Az Istenbe vetett hitem megvédett
AZ IDŐPONT 1945. május volt, és Európában éppen befejeződött a II. világháború. Csupán két nappal azelőtt érkeztem haza Chojnicébe, Lengyelországba. Az utazás majdnem két hónapig tartott, mivel gyalogolnom kellett, és többször is megálltam útközben, hogy meglátogassak néhány embert. Az előző két évet a Danzig (ma Gdansk) közelében található stutthofi koncentrációs táborban töltöttem.
Édesanya, a két nővérem és én a nappaliban ültünk és élveztük egymás társaságát. A főbejáratnál kopogtattak, és a legidősebb nővérem, Elaine ment ajtót nyitni. Nem nagyon figyeltünk oda egészen addig, míg meghallottuk a sikítását. Azonnal felugrottam a székről és az ajtóhoz rohantam. Wilhelm Scheider és Alfons Licznerski állt ott, két keresztény társ, akikről azt gondoltam meghaltak nem sokkal azután, hogy utoljára láttam őket.
Miután egy ideje már a hitetlenségtől tátott szájjal bámultam rájuk, Scheider testvér megkérdezte, hogy behívom-e őket. A nap hátralevő részét együtt töltöttük késő estig, újra felújítva az ismeretségünket és visszaemlékezve arra, hogyan védett meg minket Jehova Isten a bebörtönzés idején. Mielőtt megosztanék veletek néhány tapasztalatot ezek közül, hadd mondjam el, hogyan kerültem a koncentrációs táborba.
Hitem megpróbálása fiatal koromban
A szüleim akkortájt lettek Bibliakutatók (ahogy Jehova Tanúit akkor hívták), amikor 1923-ban megszülettem. A II. világháborút megelőző évek nem voltak könnyűek a Tanúk számára. A katolikus vallást tanították az iskolában, és a Tanúkkal durván bántak. Velem állandóan kikezdett a többi gyerek, és a tanár mindig a gyerekek pártjára állt, velem szemben. A prédikálómunka is nehéz volt. Egyszer, amikor a közeli városkában, Kamienben prédikáltunk, legalább száz városi ember vett körül minket, mintegy húsz Tanút. A lengyel katonák éppen időben érkeztek, hogy megvédjenek minket a csőcseléktől.
Az üldözés fokozódott, amikor Németország 1939 szeptemberében megszállta Lengyelországot. Végül 1943-ban a Gestapo letartóztatott, mert megtagadtam, hogy a német hadseregben szolgáljak. Amíg letartóztatásban voltam, a Gestapo kihallgatott, és megpróbált rávenni, hogy adjam meg a területen élő többi Tanú nevét. Amikor megtagadtam, a Gestapo-ügynök azt mondta, hogy valószínűleg meghalok majd a koncentrációs táborban.
Először a chojnicei börtönbe küldtek, ahol néhány börtönőr gumibottal vert, és megpróbált arra kényszeríteni, hogy engedjek abbeli elhatározásomból, hogy lojális maradok Jehovához. Ez a verés 15—20 percig tartott, én pedig mindvégig buzgón imádkoztam. A verés vége felé az egyik börtönőr panaszkodott, hogy ő előbb fog kimerülni, mint én.
Bármennyire furcsának is tűnik, az első néhány ütés után igazán nem éreztem többé azokat. Inkább olyan volt, mintha csak hallanám őket, ahogy egy dobverést a messze távolban. Jehova határozottan megvédett és válaszolt az imáimra. A verés híre hamar elterjedt a börtönben, és egyesek „Isten emberé”-nek kezdtek hívni. Röviddel ezután a Gestapo danzigi főhivatalába küldtek. Egy hónappal később a stutthofi koncentrációs táborba vittek.
Stutthofi élet
Az érkezésnél azt mondták, hogy sorakozzunk fel a barakk előtt. Egy kapo (olyan rab, aki felügyeletet kapott a többi rab felett) rámutatott a halotthamvasztó három óriási kéményére, és azt mondta nekünk, hogy három napon belül az égben leszünk az Istenünkkel. Tudtam, hogy a chojnicei gyülekezetünkhöz tartozó Bruski testvért Stutthofba küldték, ezért megpróbáltam megtalálni őt. Egy rabtársam azonban közölte, hogy körülbelül egy hónapja meghalt. Annyira elhagyott az erőm, hogy végül a földre zuhantam. Úgy éreztem, hogy ha egy fizikailag és szellemileg erős keresztény, mint Bruski testvér meghalt, akkor biztosan én is meg fogok halni.
A többi rab visszasegített a barakkba és ekkor találkoztam először Scheider testvérrel. Később megtudtam, hogy a háború előtt a lengyel fiókhivatal felvigyázója volt. Hosszan elbeszélgetett velem, és elmagyarázta, hogyha elveszíteném a hitemet Jehovában, akkor meghalnék! Úgy éreztem, Jehova küldte őt, hogy megerősítsen. Valóban, milyen igaz az a példabeszéd, amelyik azt mondja: ’van olyan testvér, aki a nyomorúság idejére születik!’ (Példabeszédek 17:17.)
Akkoriban meggyengült a hitem, és Scheider testvér a Zsidók 12:1-re irányította a figyelmemet. Ott a keresztények azt olvassák, hogy őrizkedjenek a bűntől, amely könnyen behálózza őket, nevezetesen a hit hiányától. Segített visszaemlékeznem azokra a hűségesekre, akikről a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete beszél, és elemeznem a hitemet az övékével összehasonlítva. Ettől kezdve amennyire csak lehetséges volt, közel maradtam Scheider testvérhez, és noha húsz évvel idősebb volt nálam, nagyon közeli barátok lettünk.
Egyszer egy nagy termetű rabtárs, aki zöld háromszöget viselt (amely azt jelentette, hogy bűnöző volt) azt mondta nekem, hogy álljak fel egy asztalra és prédikáljak Jehováról a raboknak. Amikor elkezdtem ezt tenni, a többi rab csúfolni kezdett. Ám a nagy termetű rabtárs odament és lecsendesítette őket — mindenki félt tőle. Amikor a hét hátralévő részében délben és este összegyűltünk az evéshez, ez a nagy fickó azt mondta, hogy álljak fel az asztalra és prédikáljak.
A következő héten néhány rabot, köztük engem is, egy másik barakkba jelöltek ki. Egy másik zöld háromszöges rab jött oda hozzám, és megkérdezte, hogy az Istenem miért küldött ebbe a „pokolba”. Azt válaszoltam neki: azért, hogy prédikáljak a többi rabnak és mert az ittlétem próbaként szolgál a hitemre nézve. Amíg ezekkel a rabokkal voltam, megengedték, hogy két hétig minden este kiálljak eléjük és prédikáljak.
Egyik nap egy kapo azt mondta az egyik rabtársnak, hogy verjen meg engem. Ő visszautasította, azt kockáztatva ezzel, hogy őt verik meg. Amikor megkérdeztem, miért nem vert össze, elmondta, hogy úgy tervezte, öngyilkosságot követ el, de meghallgatta az egyik beszédemet, és az segített neki megváltoztatnia a gondolkodásmódját. Úgy gondolta, hogy én mentettem meg az életét, és nem tudná megverni azt a valakit, aki ezt tette.
Hitem határtalan megpróbáltatása
1944 telén az oroszok közeledtek Stutthofhoz. A német tábori tisztek úgy döntöttek, hogy elköltöztetik a rabokat, mielőtt az oroszok megérkeznének. A németek elkezdtek meneteltetni közülünk közel 1900 rabot Słupskba. Amikor az út feléhez értünk, csak közel 800-an maradtunk. A menetelés során végig sok lövést hallottunk, tehát a többieket nyilván lelőtték, vagy elszöktek.
A költözés kezdetén mindannyiunknak adtak 450 gramm kenyeret és 220 gramm margarint. Sokan azonnal megettek mindent, amit kaptak. Én azonban kiadagoltam az enyémet amennyire csak tudtam, tudván, hogy az utazás vagy két hétig is eltarthat. A rabok között csak körülbelül tíz Tanú volt, Scheider testvér és én pedig együtt maradtunk.
Az utazás második napján Scheider testvér megbetegedett. Ettől kezdve gyakorlatilag nekem kellett vinnem őt, ugyanis ha megálltunk volna, lelőttek volna minket. Scheider testvér azt mondta, hogy Jehova válaszolt az imáira azáltal, hogy mellette voltam segítség gyanánt. Az ötödik napon olyan fáradt és éhes voltam, hogy úgy éreztem, nem tudok megtenni még egy lépést, nem beszélve arról, hogy Scheider testvért vigyem. Ő is egyre gyengébb lett, mivel nem volt élelmünk.
Ezen a kora délutánon Scheider testvér azt mondta nekem, hogy könnyítenie kell magán, ezért odavittem egy fához. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjam, nem vettek észre minket a német őrök. Körülbelül egy perc múlva Scheider testvér egy egész kenyérrel a kezében fordult vissza. „Honnan szerezted? — kérdeztem. — Talán a fáról lógott le, vagy mi?”
Azt mondta, hogy amíg hátat fordítottam neki, egy férfi odament hozzá és odaadta a kenyeret. Ez rendkívülinek tűnt nekem, mivel egyáltalán nem láttam senkit. Ekkor már annyira éhesek voltunk, hogy nem firtattuk, hogyan hozták oda. De azt kell mondanom, hogy ettől a naptól kezdve sokkal jelentőségteljesebb volt számomra az a kérés, amit Jézus tanított a mindennapi kenyerünkért mondani. (Máté 6:11.) Nem éltünk volna túl még egy napot ezen kenyér nélkül. A zsoltáros szavaira is gondoltam: „nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.” (Zsoltárok 37:25.)
Körülbelül egy hét múlva, amikor majdnem félúton voltunk Słupsk felé, megálltunk a Hitlerjugend tábornál. Itt kellett találkoznunk más táborokból jött rabokkal. Licznerski testvérnek hastífusza lett, és egy különleges barakkba rakták a többi beteg rabbal együtt. Minden este kilopakodtam abból a barakkból, ahol én voltam, és bementem Licznerski testvérhez. Ha észrevettek volna, lelőttek volna, de fontos volt számomra, hogy mindent megtegyek, amit csak tudok, hogy levigyem a lázát. Benedvesítettem egy rongyot, mellé ültem és törölgettem a homlokát. Majd visszalopakodtam a saját barakkomba. Scheider testvérnek is hastífusza lett és abba a barakkba tették, ahol Licznerski testvér volt.
Azt mondták nekünk, hogy a németek a Balti-tengerhez szándékoznak vinni minket, felrakni egy hajóra és elszállítani Dániába. Ám az oroszok egyre közeledtek. Ahogy a németek egyre jobban féltek és kezdtek menekülni, a rabok kihasználták az alkalmat a szökésre. A németek megparancsolták, hogy menjek el, de mivel Scheider és Licznerski testvér túl beteg volt ahhoz, hogy utazzon, én pedig nem tudtam vinni őket, nem tudtam mit tegyek. Ezért elmentem és azért imádkoztam, hogy Jehova vigyázzon erre a két kedves társra.
Egy órával azután, hogy elmentem, az oroszok bejutottak a táborba. Egy katona megtalálta Scheider és Licznerski testvért, majd megparancsolta egy német asszonynak, aki egy közeli farmon lakott, hogy mindennap csirkelevessel etesse őket, amíg meg nem gyógyulnak. Az asszony azt mondta a katonának, hogy a németek elvitték az összes csirkéjét. Akkor a katona azt mondta neki, hogy megöli, ha nem eteti ezeket a férfiakat. Szükségtelen mondani, hogy azonnal talált néhány csirkét, és kedves testvéreim a gyógyulás felé haladtak!
Hitem további tökéletesítése
Amíg az édesanyám nappalijában voltunk, ezekről és más tapasztalatokról beszélgettünk a kora reggeli órákig. A testvérek ott maradtak pár napig, majd a saját lakásukba költöztek. Scheider testvért Jehova nagymértékben felhasználta, hogy újra megszervezze a prédikálótevékenységet Lengyelországban, és sok korábbi felelősségének újból eleget tett. A kommunisták hatalomátvétele miatt azonban nagyon nehézzé vált a prédikálótevékenység.
A Tanúkat időről időre letartóztatták, amiért Isten Királyságáról prédikáltak. Gyakran voltam ezek között és éppen azok vallattak, akik megszabadítottak a náciktól. Azután rájöttünk, hogy a hatóságok miért ismerték olyan jól a tevékenységünket. A kommunisták kémeket építettek be a szervezetbe, hogy szemmel tartsanak minket. A beszivárgás olyan sikeres volt, hogy 1950-ben egyik este több ezer Tanút tartóztattak le.
Idővel a feleségem, Helena és növekvő családunk úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba költözünk. 1966-ban érkeztünk meg. Amikor a New York-i Brooklynba látogattunk, olyan információt tudtam adni Jehova Tanúi világközpontjában felelős személyeknek, amely segített nekik meghatározni, kik voltak a kommunisták által beépített emberek. (Vö. Cselekedetek 20:29.)
Most hetven éves vagyok és Colorado államban élek, ahol vénként szolgálok a helyi gyülekezetben. Hanyatló egészségem miatt már nem tudok többé úgy tenni dolgokat, ahogy valamikor tudtam. Mégis, még mindig nagyon élvezem az emberekkel való beszélgetést Jehova Királyságáról. Amikor fiatalabbakkal munkálkodom a szolgálatban, kihasználom a lehetőséget arra is, hogy segítsek nekik felismerni: nem számít, milyen megpróbáltatással kerülnek szembe, Jehova mindig ott van, hogy felhasználja erejét azok érdekében, akik teljesen hisznek benne.
Ahogy visszatekintek az életemre, nagyra értékelem, hogy Jehova megszabadított engem és a barátaimat a veszedelmes helyzetekből. Ezek az események határozottan megerősítették a védő gondoskodásába vetett hitemet. Nincsenek kétségek az elmémben afelől, hogy a dolgok rendszere hamarosan véget ér a gyorsan közeledő „nagy nyomorúság”-ban és hogy a túlélőknek nagyszerű kilátása lesz helyreállítani ezt a földet egy globális Paradicsommá (Jelenések 7:14; 21:3, 4; János 3:16; 2Péter 3:13).
Már nagyon várom, hogy osztozhassak a földnek ezen nagyszerű helyreállításában amikor paradicsomi állapotok lesznek, és te is osztozhatsz ebben, ha képességeid legjavával Jehova akaratát teszed és bízol azon ígéretében, hogy megvédi azokat, akik hitet gyakorolnak benne. (Feliks Borys elmondása alapján.)
[Kép a 20. oldalon]
Egy évvel azután, hogy kiszabadultam a koncentrációs táborból
[Kép a 23. oldalon]
Feleségemmel, Helenával