Jehova egész életünkben tanított minket

A SZÜLEIM KIVÁLÓ PÉLDÁT MUTATTAK

Az 50-es évek végén a szüleim Olaszországból Kanadába, Saskatchewan tartományba költöztek, és Kindersleyben telepedtek le. Nem sokkal később Jehova Tanúi lettek, és a szolgálat lett a legfontosabb az életünkben. Emlékszem, gyerekként gyakran egész nap a szolgálatban voltam a családommal. Ezért időnként azzal szoktam viccelődni, hogy már 8 évesen kisegítő úttörő voltam.

A szüleim szegények voltak, de készek voltak áldozatot hozni Jehováért, és ezzel nagyszerű példát mutattak nekünk. Például 1963-ban sok mindenüket eladták, hogy el tudjunk menni a nemzetközi kongresszusra Pasadenába (Egyesült Államok, Kalifornia). 1972-ben mintegy 1000 kilométerrel távolabbra költöztünk, Trailbe (Kanada, Brit Kolumbia), hogy az olasz területen szolgáljunk. Apukám karbantartóként dolgozott, és nem fogadott el előléptetést, hogy Jehova szolgálatára tudjon összpontosítani.

Nagyon örülök, hogy a szüleim ilyen nagyszerű példát állítottak elém és a három testvérem elé. Valami olyasmit tanultam tőlük, ami egész életemen át elkísért: ha a királyságot teszem az első helyre, Jehova gondoskodni fog rólam. De Jehova még sok minden másra is megtanított (Máté 6:33).

ELSŐ ÉVEK A TELJES IDEJŰ SZOLGÁLATBAN

1980-ban feleségül vettem Debbie-t, egy gyönyörű, céltudatos testvérnőt, akinek nagyon fontos volt Jehova. Szerettük volna teljes időben szolgálni Jehovát. Debbie három hónappal az esküvőnk után elkezdett úttörőzni. Egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, átmentünk egy kisebb gyülekezetbe, ahol több hírnökre volt szükség, és én is úttörő lettem.

De később elkedvetlenedtünk, és el akartunk költözni. Viszont beszéltünk a körzetfelvigyázóval. Ő kedvesen, de őszintén ezt mondta: „Nem lehet, hogy a saját helyzeteteket nehezítitek meg? Csak a nehézségeket látjátok. Inkább összpontosítsatok a jó dolgokra!” Pont erre a tanácsra volt szükségünk! (Zsolt 141:5). Megfogadtuk a szavait, és rájöttünk, hogy mennyi mindennek örülhetünk. Sokan szerettek volna többet tenni Jehováért a gyülekezetünkben, beleértve néhány fiatalt, és olyanokat is, akiknek nem volt Tanú a házastársa. Ebből megtanultuk, hogy meg kell látnunk a jót, és bíznunk kell abban, hogy Jehova idővel megoldja az aggasztó helyzeteket (Mik 7:7). Így újra örömmel tudtuk szolgálni őt, és a dolgok is jobbra fordultak.

Az első úttörőiskolánkon olyan oktatóink voltak, akik már szolgáltak külföldön. Mutattak nekünk képeket, és elmondták, hogy milyen nehézségeik és örömeik voltak. Ez annyira meghozta a kedvünket a misszionáriusi szolgálathoz, hogy ki is tűztük célul.

Ezért 1984-ben Québecbe költöztünk, több mint 4000 kilométerre Brit Kolumbiától. Itt franciául beszéltek, úgyhogy meg kellett tanulnunk egy új nyelvet, és hozzá kellett szoknunk egy másik kultúrához. Emellett gyakran alig volt pénzünk. Volt, hogy úgy jutottunk élelemhez, hogy egy gazdálkodó földjéről szedtük össze a maradék krumplit. Debbie a krumplis ételek mestere lett. A nehézségek ellenére igyekeztünk örömmel kitartani. Egyértelműen éreztük, hogy Jehova gondoskodik rólunk (Zsolt 64:10).

Az egyik nap váratlan dolog történt. Felhívtak minket, és megkérdezték, hogy szolgálnánk-e a kanadai Bételben. Korábban jelentkeztünk a Gileád-iskolára, úgyhogy vegyes érzéseink voltak, de elfogadtuk a meghívást. Amikor odaértünk a Bételbe, ezt kérdeztük a fiókbizottság egyik tagjától, Kenneth Little-től: „De mi lesz, ha meghívnak minket a Gileádra?” Ezt válaszolta: „Majd meglátjuk, ha odajutunk.”

Egy hét sem telt bele, és meghívtak minket a Gileádra. Szóval választanunk kellett. Little testvér ezt mondta nekünk: „Bárhogy döntötök is, lesz majd olyan, hogy azt kívánjátok, bár máshogy döntöttetek volna. Egyik megbízatás sem jobb, mint a másik. Jehova bárhol támogatni tud titeket.” Végül a Gileádot választottuk. Az évek során láttuk, mennyire igaz, amit Little testvér mondott. Amikor mások is hasonló helyzetbe kerültek, gyakran idéztük a szavait.

MISSZIONÁRIUSOK LESZÜNK

Nagyon boldogok voltunk, hogy 1987 áprilisában New Yorkban, Brooklynban elkezdhettük a Gileád-iskola 83. osztályát. 24-en voltunk az osztályban, és a legtöbb órát Ulysses Glass és Jack Redford tartotta. Gyorsan elrepült az öt hónap. A diplomaosztónk 1987. szeptember 6-án volt. John és Marie Goode-dal együtt Haitira neveztek ki minket.

Nem küldtek ide misszionáriusokat azóta, hogy 1962-ben mindegyiküket kiutasították az országból. Három héttel a diplomaosztónk után már Haitin is voltunk. A hegyvidékes részre kerültünk, egy kis gyülekezetbe, ahol 35 hírnök volt. Fiatalok voltunk, és tapasztalatlanok, és egyedül voltunk a misszionáriusotthonban. Az emberek rendkívül szegények voltak, és a legtöbben még olvasni sem tudtak. A misszionáriusszolgálatunk elején átéltünk zavargásokat, puccskísérleteket és heves viharokat is.

Nagyon sokat tanultunk a Haitin élő testvérektől. Sokuknak nagyon nehéz élete volt, de kitartóak és boldogok voltak, mert szerették Jehovát és a szolgálatot. Egy idős testvérnő, aki még olvasni sem tudott, körülbelül 150 bibliaverset megtanult fejből. Amit magunk körül láttunk, megerősítette bennünk, hogy Isten királysága az egyetlen megoldás az emberiség problémáira, és ezért beszélnünk kell róla. Nagyon megható látni, hogy azóta több bibliatanulmányozónk is úttörő, különleges úttörő és vén lett.

Haitin találkoztam egy fiatal mormon misszionáriussal, Trevorral. Néhányszor beszéltünk a Bibliáról. Évekkel később nagyon meglepődtem, amikor levelet kaptam tőle. Ezt írta: „A következő kongresszuson meg fogok keresztelkedni. Szeretnék visszamenni Haitira, és különleges úttörőként szolgálni ott, ahol mormon misszionárius voltam.” És pontosan ez történt. Hosszú évekig szolgált ott különleges úttörőként a feleségével.

EURÓPÁBA, MAJD AFRIKÁBA MEGYÜNK

Később egy olyan európai országba küldtek minket, ahol korábban korlátozták a munkánkat. 1992-ben érkeztünk Szlovéniába, Ljubljanába. Nem messze innen éltek a szüleim gyerekkorukban, mielőtt Olaszországba költöztek. A korábbi Jugoszlávia egyes területein még folytak harcok. A térségben folyó munkát eddig a bécsi fiókhivatal, illetve a zágrábi és belgrádi iroda irányította, de az volt a cél, hogy mindegyik országnak legyen saját Bétele.

Ez azt jelentette, hogy megint meg kellett szoknunk egy új nyelvet és kultúrát. A helyiek gyakran mondogatták: „Jezik je težek”, vagyis „Ez egy nehéz nyelv”. És az is volt! Nagyon jó volt látni, hogy a testvérek hűségesek voltak, és készségesen alkalmazkodtak a szervezeti változtatásokhoz. Láttuk, hogy Jehova megjutalmazza őket ezért. Megerősödött bennünk, hogy Jehova a maga idejében mindig helyrehozza a dolgokat, és ezt szeretettel teszi. Abból, ami Szlovéniában történt velünk, sok értékes tanulságot vontunk le, és tapasztaltuk, hogy a korábban tanultak mennyire hasznosak.

De még sok változás várt ránk. 2000-ben Nyugat-Afrikába, Elefántcsontpartra neveztek ki minket. Aztán 2002 novemberében polgárháború tört ki, ezért Sierra Leonéba menekültünk. Ott épp akkor lett vége egy 11 éve húzódó polgárháborúnak. Rossz volt, hogy ilyen hirtelen ott kellett hagynunk Elefántcsontpartot. De mindaz, amit addig tanultunk, segített nekünk, hogy továbbra is örömmel szolgáljuk Jehovát.

Arra összpontosítottunk, hogy milyen sok ember szeretne többet megtudni a Bibliáról, továbbá a drága testvéreinkre, akik éveken át elviselték a háborús körülményeket. Bár szegények voltak, megosztották másokkal, amijük volt. Egy testvérnő egyszer ruhákat akart adni Debbie-nek, de ő vonakodott elfogadni. Erre a testvérnő ezt mondta: „A háború alatt más országokból kaptunk segítséget a testvérektől. Most rajtunk a sor.” Elhatároztuk, hogy követni fogjuk a példájukat.

Idővel visszamentünk Elefántcsontpartra, de újra fellángolt a harc az országban, úgyhogy 2004 novemberében helikopterrel menekítettek ki minket. Mindössze egy-egy 10 kilós csomagot vihettünk magunkkal. Egy francia katonai bázison aludtunk a földön, majd másnap Svájcba repültünk. Amikor éjfél körül megérkeztünk a fiókhivatalba, a fiókbizottsági tagok és a szolgálati kiképzőiskola oktatói, valamint a feleségeik nagy öleléssel fogadtak. Meleg étellel és jó sok svájci csokival kínáltak. Nagyon meghatódtunk.

Ideiglenesen Ghánába neveztek ki minket, majd miután alábbhagytak a zavargások, visszamentünk Elefántcsontpartra. A testvérek kedvessége átsegített minket ezen a nehéz időszakon, amikor sokszor kellett menekülnünk, és többször kaptunk ideiglenes megbízatást. Debbie-vel megbeszéltük, hogy bármilyen természetesnek tűnik is, nem szabad magától értetődőnek vennünk, hogy a testvérek ennyire szeretik egymást. Tehát ezek a nehéz időszakok is sok mindent tanítottak nekünk.

A KÖZEL-KELETRE MEGYÜNK

2006-ban kaptunk egy levelet a főhivataltól, hogy az új megbízatásunk a Közel-Keleten lesz. Új élmények, nehézségek, nyelvek és kultúrák vártak ránk. Sok mindent tanulhattunk ezen a területen, ahol sok problémát okoztak a politikai és vallási nézetkülönbségek. Élveztük, hogy a gyülekezetekben több nyelven beszélnek, és láttuk, milyen egységesek a testvérek, mert követik a szervezet iránymutatását. Nagyon csodáltuk, hogy milyen bátran kitartanak annak ellenére, hogy a legtöbbjükkel ellenségesen bánnak a családtagjaik, az osztálytársaik, a munkatársaik vagy a szomszédaik.

2012-ben részt vettünk Tel-Avivban (Izrael) a különleges kongresszuson. Jehova népe ezen a területen i. sz. 33 óta most először gyűlt össze ilyen nagy létszámban. Igazán emlékezetes alkalom volt!

Ebben az időben elküldtek minket egy olyan országba, ahol a munkánk korlátozva van. Vittünk magunkkal kiadványokat, elmentünk a testvérekkel a szolgálatba, és részt vettünk kis létszámú kongresszusokon. Mindenhol fegyveres katonák és ellenőrzőpontok voltak, de biztonságban éreztük magunkat. A helyi testvérekkel mentünk mindenhova, és nagyon körültekintőek voltunk.

VISSZAMEGYÜNK AFRIKÁBA

2013-ban egy merőben más megbízatást kaptunk. A Kongói Demokratikus Köztársaság Bételébe kerültünk. Ez a hatalmas ország nagyon gyönyörű, de gyakran vannak fegyveres konfliktusok, és az emberek mélyszegénységben élnek. Kezdetben úgy gondoltuk, tudjuk, milyen Afrika, nem kell aggódnunk. De értek minket meglepetések, például akkor, amikor olyan helyekre utaztunk, ahol rossz volt az infrastruktúra. De igyekeztünk a jót keresni. A testvérek kitartóan és boldogan szolgálták Jehovát a gazdasági nehézségek ellenére is. Nagyon szerették a szolgálatot, és mindig igyekeztek ott lenni az összejöveteleken és a kongresszusokon. A saját szemünkkel láttuk, hogy csak Jehovának köszönhető, hogy egyre többen ismerik meg a Biblia üzenetét. Emlékezetes éveket töltöttünk Kongóban, és nagyon örülünk, hogy még több baráttal gazdagodhattunk.

2017 végén ismét új megbízatást kaptunk, ezúttal a Dél-afrikai Köztársaságba. Még sosem szolgáltunk ilyen nagy fiókhivatalban, és a feladatunk is új volt. Itt is volt mit tanulnunk, de sokat merítettünk abból, amit addigra már megtanultunk. Nagyon szeretjük a sok évtizede hűségesen szolgáló testvéreket. Olyan jó látni, hogy a Bétel-család egységes annak ellenére, hogy különböző nemzetiségű és kultúrájú emberek szolgálnak itt. Mivel felvették az új egyéniséget, és alkalmazzák a Biblia alapelveit, Jehova megadja nekik, hogy béke legyen közöttük.

Debbie-vel sok izgalmas megbízatást kaptunk az évek során. Alkalmazkodtunk új kultúrákhoz, és megtanultunk több nyelvet is. Nem mindig volt könnyű, de a szervezet és a testvérek támogattak minket. Ebből éreztük Jehova odaadó szeretetét (Zsolt 144:2). Mindaz, amit megtanultunk a teljes idejű szolgálatunk alatt, segített, hogy jobb kereszténnyé váljunk.

Nagyon hálás vagyok a szüleimnek mindazért, amire megtanítottak, és a drága feleségemnek is, aki mindig támogatott, továbbá azért is, hogy a testvérek a világon mindenhol nagyszerű példát mutatnak. Debbie-vel már alig várjuk, hogy megtudjuk, mi mindent szeretne még tanítani nekünk Jehova!