Száműzve Szibériába
VASZILIJ KALIN ELMONDÁSA ALAPJÁN
Ha látnál egy férfit, aki a bombarobbanások fülsiketítő zajának közepette nyugodtan olvasgatja a Bibliát, nem szeretnéd megtudni, miért annyira nyugodt? Édesapám elé pontosan ez a látvány tárult több mint 56 évvel ezelőtt.
MINDEZ 1942 júliusában történt, amikor a II. világháború a tetőfokán volt. Miközben a német arcvonal áthaladt édesapám faluján, Vilsanyicán (Ukrajna), apám betért egy házba, ahol idős személyek laktak. Mindenfelé bombák robbantak, ennek ellenére a kemence mellett ülő férfi kukoricákat melegített, és a Bibliát olvasta.
Én öt évvel később születtem meg, nem messze a csodálatos nyugat-ukrajnai várostól, Ivano-Frankivszktól, mely akkoriban a Szovjetunióhoz tartozott. Édesapám később beszélt nekem erről a Jehova egyik Tanújával való emlékezetes találkozásáról, és a háború éveinek a borzalmairól is. Az emberek el voltak csigázva, s össze voltak zavarodva a körülöttük folyó eseményektől, és sokan ezen tépelődtek: „Miért van annyi igazságtalanság? Miért hal meg több ezer ártatlan ember? Miért engedi meg Isten? Miért? Miért? Miért?”
Apám hosszú, őszinte beszélgetést folytatott az idős emberrel ezekről a kérdésekről. A férfi — egyik írásszöveg után a másiknál kinyitva a Bibliáját — megmutatta a választ azokra a kérdésekre, melyek édesapámat már régóta foglalkoztatták. Elmagyarázta, hogy Istennek az a szándéka, hogy az általa kijelölt időben véget vessen az összes háborúnak, és hogy a föld csodálatos paradicsommá váljék (Zsoltárok 46:10; Ésaiás 2:4; Jelenések 21:3, 4).
Apa hazasietett és így kiáltott: „El tudjátok képzelni? Csak egyszer beszéltem Jehova Tanúival, s máris felnyílt a szemem! Megtaláltam az igazságot!” Apa azt mondta, hogy bár rendszeresen eljárt a katolikus templomba, a papok sohasem tudtak válaszolni a kérdéseire. Ezért apa elkezdte tanulmányozni a Bibliát, s anya csatlakozott hozzá. Három gyermekükkel is tanulmányozni kezdtek — a nővérem csupán 2 éves volt, a bátyáim pedig 7 és 11 évesek voltak. Nem sokkal később egy bomba súlyosan megrongálta az otthonukat, és csak egy szobájuk maradt, amelyben lakhattak.
Anya népes családból származott: hat lánytestvére és egy öccse volt. Édesapja a terület egyik legvagyonosabb emberének számított, s becsben tartotta a hatalmát és a helyzetét. Ezért eleinte a rokonok szembeszegültek családom újonnan megtalált hitével. Ám idővel ezek közül az ellenséges személyek közül sokan felhagytak az Írás-ellenes vallási gyakorlatokkal, például az ikonok használatával, és csatlakoztak a szüleimhez az igaz imádatban.
A papok nyíltan a Tanúk ellen uszították az embereket. Ez oda vezetett, hogy a helyi lakosok betörték a Tanúk ablakait, és megfenyegették őket. Ennek ellenére a szüleim folytatták a Biblia tanulmányozását. Ezért amikor 1947-ben megszülettem, a családunk szellemben és igazságban imádta Jehovát (János 4:24).
Száműzetésbe kerülünk
1951. április 8. kora reggeli óráinak az emléke mélyen beleivódott az elmémbe, bár akkor még csak négyéves voltam. Katonák rontottak be az otthonunkba kutyákkal az oldalukon. Felmutatták a deportálási parancsot, és házkutatást tartottak. Néhány gépfegyveres katona kutyájával az ajtó előtt állt, míg a többi egyenruhás férfi az asztalunkhoz telepedett, s ott vártak ránk, mialatt igyekeztünk összekészülni, hogy a számunkra engedélyezett két órán belül elhagyjuk a házat. Nem értettem, mi történik, és sírtam.
Szüleimnek azt parancsolták, hogy írjanak alá egy dokumentumot, melyben kijelentik, hogy többé már nem Jehova Tanúi, és hogy nem ápolnak további kapcsolatot a Tanúkkal. Ha aláírják, megengedték volna nekik, hogy az otthonukban és a szülőföldjükön maradjanak. De apa határozottan kijelentette:
— Meg vagyok győződve arról, hogy bárhova vigyenek is minket, Istenünk, Jehova velünk lesz.
— Gondoljon a családjára, a gyermekeire — érvelt a katonatiszt. — Elvégre nem nyaralni visszük önöket, hanem a messzi északra, ahol állandóan havazik, és jegesmedvék mászkálnak az utcákon.
Abban az időben a „Szibéria” szó az emberekben összekapcsolódott a borzalommal és a rejtéllyel. Mégis a hit és a Jehova iránt érzett mély szeretet erősebbnek bizonyult az ismeretlentől való félelemnél. A holmijainkat felpakolták egy teherkocsira, s bevittek minket a városba, majd tehervagonokba szállítottak 20-30 másik családdal együtt. Így kezdődött utazásunk Szibéria hatalmas tajgájára, azaz a kietlenbe.
Az útba eső vasútállomásokon más vonatokat is láttunk, melyek száműzötteket szállítottak, és megfigyelhettük a vasúti kocsikra akasztott jelzést: „Utasok: Jehova Tanúi”. Ez a maga nemében páratlan tanúskodás volt, mivel ily módon sokan megtudták, hogy több ezer Tanút küldtek a családjukkal együtt különböző északi és messzi keleti területekre.
Jehova Tanúinak az 1951. áprilisi összegyűjtése és száműzése kellőképpen bizonyított. Walter Kolarz történész ezt írta erről a Religion in the Soviet Union című könyvében: „Ez nem jelentette Oroszországban a »Tanúk« végét, hanem új fejezetet nyitott hittérítő tevékenységükben. Még azokon az állomásokon is megpróbálták a hitüket terjeszteni, ahol megálltak útban a számkivetésük felé. Deportálásuknál nem is tehetett volna nagyobb szívességet a szovjet kormány a hitük terjesztése érdekében. A »Tanúkat« falusi elszigeteltségükből egy tágasabb világba vitték, még akkor is, ha ez a világ a koncentrációs és kényszermunkatáborok rettegett világa volt.”
Családom szerencsés volt, mert megengedték nekünk, hogy némi élelmiszert — lisztet, kukoricát és babot — vigyünk magunkkal. Nagyapámnak még azt is engedélyezték, hogy levágjon egy disznót, s ez biztosította számunkra és más Tanúk számára a táplálékot. Az úton szívből jövő ének hallatszott a vasúti kocsikból. Jehova megadta a kitartáshoz szükséges erőt (Példabeszédek 18:10).
Csaknem három hétig utaztunk Oroszországon át, míg végül megérkeztünk a fagyos, elhagyatott, távoli Szibériába. A Csunszk járásban (Irkutszki Terület) lévő táréjai állomásra gördült be a vonatunk. Onnan a tajga távolabbi részére vittek, egy kis faluba, melyről azt írták az iratainkba, hogy az a végleges letelepedési helyünk. A 15 család holmija bőven ráfért a szánra, melyet egy traktor húzott a tavaszi sárban. Körülbelül 20 családot helyeztek a barakkokba, melyek hosszú, válaszfal nélküli termek voltak. A hatóságok előre figyelmeztették a helyieket, hogy Jehova Tanúi rettenetes emberek. Ezért kezdetben az emberek féltek tőlünk, s nem tettek semmilyen kísérletet arra, hogy jobban megismerjenek minket.
A száműzetésben végzett munka
Jehova Tanúit a legmostohább körülmények között favágóként dolgoztatták. Minden munkát — a farönkök szétfűrészelését, felaprítását, a ló vontatta szekerekre való felpakolását, majd az átrakodást a vasúti kocsikba — kézi erővel kellett elvégezni. A helyzetet még rosszabbá tették a szúnyogfelhők, melyek elől lehetetlenség volt elrejtőzni. Apa borzasztóan szenvedett. A teste teljesen megdagadt, s buzgón imádkozott Jehovához, hogy segítsen neki kitartani. De a nehézségek ellenére Jehova Tanúi túlnyomó többségének a hite rendíthetetlen maradt.
Hamarosan Irkutszkba vittek minket, ahol a családunk egy korábban büntetőtáborként működő helyen élt, és egy téglagyárban dolgozott. A téglákat kézzel kellett kivenni közvetlenül a nagy, forró kemencékből, s egyre nőtt az emberek munkájával szemben támasztott követelmény. Mindez odáig fajult, hogy még a gyermekeknek is segíteniük kellett a szüleiknek, hogy a követelményeknek eleget tegyenek. Eszünkbe jutott a rabszolgamunka, melyet az izraeliták végeztek az ókori Egyiptomban (2Mózes 5:9–16).
Nyilvánvalóvá vált, hogy a Tanúk keményen dolgozó, becsületes emberek, nem pedig „az emberiség ellenségei”, ahogyan állították róluk. Az emberek megfigyelték, hogy egyetlen Tanú sem dacolt a hatóságokkal, és nem is harcolt a hatalmon lévők döntései ellen sem. Sőt idővel sokan értékelni kezdték a Tanúk hitét.
Szellemi életünk
Bár a Tanúk holmiját újra és újra átkutatták — mielőtt száműzetésbe küldték őket, amikor úton voltak és a száműzetésük helyén —, sokaknak sikerült elrejteniük maguknál Az Őrtorony folyóirat néhány példányát, sőt még Bibliákat is. Később ezeket kézzel vagy más eszközökkel sokszorosították. A barakkokban rendszeresen tartottunk keresztény összejöveteleket. Amikor a barakk parancsnoka éneklésen kapott minket, megparancsolta, hogy hagyjuk abba. Engedelmeskedtünk. De amikor átment a következő barakkba, újra énekelni kezdtünk. Lehetetlen volt megállítani minket.
A prédikálómunka sem szünetelt soha. A Tanúk mindenkivel és mindenhol beszéltek. A bátyáim és a szüleim gyakran elmondták nekem, hogyan sikerült másokkal megosztaniuk a bibliai igazságokat. Ennek köszönhetően a bibliai igazság kezdett tért hódítani az őszinte emberek szívében. Emiatt az 1950-es évek elejére Jehova Királysága ismertté vált Irkutszkban és a környékén.
Eleinte a Tanúkat politikai ellenségnek tekintették, de később hivatalosan elismerték, hogy szervezetünk merőben vallási jellegű. A hatóságok mégis megpróbálták megállítani a tevékenységünket. Hogy ne leplezzenek le bennünket, két-három családból álló kis csoportokban jöttünk össze a Biblia tanulmányozására. 1952 februárjában egy kora reggel alaposan átkutatták a Tanúk holmiját. Ezután tíz Tanút letartóztattak, a többieket pedig különböző helyekre vitték. A családunkat az Irkutszktól mintegy 30 kilométerre fekvő, körülbelül százfős lakosú Iszkra nevű faluba szállították.
Kitartunk a változó körülmények közepette
A falu igazgatósága nem várt vendégszeretettel fogadott minket. Az emberek egyszerűek és barátságosak voltak, többen kijöttek a házukból, hogy segítsenek nekünk. Családunk a harmadik lakója lett egy kicsiny, 17 négyzetméteres szobának. A világításhoz csak petróleumlámpáink voltak.
Másnap reggel választást tartottak. A szüleim azt mondták, hogy már Isten Királyságára szavaztak, ami persze érthetetlen volt az embereknek. Ezért a család felnőtt tagjai az egész napot őrizetben töltötték. Ezután többen kérdezgették őket hitnézeteikről, s ez kiváló lehetőséget teremtett a családomnak, hogy beszéljen Isten Királyságáról, amely az emberiség egyedüli reménysége.
Az alatt a négy év alatt, amíg Iszkrában laktunk, nem voltak más Tanúk a közelben, akikkel érintkezhettünk volna. A falu elhagyásához különleges engedély kellett a parancsnoktól, aki ritkán adta meg azt, mivel a deportálásunk fő oka az volt, hogy elszigeteljenek minket másoktól. Ám a Tanúk mindig megpróbáltak kapcsolatba lépni egymással, hogy megosszák a frissen szerzett szellemi táplálékot.
Miután Sztálin 1953-ban meghalt, az összes elítélt Tanú büntetését 25 évről 10 évre csökkentették. A Szibériában élőknek nem volt többé különleges dokumentumra szükségük ahhoz, hogy szabadon járjanak-keljenek. A hatóságok azonban hamarosan házkutatásokat kezdtek tartani, majd letartóztatták azokat a Tanúkat, akiknél Bibliát vagy bibliai irodalmat találtak. Irkutszk közelében különleges táborokat hoztak létre a Tanúknak, s mintegy 400 testvért és 200 testvérnőt küldtek ezekbe.
A Szovjetunióban tapasztalt üldözésünk híre világszerte eljutott Jehova Tanúihoz. Emiatt 1956 közepe és 1957 februárja között egy folyamodványt fogadtak el az érdekünkben a világ minden részén, 199 kerületkongresszuson. A folyamodványt, mely a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének, Nyikolaj A. Bulganyinnak volt címezve, 462 936 jelenlévő hagyta jóvá. Többek között azt kérték, hogy bocsássanak minket szabadon, és engedélyezzék, hogy megkaphassuk és kiadhassuk Az Őrtorony folyóiratot orosz, ukrán, vagy szükség esetén más nyelven, csakúgy, mint más bibliai kiadványokat, melyeket Jehova Tanúi világszerte használnak.
Időközben családunkat a távoli Hugyakovo nevű faluba küldték, mely körülbelül 20 kilométerre van Irkutszktól. Hét évig éltünk ott. 1960-ban Fjodor bátyám Irkutszkba költözött, a rá következő évben pedig a másik bátyám megnősült, s a nővérem is elment. Majd 1962-ben Fjodort letartóztatták és bebörtönözték prédikálótevékenységéért.
Szellemi növekedésem
Falunktól, Hugyakovótól körülbelül 20 kilométert kellett gyalogolni vagy kerékpározni, hogy másokkal találkozva tanulmányozzuk a Bibliát. Ezért megpróbáltunk Irkutszkba költözni, hogy közelebbi kapcsolatban legyünk a többi Tanúval. Ám annak a területnek a vezetője, ahol éltünk, ellenezte az elköltözésünket, s mindent elkövetett, hogy megakadályozza azt. Egy idő múlva azonban ez a férfi kezdett kedvezőbben tekinteni ránk, s így el tudtunk költözni a Pivovariha nevű faluba, amely nagyjából tíz kilométerre van Irkutszktól. Itt volt Jehova Tanúinak egy gyülekezete, s ez új fejezetet nyitott meg az életemben. Pivovarihában szervezett könyvtanulmányozási csoportok voltak, valamint olyan testvérek, akik a szellemi tevékenységekre felügyeltek. Mennyire boldog voltam!
Addigra nagyon megszerettem a bibliai igazságot, és szerettem volna megkeresztelkedni. 1965 augusztusában teljesült kívánságom, és megkeresztelkedtem a kis Olha-folyóban, ahol sok új Tanút kereszteltek meg abban az időben. Azoknak, akik nem figyelték meg jobban, mit is csinálunk, úgy tűnt, mintha élvezettel piknikeznénk és úszkálnánk a folyóban. Nem sokkal ezután megkaptam az első megbízatásomat: én lettem a Teokratikus Szolgálati Iskola felvigyázója. Majd 1965 novemberében további örömre adott okot, hogy Fjodor visszatért a börtönből.
Virágzó munka
1965-ben az összes száműzöttet összehívták, és bejelentették, hogy jogunk van oda költözni, ahova akarunk; így elhagyhattuk a végleges letelepedési helyünket. El tudjátok képzelni az örömet, mely úrrá lett rajtunk? Bár ekkor sokan elköltöztek közülünk az ország más részeire, mások úgy döntöttek, hogy ott maradnak, ahol Jehova megáldotta és támogatta szellemi növekedésünket és tevékenységünket. Sokaknak Szibériában nőttek fel a gyermekei, unokái és dédunokái, s ez a hely idővel voltaképp már nem is volt annyira félelmetes.
1967-ben találkoztam Maríjával, egy lánnyal, akinek a családját szintén Ukrajnából száműzték Szibériába. Kiskorunkban mindketten az ukrajnai Vilsanyicában laktunk. 1968-ban házasodtunk össze, s egy fiúval, Jaroszlavval, később pedig egy lánnyal, Okszanával áldattunk meg.
Továbbra is a temetéseket és a házasságkötéseket használtuk fel arra, hogy nagy számban összejöjjünk, s élvezzük a szellemi társaságot. Arra is felhasználtuk ezeket az alkalmakat, hogy a részt vevő nem Tanú rokonoknak és barátoknak bibliai igazságokat magyarázzunk el. Gyakran a biztonsági szolgálat tisztviselői is részt vettek ezeken az összejöveteleken, ahol a Bibliát használva nyíltan prédikáltunk a feltámadás reménységéről, valamint Jehova házassággal kapcsolatos gondoskodásáról és új világának jövőbeni áldásairól.
Egyszer, amikor épp befejeztem egy temetési beszédet, egy autó fékezett le, kivágódtak az ajtajai, a benne ülő férfiak egyike kiszállt, és azt parancsolta, hogy üljek be az autóba. Nem féltem. Elvégre nem voltunk bűnözők, csak istenhívő személyek. A zsebemben azonban ott lapultak a gyülekezetünk tagjainak a munkajelentései. Emiatt letartóztathattak volna. Megkérdeztem hát, hogy mielőtt elmegyek velük, adhatok-e pénzt a feleségemnek. Ezután az orruk előtt higgadtan átadtam neki tárcámat, valamint a gyülekezeti jelentéseket.
1974-től Maríjával titokban bibliai irodalmat készítettünk otthonunkban. Minthogy volt egy kisfiunk, késő éjszaka tevékenykedtünk, hogy ne tudjon róla. Mivel azonban kíváncsi volt, alvást tettetve megleste, mit csinálunk. Később ezt mondta: „Tudom, ki készíti az Istenről szóló folyóiratokat.” Kicsit megijedtünk, de mindig arra kértük Jehovát, hogy védje meg a családunkat ebben a fontos munkában.
Végül a hatóságok kezdtek kedvezőbben viseltetni Jehova Tanúi iránt, s ezért terveket készítettünk, hogy egy nagy összejövetelt tartsunk az Uszolje-Szibirszkoje nevű városban lévő Mir Művészeti és Szabadidő Központban. Biztosítottuk a város tisztviselőit, hogy összejövetelünket kizárólag azért tartjuk, hogy a Bibliát tanulmányozzuk, és keresztény társaságban legyünk. 1990 januárjában a termet megtöltve több mint 700-an gyűltünk össze, s ez igencsak felkeltette a nyilvánosság érdeklődését.
Az összejövetel után egy riporter megkérdezte: „Mikor volt idejük felkészíteni erre a gyermekeiket?” A meglepetés erejével hatott ugyanis rá és néhány másik látogatóra, hogy a gyermekek négy órán át figyelmesen ültek ezen az elsőként megtartott nyilvános összejövetelen. Hamarosan egy nagyszerű cikk jelent meg Jehova Tanúiról a helyi újságban. Az újság kijelentette: „Az ember tényleg tanulhat [Jehova Tanúitól].”
Örvendezés a hatalmas növekedésnek
1991-ben hét kongresszust tartottunk a Szovjetunióban, s a résztvevők száma 74 252 volt. Később, miután a Szovjetunió korábbi köztársaságai függetlenné váltak, azt a megbízást kaptam Jehova Tanúi Vezető Testületétől, hogy Moszkvába menjek. Ott megkérdezték tőlem, hogy helyzetem megengedi-e, hogy nagyobb mértékben részt vállaljak a Királyság-munkában. Akkorra Jaroszlav megnősült, s gyermeke született, Okszana pedig tizenéves volt. Így hát Maríjával 1993-ban elkezdtük a teljes idejű szolgálatot Moszkvában. Még ugyanabban az évben koordinátornak neveztek ki Oroszországban a Jehova Tanúi Helyi Vallásszervezetének az Adminisztratív Központjában.
Most Maríjával a Szentpétervár mellett lévő új fiókhivatali létesítményben lakunk és dolgozunk. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy más hűséges testvérekkel vállvetve gondoskodhatok az Oroszországban élő, rohamosan növekvő számú Királyság-hirdetőről. Napjainkban jóval több mint 260 000 Tanú van a Szovjetunió egykori köztársaságaiban, és 100 000-nél is több csupán Oroszországban!
Maríjával gyakran gondolunk kedves rokonainkra és barátainkra, akik továbbra is hűségesek a Királyság érdekében végzett szolgálatukban Szibériában, azon a helyen, mely szeretett otthonunkká lett. Ma rendszeresen tartanak itt nagy kongresszusokat, s mintegy 2000 tevékeny Tanú van Irkutszkban és környékén. Az Ésaiás 60:22-ben feljegyzett prófécia valóban teljesedik a világnak azon a részén is: „A legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé.”
[Kép a 20. oldalon]
Édesapámmal, a családunkkal és más száműzöttekkel együtt Irkutszkban 1959-ben
[Kép a 23. oldalon]
Száműzetésben élő gyermekek Iszkrában
[Kép a 25. oldalon]
Abban az évben, amikor házasságot kötöttünk
[Kép a 25. oldalon]
Maríjával ma