Döntés a választás joga mellett

NEM más, mint az egész világegyetem legnevesebb Személyisége az, aki a tájékoztatáson alapuló választás mellett áll. Ő a Teremtőnk. Mivel határtalan ismerete van az emberi szükségletekről, nagylelkűen ellát bennünket olyan útmutatással, figyelmeztetéssel és vezetéssel, amely ahhoz szükséges, hogy bölcs úton járjunk. De nem hagyja figyelmen kívül a szabad akaratot, amellyel felruházta intelligens teremtményeit. Prófétája, Mózes így fejezte ki Isten szemléletmódját: „az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod” (5Mózes 30:19).

Ez az alapelv érvényes az orvostudományban is. A tájékoztatáson alapuló választás vagy beleegyezés fogalmát egyre inkább elfogadják Japánban és más országokban, ahol ez a múltban nem volt annyira általános. Dr. Nakamura Micsitaro a következőképpen írta le, mit jelent a tájékoztatáson alapuló beleegyezés: „Ez azt jelenti, hogy az orvos könnyen érthető nyelvezeten elmagyarázza a betegnek a betegséget, a prognózist, a gyógykezelést és a lehetséges mellékhatásokat, tiszteletben tartva a beteg azon jogát, hogy maga döntsön a gyógykezelés módja felől” (Nihon Idzsisinpo).

Japánban az orvosok évek óta különböző érveket hoznak fel arra, miért utasítják el a betegnek ilyen módon való kezelését, a bíróságok pedig hajlanak arra, hogy engedjenek az orvosi hagyománynak. Így mérföldkőnek számított, amikor a Tokiói Fővárosi Bíróság főbírója, Inaba Takeo 1998. február 9-én döntést hozott a tájékoztatáson alapuló választásra vonatkozóan. Mi volt ez a döntés, és milyen ügy kapcsán került ez a téma a bíróság elé?

1992 júliusában a 63 éves Takeda Miszae, Jehova Tanúinak egyike kapcsolatba lépett a Tokiói Egyetem Orvostudományi Intézetének kórházával. A diagnózis szerint rosszindulatú májrákja volt, és sebészeti beavatkozásra volt szüksége. Miszae mindenképpen engedelmeskedni akart annak a bibliai parancsnak, amely tiltja a vérrel való visszaélést, ezért világosan elmagyarázta orvosainak azt a kívánságát, hogy csakis vér nélküli kezelést fogad el (1Mózes 9:3, 4; Cselekedetek 15:29). Az orvosok elfogadtak tőle egy felmentő nyilatkozatot, amely felmentette őket és a kórházat a döntésével járó felelősségek alól. Az orvosok pedig biztosították őt afelől, hogy eleget tesznek a kérésének.

A műtét után azonban, mialatt Miszae még a nyugtató hatása alatt volt, vértranszfúziót alkalmaztak nála — szöges ellentétben a kívánságával, amelyet világosan kifejezett. Az orvosok igyekeztek titokban tartani a felhatalmazás nélkül alkalmazott transzfúziót, ám valószínűleg az egyik kórházi dolgozó révén egy riporter tudomást szerzett az ügyről. Érthető, hogy ez az őszinte keresztény asszony összetört, amikor megtudta, hogy a felhatalmazása nélkül alkalmaztak nála transzfúziót. Megbízott a kórházi személyzetben, bízott abban, hogy megtartják szavukat és tiszteletben tartják vallásos meggyőződését. Mivel súlyos érzelmi traumát élt át, melyet az orvos-beteg kapcsolat e durva megsértése okozott, és mivel remélte, hogy precedenst teremthet, amely megóv másokat hasonló orvosi bántalmazástól, ezért bíróság elé vitte az ügyet.

Közrend és közerkölcsök

A Tokiói Kerületi Bíróság három bírója megtárgyalta az ügyet, és az orvosok javára döntött, és ezzel egyben a tájékoztatáson alapuló beleegyezés joga ellen. Az 1997. március 12-én hozott döntésükben kijelentették, hogy érvénytelen bármilyen megállapodás, amely a teljesen vér nélküli kezelésre vonatkozik. Érvelésük szerint ez a kodzso rjodzokua, vagyis a társadalmi irányadó mértékek megsértését jelentené az orvos részéről, ha beleegyezne egy olyan különleges megállapodásba, hogy ne alkalmazzon vért még akkor sem, ha a helyzet válságossá válik. Álláspontjuk szerint az orvos elsődleges kötelessége az, hogy életet mentsen a tőle telhető legjobb módon, ennélfogva az ilyen megállapodás már kezdettől fogva érvénytelen volna, függetlenül a beteg vallásos meggyőződésétől. Kimondták, hogy mindent összevetve az orvos szakértői véleménye mindenképpen felette áll bármilyen előzetes egészségét érintő kérésnek, amely a betegtől jön.

Továbbá a bírók kijelentették, hogy ugyanezen okokból az orvos — bár elvárják tőle, hogy elmagyarázza a tervezett műtét alapvető folyamatát, hatásait és a kockázatokat — arról „nem köteles beszélni, hogy kíván-e vért alkalmazni vagy sem”. Ítéletük a következő volt: „Nem mondható törvényellenesnek, sem helytelennek, hogy amikor az orvosok — a jelenlegi alperesek — értesültek a felperes kívánságáról, mely szerint semmilyen körülmények között nem fogad el vértranszfúziót, úgy tettek, mintha tiszteletben tartanák kívánságát, ezzel arra késztetve a beteget, hogy elfogadja a szóban forgó műtétet.” A lényeg tehát az, hogy ha az orvosok másképpen jártak volna el, akkor a beteg talán nem fogadta volna el a sebészi beavatkozást, és otthagyta volna a kórházat.

A bíróság döntése megdöbbentette és felkavarta azokat, akik a tájékoztatáson alapuló beleegyezés mellett állnak. A Takeda ügyben hozott döntést és Japánban a tájékoztatáson alapuló beleegyezés jelentőségét vizsgálva Jamada Takao professzor, aki jelentős tekintélynek számít a polgári jog területén, ezt írta: „Ha hagyják, hogy a döntés érvei érvényben maradjanak, akkor a vértranszfúzió elutasítása és a tájékoztatáson alapuló beleegyezés törvényes alapelve csupán pislákoló gyertyaláng lesz a szélben” (Hogaku Kjosicu jogi folyóirat). Erőteljes szavakkal ítélte el az erőszakos vértranszfúziót, mint amely „a bizalom durva megsértése, olyan, mint valami alattomos támadás”. Jamada professzor hozzátette, hogy az ilyen bizalomromboló tettet „soha nem lenne szabad megengedni”.

Miszaénak a tartózkodó természete miatt nehéz volt reflektorfénybe kerülnie. De felismerte, hogy ezzel része lehet abban, hogy megvédelmezze Jehova nevét és a vér szentségére vonatkozó igazságos alapelveit, ezért úgy döntött, hogy megteszi, ami tőle telik. Ügyvédjének a következőket írta: „Én csupáncsak egy porszem vagyok vagy még annál is kisebb. Nem tudom, miért is én, egy ilyen alkalmatlan személy vesz részt ebben a kérdésben. De ha azt szeretném tenni, amit Jehova mond — az a valaki, aki a köveket is meg tudja szólaltatni —, ő fog adni nekem erőt ehhez” (Máté 10:18; Lukács 19:40). A tárgyaláson tett tanúvallomásában remegő hangon beszélt arról az érzelmi megrázkódtatásról, amelyet amiatt érzett, hogy becsapták. „Úgy éreztem, meggyaláztak, olyan volt, mintha megerőszakoltak volna.” Tanúvallomása nyomán azon a napon kevés szem maradt szárazon a tárgyalóteremben.

Meglepő bátorítás

A kerületi bíróság döntése miatt az ügyet azonnal megfellebbezték a fővárosi bíróságon. Az első tárgyalások a fellebbviteli bíróságon 1997 júliusában kezdődtek, és — bár gyengén, de eltökélten — Miszae is jelen volt tolószékben. A rák újra előtört, Miszae pedig egyre gyengébb lett. Nagy bátorítást jelentett számára, amikor a főbíró szokatlan módon nyíltan kifejtette, mit szándékozik tenni a bíróság. Világosan elmagyarázta, hogy a fellebbviteli bíróság nem fogadja el az alsóbb bíróság határozatát, miszerint egy orvosnak joga van figyelmen kívül hagyni a beteg akaratát, és úgy eljárni, mintha eleget tenne annak, miközben elhatározta, hogy másképp fog tenni. A főbíró kijelentette, hogy a bíróság nem támogatja a „Sirasimu bekaradzu, jorasimu besi”b paternalista etikáját, amely azt jelenti: „Tartsd őket tudatlanságban és alárendeltségben” a gyógykezelést illetően. Miszae később ezt mondta: „Nagyon boldog vagyok, hogy hallhatom a bíró tárgyilagos megjegyzését, amely teljesen eltér a kerületi bíróság korábbi döntésétől.” Még hozzátette: „Ezért imádkoztam Jehovához.”

Miszae a következő hónapban elhunyt, szerető családjától és egy másik kórház egészségügyi dolgozóitól körülvéve, akik megértették és tiszteletben tartották őszinte meggyőződését. Bár igen szomorúak voltak halála miatt, fia, Maszami és más családtagok úgy döntöttek, hogy összhangban Miszae akaratával végigviszik az ügyet.

A döntés

Végül 1998. február 9-én a Fővárosi Bíróság három bírója meghozta a határozatot, megváltoztatva az alsóbb bíróság döntését. A kis tárgyalóterem megtelt riporterekkel, egyetemi oktatókkal és másokkal, akik kitartóan nyomon követték a pert. A vezető napilapok és a televízióállomások is beszámoltak a döntésről. Néhány szalagcím a következő volt: „A bíróság szerint a beteg visszautasíthatja a gyógykezelést”; „Fővárosi Bíróság: Jogsértő volt a vértranszfúzió”; „Az orvos, aki erőszakkal alkalmazott vértranszfúziót, elveszíti a pert”; és „Jehova Tanúi kártérítést kapnak a transzfúzió miatt”.

A döntésről szóló beszámolók pontosak voltak, és teljes mértékben kedvezőek. A The Daily Yomiuri a következőképpen számolt be: „Inaba Takeo bíró kijelentette, hogy helytelen az orvosok részéről olyan eljárást alkalmazni, amelyet a beteg elutasított.” Ezenkívül egyértelműen kijelentette: „Az orvosok, akik [vértranszfúziót] alkalmaztak, megfosztották őt attól a lehetőségtől, hogy maga válassza meg a gyógykezelését.”

Az Aszahi Simbun kifejtette, hogy bár ebben az ügyben a bíróság véleménye szerint nem volt elegendő bizonyíték arra, hogy létezett olyan megállapodás, mely szerint a két fél megállapodott abban, hogy még életveszély esetén sem alkalmaznak vért, a bírók nem értettek egyet az alsóbb bírósággal az ilyen megállapodás törvényességét illetően: „Ha létezik jól átgondolt megállapodás a felek között arra vonatkozóan, hogy semmilyen körülmények között ne alkalmazzanak vértranszfúziót, azt a bíróság nem tekinti közrend elleni vétségnek és ezért érvénytelennek.” Továbbá ez az újság rámutatott a bírók nézőpontjára, mely szerint „minden ember arra a sorsra jut egy napon, hogy meg kell halnia, és mindenki maga dönthet afelől, hogyan érkezik el a halálnak ez a pillanata”.

Igazából Jehova Tanúi megvizsgálták ezt a kérdést, és meg vannak győződve arról, hogy a legjobb utat választják, hogy éljenek. Ez azt is jelenti, hogy visszautasítják a vértranszfúzió jól ismert veszélyeit, és a vér nélküli eljárásokat fogadják el, melyeket széles körben alkalmaznak sok országban, és amelyek összhangban vannak Isten törvényével (Cselekedetek 21:25). Az alkotmányjog egyik jól ismert japán professzora kifejtette: „Valójában a szóban forgó [vértranszfúziós] kezelés visszautasítása nem azt jelenti, hogy a beteg eldönti, »hogyan haljon meg«, inkább hogy »hogyan maradjon életben«.”

A fővárosi bíróság döntésének fel kell készítenie az orvosokat arra, hogy szabad döntési joguk nem olyan széles körű, mint ahogyan azt egyesek gondolták. Ezenkívül sokkal több kórházat kell arra késztetnie, hogy etikai irányelveket fektessen le. Bár ezt a bírósági döntést általánosságban elfogadták, és bátorítólag hat azokra a betegekre, akiknek nem sok beleszólásuk van saját kezelésükbe, mégsem mindenki fogadta kitörő örömmel ezt a döntést. Az állami kórház és a három orvos fellebbezett az ügyben a Legfelsőbb Bírósághoz. Így hát most várnunk kell, hogy kiderüljön, vajon Japán legfelsőbb bírósága is kiáll-e a beteg jogai mellett, ahogyan azt a világegyetem Szuverénje teszi.

[Lábjegyzetek]

Egy tudós újradatál egy bibliai kéziratot

Carsten Peter Thiede, papirológiával foglalkozó, német szakértő szerint meggyőző bizonyíték van arra, hogy a Máté evangéliumából való három papirusztöredék (melyet Magdalen papiruszként ismernek) az első században íródott.

Miután összehasonlította a töredékeket (a Máté 26. fejezetét tartalmazó részeket) egy ókori, hivatalos levéllel, melyet Egyiptomban találtak, Thiede megfigyelte, hogy az egyiptomi dokumentum olyannyira hasonlít „a Magdalen papiruszra, mintha ikrek volnának — úgy általában a kinézetében és az egyes betűk jellemző alakjában és formájában”. Thiede és a társszerző, Matthew D’Ancona az Eyewitness to Jesus​—Amazing New Manuscript Evidence About the Origin of the Gospels (Jézus szemtanúi — Meglepő új kézirati bizonyíték az evangéliumok eredetéről) című könyvében azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy a két dokumentum közötti hasonlóság azt mutatja, hogy körülbelül ugyanabban az időben íródtak. Mikor? A hivatalos dokumentumot így keltezték: „»Néró urunk 12. éve, epifi 30.«, vagyis a mostani naptár szerint: [i. sz.] 66. július 24.”

„Ez a keltezés, már amennyiben pontos, különösen fontos” — jegyzi meg Philip W. Comfort professzor a Tyndale Bulletinben megjelent egyik újságcikkben, „mivel Máté evangéliuma kéziratának a keltét ugyanarra az évszázadra teszi, mint amikor az evangéliumot írták”. Ezenkívül ha ez így van, akkor a Magdalen papirusz a létező legrégibb evangéliumtöredék.