Segítség a vérfertőzés áldozatainak

„RÁCHELT majdnem egész életében bűntudat gyötörte, hitványnak érezte magát, és a reménytelen magára maradottság érzésével küszködött.” Mi tudta ennyire bemocskolni e brit háziasszonynak és családanyának az életét?

Egy 16 éves kaliforniai leány ezt mondta: „Szívem mélyén ott a fájdalom, amitől sohasem tudok megszabadulni, s ettől szenvedek, rettenetesen szenvedek.” Mi okozhatott neki ilyen lelki gyötrelmet?

A válasz mindkét esetben azonos: a vérfertőzés. Ez a két asszony kislány korában apjával folytatott kényszer hatására nemi viszonyt. Sajnos, esetük nem áll egydeül. Az Egyesült Államokban végzett felmérésekből az sejlik ki, hogy öt lány közül egy, és tíz fiú közül egy zaklatásnak van kitéve nemi téren, még mielőtt felnőtté válna. A legtöbb esetben olyan valaki követi el a bűncselekményt, akit az ifjú áldozat jól ismer; többnyire vérfertőző viszonyról van szó. Más országokból is hasonló történetekről kapunk híradást.

Ez a probléma — a világ súlyosbodó degenerálódásának arányában — valószínűleg egyre rosszabbodni fog. Még ma is sok, keresztény gyülekezetben élő asszony küzd érzelmi nehézségekkel egy ellenük elkövetett gyermekkori vérfertőzés miatt. Egyesek segítség végett szaktanácsadókat és pszichológusokat kerestek fel, sokan viszont a gyülekezethez fordulnak, és keresztény testvéreiktől, nővéreiktől kérnek támogatást. Tudnak-e a gyülekezet érett tagjai ezeknek a személyeknek valamiben segíteni, jóllehet nem szakavatottak a lelki gyógyítás terén? Gyakran tudnak (1Thessalonika 5:11).

Ha egyáltalán kétséged lenne afelől, hogy milyen nagy kárt tud okozni a vérfertőző viszony, gondold át azokat a nyilatkozatokat, amelyek a bűncselekmény után sok-sok évvel később hangzottak el az áldozatok szájából: „15 évig megpróbáltam mindent magamba fojtani, de ezalatt a bűntudat évei elárasztottak . . . Mennyire gyűlöltem a férfiakat!”

„A bűntudat szinte rosszabb, mint a tényleges zaklatás.”

„Csak azt tudom mondani, hogy emlékeim miatt mostanra már végeztem volna magammal.”

„A szexuális emlékek miatt egyszerűen nem akarok férjhez menni. És annyi bizonyos, nem szeretnék magamnak gyermekeket.”

Doktor Bruce A. Woodling (a dél-kaliforniai Orvostudományi Egyetemen) és Peter D. Kossoris (kerületi ügyészhelyettes) a fentieket így támasztja alá: „Idősebb asszonyok, akik gyermek- vagy serdülőkorukban vérfertőző viszonynak voltak kitéve, rendszerint depreszsziósak vagy idegi alapon szorongók.” A Washingtoni Egyetem Medical Times–ban megjelent egyik tanulmánya hozzáfűzi: „Az áldozatok feltárt problémái a következők voltak: bűntudat, depresszió, őnmagáról alkotott rossz vélemény, társas kapcsolatok kialakításában fellépő nehézség, részben amiatt, hogy bizalmatlanságot éreztek embertársaik iránt, továbbá nem megfelelő társaságbeli forgolódás, és nemi téren funkció-zavar.”

Miért oly megrázó a vérfertőzés? A Child Welfare című folyóirat egy lány helyzetére hívja fel a figyelmet, akit az apja folyton zaklatott nemi téren: „A lány, aki apja molesztálásának volt kitéve, függő viszonyban volt apjával; apja tartotta el és viselte gondját. . . . Egyszerűen nem merte kifejezni haragját, sőt nem is mert haragudni apjára emiatt. Úgy érezte, eleget kell tennie apja kívánságainak, különben elveszíti szülői szeretetét, aminek viszont érezte a szükségét.”

Egy volt áldozat helyesen fogalmaz úgy, hogy a vérfertőzés „önző és elítélendő . . . és groteszk megsértése a gyermeki bizalomnak és a szülővővel szembeni függőségi helyzetnek”.

Egyes kislányok, akik vérfertőző kapcsolat szenvedő alanyai lettek, azt gondolták, hogy az egyedüli mód, hogy férfiak szeressék őket az, hogy szexuaális téren idő előtt más férfiak felé fordultak azon kívül, aki őket megbecstelenítette. Más áldozatok, amikor a serdülőkort, elérték, szabályosan belevetették magukat a nemi életbe, ide értve a szabad szerelmet is. Sokan viszont igazi haragot táplálnak szívükben, hitványnak és bűnösnek érzik magukat. Bűnösnek azért, ami történt, bűnösnek azért, mert nem akadályozták meg a történteket, bűnösnek, ha véletlenül még nemi gyönyört is éreztek az aktusban, és bűnösnek azért, mert a vérfertőző viszony kihatott a szülők házasságára.

Van-e valamilyen mód arra, hogy az ilyen érzelmi zűrzavar megszűnjön?

Azzal nem segítünk, ha azt mondjuk, hogy . . .

Egy asszony, akinek sok-sok évvel ezelőtt vérfertőző viszonyából eredően problémái voltak, felkereste a gyülekezet véneit és elbeszélgetett velük problémáiról. Az asszony így számol be erről: „Azt mondták, felejtsem el az egészet.” E tanács mögött meghúzódó jószándékú okfejtés kétségkívül az volt, hogy mivel a rossz tapasztalatok a múltból valók mind és semmit sem lehet velük most kezdeni, a legjobb lenne a szenvedő alanynak elméjéből teljesen száműzni az emléket, és jó gondolatokkal betölteni a helyét (Filippi 4:8). A dolog azonban, sajnos, nem ilyen egyszerű.

Miért? Nos, gondolj arra, akinek egyik karja egy balesetnél súlyosan megsérült. Barátai meglátogatják az illetőt és segíteni akarnak neki. De igazi segítséget jelentene-e neki, ha csak ezt mondanák: ’Ó, felejtsd el az egészet!’? Nem. Erről ugyanis képtelenség elfeledkezni.

Hasonlóképpen sok asszony, aki rákényszerült ilyen vérfertőző viszonyra, képtelen az emléket kitörölni. Egyeseknél lelkiismeretükön foltot ejtett, s mint valami érzelmi heg maradt vissza. Egy áldozat ezt írta: „Nagyapám letepert és megerőszakolt hétéves koromban, de nemcsak egyszer, hanem többször is. Védtelenségem naivitásomnak volt köszönhető. Viszont azóta is érzem káros utóhatásait. Lidérces álomként idéződik fel bennem számtalanszor. Lehet, hogy sikerül egy időre az emléket elfojtani, de újra felszínre tör, és amikor erre emlékezem, rögtön megfájdul a gyomrom. Szégyellem magam és tisztátalannak érzem magamat, annak ellenére, hogy nem én voltam a hibás.”

Való igaz, a vérfertőzés okozta érzelmi hegeknek (és egyéb traumás tapasztalatoknak) nincsenek látható nyomai. De legalább annyria valóságosak, mint a testi sérelem nyomai. Hogyan lehet hát segíteni azoknak, akik ilyen érzelmi hegekkel rendelkeznek? Az egyik mód: ha meghallgatjuk és bátorítjuk őket, hogy „beszéljék ki magukból” az emléküket.

De segíthetünk, ha azt mondjuk . . .

Annak, aki tanácsot ad, segítőkésznek kell lennie, de ne legyen ítélkező. Pál apostol így buzdította a keresztényeket: „Legyetek kedvesek egymás iránt, gyengéden együttérzők” (Efezus 4:32). Rendkívül fontosak ezek a tulajdonságok, amikor ilyen helyzetekben adunk tanácsot.

Egy asszony például, aki még kislány korában sok évvel ezelőtt apja vérfertőző kapcsolatának lett szenvedő alanya, ezt mondja: „A véneknek (vagy bárkinek, akihez ilyen ügyben fordul valaki) szuperkedvesnek kell lenniük.” Egy másik lány, akit apja szintén megbecstelenített, ezt mondja: „Legfontosabb, hogy ne botránkozz meg az eseten. Légy nyugodt, megértő, ne akarj minden részletet megtudni, ellenben készségesen hallgasd meg, amit csak el akar mondani neked az illető. Próbáld megérteni az áldozat érzelmeit.”

Persze nem könnyű mindig nyugodtnak és megértőnek lenni. Egy aszszony elismerte, hogy sokszor felhevülten, bizony még harciasan is beszélt, amikor problémáját tárgyalták. Vajon tiszteletlen az ilyen magatartás? Lehetséges. De a „gyengéden együttérző”, érett keresztény gyorsan rájön arra, hogy nem ezt akarja igazában az illető. Ez csak belső zavarának a kifejezője (Filippi 2:1-4).

Ezenkívül, azoknak, akik vérfertőzés szenvedő alanyainak adnak tanácsot, tudniuk kell odafigyelni rájuk, ahogy Jehova Isten is odafigyel ránk (Zsoltárok 69:33, [69:34, Károli]). Ne akarjunk gyorsan magyarázatokat fűzni az esethez vagy rögtön ítélkezni (Példabeszédek 18:13; Jakab 1:19). Vajon az ilyen odafigyelés és vigasztalás valóban tud segíteni? Tud! Az egyik áldozat mondja: „Sikerült egy idősebb testvérnővel erről a dologról beszélni, és micsoda megkönnyebbülést éreztem! . . . Együtt sírt velem.” Egy másik ezt mondta: „Az a körülmény, hogy volt valaki, aki meghallgatott, ez volt a legnagyobb segítség számomra.”

Ha az áldozat súlyos érzelmi zavarban szenved, egy tapasztaltabb tanácsadó úgy siethet a segítségére, ha megállapítja, mi az oka zavarának és megmondja, hogyan tudja leküzdeni. Az alábbi kérdések segítségével rá lehet tapintani rejtett érzéseire: „Szeretnéd-e megtárgyalni, mi történt veled? Hogyan vélekedsz magadról? Mi a véleményed apádról [vagy nagybátyádról vagy bárkiről, aki a vérfertőzést elkövette]? Hibásnak tartod-e magadat a bekövetkezett dolgokért? Úgy gondolod-e, hogy most rosszabb lettél, mint az emberek általában?” Az, aki szeretettel ad tanácsot, mutassa ki, hogy nem botránkozik meg a válaszokon. Inkább fejtse ki, hogy egyáltalán nem szokatlanok az ilyen érzések. Egyeseknél megkönnyebbülés volt tapasztalható, amikor ezt megtudták.

Mi a teendő, ha az áldozat feltárja, hogy a megtörtént dolog miatt hitványnak, érdemtelennek érzi magát. Egy fiatalasszony, akinek nagyapjával, apjával és mostohaapjával volt vérfertőző viszonya, ezt mondja: „Nekik [a tanácsadóknak] sikerült megértetni velem, hogy nem vagyok hitvány. Iskolai pajtásaim között mindig úgy éreztem, hogy más vagyok, mint ők. Ha velük hasonlítottam össze magamat, tisztátalannak éreztem magamat. Mint serdülőkorú, néhányszor bajba kerültem, de most tudom, hogy Jehova nem hányja fel nekem ezt a tapasztalatot. Engem is értékes személynek tart” (Zsoltárok 25:8; 1János 4:18, 19).

Az áldozatok gyakran haragudnak is. Linda T. Sanford: The Silent Children [Gyermekek, akik hallgatnak] című könyvében kifejti ennek az okát: „Ahogy a gyermek korosodik, megtudja, mi a szexuális élet igazi értelme, és rádöbben arra, hogy a szóban forgó felnőtt milyen durván visszaélt vele. Becsapottnak érzi magát. Rá, mint idősebbre feltekintett, bízott benne. Most viszont rájön, hogy sok-sok ígérgetése csak üres hazugság volt.”

De még az ilyen haragvó vagy bűntudattól gyötört áldozatok is szinte megenyhülnek, ha a vérfertőzést okozó személy köntörfalazás nélkül beismeri tettét és bocsánatot kér. Az egyik áldozat, akinek apját le is tartóztatták, mert kiderült a vérfertőző viszony, ezt mondta: „Körülbelül három évvel ezelőtt, apám szép ajándékot hozott nekem, és ezt mondta: ’Azt szeretném tudatni veled, hogy szívből sajnálom mindazt, ami kettőnk között történt.’ Tudtam, mire gondol, és elfogadtam bocsánatkérését. Most vele is normális lett a viszonyom.”

Sajnos azonban, sok vérfertőző mindent letagad, vagy csak egy töredékét hajlandó elismerni annak, ami valójában történt. Mire a lelkileg felkavart asszony segítséget kér, a vérfertőzést elkövető személy már lehet hogy halott. Ennek ellenére a harag még élhet benne. De még az ilyen személynek is tudnak segíteni a tanácsadók. Például kedvesen rá lehet mutatni arra, hogy a harag teljesen értelmetlen. Jehova is csak azokra haragszik, akik nem bánják meg bűneiket (János 3:36).

De arra is rámutathatunk tapintatosan, hogy milyen veszélyek származhatnak abból, ha valakin eluralkodik a harag (Efezus 4:26). Tapintatosan, ilyen rávezető kérdésekkel lehetünk segítségére: „Vajon árt-e vagy használ-e neked, ha haragszol? Ha hagyod, hogy a harag ennyire befolyásoljon téged, vajon azt akarod, hogy még mindig ő befolyásolja életedet? Csakugyan azt gondolod, hogy szárazon megúszhatja valaki a dolgot? Vajon nem Jehova még azoknak is a Bírája, akik titkos bűnöket követtek el?” (Zsoltárok 69:5, [69:6, Károli]; Lukács 8:17; Róma 12:19).

A Róma 12:21-ről folytatott józan okfejtés, persze nem kioktató hangnemben, szintén segíthet. A tanács célja: a segítségnyújtás, nem pedig a fegyelmezés, vagy presszió alkalmazása. Sokkal haznosabb, ha odafigyelsz rá és rájössz, hogyan érez, mintha te akarnád megmondani, hogyan kell éreznie magát. Ha tapintatos önvizsgáló kérdéseket teszel fel, segíthetsz, hogy maga lássa meg, miért érez így.

Ha a megbeszélés során kiderül, hogy nagy bűntudata van, rámutathatunk arra, hogy egy fiatal gyermekkel szemben elkövetett vérfertőzés sohasem a gyermek hibája, jóllehet igaz, hogy fiatal gyermekek gyakran gyengéden vonzódnak a felnőttekhez. De fogalmuk sincs arról, milyen a felnőttek közötti nemi élet. The Silent Children címu könyv így utal erre: „A gyermek sohasem akar olyan közelséget és meghittséget, hogy ez szexualitáshoz vezessen. A vérfertőző viszony mindig a felnőtt véleményét tükrözi arról, hogy ő hogyan értelmezi a gyermeki vágyakat — és ebben az értelmezésben nagymértékben belejátszik saját érzéki szükséglete.”

Az, aki gyermekkorában, átélt ilyen vérfertőző viszonyt, biztos lehet abban, hogy Isten megérti és szeretettel elfogadja őt. Jehova még azoknak is megbocsát, akik — ellentétben a megbecstelenített gyermekekkel — főbenjáró bűnöket követnek el, ha megbánják, és eljárásukat megváltoztatják! (1Korinthus 6:9–11).

Reális nézőpont

Nem könnyű azokon segíteni, akik érzelmileg megsérültek. Erre nem elegendő néhány perc a zsúfolt Királyság-teremben. Türelmet, szeretetet, kedvességet, erőfeszítést, de legfőképpen időt igényel. Nincsenek csodagyógyítások. Egy érzelmileg megzavart áldozatnak a kiegyensúlyozott érzelmi állapot eléréséig sok-sok beszélgetésre és különösen sok imára van szüksége. A rossz tapasztalatot nem lehet elfelejteni. Azt viszont metanulhatja az áldozat, hogyan tudhat élni az emlékeivel együtt.

Az egyik szenvedő alany ezt mondta: „Még mindig azt érzem, hogy hitvány vagyok. De folyton azt mondom magamban, ez nem igaz. Napjában egyszer ez az érzés még mindig elfog.” Egy másik áldozat így nyilatkozott: „A Szentírásból megtanultam, hogy meg kell bocsátanunk és segítenünk kell másoknak, és nem szabad önsajnálatot kifejlesztenünk magunkban.” Egy másik hozzáfűzi: „Megláttatták velem azt, hogy Jehova még mindig szeret. . . . Jehova segítségével képes vagyok összes problémáimat leküzdeni.” (Zsoltárok 55:22, [55:23, Károli]).

Tartós megoldás

Amikor Jézus a földön járt, csodálatosan meggyógyította a fizikailag sérülteket, a „csonkabonkákat” (Máté 15:30). A közelgő Új Rendben ez a csoda számtalanszor meg fog ismétlődni, mivel minden fizikai betegség meg fog szűnni (Ésaiás 33:24).

Azoknak az esetében, akik érzelmileg sérültek meg, gyakran az Isten Szavának elsimító befolyását alkalmazó érett keresztény férfiak és nők szerető és türelmes segítsége járult ahhoz, hogy rendeződött problémájuk, és képesek voltak örömet találni Jehova szolgálatában (Jakab 5:13–15). Az Új Rendben viszont ez az ígéret fog teljesülni: „Az előbbi gyötrelmek feledésbe merülnek” (Ésaiás 65:16). Isten összes szolgái tehát bizalommal tekinthetnek előre, amikor Isten „letöröl szemükről minden könnyet és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. Az előbbi dolgok elmúltak” (Jelenések 21:4). Ekkor minden betegség megszűnik, még az érzelmi sebek is begyógyulnak.