8. fejezet

Majomszerű emberek voltak-e az őseink?

AZ EVOLUCIONISTÁK azt állítják, hogy „történelem előtti” vagy „majomszabású” emberek töltötték ki az ember és az állatvilág között tátongó űrt, ezek azonban kihaltak. Ezekről a Science News Letter című folyóirat 1965. május 29-i száma ezt írta:

„Ők [az evolucionisták] úgy vélik, hogy őseink szőrösek, farkatlanok, a mai gibbonoknál kicsit nagyobbak voltak. Mozgékony arcizmuk volt, és semmilyen ,szellemi felsőbbrendűséggel’ nem rendelkeztek . . .

Tapasztalt fára mászók voltak, és életük legnagyobb részét fákon töltötték. A földön félig felegyenesedve meg tudtak állni. Négy lábon tudtak járni, de két lábon is tudtak szaladni . . .

A proto-hominidák [emberszabásúak ősei] nyilvánvalóan nem tudtak beszélni.”¹¹⁶

A „történelem előtti” emberről alkotott ilyen elképzelések alapján rajzokat készítettek, s teletűzdelték velük a könyveket és a folyóiratokat, számtalan gipszfigurát is csináltak, és a világ múzeumaiban kiállították őket. A szemlélő mindenütt szembe találja magát ezekkel az állatformájú „majomemberekkel”, amelyeket összekötő láncszemeknek tartanak a mai ember és az emberszabású majmok között. De hány láncszem alapszik megbízható bizonyítékon, és hány csupán spekuláción?

Az evolucionista Rostand írja erről a láncról:

„Mindig vitatkozunk, és kétségtelenül vitatkozni is fogunk még arról, hogy melyik forma jelenti közöttük az igazi kapcsolatot . . . Vajon a mai, ismert emberszabásúakhoz hasonlító majomtól származott az ember? Vagy egy alacsonyabbrendű majomtól? Vagy talán egy olyan főemlőstől, amely még az emberszabású majom névre sem érdemes?”¹¹⁷

Mi okozza a nehézségeket? A New Scientist 1965. március 25-i száma a következőkre mutat rá: „Az egyik legfőbb nehézség abból adódik, hogy az igazán jelentős kövületi emberkoponyák rendkívül ritkák: mindazok, amelyeket eddig találtak, elférne egy nagy koporsóban. Az összes többi csonttöredék más valamitől származik.”¹¹⁸

Megerősítik ezt a Scientific American című folyóirat 1956. júniusi számának következő kijelentései:

„A főemlősök kutatóinak meg lehet bocsátani, ha csupán tapogatóznak a több millió évet is felölelő hézagok között, amelyekből egyetlen teljes majomcsontváz sem maradt fenn, nem is beszélve az ember elődjének csontvázáról. A főemlősök fejlődéstörténetét néhány maroknyi összetört csontból és fogakból kell kiolvasnunk. Azonkívül ezeket a kövületeket az óvilág földtömegében egymástól sok ezer mérföldnyire távol eső helyeken találták meg . . .

Végül is csak a fejünket csóválhatjuk zavarunkban . . . Úgy vagyunk, mintha egy útvesztő kellős közepén állnánk, és nem emlékeznénk rá, hogyan kerültünk oda.”¹¹⁹

Egy másik nehézséget az evolucionista Julian Huxley kiadásában megjelent Evolution as a Process (Az evolúció mint folyamat) című könyv említ meg. Ezt olvassuk:

„A felfedezők a legtöbb esetben úgy írják le a kövületeket, hogy az a benyomása az embernek, mintha a kérdéses csonttöredékek az ember fejlődésvonalában különös helyet foglalnának el, vagy rendkívüli jelentőségűek lennének, mint amelyek teljesen eltérnek az emberszabású majmok családjának vonalától . . . Valószínűtlen, hogy mindezek a leletek ilyen jelentősek legyenek . . .

A főemlősök fejlődésének esetében a feltevések olykor nagyon megalapozatlanok, mert a bizonyítékanyag nagyon is hiányos.”¹²⁰

Az evolucionisták abban általában egyetértenek, hogy az ember és az emberszabású majmok családja közös őstől ered. Vajon vannak-e kövületi bizonyítékok ilyen közös ős létezéséről? A New Scientist című folyóirat 1965-ben ezt írta: „Az ember és az emberszabású majmok családja közötti félreérthetetlen hasonlóság világosan közös ősre mutat. Ezt a közös őst azonban eddig nem találtuk meg, s lehetnek még nehézségeink a felismerésében.”¹²¹ Az evolucionisták azt állítják, hogy az embernek egy olyan majomszerű állattól kellett származnia, amely az ember és az emberszabású majmok közös őse volt. Erre azonban bizonyíték egyszerűen nincs! Ez a következtetés nem támaszkodik tényekre, mint ahogy a The Saturday Evening Post 1966. december 3-i száma is ezt bizonyította: „A kutatóknak . . . még ki kell nyomozniuk az ember leszármazási vonalának eredetét.”¹²²

Van-e valami bizonyíték a közös ősöket feltehetően követő további (fejlődési) fokozatokra? Egy evolucionista író, a The Primates (A főemlősök) című 1965-ben kiadott könyv szerzője elismerte a következőket: „Sajnos, az ember fejlődési folyamatának első szakaszait titokzatos homály burkolja.”¹²³ És a Scientific American című folyóirat 1966. novemberi számában ezt olvassuk: „A [ma] élő emberhez vezető leszármazási vonal jellegében . . . tisztán elméleti kérdés marad.”¹²⁴

Megbízhatóbbakká válnak-e a bizonyítékok, ha az állítólagos leszármazási családfán feljebb megyünk? Az embertan kiváló tudósai az egyik 1965-ben megrendezett konferencián időtáblázatot adtak ki; a New York Times 1965. április 11-i száma egy erre támaszkodó ábrát és cikket közölt. Ebben ezt olvassuk: „Még mindig igen nagy szakadékok vannak.” Mégis így kezdte a kövületi leletek leírását: „Legkevesebb 30 millió évvel ezelőtt kezdtek jelentkezni azok a jellegzetességek, amelyek megkülönböztetik az embert minden más állattól.” A táblázatban első helyen feltüntetett példányt Propliopithecusnak nevezik; ez egy gibbonszerű állat, amelynek csonttöredékeit Egyiptomban találták meg.

Mi volt a következő lépés? A Times így számol be: „Majd körülbelül 19 millió évvel ezelőtt jelent meg egy olyan nemzetség (genus), amelynek emberekre és emberszabású majmokra jellemző fogaik voltak.” Ezt a példányt Dryopithecusnak nevezték; maradványait Afrikában és Eurázsiában találták meg. Eszerint a Propliopithecustól (körülbelül 30 000 000 évvel ezelőtt) a Dryopithecusig (körülbelül 19 000 000 évvel ezelőtt) mintegy 11 000 000 évnyi óriási űr tátong, amelyben nincs bizonyíték. A Times azt írja, hogy a Dryopithecus eltűnése óta „körülbelül 9 000 000 évvel ezelőttől kezdve egy 7 000 000 éves időszakon át teljesen hiányoznak a bizonyítékok.”¹²⁵

Mit bizonyít mindez? Mindenekelőtt azt, hogy semmilyen tény sem támogatja azt az állítást, hogy az embernek és az emberszabású majmoknak közös ősük volt. Továbbá, hogy az ember fejlődésében feltételezett évmilliók korai maradványai szintén teljesen hiányoznak. Végül, hogy attól az időtől kezdve, amikor az első, kb. 30 000 000 évvel ezelőtti bizonyíték állítólag előkerült, mostanáig egy 18 000 000 évet felölelő óriási űr tátong. A mai embert és az állítólagos közös őst összekötő lánc legnagyobb része hiányzik. Tények nincsenek. Nem csoda, ha a Scientific American 1964. júliusi számában ezt írta: „Mindaddig, amíg újabb anyagot nem találunk, okosabb lenne, ha nem ragaszkodnánk makacsul ahhoz az állításhoz, hogy az emberszabású majom és az ember közötti átmenetet kövületi leletekkel alá tudjuk támasztani.”¹²⁶

Ámde a fent említett kövületi bizonyítékok a fejlődési láncolatot még erőtlenebbé teszik. Milyen értelemben? Olyan értelemben, hogy egyes evolucionisták szerint a Propliopithecus nem az emberhez, hanem a gibbonokhoz vezető családfához tartozik; a Dryopithecust pedig egy másik leszármazási vonalba sorolják, amely az emberszabású majmokhoz vezet. Úgy vélik, hogy az ember leszármazási vonalán a legrégibb teremtmény az úgynevezett Ramapithecus volt. Erről azt írta a Times: „Körülbelül a Dryopithecus megjelenése óta eltelt időnek a közepén, mintegy 12 millió évvel ezelőtt jelentek meg a majdnem emberi arccal rendelkező, emberszabású majomhoz hasonló teremtmények. Ez volt a Ramapithecus nemzetség, melyet . . . az északnyugat-indiai Siwalik hegyekben találtak meg.”¹²⁷ Ez természetesen azt jelentené, hogy a Ramapithecus és az ember, valamint az emberszabású majom állítólagos őse közötti űr még nagyobb.

A Ramapithecus és a családfán feltüntetett legközelebbi ős, az úgynevezett Australopithecus között egy további óriási űr van. A Science News 1967. január 28-i számában ezt írta: „Sajnos a legkésőbbi Ramapithecus és legkorábbi Australopithecus kövületi bizonyítékai között 10 millió éves űr tátong.”¹²⁸ E forrásművek adatai alapján a körülbelül i. e. 12 000 000 és az i. e. 2 000 000 év közötti időből minden bizonyíték hiányzik. Mindamellett mit tudnak az emberek magáról a Ramapithecusról? A The Saturday Evening Post ezt írta:

„Valószínűleg olyan volt a külseje, mint egy kicsiny csimpánzé, ügyes kezei voltak, és egy majom általános ügyességével rendelkezett . . .

Nagy a valószínűsége annak, hogy az emberi családnak ez a legrégebbinek ismert [de nem a legrégebbi] tagja, a Ramapithecus, legalább olyan ügyes volt, mint az abban az időben élő csimpánzok.

Csak egy futó pillantást vethetünk a Ramapithecusra, ami egy hosszú filmből kivágott néhány képkockának felel meg.”¹²⁹

Abból a leírásból, amelyet maguk az evolucionisták adnak a Ramapithecusról, az elfogulatlan ember előtt nyilvánvalóvá válik az a tény, hogy sokkal de sokkal valószínűbb, hogy a Ramapithecus olyan állatfaj volt, amely az emberszabású majmok vagy egyszerűen a majmok családjához tartozott. Az az állítás, hogy az ember leszármazási vonalához tartozik, merő feltételezés. Egyes evolucionisták nem tekintik az emberi vonalhoz tartozónak. A The Fossil Evidence for Human Evolution (Az emberi fejlődés kövületi bizonyítéka) című könyv evolucionista szerzője ezt írta:

„Elképzelhetünk egy elméleti képet a közbeeső szakaszokról, amelyeknek feltehetőleg össze kellett kötniük az általános pongidek [emberszabású majmok] őseit az Australopithecus korszakkal, de a kövületi leletek mint konkrét bizonyítékok hiányában ez nem nagyon kielégítő eljárás.”¹³⁰

Bizonyára nem megnyugtató olyan fejlődési láncot látni, amelynek a feltételezett közös őstől az Australopithecusokig kellene elvezetnie, de amely csupán feltételezésekre támaszkodik. De miért kellene bizonyító tények hiányában az ilyen elméleteket elfogadni?

AZ AUSTRALOPITHECUSOK

Mi a helyzet a legközelebbi lépcsővel, az Australopithecusokkal? Ezek állítólag körülbelül i. e. 2 000 000 évvel jelentek meg. Azt állítják, hogy szerszámkészítők voltak, de elismerik, hogy az agytérfogatuk körülbelül a mai emberének egyharmada volt.

Néhány évvel ezelőtt dr. L. Leakey hasonló kövületet talált Afrikában. Erről a New York Times 1965. április 11-i száma azt írta: „Ezt a fajtát, amely nyilvánvalóan tudott szerszámokat használni, és amelyet dr. Leakey Homo habilisnak írt le, dr. Robinson és mások az Australopithecusok közé rangsorolták.”¹³¹ A The Primates (A főemlősök) című könyv a következő kijelentést tartalmazza: „Ezek a leletek szolgáltattak alapot ahhoz, hogy első ízben összefüggő és kielégítő magyarázatot adjanak arra vonatkozóan, hogyan fejlődött ki az ember a majomhoz hasonló őseiből.”¹³² Százévi megfeszített kutatás után találtak néhány csontot, és ezek jelentik az első „összefüggő és kielégítő magyarázatot” arra, hogyan fejlődött a majomszerű ős emberré!

De vajon valóban olyan biztos az, hogy az Australopithecusok tényleg majomszerű emberek voltak? Le Gros Clark a következő szavakkal int óvatosságra bennünket: „Az ,ember’ és az ,emberi’ szavakat csak némi fönntartással alkalmazhatjuk rájuk, mert nincsenek bizonyítékok arra, hogy olyan különleges tulajdonságokkal rendelkeztek volna, amelyek a mai embereknél általában fellelhetők.”¹³³

De mit mondjunk az állítólagos szerszámkészítő képességükről? A Science című folyóirat 1957. december 13-i száma egy cikket tartalmazott „Az australopithecusok az ember kortársai voltak-e?” címmel. Ebben a cikkben a következőket olvashatjuk:

„J. T. Robinson 58 kőszerszámleletről számol be, melyet Sterkfonteinben, a Dél-Afrikai Unióban talált. Ez a feltárás roppant nagy érdeklődést váltott ki, mert a szóban forgó breccia [széttöredezett, éles, üledékes kőzet] australopithecusok, a korai jégkorszakból származó dél-afrikai ,majomember’ maradványait is tartalmazza . . .

Robinson ebből arra következtet, hogy a kőmegmunkálás fejlett jellege kétségessé teszi, hogy ezek az australopithecusoktól származnak; . . . Véleménye szerint jelenleg a legésszerűbb feltevés ezt a szerszámkészítést az ,euhominid’-oknak [igazi embereknek] tulajdonítani . . .

Mason azon a nézeten van, hogy az australopithecusok valószínűleg nem voltak képesek olyan szerszámokat készíteni, mint amilyeneket Sterkfonteinben találtak. Ezeket egy fejlettebb hominidának [emberfélének] kell tulajdonítanunk.”¹³⁴

A Science című folyóiratban 1957. november 29-én egy cikk jelent meg „Vadászok vagy vadászottak?” címmel. Ott ezt olvashatjuk:

„Az elmúlt években Raymond A. Dart, az australopithecusok első felfedezője részletes beszámolót írt ezeknek az érdekes és sokat vitatott ,majomembereknek’ a társas életéről . . . Azok az anyagok, amelyekre következtetéseit alapozta, s ezért maguk a következtetései is az emberi fejlődés néhány kutatóját nem tudta meggyőzni.

Az előterjesztett bizonyítékok, amelyek alapján Dart megpróbálta igazolni azt, hogy ezek a teremtmények használják a tüzet, nem állta ki a bírálói vizsgálatot. Mértékadó tanulmányozók, mint például Oakley, a nem australopithecusok csontjainak felhalmozódását az australopithecus rétegekben a húsevők, többek között a hiénák tevékenységének tulajdonítják . . .

Washburn . . . ebből azt a következtetést vonja le, hogy az australopithecusok valószínűleg nem a vadászok, hanem inkább a vadak voltak.”¹³⁵

Ebből és más okokból kifolyólag egyes evolucionisták ezeket a kövületi maradványokat egy emberszabású majomcsoport zsákutcájának, és egyáltalán nem az ember elődeinek tekintik. Az evolucionista R. L. Lehrman 1961-ben a The Long Road to Man (Az emberhez vezető hosszú út) címen megjelent könyvében ezt írta: „Az Australopithecus csupán egyenesen járó, értelmes emberszabású majom, nem ember. A kis koponya és rajta az erős szemöldökdudor, hátul pedig a vastag csontszegély és fent egy magas csonttaraj inkább valamely emberszabású majom koponyájának felel meg . . . ”¹³⁶ Ashley Montagu: Man: His First Million Years (Ember: az ő első millió éve) című könyvében 1957-ben szintén ezt írta: „Az Australopithecusok koponyaformája kimondottan az emberszabású majmokéra hasonlít . . . Ezek a teremtmények nem lehettek az ember közvetlen ősei . . . Az Australopithecus túl sok sajátos emberszabású majomra jellemző vonást tartalmaz, hogysem közvetlen őse lehessen az embernek, vagy ahhoz a leszármazási vonalhoz tartozzon, amely az emberhez vezetett.”¹³⁷

ÚJABB KÖVÜLETI LELETEK

A legközelebbi jelentősebb lépcső, melyet az evolucionisták az emberré válás folyamatában feltételeznek, magában foglal sok olyan kövületi leletet, amelyet előbb külön soroltak fel, és külön-külön neveztek el. Most azonban mind egy kategóriába vették, mégpedig ugyanazon nemzetségen belül; a mai ember, a Homo sapiens (gondolkodó ember) kategóriájába, de különböző fajokba (species) sorolták be őket, mint például Homo erectus (egyenesen járó ember). A World Book Encyclopedia azt mondja:

„Sok tudós a Homo erectus vagy egyenesen járó ember nevet adja mindazoknak az ásatag fajoknak, amelyeknek emberi testük és 700—1100 köbcentiméter közötti agytérfogatuk volt. Ezek szerint a Homo erectus egy fokkal feljebb áll az Australopithecusnál, de egy fokkal lejjebb a Homo sapiensnél, vagyis a modern embernél. Három, egymástól jól megkülönböztetett változat vagy alfaj létezett. Az első a jávai ember . . . körülbelül 500 000 éves. A második a pekingi ember, körülbelül 360 000 évvel ezelőtt élt. A harmadik a chelleani ember, amelyet Tanganyikában találtak . . . körülbelül 400 000 éves.”¹³⁸

Vajon egyöntetű vélemény uralkodik e kövületi maradványok értelmezése terén? Nem, mert az Encyclopedia Americana megjegyzi: „Egyes tekintélyek úgy vélik, hogy ezek emberszabású majom maradványai, de olyan emberszabású majomé, amely az eddig ismerteknél sokkal emberszabásúbb; mások viszont alacsonyabb típusú ember maradványainak tekintik.”¹³⁹ Ennek ellenére 1965 májusában a Scientific American című folyóiratban azt olvassuk, hogy „az előemberek kutatói megegyeznek abban, hogy a mai Homo sapiens közvetlenül a Homo erectusból fejlődött ki”.

Mivel ebben a kérdésben teljesen egyöntetű a vélemény, vajon nem arra kellene gondolnunk, hogy nagy mennyiségű bizonyíték szól amellett, hogy az ember a Homo erectusból fejlődött ki? De vajon milyenek ezek a bizonyítékok? A Scientific American című folyóiratban a következő választ találjuk: „Az átmenetre semmilyen közvetlen bizonyíték nincs.”¹⁴⁰

Hogyan uralkodhat hát egyöntetű vélemény abban, hogy a Homo sapiens a Homo erectusból fejlődött ki, ha ugyanakkor elismerik, hogy erre semmilyen bizonyíték sincs? Az ilyenfajta véleményazonosság csak merev gondolkodás, vakhit, hiszékenység következtében alakulhat ki, amikor igaznak mondjuk azt, amiről szeretnénk, hogy igaz legyen. Annyi bizonyos, hogy ez semmiképpen sem tudományos eljárás.

Jegyezzük meg azt is, hogy a Scientific American 1966. novemberi száma szerint nemrégen egy Magyarországon feltárt kövületi lelet „egy fejlettebb népességet, a sapiens emberiséget kortársként állítja a Homo erectus mellé”.¹⁴¹ A. M. Winchester professzor a Biology and Its Relation to Mankind (Biológia és az emberi nem viszonya) címen 1964-ben megjelent könyvében ezt mondja:

„Az európai swanscombei ember maradványai, valamint az afrikai kanjerai ember és mások azt sejtetik, hogy az igazi ember már 300 000 évvel ezelőtt létezhetett, s így kortársa lehetett a Homo erectusnak.”¹⁴²

A Homo erectus tehát, még ha ember lett volna is, egyszerűen az emberi nem egyik feltehetőleg elfajult ága, amely több más fajtához hasonlóan kihalt.

Vannak még más kövületi maradványok is, amelyeket valamikor a mai embernél alacsonyabb szinten álló teremtmények maradványainak tartottak. De ezekről most kiderült, hogy a mai emberhez hasonlóak, és ezért a Homo sapiens kategóriába sorolják őket. A World Book Encyclopedia erről azt írja:

„Rendszerint Homo sapiens, vagyis gondolkodó ember nevet szoktak adni azoknak a fajoknak, amelyeknek emberi testük és 1100 köbcentiméternél nagyobb, átlagosan 1350—1500 köbcentiméter közötti agytérfogatuk van. Ez a csoport magában foglal minden mai embert. A Pre-Neandervölgyiek (A neandervölgyi előttiek) a Homo sapiens legkorábbi példányai. Koruk körülbelül 300 000 éves. A régészek koponyacsont-töredékeket találtak Swanscombe [Anglia] és Steinheim [Németország] mellett.”¹⁴³

A neandervölgyi embereket valamikor „majomembereknek”, hiányzó láncszemeknek, a mai ember közvetlen ősének hitték. A Harper’s képes újság 1962. decemberi számában azonban így ír: „A neandervölgyiek nem voltak betegesen elkorcsosultak, előrehajlók, sem állatiasak, amint általában állítják. Közülük azonban sokan arthritisben [ízületi gyulladásban] szenvedtek.”¹⁴⁴ És a Times Magazine című folyóirat 1961 márciusában még az agytérfogatát is közölte a neandervölgyi embernek, amely 1625 köbcentiméter, vagyis nagyobb, mint a mai átlagemberé.¹⁴⁵ Érdekes a World Book Encyclopedia 1966-os kiadásában a neandervölgyi emberekről található leírása:

„Kezdetben a tudósok azt gondolták, hogy a neandervölgyi ember guggoló, görnyedten járó, állatias és bizonyos mértékben az emberszabású majomhoz hasonló teremtmény volt. A későbbi kutatások azonban kimutatták, hogy a neandervölgyi férfiaknak és nőknek tökéletesen emberi testük volt, egyenesen jártak, és nagyon izmosak voltak. Agyuk ugyanolyan nagy volt, mint a mai emberé.”¹⁴⁶

Jóllehet a World Book Encyclopedia 1966-os kiadása ezt így elismeri, mégis ugyanez a mű egy másik címszó alatt¹⁴⁷ képet tartalmaz egy neandervölgyi családról, amely ,guggolóknak, görnyedten járóknak, állatiasoknak és bizonyos mértékben az emberszabású majmokhoz hasonló teremtményeknek’ ábrázolja őket. Ez persze nem kivétel, mert a legtöbb könyv és kép, valamint múzeumban felállított gipszöntvény még mindig úgy ábrázolja a neandervölgyi embereket, mint görnyedten járókat, ostoba külsejűeket, akik azt a benyomást keltik az emberben, mintha ők lennének az ember majomhoz hasonló ősei.

Vannak még olyan egyéb kövületek is, amelyeket valamikor más kategóriákba soroltak, most viszont a mai emberrel azonos kategóriákba helyezik őket. Ezek a cro-magnoni ember néven ismeretesek, s minden fontos vonatkozásban hasonlítottak a mai emberhez. A Science Digest ténylegesen ezt írja: „A cro-magnoni ember óta . . . az emberi agy nagyság tekintetében csökkent.”¹⁴⁸ Ez viszont elkorcsosulásra és nem fejlődésre mutat. Hasonlóképpen nyilatkozik a Chicago Tribune című folyóirat, midőn magyarázatot fűz dr.  Ernst Mayrnek az emberi aggyal kapcsolatos észrevételeihez. „A mai irányzat úgy látszik lefelé mutat. A Harvard-tudós kijelenti, hogy az emberi agytérfogat növekedése — amely az embert minden más állattól elkülöníti — közel 100 000 évvel ezelőtt megszűnt.”¹⁴⁹

Az a körülmény, hogy valamikor történelem előttinek tartott kövületi maradványok közül sok egyáltalán nem az volt, abból a meglepő tényből látható, hogy a modern típusú emberi kövületeket megtalálták ugyanazokban a rétegekben, ahol a „történelem előtti” kövületek voltak, sőt még régebbiekben is. A legtöbb evolucionista legszívesebben figyelmen kívül hagyja ezeket a leleteket, mert sehogy sem illenek bele előre megalkotott elképzeléseikbe, melyek szerint az ember az állatvilágból emelkedett ki átalakulások révén. A Biology and Its Relation to Mankind (Biológia és az emberi nem viszonya) című könyvben ezt olvassuk:

„Volt idő, amikor úgy vélték, hogy a mai ember talán közvetlen leszármazottja a jávai, rhodéziai és a neandervölgyi embernek. Most, amikor sok-sok bizonyíték gyűlt egybe, úgy tűnik, hogy ez teljességgel lehetetlen, mert megtalálták az igazi ember néhány régi maradványát, amelyek ugyanolyan idősek, mint a többi formák egyes maradványai.”¹⁵⁰

F. Marsh, a biológusprofesszor az Evolution or Special Creation? (Evolúció vagy különleges teremtés?) című 1963-ban kiadott könyvében ugyanerre a szempontra mutatott rá. Ezt mondta:

„Dubois [ejtsd: düboá] a bizonyító anyagok meghamisításának másfajta példáját szolgáltatta; ő elismerte — persze sok évvel később, miután szenzációs jelentését megírta a jávai ember maradványainak felfedezéséről . . . —, hogy ugyanakkor, ugyanazon a lelőhelyeken olyan csontokat is talált, amelyek kétségtelenül a mai emberektől származtak.”¹⁵¹

Ebben a vonatkozásban a The Bible and Modern Science (A Biblia és a modern tudomány) című könyv megállapítja:

Rendkívül jelentős az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb helyeken a mai embernek sok megkövült csontvázát találták meg, amelyek gyakran arra utalnak, hogy legalább olyan régiek, ha nem régebbiek, mint az állítólagos kevésbé fejlett emberfélék, amelyeket kiástak . . .

Semmi tárgyilagos bizonyíték nem szól az ellen a sokkal ésszerűbb elmélet ellen, amelyet egyesek elfogadtak, hogy a neandervölgyiek, a pekingi ember stb. mint olyan elkorcsosult fajokat képviselnek, amelyek a Homo sapienstől származtak mutáció vagy elszigeteltség stb. következtében. Egyes bizonyítékok valójában arra utalnak, hogy maga a mai ember is egy kicsit elfajzott leszármazottja ősének. A cro-magnoni emberfajta, amely a neandervölgyivel egyidőben élt Európában, tudvalevőleg felülmúlta a mai embert mind a fizikai testalkat, mind az agytérfogat tekintetében.”¹⁵²

CSALÁS

Ha a sok kövület csupán a Homo sapiens változata, mivel magyarázhatjuk meg állatszerű külsejüket? Sok rajzon és a múzeumokban kiállított gipszöntvényeken ugyanis majomszerű külsővel ábrázolják őket.

De vajon tudományosak-e ezek a majomhoz hasonló emberábrázolások és alakok? Ki tudja meghatározni néhány csonttöredék alapján, hogy milyen lehetett a kövületi faj igazi külseje, s milyen lehetett az arcvonása, milyen volt a bőre, haja és színe? Ezzel kapcsolatban Le Gros Clark a The Fossil Evidence for Human Evolution (Az emberi fejlődés kövületi bizonyítéka) című könyvben ezt írja:

„Valószínűleg nincsenek olyan csoporttípusok, amelyek koponyajellegzetességei jobban megkülönböztethetők lennének, mint a négerek és eszkimók koponyái; a szakértők ennek ellenére, ha egy egyszerű koponyára találnak, nem tudnak egyértelműen dönteni arról, hogy az melyik csoporthoz tartozik. Ha már ilyen esetekben is ennyire nehéz a döntés, el lehet képzelni, mennyivel nehezebb, sőt szinte lehetetlen azonosítani, hogy melyik fajhoz tartoznak a kövületi csontok, ha csak korlátozott csonttöredékek állnak rendelkezésre, és a szóban forgó lelet kevésbé jellegzetes vonású kisebb faji csoporthoz tartozott.”¹⁵³

Ezt erősíti meg Ivar Lissner is a Man, God and Magic (Ember, Isten és mágia) című könyvében:

„Amint lassan-lassan rájövünk, hogy a primitív emberek egyáltalán nem ,vadak’, ugyanúgy azt is meg kell értenünk, hogy a jégkorszak első emberei sem voltak sem oktalan állatok, sem félig majmok, sem idióták. Ennélfogva kimondhatatlanul nevetségesek azok a kísérletek, amelyekkel megpróbálják eredeti formájában megrajzolni a neandervölgyi vagy a pekingi embert. Földünk nagy városainak múzeumaiban az állatias arcvonású, rendszerint sötétbarna színű emberfejek szobrai morc arccal néznek ránk, összekuszált hajjal és torzonborz szakállal, előreugró állal és hátrafelé ellaposodó homlokkal; s mindez annak ellenére, hogy egyáltalán fogalmunk sincs arról, milyen színű haja lehetett a jégkorszak [paleolit] emberének, vagy hogyan nőtt a haja, és valójában milyenek lehettek az arcvonásai. T. D. Stewart, amerikai szaktekintély helyesen utalt 1948-ban arra, hogy teljesen lehetetlen eredeti formában visszaadni a haj színét, a szemeket, az orrot, az ajkakat vagy az arcvonásokat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a korai ember arckifejezése legalább olyan jóindulatú volt, mint a mai emberé.”¹⁵⁴

Az evolucionisták tehát nem a megbízható, tudományos tények alapján állítják helyre a kövületeket, hanem a maguk előre megalkotott véleményének megfelelően. Ezért lehetséges olyan jelentéseket olvasni, mint amilyen a New York Timesban jelent meg 1959-ben: „Egy 500 000 éves kövület, a pekingi ember arcvonását egy főszerep során újra elkészítették a pekingi ember életéről szóló kínai dokumentumfilmben. A tájékoztatás szerint elkészült a történelem előtti ember fejének új és feltételezhetően élethűbb megformálása.”¹⁵⁵

A bizonyítékok ilyen félrevezető megváltoztatása egyáltalán nem újdonság. Sok más példánk is van. Vajon hol találta meg Dubois professzor, a holland sebész a kövületi maradványokat, amikor felfedezte a jávai embert 1891—92-ben? Az Encyclopœdia Britannica ezt írja:

„Öt kövületi töredéket talált: egy koponyatetőt, amelynek kifejezetten egy óriás gibbonra emlékeztető formája volt, egy bal lábszárcsontot és három fogat. A csonttöredékek között a legnagyobb távolság húsz lépés volt. Később egy hatodik csonttöredéket csatolt ezekhez, egy alsó állkapocsdarabot, amelyet a sziget egy másik helyén, de ugyanolyan geológiai rétegben talált.”¹⁵⁶

Nos, mennyiben tudományos eljárás 20 vagy még több lépésre levő csontdarabokat összegyűjteni, és ehhez egy újabb, több kilométerrel távolabb talált csontmaradványt hozzáadni, s azt állítani, hogy ezek mind egymáshoz tartoztak?

Egy másik példát az evolucionista Le Gros Clark is közölt:

„Eléggé veszélyes, ha túlságosan kevés mérésre támaszkodunk . . . Erre a nehézségre jellemző példa a Hesperopithecus híres esete. Ezt a fajnevet adták az 1922-ben Nebraskában talált kövületi fognak, mert feltételezték, hogy ez az emberszabású majmok egyik kihalt típusát képviselte . . . Mint köztudomású, később kiderült, hogy egy pekari [közép-amerikai vaddisznófajta] megkövesedett foga volt . . . az őslénytannak kevés olyan kutatója akad, aki időnként ne tévedett volna ilyen vagy olyan módon.”¹⁵⁷

Egy másik felfedezésről az Encyclopœdia Britannica 1946-os kiadása így írt:

„A következő legfontosabb felfedezést . . . Charles Dawson tette Piltdownban [Sussex] 1911 és 1915 között. Dawson egy erősen megkövült emberi koponya bal felének nagyobb részét találta meg, valamint a jobb felének egy darabját; ezenkívül egy helyenként erősen megrongálódott alsó állkapocs jobb felét, amelyben még megvolt az első és a második őrlőfog, valamint a harmadik őrlő- vagy bölcsességfog helye . . .

A brit szakemberek között általános egyetértés uralkodik abban a tekintetben, hogy a koponya és az állkapocscsont ugyanattól az egyéntől származik.”¹⁵⁸

Az evolúció tanában jártas olvasó a fenti leletet kétségtelenül „piltdowni emberként” fogja felismerni. Mennyire tudományos ez a brit szakemberek közötti egyöntetűség? A Science News Letter című folyóirat 1961. február 25-én a következőkre emlékeztet bennünket:

„Az egyik leghírhedtebb csalás, amelyet a tudományos vizsgálatok lelepleztek, a Sussexben [Anglia] talált piltdowni ember volt . . . amely egyesek feltevése szerint 500 000 éves lehetett. Sok-sok vita után kiderült, hogy egyáltalán nem ősember maradványa volt, hanem egy mai ember koponyájából és egy emberszabású majom állkapocscsontjából szerkesztették egybe . . . Az állkapocscsontot kálium-bikromát és vassó kezelésnek vetették alá, hogy ez kövületi formát kölcsönözzön neki.”¹⁵⁹

De nemcsak a koponyát kezelték így, hanem a fogakat is lereszelték, hogy elkopottnak lássék. A Reader’s Digest 1956. októberi számában ezt írta: „Minden fontosabb rész hamisítványnak bizonyult. A piltdowni ember tetőtől talpig csalás volt! . . . Minden bizonyíték arra mutat, hogy Dawson volt a csalás szerzője.”¹⁶⁰

A Scientific American 1965. januári száma bemutatja, hogy egyes evolucionisták milyen messzire elmennek, hogy a tényeket számukra kedvezővé alakítsák, mivel azok az elméletük támogatásához oly nyilvánvalóan hiányoznak. Ez a folyóirat beszámol egy meteoritról, amely szerves anyagot zárt magába, és ezért az evolúció támogatására használták fel:

„Az egyik meteordarabról, amely több mint száz évvel ezelőtt Délnyugat-Franciaországban hullott le, az újabb vizsgálatok kiderítették, hogy rafinált módon földi szerves anyaggal hamisították meg . . .

A hamisító nyilvánvalóan addig nedvesítette a meteordarabot, amíg át nem ázott, és így különböző idegen testeket helyezett bele; majd enyv segítségével, amelyet kötőanyagként használt, olyan felületi réteget alakított ki, amely az atmoszférikus meleg által előidézett kéreghez hasonlított, hogy ezzel hozza helyre a kezelés által okozott megrongálódást . . .

Ez az úgynevezett Orgueil-eset csupán öt héttel azután történt, hogy Pasteur elmondta nagy vihart kiváltó és széles körben leközölt védőbeszédét az isteni teremtésről, amely az élet egyetlen lehetséges elindítója volt.”¹⁶¹

Sokszor félrevezető lehet az is, ahogyan a gyanútlanok előtt az evolucionista anyagokat ismertetik. Ismételten előfordult, hogy kövületi anyagokat úgy sorakoztatnak fel, hogy az a felületes szemlélőben azt a benyomást kelti, mintha az egyik a másikból fejlődött volna ki. De ha gondosabban megvizsgáljuk a dolgokat, megállapítható, hogy még maguk az evolucionisták sem mind fogadják el ezt az álláspontot. Másik példa az a sejtetés, hogy az ember az emberszabású majomból fejlődött ki. Bár a fejlődéstan védelmezői sem állítják többé, hanem elvetik ezt a véleményt, még mindig találunk olyan megfogalmazást, mint az 1955-ben megjelent The Primates (A főemlősök) című könyv egyik fejezetében, amely így szól: „Az emberszabású majomtól az emberig.”¹⁶²

A kövületek és az azokból készített feltehetően eredeti ábrázolások, amelyek az ember fejlődését bizonyítanák, igen silány bizonyítékok a tudomány szempontjából. Fantasztikus állításokra és elképzelésekre támaszkodnak, és az evolúciós láncban idő, lelőhely, testalkat tekintetében óriási szakadékok tátonganak.

Az igazi tudományos tények tehát nem az embernek az állatvilágból való fejlődésére mutatnak, hanem azt bizonyítják, hogy az embert Isten az állatoktól különállóan és tőlük megkülönböztethető fajként teremtette meg, s ilyen is maradt mind a mai napig. Az ember nem kereszteződhet semmilyen állattal, mert a DNS-e (az öröklésben döntő szerepet játszó anyaga) ezt nem teszi lehetővé. Az ember megmarad a Genezisben meghatározott nemén belül, ahol addig is volt, és a jövőben is ott fog maradni.

CSÖKEVÉNYES SZERVEK

Az evolucionisták úgy utalnak az emberben megtalálható, úgynevezett „csökevényes” szervekre, mint az ember kifejlődésének konkrét bizonyítékaira. Ezek állítólag valamikor működő szervek maradványai, amelyek többé nem szükségesek, mivel az ember feljebb lépett az evolúciós létrán. Figyeljük meg azonban, mit mond a Reader’s Digest című folyóirat 1966. novemberi számának „A ,hasznavehetetlen’ mirigy, amely egészségünket őrzi” címen megjelent cikke:

„Az orvosok legalább 2000 éven keresztül értetlenül álltak a nyak alatt és a mellcsont mögött elhelyezkedő kicsiny, vörösesbarna szövetdarab, vagyis a csecsemőmirigy működésével szemben . . . A mai orvosok a vakbélhez hasonlóan ezt is hasznavehetetlen, csökevényes szervnek tekintették, amely elvesztette eredeti rendeltetését, ha egyáltalán volt ilyen.

Az utóbbi néhány évben azonban egy amerikai, brit, ausztrál és svéd kutatókból álló kicsiny csoport kitartó munkájának eredményeképpen megoldódott a csecsemőmirigy rejtélye. Ezek a kutatók bebizonyították, hogy a csecsemőmirigy [thymus] nemhogy hasznavehetetlen, hanem valójában nagyon is fontos mirigy, amely a fertőző betegségekkel szembeni védekezés bonyolult rendszerében játszik fontos szerepet.

De vajon a csecsemőmirigy az egyedüli szerv, amely szabályozza védekező-rendszerünket? A legújabb kísérletek megerősítik azt a feltevést, hogy a szervezetben keletkezett védőanyag-reakciókban a vakbél, valamint az orr- és garatmandulák is szerepet játszanak.”¹⁶³

Az Encyclopœdia Britannica című műben ezt olvassuk: „Ma már tudjuk, hogy sok úgynevezett csökevényes szerv fontos feladatot teljesít.”¹⁶⁴

Az a körülmény, hogy valamely különleges szerv működését nem ismerjük, nem jogosít fel arra, hogy csökevényesnek nevezzük. Ha egy szerv nem helyesen működik, az sem bizonyítja azt, hogy csökevényes. Valószínű, hogy minden évben egyre több lesz a torokgyulladások száma, mint a vakbélgyulladásoké, mégsem gondol senki arra, hogy a torkot „csökevényes” szervnek nevezze. Különben is, a fejlődéstannak azt kellene bizonyítania, hogy új, hasznosabb szervek fejlődnek ki. Olyan szerv ugyanis, amely valójában elkorcsosul, aligha lehet a fejlődés bizonyítéka; inkább az ember elkorcsosulását bizonyítaná, tehát lefelé haladást, és nem egy felfelé irányuló fejlődést jelent.

[Kép a 85. oldalon]

Kipusztult emberszabású majom

Australopithecus

Modern ember

Egy bizonyos kipusztult emberszabású majom és egy australopithecus modellje van kiállítva az Amerikai Természettudományi Múzeumban, Nev Yorkban. A baloldali képen egy mai modern ember koponyája látható. Vajon kire hasonlítanak inkább az australopithecusok, az emberre vagy a majomra? Semmilyen bizonyíték sincs arra nézve, hogy ezek voltak az ember ősei

[Kép a 88. oldalon]

Egy modern enciklopédia azt írja, hogy a neandervölgyi ember nem volt „zömök, görnyedt, durva, többé-kevésbé emberhez és majomhoz hasonlító”, hanem éppenséggel emberi, teljesen egyenes tartású. Egy másik alcím alatt azonban mégis a fenti képet mutatja be, amely a Chicagói Természettudományi Múzeumban látható, és amely „zömöknek, görnyedtnek, durvának, többé-kevésbé emberszabású majomhoz hasonlónak” tünteti fel őket — még a gyermekeket is!

[Kép a 91. oldalon]

Sinanthropus, a „Sunday Times” 1964. április 5-i számának rajza szerint

Sinanthropus, egy ismert tudós rajza alapján

Sinanthropus, a „National Geographic” 1960. szeptemberi számának rajza szerint

Íme, három kísérlet a Sinanthropus kövületi maradványainak bemutatására. Ez nyilvánvalóan bizonyítja, hogy mennyire lehetetlen „a hajat, szemet, orrot, ajkat és az arckifejezést hűen rekonstruálni”