Iskolát. Felismertük, hogy Jehova ezt az elrendezést támogatja.
A Gileád Iskola negyedik osztályába hívtak meg minket. De nem sokkal az előtt, hogy az osztály megkezdődött volna, N. H. Knorrt, a Watch Tower Society akkori elnökét komolyan aggasztották Ann korlátai, ugyanis Ann-nek kicsi korában gyermekbénulása volt. Knorr testvér beszélt velem erről, és úgy döntött, hogy nem volna helyes minket külföldi szolgálatra küldeni.
Mintegy két évvel később, miközben a kongresszusi előkészületi munkákat végeztem, újra találkoztam Knorr testvérrel, és megkérdezte tőlem, hogy még mindig szeretnénk-e részt venni a Gileád Iskolán. Azt mondta, nem fogunk külföldi megbízatást kapni, hanem valami más terve van velünk. Így hát, amikor nyilvántartásba vették a kilencedik osztályt 1947. február 26-án, mi is ott voltunk a tanulók között.
A Gileád Iskolán töltött napok feledhetetlenek voltak. Szellemi bőség volt az órákon. Életre szóló barátságok köttettek. De az iskola nálam itt nem ért véget.
Washington és a Gileád Iskola között
A Gileád Iskola még mindig viszonylag új volt. Az Egyesült Államok kormánya még nem ismerte kellőképpen az iskola céljait, így sok kérdésük volt ezzel kapcsolatban. A Társulat azt akarta, hogy legyen egy képviselő Washingtonban. Ide küldtek minket néhány hónappal az után, hogy elvégeztük a Gileád Iskolát. Nekem kellett segítenem megszerezni a vízumot azoknak, akiket más országokból hívtak meg a Gileád Iskolába, és én segítettem beszerezni a jogi iratokat, hogy a végzősöket el lehessen küldeni külföldre a misszionáriusi munkába. Némelyik hivatalnok nagyon jóindulatú és segítőkész volt. Másoknak viszont erős ellenérzéseik voltak a Tanúkkal szemben. Néhányan, akiknek komoly politikai meggyőződésük volt, azt állították, hogy nemkívánatos elemekkel tartunk kapcsolatot.
Az egyik ember, akinek az irodájába mentem, keményen bírált minket, amiért nem tisztelgünk a zászló előtt, és nem megyünk háborúba. Miután már egy ideje ezt hajtogatta, végül ezt mondtam neki: „Szeretném, ha tudná — márpedig ön igenis tudja —, hogy Jehova Tanúi a világon semmiféle háborúba nem keverednek bele senkivel sem. Nem bonyolódunk bele a világ ügyeibe. Nem veszünk részt a háborúkban és a politikában. Teljesen semlegesek vagyunk. Mi már megoldottuk azokat a gondokat, amelyekkel önök még mindig küszködnek. A mi szervezetünkben egység van . . . Most mit akar tőlünk? Azt akarja, hogy térjünk vissza az önök életéhez, és hagyjunk fel a miénkkel?” Egy árva szót sem szólt ez után.
Egy héten két napot töltöttem kormányhivatali ügyekkel. Ezenkívül különleges úttörőként szolgáltunk. Akkoriban havonta 175 órát kellett tölteniük a különleges úttörőknek a szántóföldi szolgálatban (később ez 140 óra lett), ezért gyakran késő estig kint voltunk a szolgálatban. Jól éreztük magunkat. Sok nagyszerű bibliatanulmányozást vezettünk egész családokkal, és nagyszerű előrehaladást értek el. Ann-nel úgy döntöttünk, hogy nem akarunk gyermekeket, de szellemi értelemben nemcsak gyermekeink voltak, hanem unokáink, sőt dédunokáink is. Micsoda örömet jelentenek a szívünknek!
Az 1948-as év végén más megbízatást kaptam. Knorr testvér elmagyarázta, hogy Schroeder testvér, a Gileád Iskola felvételi irodájának vezetője és egyik oktatója, más fontos munka miatt elfoglalt lesz, és ezért megkértek, hogy tanítsam a Gileád Iskola osztályait, ha szükség van rá. Szívem a torkomban dobogott, amikor Ann-nel december 18-án megérkeztünk a Gileád Iskolába New York államba, South Lansingbe. Eleinte csak néha-néha voltunk a Gileád Iskolán néhány hétig, majd visszamentünk Washingtonba. Végül azonban több időt töltöttem a Gileád Iskolán, mint Washingtonban.
Ebben az időszakban volt a Gileád Iskola 21. osztályának a diplomaosztása a New York-i Yankee Stadionban, amiről már beszéltem. Mivel én is oktató voltam, kiváltságomban állt részt venni a diplomaosztási programban.
Szolgálatunk a főhivatalban
1955. február 12-én másfajta szolgálati megbízatást kaptunk. A Bétel-család tagjai lettünk Jehova látható szervezetének a főhivatalában. De mit foglalt ez magában? Alapjában véve azt, hogy legyünk készek bármilyen megbízatást elvégezni, olyan munkákat, amelyekben másokkal együtt kellett működnünk. Természetesen volt már ilyen az életünkben korábban is, de most egy sokkal nagyobb csoportban voltunk, a főhivatalban és egyben a Bétel-családban. Örömmel elfogadtuk ezt az új megbízatást mint Jehova irányítását.
Munkám nagy része a sajtószolgálattal volt kapcsolatos. Mivel a sajtó szenzációs történetekre vágyott, és olyan forrásokból vette az értesüléseit, ahol előítélettel voltak velünk szemben, néha bosszantó dolgokat írtak Jehova Tanúiról. Szerettünk volna javítani a helyzeten.
Knorr testvér gondoskodott arról, hogy bőven legyen dolgunk, ezért más megbízatásokat is kaptunk. Ezek közül némelyikhez szükség volt a reklámszakemberi képesítésemre. Más megbízatásaim is voltak a Társulat rádióállomásán, a WBBR-en. Dolgoztunk a mozgófilmen is, melyet a Társulat adott ki. A teokratikus történelem természetesen a Gileád Iskola tananyagában is benne volt, de ekkor több területen is azon dolgoztunk, hogy Jehova népéből még többen ismerjenek meg részleteket a modern kori teokratikus szervezetről, és hogy ez a nagy nyilvánosság elé is kerüljön. A Gileád Iskola egy másik jellegzetessége volt, hogy a tanulók megtanultak nyilvánosság előtt beszélni, de azon is kellett dolgoznunk, hogy a gyülekezetekben lévő testvérekhez is eljuttassuk a nyilvánosság előtti beszéd alapismereteit. Tehát sok dolgunk volt.
Állandó szolgálat a Gileád Iskolán
1961-ben tervbe volt véve, hogy az utazófelvigyázók és a fiókhivatal személyzete is képzést kapjon, ezért a Gileád Iskola Brooklynba költözött, ahol a Watch Tower Society főbb osztályai vannak. Újra az osztályteremben voltam, de ez alkalommal nem helyettes oktatóként, hanem a tanári kar állandó tagjaként. Micsoda kiváltság! Teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy a Gileád Iskola Jehova ajándéka, olyan ajándék, amelynek a látható szervezet egésze hasznát veszi.
Brooklynban a Gileád Iskola tanulóinak olyan lehetőségeik voltak, amelyek korábban nem voltak meg. Több vendégelőadó volt, szoros kapcsolatuk volt a Vezető Testülettel, és sok testvérrel ismerkedhettek meg a Bétel-családból. Ezenkívül lehetségessé vált az is, hogy a tanulók képzést kapjanak a hivatalos ügyintézést, a Bétel-otthon működését és a nyomdában végzett munka különböző területeit illetően.
Az évek során a tanulók száma, akárcsak az oktatóké, változott. Az iskola helyszíne is többször változott. Most Pattersonban, New York államban van, csodálatos környezetben.
Együtt a tanulókkal
Nagy öröm ezeket az osztályokat tanítani! Az osztályokban olyan fiatalok vannak, akik nem akarnak a régi rendszerben tevékenykedni. Otthagyják családjukat, barátaikat, az otthonukat, és azokat az embereket, akik az ő nyelvüket beszélik. Az éghajlat, az ételek, minden más lesz. Még azt sem tudják, milyen országba fognak menni, de az a céljuk, hogy misszionáriusok legyenek. Az ilyen embereket nem kell ösztönözni.
Amikor bementem az osztályba, mindig az volt a célom, hogy felszabadulttá tegyem a tanulókat. Senki sem tud jól tanulni, ha feszült vagy nyugtalan. Igen, oktató voltam, de azért még tudtam, milyen tanulónak lenni. Valaha én is ültem azokban a padokban. Természetesen ezek a tanulók keményen tanultak és sokat megtudtak a Gileád Iskolán, de azt szerettem volna, hogy egyben jól is érezzék magukat.
Tudtam, ha majd elmennek a megbízatási területükre, ahhoz hogy sikeresek legyenek, szükségük lesz néhány dologra. Szükségük lesz erős hitre, alázatra, nagyon nagy alázatra. Meg kellett tanulniuk jól kijönni másokkal, elfogadni helyzetüket, és könnyedén megbocsátani. Továbbra is ápolniuk kellett a szellem gyümölcseit. Ezenkívül szeretniük kellett az embereket, és szeretniük kellett a munkájukat, amely miatt küldték őket. Állandóan ezekre készítettem fel a tanulókat, míg a Gileád Iskolán voltam.
Igazából nem tudom, hány diákot tanítottam. De tudom, hogyan érzek irántuk. Lehetetlen nem szeretni őket, elvégre öt hónapon át együtt voltam velük az osztályteremben. Utána pedig, amikor láttam őket, amint a színpadon odamennek a diplomájukért a diplomaosztás napján, tudtam, hogy sikeresen elvégezték az iskolát, és hamarosan el fognak menni. Olyan volt, mintha a családomból mentek volna el. Hát hogy is ne tudnék szeretni ilyen szeretetteljes embereket, akik készek adni magukból, és készek elvégezni azt a munkát, amelyet ezek a fiatalok is végeznek?
Évekkel később, amikor visszajönnek meglátogatni minket, hallom, amint mesélnek a szolgálatban tapasztalt örömeikről, és tudom, hogy még mindig végzik a megbízatásukat, vagyis azt teszik, amire képezték őket. Mit gondoltok, mit érzek? Meg kell hogy mondjam, nagyon jó érzés tölt el.
A jövőm
Már haloványan látok, és ez csalódást okoz nekem. Nem tudok többé a Gileád Iskola osztálytermeiben tanítani. Először megviselt ez a változás, de az életem során megtanultam elfogadni a körülményeket, és együtt élni velük. Gyakran gondolok Pál apostolra és a ’testébe adatott tövisre’. Háromszor is imádkozott azért, hogy szűnjön meg ez a megpróbáltatás, de az Úr ezt mondta neki: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Korinthus 12:7–10). Pál továbbra is együtt élt ezzel a megpróbáltatással. Ha ő meg tudta tenni, akkor nekem is meg kell próbálnom. Bár nem tanítok többé az osztályokban, hálás vagyok, hogy még azért láthatom, amint a tanulók jönnek-mennek nap mint nap. Néha tudok velük beszélgetni, és örül a szívem, ha arra gondolok, milyen nagyszerű a szellemiségük.
Jó azon elmélkedni, hogy mit tartogat a jövő. Az alapját most vetik. A Gileád Iskola fontos része ennek. A nagy nyomorúság után, majd amikor a Jelenések 20:12-ben szereplő könyv megnyittatik, ezer éven át további intenzív oktatásban részesülünk majd Jehova útjaira vonatkozóan (Ésaiás 11:9). De még ezzel sem lesz vége. Ez valójában csak a kezdet lesz. Egy örökkévalóságon át lesz még mit tanulnunk Jehováról, és még többet kell majd tennünk, amint látjuk szándékainak a kibontakozását. Egészen biztos vagyok benne, hogy Jehova teljesíteni fogja nagyszerű ígéreteit, amint azt már korábban is tette, és szeretnék majd ott lenni, hogy én is elfogadhassam Jehova irányítását, melyet akkor ad majd nekünk.
[Kép a 26. oldalon]
A Gileád diplomaosztása a New York-i Yankee Stadionban 1953-ban
[Kép a 26. oldalon]
Gertrude, én, Kathryn és Russell
[Kép a 26. oldalon]
Együtt szerveztünk meg egy kongresszust N. H. Knorral (egészen balra) és M. G. Henschellel
[Kép a 26. oldalon]
A WBBR-rádióállomás stúdiójában
[Kép a 29. oldalon]
A Gileád Iskola tantermében
[Kép a 31. oldalon]
Ann-nel nemrégiben