Jehova olyan Isten, aki szerető-kedvességgel viseltetik irántam

JOHN ANDRONIKOSZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az évszám: 1956. Csupán kilenc nap telt el az esküvőnk óta, amikor a fellebbviteli bíróság előtt álltam az észak-görögországi Komotiníben. Abban reménykedtem, hogy eltörlik a 12 hónapos börtönbüntetésemet, melyet Isten Királyságának prédikálásáért kaptam. Ám a fellebbviteli bíróság határozata — hat hónap börtön — szertefoszlatta ezt a reményt; és ez még csak a kezdete volt egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli időszaknak. De mindez idő alatt Jehova olyan Istennek bizonyult, aki szerető-kedvességgel viseltetik irántam.

AMIKOR 1931. október 1-jén megszülettem, a családom Kavála városban lakott, az egykori macedóniai Neapolisban, ahol Pál apostol a második misszionáriusi útja során tett látogatást. Anya akkor lett Jehova Tanúja, amikor én ötéves voltam, és bár csaknem teljesen írástudatlan volt, megtett minden tőle telhetőt, hogy elültesse szívembe az Isten iránti szeretetet és az istenfélelmet. Édesapám rendkívül konzervatív ember volt, makacsul ragaszkodott a görög ortodox hagyományokhoz. Egyáltalán nem érdekelte őt a Biblia igazsága, és ellenséges volt édesanyámmal, gyakran még erőszakhoz is folyamodott vele szemben.

Így hát megosztott családban nőttem fel, ahol apa verte anyát és durván bánt vele, végül pedig elhagyott minket. Anya kisgyermekkoromtól kezdve elvitt engem és kishúgomat a keresztény összejövetelekre. De amikor 15 éves lettem, az ifjúkori kívánságok és a függetlenség szelleme miatt hátat fordítottam Jehova Tanúinak. Hűséges édesanyám azonban sok erőfeszítést tett, és könnyhullatások közepette próbált segíteni nekem.

A szegénység és a romlott élet miatt, melyet éltem, súlyosan megbetegedtem, és több mint három hónapig ágyban kellett maradnom. Abban az időben volt, hogy egy nagyon alázatos testvér, aki segített édesanyámnak megismerni az igazságot, észrevette rajtam, hogy őszintén szeretem Istent. Úgy gondolta, lehetne segíteni nekem, hogy felépüljek szellemileg. Mások ezt mondták neki: „Csak az időt vesztegeted azzal, hogy megpróbálsz segíteni Johnnak. Soha nem fogja összeszedni magát.” De ennek a testvérnek a türelme és a kitartása meghozta az eredményt. 1952. augusztus 15-én, 21 éves koromban vízben való megkeresztelkedéssel szemléltettem Jehovának tett önátadásomat.

Házasság és börtön

Három évvel később megismerkedtem Marthával, egy szellemi gondolkodású testvérnővel, akinek nagyszerű tulajdonságai voltak, és hamarosan eljegyeztük egymást. Egyszer igencsak meghökkentem, amikor Martha így szólt hozzám: „Ma szeretnék házról házra prédikálni. Van kedved eljönni velem?” Addig még soha nem vettem részt ilyenfajta munkában, inkább csak kötetlen formában prédikáltam. Abban az időben a prédikálómunka Görögországban betiltás alatt volt, ezért a prédikálótevékenységünket titokban kellett végeznünk. A következmény: letartóztatás, bírósági ügyek és komoly börtönbüntetések. De nem tudtam nemet mondani a menyasszonyomnak.

1956-ban feleségül vettem Marthát. Akkor történt, kilenc nappal az esküvőnk után, hogy Komotiníben a fellebbviteli bíróság hat hónapi börtönbüntetésre ítélt. Ez eszembe juttatott egy kérdést, amelyet korábban tettem fel egy keresztény testvérnőnek, édesanyám barátnőjének: „Hogyan tudnám kimutatni, hogy igaz Tanúja vagyok Jehovának? Soha nem volt még lehetőségem arra, hogy bebizonyítsam a hitemet.” Amikor ez a testvérnő meglátogatott a börtönben, emlékeztetett erre a kérdésre, és ezt mondta: „Most megmutathatod Jehovának, hogy mennyire szereted. Most ez a megbízatásod.”

Amikor megtudtam, hogy az ügyvédem megpróbál pénzt szerezni, hogy kihozzon a börtönből, megmondtam neki, hogy szeretném inkább letölteni a büntetésemet. Mennyire örültem, amikor a hat hónapos bebörtönzésem végén láthattam két rabtársamat, amint elfogadják az igazságot! Az elkövetkező években sokszor állítottak bíróság elé a jó hírért.

Döntések, melyeket soha nem bántunk meg

1959-ben, néhány évvel a szabadulásom után gyülekezetszolga, vagyis elnöklőfelvigyázó voltam, és meghívtak, hogy vegyek részt a Királyság-szolgálati iskolán, melyet a gyülekezeti vének képzésére szerveztek. Ezzel egy időben felajánlottak egy állandó állást egy közkórházban; ez anyagi biztonságot jelenthetett volna nekem és a családomnak. Hogyan döntsek? Már három hónapja ideiglenesen a kórházban dolgoztam, és az igazgató nagyon meg volt elégedve a munkámmal, de amikor meghívást kaptam az iskolára, még fizetetlen szabadságra sem akart elengedni. Miután imateljesen átgondoltam a helyzetet, úgy döntöttem, hogy a Királyság-érdekeket teszem az első helyre, és visszautasítottam az állásajánlatot (Máté 6:33).

Körülbelül ugyanabban az időben a kerületfelvigyázó és a körzetfelvigyázó meglátogatta a gyülekezetet. Az összejöveteleinket titokban, magánházakban kellett tartanunk a görög ortodox papság és a hatóságok kitartó ellenállása miatt. Az egyik összejövetel után a kerületfelvigyázó odajött hozzám, és megkérdezte, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy elkezdem a teljes idejű szolgálatot. Buzdítása megérintette a szívemet, hiszen ez volt az álmom, amióta megkeresztelkedtem. Ezt válaszoltam: „Igen, nagyon szeretném.” Viszont ott volt még egy felelősségem: fel kellett nevelnem a lányomat. A testvér ezt mondta: „Bízzál Jehovában, és segíteni fog, hogy megvalósítsd a terveidet.” Így anélkül, hogy elhanyagoltuk volna családi kötelezettségeinket, a feleségemmel úgy tudtuk alakítani a körülményeinket, hogy 1960 decemberében elkezdtem a szolgálatot Macedónia keleti részén mint különleges úttörő. Akkor mindössze öt különleges úttörő volt az országban.

Egy év különlegesúttörő-szolgálat után az athéni fiókhivataltól azt a megbízatást kaptam, hogy szolgáljak utazófelvigyázóként. Miután egy hónapos képzést kaptam ebben a szolgálati ágban, hazatértem, és éppen az élményeimet meséltem Marthának, amikor egy nagy mangánbánya főigazgatója megkeresett, és felajánlotta, hogy legyek a finomítórészleg igazgatója — egy nagyon kedvező, ötéves szerződéssel, szép házzal és autóval. Két napot adott, hogy döntsek. Újra, habozás nélkül Jehovához imádkoztam: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6:8). A feleségem teljesen egyetértett velem. Istenben bíztunk, és elkezdtük az utazómunkát, és Jehova szerető-kedvességében soha nem kellett csalódnunk.

Szolgálat tűzön-vízen át

Bár voltak gazdasági nehézségek, mi nem álltunk meg, és Jehova mindig gondoskodott a szükséges dolgokról. Kezdetben egy kis motorral látogattam a gyülekezeteket, és néha 500 kilométeres távolságokat is meg kellett tennem. Sokszor voltak nehéz helyzetek, és történt néhány baleset is. Az egyik télen hazafelé mentem az egyik gyülekezetből, és átgázoltam egy áradó patakon, amikor a motor leállt, én pedig térdig eláztam. Ezután a motor defektet kapott. Valakinek, aki éppen arra járt, volt pumpája és segített nekem, így eljuthattam a legközelebbi faluba, ahol megszereltem a kereket. Végül hajnali három órakor értem haza, átfagyva és kimerülten.

Egy másik alkalommal egyik gyülekezetből mentem a másikba, amikor a motor kicsúszott, és a térdemre esett. A nadrágom elszakadt, és csupa vér lett. Nem volt másik nadrágom, ezért aznap este az előadást egy testvér nadrágjában tartottam meg, ami igencsak nagy volt rám. De semmilyen akadály nem csökkenthette vágyamat, hogy Jehovát és drága testvéreimet szolgáljam.

Egy másik balesetben komolyabban megsérültem: eltört a karom és kitörtek az első fogaim. Akkoriban a húgom, aki nem Tanú, meglátogatott az Egyesült Államokból. Milyen megkönnyebbülés volt, hogy az ő segítségével tudtam venni egy autót! Amikor az athéni fiókhivatal hallott a balesetemről, küldött egy bátorító levelet, és benne többek között a Róma 8:28 szavai álltak, amelynek egy része így szól: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van.” Ez a biztosíték újra és újra igaznak bizonyult az életemben!

Kellemes meglepetés

1963-ban egy különleges úttörővel prédikáltam egy olyan faluban, ahol az emberek kedvezőtlenül reagáltak. Elhatároztuk, hogy külön prédikálunk, egyikünk az utca egyik oldalán, másikunk pedig a másikon. Az egyik háznál éppen hogy csak kopogtattam, amikor egy hölgy hirtelen berántott a házba, becsukta az ajtót és jól bezárta. Teljesen meghökkentem, hogy vajon mi fog történni. Nem sokkal ezután a hölgy a különleges úttörőt is behúzta a házba, és így szólt: „Cssss! Ne mozduljanak!” Kis idő múlva ellenséges hangokat hallottunk kintről. Az emberek minket kerestek. Amikor odakint elcsendesedett, a hölgy ezt mondta: „A maguk védelmében tettem. Tisztelem magukat, mivel hiszem, hogy igaz keresztények.” Őszintén megköszöntük neki, és elmentünk, sok irodalmat hagyva nála.

Tizennégy évvel később egy kerületkongresszuson voltam Görögországban, ahol egy hölgy odajött hozzám és ezt mondta: „Testvér, emlékszel még rám? Én vagyok az, aki megvédett benneteket a támadóktól, amikor a falunkba jöttetek tanúskodni.” Kivándorolt Németországba, tanulmányozta a Bibliát, és csatlakozott Jehova népéhez. Most ő és az egész családja az igazságban vannak.

Igen, ezekben az években sok ’ajánlólevéllel’ áldattunk meg (2Korinthus 3:1). Azok közül, akiknek kiváltságunkban állt segíteni, hogy megismerjék a Biblia igazságát, sokan most vének, kisegítő szolgák és úttörők. Mennyire lelkesítő látni, amint azokban a körzetekben, ahol annak idején, még az 1960-as évek elején szolgáltam, a maroknyi hírnökből mára Jehovának több mint 10 000 imádója lett! Minden elismerés szerető-kedvességű Istenünket illeti meg, aki felhasznál minket munkájában.

„Betegágyon”

Az utazómunkában töltött éveink alatt Martha nagyszerű segítőtársnak bizonyult, mindig örömtelien végezte a feladatát. 1976 októberében azonban súlyosan megbetegedett, és fájdalmas műtéten esett át. Végül paraplegiás lett, és tolószékbe kényszerült. Hogyan tudtuk fedezni a költségeket, és hogyan tudtunk megküzdeni az érzelmi teherrel? Újra Jehovában bíztunk, és tapasztaltuk szeretetét és nagylelkűségét. Amíg Macedóniába utaztam, hogy ott szolgáljak, addig Martha egy testvérnél volt Athénban, és fizikoterápiára járt. Amikor felhívott, ezekkel a szavakkal bátorított: „Jól vagyok. Csak folytasd a munkád, és amikor majd újra mozogni tudok, én is veled megyek a tolószékemmel.” És így is tett. Szeretett testvéreink a Bételből sok bátorító levelet küldtek. Újra és újra emlékeztették Marthát a Zsoltárok 41:4 szavaira: „Az Úr megerősíti őt az ő betegágyán; bármilyen az ágya, megkönnyíted betegségében.”

A súlyos egészségi problémák miatt 1986-ban az a döntés született, hogy jobb lenne, ha különleges úttörőként szolgálnék Kaválában, így hát most ott lakom, nem messze drága lányunk családjától. Szeretett Marthám tavaly márciusban elhunyt. Élete végéig megőrizte feddhetetlenségét. Amikor még élt, és a testvérek megkérdezték tőle: „Hogy vagy?”, ő általában így válaszolt: „Közel Jehovához, így hát nagyon jól!” Valahányszor felkészültünk az összejövetelekre, vagy csábító meghívásokat kaptunk, hogy szolgáljunk olyan területen, ahol gyümölcsöző az aratás, Martha ezt mondta: „John, szolgáljunk ott, ahol a szükség nagyobb!” Mindig buzgó volt.

Néhány évvel ezelőtt nekem is súlyos egészségi problémával kellett megküzdenem. 1994 márciusában egy életveszélyes szívbetegséget diagnosztizáltak nálam, és sürgős sebészeti beavatkozásra volt szükség. Újra éreztem, hogy Jehova szerető keze támogat ebben a kritikus időszakban is. Soha nem felejtem el azt az imát, melyet egy körzetfelvigyázó mondott az ágyamnál, amikor kihoztak az intenzív osztályról, és nem felejtem el azt az Emlékünnepet sem, amelyet én vezettem ott a kórteremben négy beteggel, akik érdeklődést mutattak az igazság iránt.

Jehova a segítőnk

Az idő elszáll, és a testünk elgyengül, de a szellemünk megújul a tanulás és a szolgálat által (2Korinthus 4:16). Már 39 éve, hogy azt mondtam: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Teljes, boldog, jutalommal járó életet élek. Bár néha úgy érzem, hogy „szegény és nyomorult vagyok”, de azután bizton mondhatom Jehovának: „Te vagy segítségem, szabadítóm, oh Istenem” (Zsoltárok 40:18). Ő valóban olyan Isten, aki szerető-kedvességgel viseltetik irántam.

[Kép a 25. oldalon]

Martha és én 1956-ban

[Kép a 26. oldalon]

A kaválai kikötő

[Kép a 26. oldalon]

Marthával 1997-ben