Élettörténet

Részem volt az egész világra kiterjedő isteni oktatás előmenetelében

ROBERT NISBET ELMONDÁSA ALAPJÁN

Szváziföld királya, II. Sobhuza fogadott minket — a testvéremet, George-ot és engem — a palotájában. 1936-ot írtunk ekkor, de még mindig élénken él bennem az ott lezajlott beszélgetés. Hogy miként jutottam oda, hogy egy királlyal hosszasan elbeszélgessek, az egy nagyszerű bibliai oktatómunkában eltöltött hosszú időszakhoz kapcsolódik. Most, a 95. életévemben jóleső érzéssel gondolok vissza arra, hogy részem lehetett abban a munkában, amelynek során öt földrészre jutottam el.

AZ EGÉSZ 1925-ben kezdődött, amikor is egy teakereskedő, név szerint Dobson úr, elkezdte látogatni a családunkat Edinburghban (Skócia). Tizenéves korom vége felé jártam, és gyógyszerésznövendékként dolgoztam. Bár még viszonylag fiatal voltam, mégis foglalkoztatott, hogy milyen óriási változást idézett elő a családok életében és a vallásgyakorlás terén az 1914-től 1918-ig tartó világháború. Dobson úr az egyik látogatása alkalmával hagyott nálunk egy könyvet, amely ezt a címet viselte: A korszakok terve. Nagyon ésszerűnek tűnt az a magyarázat, hogy létezik egy intelligens Teremtő, akinek konkrét „terve” van, és ezt össze tudtam egyeztetni azzal az Istennel, akit imádni akartam.

Hamarosan édesanyámmal járni kezdtünk Jehova Tanúi összejöveteleire, akiket akkoriban Bibliakutatóknak hívtak. 1926 szeptemberében egy glasgow-i kongresszuson vízbe való bemerüléssel szemléltettük, hogy átadtuk magunkat Jehovának. A keresztelkedésre jelöltek egytől-egyig kaptak egy földig érő köntöst, amelyet a szokványos fürdőruhára kellett felvenni, és a bokánál meg kellett kötni. Akkoriban ezt tartották elfogadható öltözéknek az efféle jelentőségteljes alkalomhoz.

Akkor régen még sok minden volt, aminek a megértésén csiszolnunk kellett. A gyülekezetnek majdnem minden tagja ünnepelte a karácsonyt. Alig vett részt valaki a szántóföldi szolgálatban. Még a vének között is voltak olyanok, akik ellenezték a vasárnapi irodalomterjesztést, mondván, hogy szerintük az sérti a sabbatot. Az Őrtorony folyóirat 1925-ben megjelent cikkeiben azonban egyre nagyobb hangsúlyt kaptak bizonyos írásszövegek, mint például a Márk 13:10: „a jó hírt előbb minden nemzetben prédikálni kell.”

Hogyan végezzük el ezt a világméretű munkát? Amikor először próbáltam némileg részt venni a házról házra végzendő prédikálásban, egyszerűen azt mondtam a házigazdáknak, hogy szép vallásos könyveket árulok. Majd felkínáltam nekik az Isten hárfája című könyvet, amely tíz jelentős bibliai tanítást magyarázott, ezeket a hárfa tíz húrjához hasonlítva. Később bizonyságtevő kártyánk volt, amelyen rövid üzenet állt, és a házigazdáknak el kellett olvasniuk azt. Ezenkívül négy és fél perces előadásokat is alkalmaztunk, amelyeket hordozható gramofonon játszottunk le. A korai készülékeket elég nehéz volt cipelni, de a későbbi modellek már könnyebbek voltak, sőt némelyik függőleges helyzetben is működött.

1925-től az 1930-as évekig az akkori lehetőségekhez mérten a tőlünk telhető legjobban végeztük a tanúskodómunkát. Majd az 1940-es évek elején minden gyülekezetben bevezették a teokratikus szolgálati iskolát. Megtanultuk, hogyan kínáljuk fel a Királyság-üzenetet személyesen, azaz közvetlenül azokhoz a házigazdákhoz beszélve, akik meghallgatnak, valamint azt, hogy mennyire fontos házi bibliatanulmányozásokat vezetni az érdeklődő személyekkel. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ez megfelelt a jelenlegi világméretű bibliai oktatómunkánknak, csak ez akkor még gyerekcipőben járt.

Rutherford testvér buzdító szavai

Akkoriban az volt a fő célunk, hogy annyi bibliai irodalmat terjesszünk, amennyit csak tudunk, s ezért állandóan úton voltunk. Buzdítást kaptam, hogy maradjak nőtlen, ahogy az idő tájt a felvigyázás felelősségteljes feladatával megbízott testvérek legtöbbje. A területem Afrika déli csücskétől, Fokvárostól kezdve kiterjedt a kontinens keleti részéig, beleértve az Indiai-óceánban a parthoz közel elhelyezkedő szigeteket is. A nyugati határ eléréséhez át kellett vágnom a forró Kalahári-sivatagon; északon pedig egészen a Nílus forrásához, a Viktória-tóhoz kellett felmennem. Ezen a hatalmas területen a társammal egy évben hat hónapot Afrika egy vagy több országában kellett töltenünk.

Kétszáz doboz szellemi kincs

Amikor megérkeztem Fokvárosba, megmutattak nekem kétszáz doboznyi irodalmat, amelyet Kelet-Afrikának címeztek. Négy európai és négy ázsiai nyelven volt nyomtatva, de egy sem volt köztük valamelyik afrikai nyelven. Amikor érdeklődtem, hogy miért volt ott ez az irodalomszállítmány már az érkezésem előtt, akkor megtudtam, hogy ezt Frank és Gray Smithnek szánták. Ők úttörők voltak, akik nem sokkal előttem Kenyába mentek prédikálni, de röviddel odaérkezésük után mindketten maláriát kaptak, és sajnos Frank bele is halt.

Bár ez a hír kijózanító volt, azért nem riasztott el a feladattól. Társammal, David Normannel hajóra szálltunk, hogy Tanzániában eleget tegyünk első megbízatásunknak, mintegy ötezer kilométerre Fokvárostól. Egy mombasai (Kenya) utazási iroda egyik dolgozója vigyázott az irodalomkészletünkre, és kérésünkre bármilyen célállomásra eljutatott belőle néhány dobozzal. Eleinte az üzleti negyedekben tanúskodtunk, vagyis minden városban a boltokba és hivatalokba mentünk. Az irodalomkészletünk egy részét a kilenc könyvből és tizenegy füzetből álló csomagok alkották, amelyeket a kiadványok különféle színei miatt szivárvány-garnitúrákként ismertek.

Ezután úgy határoztunk, hogy ellátogatunk Zanzibár szigetére, amely a keleti parttól körülbelül harminc kilométerre található. Zanzibár évszázadokon át a rabszolga-kereskedelem központja volt, de emellett híres volt a szegfűszegről is, amelynek illatát a városban mindenütt érezni lehetett. Kissé ijesztő feladat volt eligazodni, ugyanis a várost terv nélkül építették, így az utcák elképesztő módon tekeregtek és kanyarodtak, ezért könnyen el lehetett tévedni. A szálloda, ahol laktunk, eléggé kényelmes volt, de veretes ajtói és vastag falai miatt inkább úgy nézett ki, mint egy börtön, és nem úgy, mint egy szálloda. Mindenesetre jó eredményeket értünk el a szigeten, és boldogan tapasztaltuk, hogy az arabok, az indiaiak és más emberek szívesen elfogadják a kiadványainkat.

Vonatok, hajók és autók

Kelet-Afrikában azokban a napokban nem volt egyszerű az utazás. Például amikor Mombasából Kenya magasföldjeire utaztunk, a vonatunkat feltartóztatta egy sáskajárás. Több millió sáska lepte el a földet és a vasúti síneket, ez utóbbiak ezért túlságosan síkosak lettek, és ettől csúszott a kerék. Az kínálkozott egyedüli megoldásnak, hogy a mozdony gőzölgő forró vizével letisztítottuk a síneket a mozdony előtt. Így legalább haladtunk, még ha lépésben is, míg túl nem jutottunk a sáskahadon. Óriási megkönnyebbülés volt, amint a vonat nagyobb tengerszint feletti magasságokba ért, és élvezhettük a magasföldek hűvösebb éghajlatát!

Míg a part menti városokat vonattal és hajóval lehetett egyszerűen elérni, addig a vidéki területekre autóval volt a legcélszerűbb utazni. Örültem, amikor az öcsém, George csatlakozott hozzám, mivel így már tudtunk venni egy viszonylag nagy lakóautót, amelybe belefértek az ágyaink, egy konyharész és egy rakodóhely, valamint az ablakain volt szúnyogháló. A tetejére hangszórókat erősítettünk. Ezzel a felszereléssel napközben tudtunk tanúskodni házról házra, hogy meghívjuk az embereket az esti előadásra, melyet a piactéren tartottunk. Egy népszerű felvétel, amelyet lejátszottunk, a „Forró hely a pokol?” címet viselte. Egyszer a lakóautónkkal tettük meg a Dél-Afrikából Kenyába vezető háromezer kilométeres távolságot, és ezúttal az is örömet szerzett nekünk, hogy több afrikai nyelven sokféle füzetünk is volt, melyeket a helyi lakosok izgatottan el is fogadtak tőlünk.

Kellemes élmény volt, hogy az ilyen utakon természetes környezetben láthattuk Afrika vadvilágának megannyi képviselőjét. Persze a biztonság kedvéért sötétedés után az autóban maradtunk, de még így is igen hiterősítő volt a Jehova által teremtett állatok közül ilyen sokfélét a természet lágy ölén látni.

Kezdetét veszi az ellenállás

Bár óvatosak voltunk a vadállatokkal szemben, ez mégis semmi volt ahhoz képest, amilyen elővigyázatosnak kellett lennünk a különféle kormányhivatalnokokkal és néhány dühödt vallási vezetővel. Ők ugyanis meglehetősen nyíltan ellenezni kezdték a Királyság-prédikáló munkánkat. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy egy fanatikus személy Mwana Lesa néven nevezte magát, amelynek jelentése: ’Isten fia’. Csoportját Kitawalának hívta, amely sajnos azt jelenti, hogy ’őrtorony’. Valamivel az érkezésünk előtt ez a személy több afrikait is vízbe fojtott, azt állítva, hogy megkereszteli őket. Idővel letartóztatták és felakasztották. Később lehetőségem volt beszélgetni a kivégzését végrehajtó férfival, és el tudtam mondani neki, hogy ennek az embernek semmi köze sem volt az általunk képviselt Watch Tower Society-hoz, melynek jelentése szintén magában foglalja az őrtorony szót.

Sok európaival is meggyűlt a bajunk, mivel elsősorban anyagi okokból, nem vették jó néven, hogy oktatómunkát végzünk. Egy raktárigazgató így panaszkodott: „Ha a fehér ember itt akar maradni az országban, akkor az afrikaiaknak nem szabad rájönniük, hogy olcsó munkaerejüket kizsákmányolják.” Egy aranybányászattal foglalkozó vállalat főnöke ugyanezért tessékelt ki egyértelmű szavakkal az irodájából, majd dühösen egészen az utcáig kísért.

Kétségtelenül nagyrészt ezeknek az ellenállást tanúsító vallásos és kereskedő személyeknek tudható be, hogy Rhodesia (ma Zimbabwe) kormánya végül elrendelte, hogy hagyjuk el az országot. Megfellebbeztük a döntést, és sikerrel jártunk, tehát maradhattunk, de csak azzal a feltétellel, hogy nem prédikálunk afrikaiaknak. Az egyik tisztviselő azt mondta magyarázatként, hogy a kiadványaink „nem illenek az afrikai gondolkodásmódhoz”. A kontinens más országaiban azonban akadálytalanul folyt az oktatómunkánk az afrikaiak körében, sőt örömmel fogadták azt. A sok közül egy példa erre Szváziföld.

Királyi fogadtatás Szváziföldön

Szváziföld egy kis független állam Dél-Afrikában, területe 17 363 négyzetkilométer. Itt találkoztunk az igen ékesszóló II. Sobhuza királlyal, akit a beszámoló elején említettem már. Jól ismerte az angol nyelvet, melyet egy brit egyetemen tanult meg. Nem királyi öltözetben fogadott minket, és nagyon kedves volt velünk.

Beszélgetésünk középpontjában a földi Paradicsom állt, melyet Isten azoknak szán, akik helyesen viszonyulnak az örök élethez. Ez a téma ugyan nem annyira érdekelte a királyt, de azt világosan tudtunkra adta, hogy egy ehhez kapcsolódó kérdés viszont sokat foglalkoztatja őt. Megszállottan igyekezett javítani a szegény és műveletlen emberek életszínvonalán, és ellenszenves volt neki a kereszténység sok misszionáriusának a tevékenysége, hiszen láthatóan jobban érdekelte őket az, hogy több tagja legyen az egyházuknak, mint az, hogy oktassák az embereket. A király azonban jól ismerte több úttörőnk fáradozásait, és megdicsért minket a bibliai oktatómunkánkért. Különösen azt becsülte, hogy készek vagyunk fizetés és egyéb ellenszolgáltatás nélkül tenni ezt.

Felgyorsul a bibliai oktatás

1943-ban megalapították az Őrtorony Gileád Bibliaiskolát a misszionáriusok képzésére. Arra fektetett hangsúlyt ez az iskola, hogy minden érdeklődést kövessünk nyomon, és elsősorban ne a bibliai irodalom terjesztésére összpontosítsunk. 1950-ben George-dzsal meghívást kaptunk a Gileád Iskola 16. osztályába. Itt találkoztam először Jean Hyde-dal, egy nagyszerű ausztrál testvérnővel. Őt a diplomaosztás után Japánba jelölték ki mint misszionáriust. Mivel ekkor még mindig elterjedt volt az a nézet, hogy aki csak tud, maradjon egyedülálló, ezért barátságunknak nem lett folytatása.

A Gileád Iskolán kapott képzés után George-dzsal az Indiai-óceán egyik szigetén, Mauritiuson kaptunk misszionáriusi megbízatást. Összebarátkoztunk az ottani emberekkel, megtanultuk a nyelvüket, és házi bibliatanulmányozásokat folytattunk velük. Később az öcsém, William a feleségével, Muriellel szintén elvégezte a Gileád Iskolát. Az én régi prédikálóterületemre, azaz Kenyába küldték őket.

Ezután nyolc év telt el, gyorsan tovaszállt, majd 1958-ban a New York-i nemzetközi kongresszuson újra összefutottam Jean Hyde-dal. Megújítottuk a barátságunkat, és ez alkalommal el is jegyeztük egymást. Újabb misszionáriusi megbízatást kaptam, mégpedig Mauritiusról Japánba kellett mennem, ott pedig 1959-ben feleségül vettem Jeant. Határtalan boldogsággal kezdtünk neki a misszionáriusi munkánknak Hirosimában, ahol akkor még csak egy kis gyülekezet volt. Ma már harminchat gyülekezet van ebben a városban.

Szajonara — azaz búcsú Japántól

Az évek múlásával betegségeink egyre inkább megnehezítették mindkettőnknek a misszionáriusi szolgálatot. Végül el kellett jönnünk Japánból, és Jean hazájában, Ausztráliában kellett letelepednünk. Szomorú nap volt az, amikor elhagytuk Hirosimát. A vasútállomás peronján szajonarát, azaz búcsút mondtunk minden kedves testvérünknek.

Most is Ausztráliában lakunk, és bár korlátozottak a képességeink, a lehető legnagyobb mértékben végezzük tovább Jehova szolgálatát Új-Dél-Wales állam Armidale Gyülekezetében. Micsoda öröm volt az elmúlt majdnem nyolc évtized alatt oly sok emberrel megosztani a keresztény igazság kincsét! Szemtanúja lehettem a bibliai oktatómunka csodálatos előrehaladásának, és személyesen is jelen voltam jelentős szellemi eseményeken. Ezt a fejlődést egyetlen ember vagy embercsoport sem vallhatja a saját érdemének, hisz valójában — a zsoltáríró szavaival élve — „az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!” (Zsoltárok 118:23).

[Kép a 28. oldalon]

A testvérem, George a lakóautónkkal

[Kép a 28. oldalon]

Jómagam a Viktória-tónál

[Kép a 29. oldalon]

Ezek a középiskolások részt vettek egy nyilvános előadáson Szváziföldön 1938-ban

[Képek a 30. oldalon]

Jean és én az esküvőnk napján 1959-ben, és ma