Jehova áldásai minden várakozásomat felülmúlták

Miután sikerült leküzdenem a kételyeimet, és belevágtam az úttörőszolgálatba, akkorát változott az életem, hogy az minden várakozásomat felülmúlta (Ef 3:20). Biztosan kíváncsiak vagytok rá, hogy hogyan történt mindez. Elmesélem az elejéről.

Berlinben születtem 1939-ben, néhány hónappal a II. világháború kitörése után. A háború vége felé, 1945-ben a várost sorozatos bombázás érte. Az egyik bombázás során a mi utcánk is találatot kapott, ezért a családommal az óvóhelyre menekültünk. A biztonságunk érdekében később Erfurtba költöztünk, ahol édesanyám született.

Anya buzgón kereste az igazságot. Olvasta néhány filozófus műveit, és különböző vallásokat is megvizsgált, de nem kapott választ a kérdéseire. Valamikor 1948 táján felkeresett minket két Jehova Tanúja. Anya behívta őket, és feltette nekik a kérdéseit. Úgy egyórás beszélgetés után örömmel újságolta nekem és a húgomnak: „Megtaláltam az igazságot!” Nem sokkal ezután már mind a hárman jártunk az összejövetelekre.

1950-ben visszaköltöztünk Berlinbe, és a Berlin-Kreuzberg Gyülekezetbe kerültünk. Egy újabb költözés után pedig a Berlin-Tempelhof Gyülekezetbe jártunk. Anya idővel megkeresztelkedett, de én még nem éreztem magam késznek rá.

LEKÜZDÖM A FÉLÉNKSÉGEMET

Nehezen haladtam előre, mert nagyon visszahúzódó voltam. Bár elkísértem másokat a szolgálatba, két éven át nem szólítottam meg senkit. Az segített megváltozni, hogy megismerkedtem olyan testvérekkel és testvérnőkkel, akik már bizonyították a bátorságukat és a Jehova iránti odaadásukat. Némelyikük náci koncentrációs táborokban vagy keletnémet börtönökben állt ki a hitéért. Mások kiadványokat csempésztek Kelet-Németországba, amiért akár le is tartóztathatták volna őket. A példájuk mély benyomást tett rám. Arra gondoltam, hogy ha ők készek voltak az életüket és a szabadságukat kockáztatni Jehováért és a testvéreikért, az a legkevesebb, hogy én is küzdjek a félénkségem ellen.

Nagy lendületet adott, amikor részt vettem egy különleges tanúskodókampányban 1955-ben. Az Informátorbana megjelent Nathan Knorr testvér levele, amelyben bejelentette, hogy ez lesz a szervezetünk egyik legnagyobb kampánya. Azt írta, hogy ha minden hírnök részt vesz benne, „olyan csodálatos hónapot fogunk eltölteni a tanúskodásban, amilyenre még nem volt példa a földön”. És valóban így is történt! Nem sokkal a kampány után átadtam magam Jehovának, és 1956-ban az édesapámmal és a húgommal együtt megkeresztelkedtem. De hamarosan egy újabb fontos döntés előtt álltam.

Tudtam, hogy az úttörőszolgálatra kellene törekednem, de még évekig nem jutottam dűlőre. Úgy döntöttem, hogy külkereskedelmet tanulok Berlinben. Az iskola elvégzése után pedig szerettem volna elhelyezkedni a szakmámban, hogy gyakorlatot szerezzek. Ezért 1961-ben elfogadtam egy állást Hamburgban, Németország legnagyobb kikötővárosában. Mivel nagyon megszerettem a munkámat, egyre csak halogattam a teljes idejű szolgálatot.

Hálás vagyok Jehovának, amiért kedves testvérek által segített nekem megérteni, hogy mi a legfontosabb. Több barátom is elkezdte az úttörőszolgálatot, és így szép példát állítottak elém. Ezenkívül Erich Mundt testvér, aki megjárta a koncentrációs tábort, arra buzdított, hogy bízzak Jehovában. Elmesélte, hogy a táborban azoknak, akik magukban bíztak, később meggyengült a hitük. Akik viszont teljesen Jehovára támaszkodtak, hűségesek maradtak, és a gyülekezet oszlopaivá váltak.

Martin Pötzinger testvér, aki később a vezetőtestület tagja lett, szintén nagy hatással volt rám. Ő gyakran a következő szavakkal ösztönözte a testvéreket: „A legnagyobb kincs az, ha bátor vagy!” Miután elgondolkodtam ezen, végül otthagytam a munkahelyemet, és 1963 júniusában elkezdtem az úttörőszolgálatot. Nem is dönthettem volna jobban! Két hónap múlva, még mielőtt új munkát kezdtem volna keresni, kineveztek különleges úttörőnek. Néhány évvel később pedig olyasmivel lepett meg Jehova, amire igazán nem számítottam. Meghívtak a Gileád-iskola 44. osztályába!

EGY KINCSET ÉRŐ TANÁCS

Az volt az egyik legfontosabb dolog, amit a Gileádon tanultam, hogy ne adjam fel, ha nem mennek jól a dolgok ott, ahová küldtek. Ezt főleg Nathan Knorr és Lyman Swingle testvér hangsúlyozta. Knorr testvér így fogalmazott: „Mire fogtok koncentrálni? A koszra, a bogarakra, a szegénységre? Vagy észreveszitek a fákat, a virágokat és a boldog embereket is? Tanuljátok meg szeretni az embereket!” Egyszer, amikor Swingle testvér arról beszélt, hogy némelyek miért adták fel hamar, annyira elérzékenyült, hogy könnybe lábadt a szeme. Eltartott egy ideig, mire folytatni tudta az előadását. Ez mélyen megérintett, és elhatároztam, hogy nem fogok csalódást okozni sem Krisztusnak, sem a hűséges testvéreinek (Máté 25:40).

Amikor megkaptuk a megbízatásunkat, egypár bételes testvér megkérdezte néhányunkat, hogy hová küldtek bennünket. Mindegyik helyről mondtak valami jót, aztán amikor megtudták, hogy én Kongóba megyek, csak ennyit jegyeztek meg: „Ó, szóval Kongóba. Jehova legyen veled!” Akkoriban a hírekben gyakran lehetett hallani Kinshasa-Kongóval kapcsolatban harcokról, zsoldosokról és orgyilkosságokról. De én folyton arra gondoltam, amit az iskolán tanultunk. Röviddel azután, hogy 1967 szeptemberében megkaptuk a diplománkat, Heinrich Dehnbostel és Claude Lindsay testvérrel együtt elindultunk Kongó fővárosába, Kinshasába.

A KÉPZÉSÜNK FOLYTATÓDIK

Három hónapot töltöttünk Kinshasában, és közben franciául tanultunk. Azután elrepültünk Lubumbashiba – melynek korábban Elisabethville volt a neve –, Kongó legdélebbi részére, a zambiai határ közelébe. A városközpontban laktunk, egy misszionáriusotthonban.

Mivel a város nagy részén még senki sem prédikált, nagyon izgalmas volt, hogy mi oszthatjuk meg elsőkként az igazságot az emberekkel. Rövid időn belül annyi bibliatanulmányozásunk lett, hogy már nem tudtunk többet vállalni. Kormánytisztviselőknek és rendőröknek is sikerült tanúskodnunk. Sokan nagy tiszteletben tartották Isten Szavát és a prédikálómunkánkat. Az emberek többsége szuahéliül beszélt, ezért Claude és én ezt a nyelvet is megtanultuk. Nem sokkal később kineveztek minket egy szuahéli gyülekezetbe.

Bár sok-sok szép élményben volt részünk, akadtak nehézségek is. Gyakran találkoztunk részeg fegyveres katonákkal vagy kötekedő rendőrökkel, akik hamis vádakat hoztak fel ellenünk. Egyszer a misszionáriusotthonba, ahol éppen összejövetelt tartottunk, felfegyverzett rendőrök özönlöttek be, és bevittek minket a rendőrkapitányságra. Este tízig a földön kellett ülnünk, mire végre kiengedtek.

1969-ben felkértek az utazómunkára. Így közelebbről is megismerkedtem Afrika vadonjával. Gyakran hosszú utat tettem meg gyalog sáros ösvényeken vagy a magas fűben gázolva. Az egyik faluban az ágyam alatt egy tyúk pihent a csibéivel. Soha nem fogom elfelejteni, amint pirkadat előtt hangos kotkodácsolással köszöntötte az új napot. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor esténként a testvérekkel bibliai témákról beszélgettünk a tűz körül.

Az egyik legnagyobb problémát az áltestvérek okozták, akik a kitawalab nevű mozgalomhoz tartoztak. Némelyek közülük beférkőztek a gyülekezeteinkbe, sőt, felelősségteljes állást is betöltöttek. A hűséges testvérek és testvérnők azonban sokakat lelepleztek ezek közül „a víz alatt rejtőző sziklák” közül (Júd 12). Jehova végül megtisztította a gyülekezeteket, így csodálatos növekedés kezdődhetett.

1971-ben behívtak a kinshasai fiókhivatalba. Többféle munkám volt: foglalkoztam például levelezéssel, irodalommegrendelésekkel és szolgálati ügyekkel. A Bételben megtanultam, hogyan lehet megszervezni a munkát egy hatalmas országban, ahol fejletlen az infrastruktúra. Előfordult, hogy a gyülekezetek csak hónapok múlva kapták meg a légipostán feladott küldeményeinket. Ezeket a repülőgép után csónakokkal szállították volna tovább, csakhogy azok a vastag vízijácintszőnyeg miatt hetekig nem tudtak közlekedni. De a testvérek leküzdötték az ilyen nehézségeket.

Csodáltam, hogy a testvérek milyen kevés pénzből rendeznek meg nagy kongresszusokat. Termeszvárakból alakították ki a színpadot, hosszú elefántfüvet használtak falként, és ülőpárnákat is abból készítettek. Az épületek vázát bambuszrudak adták, a tető és az asztalok pedig gyékényfonatból voltak. Szög gyanánt vékonyra hasított fakérget használtak. A testvérek és testvérnők leleményessége mindig ámulatba ejtett. Nagyon a szívemhez nőttek, ezért igazán hiányoztak, amikor új megbízatást kaptam.

KENYAI SZOLGÁLAT

1974-ben Kenyába kerültem, a nairobi fiókhivatalba. Sok volt a tennivalónk, mivel a kenyai fiókhivatal támogatta a prédikálómunkát tíz közeli országban, amelyek közül néhányban be volt tiltva a tevékenységünk. Többször is megbíztak, hogy látogassak el ezekbe az országokba, főleg Etiópiába. A testvérek ott üldözést és súlyos próbákat éltek át. Sokukat kegyetlenül bántalmazták, vagy börtönbe vetették, és néhányukat sajnos meg is ölték. Ők mégis hűségesen kitartottak, mert szoros kapcsolatban voltak Jehovával és egymással.

1980-ban az életem örömteli fordulatot vett, ugyanis összeházasodtam Gail Mathesonnel, egy kanadai testvérnővel. Egy osztályba jártunk a Gileádon, és az iskola után levelezni kezdtünk. Gailt Bolíviába küldték, ott szolgált misszionáriusként. 12 év után újra találkoztunk New Yorkban, aztán nem sokkal később egybekeltünk Kenyában. Nagyon hálás vagyok Gailnek, mert mindig Jehova szemszögéből látja a dolgokat, és soha nem panaszkodik. A mai napig értékes támaszom és szerető társam.

1986-ban kineveztek minket az utazómunkába, és közben a fiókbizottságban is szolgáltam. Az utazómunka során sok olyan országban jártunk, amely a kenyai fiókhivatal felvigyázása alá tartozott.

Örömmel emlékszem vissza arra, amikor 1992-ben egy kongresszust készítettünk elő Aszmarában (Eritreában), ahol akkoriban nem volt betiltva a munkánk. Sajnos csak egy csúnya pajtát találtunk, amely belülről még rosszabbul nézett ki, mint kívülről. A kongresszus napján csak ámultam, hogyan varázsolták a testvérek Jehova imádatához méltó hellyé ezt a pajtát. Sok család összefogott, és mutatós szövetekkel ügyesen eltakartak mindent, ami zavarta volna a szemünket. Örömteli és izgalmas kongresszusunk volt 1279 résztvevővel.

Az utazómunka azért is volt jelentős váltás nekünk, mert nagyon sokféle helyen kaptunk szállást. Egyszer egy tengerparti luxusvillában aludtunk, de olyan is volt, hogy egy bádogviskóban laktunk egy munkásoknak felállított táborban, ahol több mint 100 méterre volt csak illemhely. Bárhol szolgáltunk is, a legszívesebben azokra a mozgalmas napjainkra emlékszünk, amelyeket buzgó úttörőkkel és hírnökökkel töltöttünk a szolgálatban. Amikor új megbízatást kaptunk, sok kedves baráttól kellett elbúcsúznunk, akik nagyon hiányoztak később.

GAZDAG ÁLDÁSOK ETIÓPIÁBAN

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején több olyan országban is törvényessé vált a munkánk, amely a kenyai fiókhivatal felvigyázása alá tartozott. Ezeken a helyeken külön fiókhivatalok, illetve országos irodák létesültek. 1993-ban az addisz-abebai irodába küldtek minket, Etiópiába, ahol több évtizedes földalatti tevékenység után végre törvényesen elismertek bennünket.

Jehova megáldja a munkánkat Etiópiában. Nagyon sokan vállalták az úttörőszolgálatot. 2012 óta a hírnököknek több mint a 20 százaléka szolgál általános úttörőként minden évben. A teokratikus iskolákon a testvérek megkapják a szükséges képzést, és több mint 120 királyságterem épült. A Bétel-család 2004-ben új helyre költözött, és az is áldás, hogy a fiókhivatal mellett egy kongresszusi terem is van ugyanazon a telken.

Az évek során Gail és én szoros barátságot alakítottunk ki sok kedves etiópiai testvérrel és testvérnővel. A szívünkbe zártuk őket! Az utóbbi időben romlott az egészségi állapotunk, ezért áthelyeztek minket a közép-európai fiókhivatalba. Itt szeretettel gondoskodnak rólunk, de azért nagyon hiányoznak az etiópiai barátaink.

JEHOVA ADTA A NÖVEKEDÉST

A saját szemünkkel láthattuk, amint Jehova növekedést ad a szántóföldön (1Kor 3:6, 9). Például amikor először tanúskodtam ruandai rézbányászoknak Kongóban, Ruandában még egyetlen hírnök sem tevékenykedett. Most több mint 30 000 Tanú van abban az országban. 1967-ben Kinshasa-Kongóban úgy 6000 hírnök volt, most pedig mintegy 230 000-en tevékenykednek, és több mint egymillióan voltak jelen a 2018-as emlékünnepen. Azokban az országokban, amelyek korábban a kenyai fiókhivatal felvigyázása alá tartoztak, összesen több mint 100 000-re emelkedett a hírnökök száma.

Jehova évtizedekkel ezelőtt több testvér által is segített nekem, hogy elkezdjem a teljes idejű szolgálatot. Igaz, még mindig küzdök a félénkséggel, de megtanultam teljesen Jehovára támaszkodni. Az afrikai tapasztalataim türelmesebbé és elégedettebbé tettek. Gaillel együtt minden elismerésünk a drága testvéreké és testvérnőké, akik rendkívül vendégszeretőek, szívósak, és bíznak Jehovában. Nagyon hálás vagyok Jehovának a ki nem érdemelt kedvességéért. Az áldásai csakugyan minden várakozásomat felülmúlták (Zsolt 37:4).