Jehova mindenhol megáldja a hűségeseket

Nevetni kezdtem, mivel nem úgy ismertem a barátomat, mint aki különösebben vallásos lenne. „Ugyan mit tudsz te a Bibliáról?” – kérdeztem. Némi habozás után kibökte, hogy az édesanyja Jehova Tanúja, és tőle tanult egy s mást. Ez kíváncsivá tett.

Szinte egész éjszaka beszélgettünk. A barátom elmondta, hogy a Biblia szerint Sátán a világ uralkodója (Ján 14:30). Akik az igazságban nőttek fel, azoknak ez magától értetődő, de nekem merőben új gondolat volt, és nagyon megragadott. Mindig is azt hallottam, hogy Isten egy jóságos személy, és ő irányít mindent. Viszont amit magam körül láttam, az teljesen mást mutatott. Bár még csak 26 éves voltam, rengeteg minden zavart a világban.

Édesapám az amerikai légierőnél szolgált pilótaként, ezért már gyermekként tisztában voltam vele, hogy a nukleáris háború nagyon is valós veszély. Aztán Kaliforniában az egyetemi éveimet beárnyékolta a vietnámi háború. Mivel részt vettem diáktüntetéseken, sokszor üldöztek minket a rendőrök gumibotokkal, mi pedig a könnygáztól fuldokolva menekültünk előlük. Ez a felfordulás és a lázadások időszaka volt. Sorra követték egymást a politikai gyilkosságok, a tüntetések és a lázongások. A különféle eszmék és nézetek úgy kavarogtak, mint a falevelek a szélviharban.

1970-ben elvállaltam egy munkát Alaszka északi partján, és nagyon sok pénzt kerestem. Majd elutaztam Londonba, vettem egy motort, és elindultam dél felé mindenféle konkrét úti cél nélkül. Hónapok múlva megérkeztem Afrikába. Útközben több olyan emberrel is találkoztam, akik hozzám hasonlóan szerették volna hátuk mögött hagyni ezt a zűrzavaros világot.

Amiatt, amit addig tapasztaltam, nagyon is észszerűnek tűnt a Bibliának az a tanítása, hogy egy gonosz szellemszemély irányítja a világot. De felmerült bennem a kérdés, hogy akkor hol van Isten.

A következő pár hónapban megtaláltam a választ. Ennek köszönhetően később sok olyan embert ismertem meg, akik mindenféle körülmények között hűségesen szolgálják az egyedüli igaz Istent.

ÉSZAK-ÍRORSZÁG: „A BOMBÁK ÉS A LÖVEDÉKEK FÖLDJE”

Miután visszatértem Afrikából Londonba, felvettem a kapcsolatot a barátom édesanyjával, és ő adott nekem egy Bibliát. Később, amikor Amszterdamba mentem, egy testvér látta, amint az utcai lámpa fényénél olvasom a Bibliát, és segített, hogy jobban megértsem. Ezután Írországba, Dublinba utaztam, és felkerestem Jehova Tanúi fiókhivatalát. Ott találkoztam Arthur Matthews-zal, egy bölcs és tapasztalt testvérrel, aki beleegyezett, hogy tanulmányozza velem a Bibliát.

Belevetettem magam a tanulmányozásba, és buzgón olvasni kezdtem a Tanúk által kiadott könyveket és a folyóiratok bekötött évfolyamait. Persze a Bibliát is olvastam. Mindez nagyon fellelkesített. Az összejöveteleken láttam, hogy még a gyerekek is tudják a választ olyan kérdésekre, melyek már évszázadok óta foglalkoztatják a tanult embereket, például hogy miért van gonoszság, ki Isten, vagy mi történik velünk, amikor meghalunk. Mivel egész Írországban senki mást nem ismertem, csak a Tanúkkal barátkoztam. Az ő segítségükkel megszerettem Jehovát, és eldöntöttem, hogy az ő akarata szerint fogok élni.

1972-ben megkeresztelkedtem. Egy év múlva elkezdtem úttörőzni, és csatlakoztam egy kis gyülekezethez Észak-Írországban, Newryban. Kibéreltem egy elszigetelt helyen lévő kőházat az egyik hegyoldalon. Az előadásaimat gyakran a közelben legelésző tehenek előtt gyakoroltam. Ők látszólag feszülten figyeltek rám, miközben kérődztek. Bár nem tudtak tanácsot adni, segítettek abban, hogy megtanuljak a hallgatóságomra nézni előadás közben. 1974-ben kineveztek különleges úttörőnek, és kaptam egy úttörőtársat is, Nigel Pittet, akivel életre szóló barátságot kötöttünk.

Akkoriban olyan sok erőszakos cselekmény történt Észak-Írországban, hogy többen „a bombák és a lövedékek földjének” nevezték. Mindennaposak voltak az utcai harcok, a lövöldözések, az orvlövésztámadások, és sok autót is felrobbantottak. Ezek mögött az események mögött nemcsak politikai, hanem vallási okok is meghúzódtak. De a protestánsok és a katolikusok is felismerték, hogy a Tanúk nem foglalnak állást a politikában. Ennek köszönhetően tovább folytathattuk a prédikálást. A házigazdák gyakran tudták, hogy hol és mikor lesznek erőszakos megmozdulások, és előre figyelmeztettek minket rájuk.

Ám még így is adódtak veszélyes helyzetek. Egyik nap egy másik úttörővel, Denis Carrigannel prédikáltam egy közeli kisvárosban, ahol nem laktak Tanúk, és ahol még csak egyszer jártunk. Egy asszony megvádolt minket azzal, hogy valójában brit katonák vagyunk, valószínűleg azért, mert nem ír akcentussal beszéltünk. Nagyon megijedtünk, ugyanis már azért is képesek voltak lelőni vagy térden lőni valakit, ha barátságos volt egy brit katonával. Miközben a hidegben magányosan a buszra vártunk, láttuk, hogy két férfi egy autóval megáll a közeli kávézónál. Az asszony, akivel beszéltünk, kiment hozzájuk, és idegesen felénk mutogatott. Ezután a férfiak lassan odagurultak hozzánk, és arról kérdezgettek minket, hogy mikor megy a busz. Miután odaért a busz, a sofőrrel is beszéltek. Biztosra vettük, hogy megszervezték, hogy a városon kívül elintéznek minket. Ám végül erre nem került sor. Amikor leszálltunk a buszról, megkérdeztem a sofőrtől: „Rólunk kérdezgettek azok a fickók, ugye?” A sofőr ezt válaszolta: „Igen, de ne aggódjanak, biztonságban vannak. Tudom, kik maguk, és meg is mondtam nekik.”

1976-ban egy dublini kerületkongresszusona találkoztam Pauline Lomaxszel, egy buzgó, alázatos és kedves testvérnővel. Ő különleges úttörőként szolgált Angliában. Az öccsével, Rayjel már gyerekkoruk óta ismerték az igazságot. Egy év múlva összeházasodtunk Pauline-nal, és együtt folytattuk a különleges úttörőzést Észak-Írországban, Ballymenában.

Egy ideig a körzetmunkában is szolgáltunk. Meglátogattuk a gyülekezeteket Belfastban, Londonderryben, és más veszélyes helyeken is. A testvéreink erős hite nagy hatással volt ránk. Jehováért készek voltak megszabadulni a bennük levő előítélettől, gyűlölettől és a mélyen gyökerező hitnézeteiktől. Jehova pedig megáldotta és megvédte őket ezért.

10 évig éltem Írországban, aztán 1981-ben meghívtak minket Pauline-nal a Gileád-iskola 72. osztályába. Az iskola után Nyugat-Afrikába, Sierra Leonéba kaptuk a megbízatásunkat.

SIERRA LEONE: PÉLDÁS HIT A SZEGÉNYSÉG KÖZEPETTE

Egy misszionáriusotthonban laktunk 11 csodálatos testvérrel és testvérnővel. Egy konyhánk volt, három vécénk, két tusolónk, egy telefonunk, egy mosógépünk és egy szárítógépünk. Gyakran előfordult, hogy az áram váratlanul elment. A padlásra patkányok költöztek be, a pincébe pedig kobrák.

Bár a körülmények nem voltak ideálisak, a szolgálat rengeteg örömet adott. Az emberek tisztelték a Bibliát, és kíváncsian hallgattak minket. Sokukkal kezdődött bibliatanulmányozás, és többen közülük meg is keresztelkedtek. A helyiek engem úgy hívtak, hogy „mister Robert”, Pauline-t pedig úgy, hogy „missus Robert”. Idővel egyre több munkát kaptam a fiókhivataltól, ezért kevesebb időm jutott a prédikálásra. Így hát fordult a kocka, és már úgy hívtak minket, hogy „missus Pauline” és „mister Pauline”. Persze a feleségemnek ez nagyon tetszett.

A testvérek többsége nagyon szegény volt, de Jehova mindig gondoskodott róluk, időnként meglepő módon (Máté 6:33). Emlékszem, hogy egyszer egy testvérnőnek csak annyi pénze volt, hogy ennivalót vegyen magának és a gyermekeinek aznap. Mégis odaadta ezt az összeget egy beteg testvérnek, hogy tudjon magának malária elleni gyógyszert venni. Még aznap egy asszony váratlanul megjelent a testvérnőnél, és fizetett neki, hogy csinálja meg a haját.

NIGÉRIA: ÚJ ORSZÁG, ÚJ SZOKÁSOK

Miután 9 évig Sierra Leonéban szolgáltunk, áthelyeztek minket Nigériába, az ottani hatalmas fiókhivatalba. Én ugyanazt az irodai munkát végeztem itt is, mint Sierra Leonéban, de Pauline-t sokkal komolyabban érintette a költözés. Míg előtte minden hónapban 130 órát a szolgálatban töltött, és számos bibliatanulmányozást vezetett, Nigériában a varrodába helyezték, ahol szakadt ruhákat javítgatott. Időbe telt, mire megszokta ezt a nagy változást. Az segített neki, hogy felismerte, mások mennyire értékelik a munkáját, és arra összpontosított, hogy hogyan törődhet más bételesekkel.

Nagyon új volt nekünk a nigériai kultúra, ezért elsőre sok mindent nem értettünk. Egyszer egy testvér bejött az irodámba, hogy bemutasson egy testvérnőt, aki újonnan került a Bételbe. Én kezet akartam fogni vele, de erre ő leborult elém. Teljesen megdöbbentem! Rögtön eszembe jutott a Cselekedetek 10:25, 26 és a Jelenések 19:10, és úgy éreztem, szólnom kéne neki, hogy ne tegye. De aztán arra gondoltam, hogy ha a Bétel elfogadta ennek a testvérnőnek a jelentkezését, akkor biztosan ismeri ezt a bibliai tanítást.

A beszélgetés során végig nagyon zavarban voltam, de utána kutatást végeztem. Megtudtam, hogy a testvérnő csupán egy helyi szokást követett, amelyet akkoriban még az ország bizonyos részein férfiak és nők is gyakoroltak. A tiszteletüket fejezték ki vele, és nem számított imádatnak. Ráadásul a Bibliában is vannak hasonló példák (1Sám 24:8). Utólag nagyon örültem, hogy nem mondtam semmi olyat a testvérnőnek, amivel kellemetlen helyzetbe hoztam volna.

Az évek során számos olyan testvérrel találkoztunk, akinek rendkívüli hite volt. Az egyikük, Isaiah Adagbonab fiatalon ismerte meg az igazságot. Később sajnos leprás lett, ezért egy olyan telepre küldték, amelyet a leprásoknak különítettek el. Bár ő volt ott az egyetlen Tanú, és sok támadás érte, több mint 30 leprásnak segített megismerni az igazságot, és létrehozott egy gyülekezetet a telepen.

KENYA: TÜRELMES TESTVÉREKKEL SZOLGÁLHATTAM

1996-ban áthelyeztek minket Kenyába. A bevezetőben említett élményem óta először jártam itt újra. Itt is a Bételben laktunk. Hozzá kellett szoknunk, hogy cerkófmajmok is vannak a területen. Ezek gyakran elcsenték a gyümölcsöt a testvérnőktől. Egyik nap egy testvérnő nyitva felejtette a szobája ablakát. Arra ért haza, hogy egy majomcsalád jóízűen falatozik a lakásban talált ennivalóból. A testvérnő sikítva kimenekült, a majmok pedig rikácsolva kiugrottak az ablakon.

Pauline-nal egy szuahéli gyülekezetbe kerültünk. Noha még alig beszéltem a nyelvet, rövid időn belül én vezettem a gyülekezeti könyvtanulmányozást (mai nevén gyülekezeti bibliatanulmányozást). Mindig alaposan felkészültem az anyagra, hogy legalább a kérdéseket fel tudjam olvasni. De ha a válaszadók csak egy kicsit is eltértek attól, ami a kiadványban szerepelt, akkor már elvesztettem a fonalat. Sajnáltam a testvéreket, de hálás voltam azért, hogy ilyen alázatosan és türelemmel viselték ezt a helyzetet.

EGYESÜLT ÁLLAMOK: JÓLÉTBEN ÉLNEK, MÉGIS BUZGÓK

Kevesebb mint egy évig maradtunk Kenyában, mivel 1997-ben meghívtak minket a brooklyni Bételbe. Így egy olyan országba kerültünk, ahol az emberek jómódban élnek, és ennek megvannak a maga veszélyei (Péld 30:8, 9). A testvérek ennek ellenére nagyon buzgók. Nem önző célokra fordítják az idejüket és a javaikat, hanem arra, hogy támogassák Jehova munkáját.

Az évek során láttam, hogy a különféle nehézségek ellenére mennyire szilárd a testvéreim hite. Például Írországban kitartottak a sok erőszak dacára. Afrikában hűségesen imádják Jehovát a szegénység és az elszigeteltség közepette. Az Egyesült Államokban pedig a jómód ellenére is buzgón szolgálnak. Mennyire boldog lehet Jehova, amikor azt látja, hogy a szolgái mindenféle körülmények között ragaszkodnak hozzá!

Az évek hamar elrepültek, gyorsabban, „mint ahogy a takács dolgozik a vetélőjével” (Jób 7:6). Most a warwicki főhivatalban szolgálunk. Nagyon örülünk, hogy hosszú ideje olyanokkal dolgozhatunk, akik őszintén szeretik egymást. Boldoggá tesz minket, hogy a munkánkkal támogathatjuk a királyunkat, Jézus Krisztust, aki hamarosan meg fogja jutalmazni az összes hűséges szolgáját (Máté 25:34).