’Jehova az én Istenem, akiben bízom’
WILLI DIEHL ELMONDÁSA ALAPJÁN
„Miért akarsz a Bételbe menni?” — kérdezte apám 1931 tavaszán, amikor azt a vágyamat közöltem vele, hogy Bétel-szolgálatot kezdjek. A szüleim, akik a Saar-vidéken éltek, már körülbelül tíz éve az igazságban voltak, s ezzel jó példát állítottak elénk, három fiú elé is. Az igazság kitöltötte az egész életüket, és én is az életemmé akartam azt tenni.
DE HOGYAN hallottak a szüleim Jehováról és az ő szent akaratáról? Mivel elégedetlenek voltak az államvallással, már régóta kutattak az igazság után. Számtalan egyházat és szektát próbáltak ki, de mindegyikről kiderült, hogy nem az igazi.
Egy nap szórólapot találtak az ajtónk előtt, amely egy képekkel illusztrált előadást és egy filmet jelentett be Isten szándékával kapcsolatban „A teremtés fotódrámája” címmel. Apámnak dolgoznia kellett a „Fotodráma” bemutatásakor, de anyámat arra ösztökélte, hogy menjen el. „Talán érdemes megnézni” — mondta. Akkor este a program után anyám lelkes volt. „Végre megtaláltam! — mondta. — Gyertek el és nézzétek meg magatok is holnap este. Ez az az igazság, amit oly régóta kerestünk.” Ekkor 1921-et írtak.
Mint szellemtől felkent keresztények, a szüleim halálukig hűségesek maradtak; apám 1944-ben halt meg, nem sokkal azután, hogy a nácik több évi börtönre ítélték, anyám pedig 1970-ben. Ő még hosszú időt töltött börtönben a náci uralom alatt.
Szüleim példaadó buzgalma
A szüleim nagyon tevékenyek voltak a halálukig a szántóföldi szolgálatban. Anyám különösen buzgó volt azoknak a kongresszusi határozatoknak az elterjesztésében, amelyek 1922 és 1928 között jelentek meg. Az Ecclesiastics Indicted [Papok vád alatt] egy 1924-ben kiadott határozatot tartalmazott, amelyben a papság éles kritikát kapott. Ennek terjesztése bátorságot kívánt. A hírnökök hajnali négy órakor keltek, hogy a traktátusokat az ajtók alá csúsztathassák. Bár én csupán 12 éves voltam akkor, a szüleim megengedték, hogy én is részt vegyek. Gyakran reggel öt órakor indultunk el, és három-négy óra hosszat bicikliztünk, hogy elérjük a távoli területeket. Bokrok közé rejtettük a bicikliket és én őriztem őket, míg a többiek a faluban tevékenykedtek. Délután hazakerekeztünk, este pedig egy órát gyalogoltunk az összejövetelre.
Később egy fiatalabbat bíztak meg a biciklik őrzésével, és én a hírnökökkel tartottam. De arra senki sem gondolt, hogy oktasson engem. Egyszerűen közölték velem, melyik utcán kell munkálkodnom! Kalapáló szívvel lopództam az első házhoz, remélve, hogy senki nem lesz otthon. De sajnos, egy férfi nyitott ajtót. Megnémultam. Ügyetlenkedve a táskámban lévő könyvre mutattam. „Rutherford bírótól van?” — kérdezte. Valami választ dadogtam. „Ez új, ilyet még nem kaptam?” „Igen, ez új” — erősítettem meg. „Akkor nekem kell egy ilyen. Mennyibe kerül?” Ez bátorságot öntött belém, hogy folytassam.
Akkor, 1924-ben a felnőttek sokat beszéltek 1925-ről. Egy ízben meglátogattunk egy családot, akik Bibliakutatók voltak, és hallottam, amint az egyik testvér ezt kérdezi: „Ha az Úr magával visz minket, mi lesz a gyermekeinkkel?” Anyám, aki mindig is optimista volt, ezt válaszolta: „Az Úr tudni fogja, hogyan viselje gondjukat.” A téma lenyűgözött. Mit jelent mindez? Elérkezett 1925, és eltelt anélkül, hogy bármi történt volna. A szüleim buzgalma azonban nem csökkent.
Apám bölcs figyelmeztetése
Végül 1931-ben elmondtam apámnak, mit akarok kezdeni az életemmel. „Miért akarsz a Bételbe menni?” — kérdezte válaszul apám. „Mert Jehovát akarom szolgálni” — válaszoltam. „Tegyük fel, hogy felvesznek a Bételbe — folytatta. — Tisztában vagy azzal, hogy a testvérek nem angyalok? Tökéletlenek és hibákat követnek el. Félek, hogy ez esetleg menekülésre késztet majd, sőt talán még a hitedet is feladod. Gondold át ezt alaposan.”
Megdöbbentem, amikor ezt hallottam, de miután néhány napig mérlegeltem a dolgot, megismételtem azt a vágyamat, hogy a Bételbe jelentkezzek. „Mondd el nekem még egyszer, miért akarsz oda menni” — mondta. „Azért, mert Jehovát akarom szolgálni” — ismételtem. „Fiam, ezt sohase felejtsd el. Ha meghívnak, emlékezz arra, miért mész. Ha valami helytelen dolgot látnál, ne nyugtalankodj miatta túlságosan. Még ha rosszul is bánnának veled, akkor se menekülj el. Sohase felejtsd el, miért vagy a Bételben: azért, mert Jehovát akarod szolgálni! Te csak a munkáddal foglalkozz és Őbenne bízzál.”
Így hát 1931. november 17-én kora délután megérkeztem a berni Bételbe, Svájcban. Három másik testvérrel osztoztam a szobán, a nyomdában dolgoztam, és megtanultam egy kis kézi adagolású nyomdagép üzemeltetését. Az első tételek egyike, amelynek nyomtatására megbízást kaptam, Az Őrtorony román nyelvű száma volt.
Égi üzenet!
A Társulat 1933-ban adta ki A válság című füzetet, és ez Rutherford testvér három olyan rádióelőadását tartalmazta, amelyet az Egyesült Államokban tartott. A fiókhivatal-szolga, Harbeck testvér, egyik reggel tájékoztatta a Bétel-családot a reggelinél, hogy a füzetet különleges módon fogják terjeszteni. Az arról szóló szórólapokat egy Bern fölött átszálló kis kölcsön repülőgépről dobják majd le, miközben a hírnökök az utcákon állnak, hogy felkínálják a füzetet a nyilvánosságnak. „Fiatal testvérek, ki hajlandó közületek felszállni a gépre? — kérdezte. — Írjátok fel a neveteket.” Én is jelentkeztem, és Harbeck testvér később közölte, hogy engem választottak.
A nagy napon több karton szórólappal felszerelkezve hajtottunk a repülőtérre. Én a pilóta mögött foglaltam helyet, a szórólapokat pedig a mellettem levő ülésre halmoztam. Pontos utasításokkal láttak el: százas kötegekbe kell csavarnom a szórólapokat és minden köteget olyan erővel kidobnom az ablakon, amennyire csak tudom. Gondatlanság esetén a lapok a repülőgép farokrészébe kerülve összekuszálódhattak, és ez nehézséget okozhatott volna. De minden jól ment. A testvérek később elmondták, milyen felvillanyozó volt látni ezt az ’égi üzenetet’. Elérte a kívánt hatást, és sok füzetet helyeztek el még akkor is, ha néhány ember panaszkodva telefonált, hogy szórólapok borítják a virágágyásaikat.
Hála minden szolgálati kiváltságért
Naponta mondtam köszönetet Jehovának a Bétel-szolgálatban tapasztalt örömért és megelégedettségért. A gyülekezetben az én feladatom volt, hogy kinyissam a Királyság-termet, elrendezzem a székeket és egy pohár friss vizet tegyek a szónoki emelvényre. Mindezt nagy megtiszteltetésnek tartottam.
A Bételben idővel azon a hatalmas íves gyorssajtón dolgoztam, amelyet a lengyel nyelvű Az Aranykorszak (ma Ébredjetek!) nyomtatására használtak. Fonográfokat 1934-ben kezdtünk alkalmazni és én segítettem azok összeállításában. Nagy örömömet leltem abban, hogy házról házra járjak a bibliai beszédek felvételeivel. Sok házigazda kíváncsian nézegette ezt a kis szerkezetet, és gyakran az egész család összegyűlt, hogy meghallgassa, míg aztán egyenként eltűntek. Amikor aztán az egész család elment, én egyszerűen eltávoztam.
Tevékenyen a háború alatt
Az I. világháború után szülőföldemet, a Saar-vidéket elcsatolták Németországtól és kormányzását tekintve a Népszövetség égisze alá került. Így a Saar-vidék saját személyazonossági dokumentumokat bocsátott ki. Majd 1935-ben népszavazást tartottak annak eldöntésére: akarják-e polgárai, hogy újra egyesüljenek Németországgal. Kihasználtam az alkalmat, hogy meglátogassam a családomat, tudván, hogy ezt nem fogom tudni megtenni, ha a Saar-vidék a nácik ellenőrzése alá kerül. És valóban, sok évvel ezután semmit nem hallottam szüleimről vagy testvéreimről.
Bár Svájc nem keveredett bele közvetlenül a II. világháborúba, teljesen elszigetelődött, ahogy Németország szomszédos országai egymás után megszállás alá kerültek. Németországot kivéve egész Európának nyomtattunk, most azonban nem tudtunk eleget tenni a megrendeléseknek. Zürcher testvér, aki akkoriban fiókhivatal-szolga volt, azt mondta nekünk, hogy mivel gyakorlatilag nem maradt pénzünk arra kér, hogy amíg a dolgok nem normalizálódnak, keressünk magunknak munkát a Bételen kívül. Én azonban maradhattam, mivel néhány dolgot még ki kellett nyomtatni a mintegy ezer helyi hírnöknek.
A Bétel-család sohasem fogja elfelejteni 1940. július 5-ét. Alighogy befejeztük az ebédet, katonai teherautó közeledett. Katonák ugráltak le róla és a Bételbe rontottak. Megparancsolták, hogy maradjunk állva, majd mindegyikünkre egy-egy felfegyverzett katona vigyázott. Betereltek az ebédlőbe, miközben átkutatták az épület többi részét. A hatóságok azzal gyanúsítottak, hogy a katonai szolgálat megtagadására beszélünk rá másokat, de semmi bizonyítékot nem találtak erre vonatkozóan.
A háború évei alatt Thunban és Frutigenben is én voltam a gyülekezetszolga. Ez azt jelentette, hogy a hétvégém rendkívül be volt táblázva. Minden szombaton rögtön ebéd után az 50 kilométerre levő Frutigenbe bicikliztem, ahol aznap este levezettem az Őrtorony-tanulmányozást. Vasárnap reggel csatlakoztam a hírnökökhöz a szántóföldi szolgálatba. Kora délután aztán Interlakenba utaztam a gyülekezeti könyvtanulmányozás levezetésére, késő délután pedig egy családdal folytattam bibliatanulmányozást Spiezben. A nap befejezéseként Thunban vezettem Őrtorony-tanulmányozást.
Késő este, amikor már minden feladatomat elláttam, énekelve és fütyürészve mentem vissza Bernbe, mélységes megelégedéssel. Nagyon kevés autóval találkoztam ezen az úton. A hegyvidék, amely oly sötét volt, mintha egy fekete szövettel borították volna be, nyugodt és zavartalan volt, csak néha csillant meg a holdfényben. Milyen gazdagítólag hatottak azok a hétvégék az életemre és frissítőleg az erőmre!
Látogatás váratlan eredményekkel
Később, 1945 őszén Knorr testvér látogatott meg minket. Egy nap a rotációs nyomda mellett álltam, amikor belépett az üzembe. „Gyere ide — hívott. — Szeretnél részt venni a Gileád Iskolán?” Megdöbbentem. „Ha úgy gondolod, hogy alkalmas vagyok rá, nagyon boldog lennék” — válaszoltam. A meghívás Fred Borys testvér, Alice Berner testvérnő részére és részemre 1946 tavaszán érkezett meg. De mivel én a Saar-vidéken születtem, hontalannak számítottam, ezért kérvényt kellett beadnom Washington D. C.-be (USA) különleges vízumért.
Mialatt a többiek időben elindultak, nekem várnom kellett, hogy választ kapjak a kérelmemre. Amikor az iskola szeptember 4-én elkezdődött, én még mindig Svájcban voltam, és lassan kezdtem elveszteni a reményt. Aztán felhívott az USA konzulátusa és értesített, hogy megérkezett a vízumom. Azonnal megpróbáltam intézkedni az utazást illetően, s végül egy Marseilles-ből New York-ba tartó csapatszállító hajóra sikerült hálóhelyet szereznem. Micsoda élmény! Az Athos II túlzsúfolt volt. Egy nyitott szobában jutottam heverőhöz. A második napon robbanás történt a motorházban, s ez megállásra kényszerítette a hajót. Az utasok és a személyzet egyaránt nyugtalankodtak, attól való félelmükben, hogy elsüllyedhetünk. Ez csodálatos alkalmat adott a feltámadás reménységéről szóló tanúskodásra.
Két napot vett igénybe a hajó megjavítása, majd kisebb sebességgel folytattuk utunkat. Tizennyolc nappal később elértük New York-ot, de a dokkmunkások sztrájkja miatt még a hajón kellett maradnunk. A tárgyalások után végül is el tudtuk hagyni a hajót. Megtáviratoztam a Társulatnak, mi történt, és ahogy elhagytam a vámot és a bevándorlási hivatalt, egy férfi megkérdezte: „Ön Mr. Diehl?” A férfi egyike volt Knorr testvér segítőinek, és feltett egy éjszakai vonatra, amely Ithakába tartott, a Gileád Iskolához közel, ahová következő reggel nem sokkal 8 után érkeztem meg. Milyen nagyon izgatott voltam, hogy végre ott lehetek és részt vehetek a Gileád első nemzetközi osztályán!
Kitartás nehézségek ellenére
A Gileád nyolcadik osztályának diplomaosztásán, 1947. febuár 9-én az izgalom a tetőfokára hágott. Hová küldenek bennünket? Az én „mérőzsinóraim” a Társulat újonnan nyílt nyomdaüzemére „estek” Wiesbadenben, Németországban (Zsoltárok 16:6). Visszatértem Bernbe, hogy megszerezzem a szükséges papírokat, de a Németországot megszálló amerikai haderők csak azok részére engedélyezték a belépést, akik a háború előtt ott éltek. Mivel én nem éltem ott, ezért új megbízásra volt szükségem a brooklyni főhivataltól. Ezt svájci körzetmunkára változtatták, amelyet Jehovába vetett teljes bizalommal fogadtam. De mialatt erre a megbízásra vártam, egy napon megkértek, hogy mutassam meg a Bétel épületeit három odalátogató testvérnőnek. Az egyikük úttörő volt, név szerint Marthe Mehl.
Tájékoztattam a berni fiókhivatalt 1949 májusában, hogy házasságot kívánok kötni Marthéval, és mindkettőnk vágya, hogy megmaradhassunk a teljes idejű szolgálatban. A reakció? Az általános úttörői kiváltságon kívül mást nem kaphattunk. Ezt Bielben kezdtük el házasságkötésünk után, amelyet 1949 júniusában tartottunk. Nem tarthattam előadásokat és nem kereshettem szállást a közelgő gyűlésre érkező küldötteknek annak ellenére, hogy a körzetfelvigyázó ajánlott minket erre a feladatra. Sokan nem is köszöntöttek, és úgy kezeltek bennünket, mintha kiközösítettek lennénk, jóllehet úttörők voltunk.
Tudtuk azonban, hogy házasságunk nem volt Írás-ellenes, ezért az imában kerestünk menedéket, és bizalmunkat Jehovába helyeztük. Ez a viselkedésmód valójában nem a Társulat álláspontját tükrözte. Ez egyszerűen a szervezeti irányelvek helytelen alkalmazása volt.
Knorr testvér visszatér
Knorr testvér 1951-ben újra ellátogatott Svájcba. Egyik előadása után közölték, hogy szeretne velem beszélni. Bár kissé nyugtalanított a dolog, boldog voltam, hogy örömmel fogadott. Megkérdezte, hajlandók lennénk-e elfogadni egy kinevezést az egyik tervezett misszionárius-otthonba, Genovában. Természetesen boldogok voltunk, bár nem szívesen hagytuk ott Bielt. Másnap újabb kérés érkezett Knorr testvértől. Hajlandók lennénk-e újra elkezdeni a körzeti munkát, mivel szükség volt az ebben való részvételünkre Svájcban? Azonnal beleegyeztünk. Az én nézőpontom az volt, hogy mindig elfogadjak bármely felajánlott megbízást.
Körzetmunkánk, amelyet Kelet-Svájcban végeztünk, nagyon áldásosnak bizonyult. Két gyülekezet között vonattal utaztunk, minden vagyonunkat két bőröndben magunkkal cipelve. A testvérek gyakran biciklikkel vártak ránk az állomáson, mivel csak néhányuknak volt autója akkoriban. Évekkel később egy testvér egy gépkocsit bocsátott rendelkezésünkre, ami némileg megkönnyítette a szolgálatunkat.
Néhány új meglepetés
Nagy izgalom volt, amikor 1964-ben feleségem és én meghívást kaptunk a Gileád 40. osztályába, az utolsó tíz hónapos általános osztályba, amelyet azóta nyolc hónaposra rövidítettek. Marthénak gyorsan meg kellett tanulnia angolul, de ő ezt nagyszerűen megoldotta. Gyakran tűnődtünk el azon, hova küldenek minket. Az én álláspontom ez volt: ’Mindegy, hová neveznek ki, csak ne egy íróasztal mögé ültessenek!’
De pontosan ez történt! A diplomaosztás napján, 1965. szeptember 13-án kineveztek Svájc fiókhivatal-szolgájának. A Bétel új élmény volt Marthe számára. Számomra azt jelentette, hogy visszamehettem „Isten házába”, de nem a nyomdába, ahol 1931-től 1946-ig szolgáltam, hanem az irodába. Sok új dolgot kellett megtanulnom, de Jehova segítségével eleget tudtam tenni a feladatoknak.
Visszatekintve
Teljes idejű szolgálatom 60 éve alatt teljesen Jehovában bíztam, éppúgy, ahogy annak idején apám meghagyta nekem. És Jehova sokféle áldást árasztott rám. Marthe óriási erőforrásnak bizonyult a csalódás időszakában, vagy amikor a megbízások azzal fenyegettek, hogy elárasztanak engem, valóban lojális társ volt, olyan, aki teljes mértékben megbízik Jehovában.
Jehovát illeti a dicséret azért a sok szolgálati kiváltságért, amelynek örvendhettem! Ma is fiókbizottsági koordinátorként szolgálok Thunban, időnként pedig mint zónafelvigyázó teszek utazásokat. Nem számított, milyen feladatra kértek fel, én mindig Jehovára tekintettem vezetésért. Sok hibám és hiányosságom ellenére erősen hiszek abban, hogy Jehova megbocsát nekem Krisztus által. Bárcsak úgy folytathatnám, hogy ezzel örömet szerezzek neki. És bárcsak továbbra is ő irányítaná lépteimet, mialatt állandóan őreá tekintek mint ’az én Istenemre, akiben bízom’ (Zsoltárok 91:2).
[Kép a 25. oldalon]
[Kép a 27. oldalon]
Diehl testvér Bétel-pályafutása elején