Szakítottam az erőszakos múltammal

Jose Antonio Nebrera elmondása alapján

MITŐL válik valaki erőszakossá? Én sok mindent tanultam az erőszakról gyerekkoromban, mivel a saját bőrömön tapasztaltam. Apám a spanyol polgárőrség tagja volt, ahol szigorú fegyelmet tartottak. Mivel gyerekkorában az apja gyakran megverte ostorral, ő ezt a módszert követve rendszeresen elvert a vastag nadrágszíjával. Az még rosszabbul esett, hogy mindig ostobának nevezett, miközben a húgomért rajongásig odavolt. Mivel anyám tartott apám haragjától, szinte semmit sem tett, hogy enyhítse az igazságtalanság miatti elkeseredettségemet, és nem merte kifejezni irántam a gyengédségét.

Míg az iskolában együtt voltam a többi gyerekkel, elképzeltem magamnak egy másik világot, ahol sokkal boldogabb volt az életem. A kívülállóknak vidám, derűlátó gyereknek tűnhettem, de ez csak a felszín volt. Valójában a félelmemet és a haragomat igyekeztem leplezni. Minden egyes nap végén kijózanított a valóság, amint hazafelé tartottam, rettegve az újabb sértésektől és veréstől.

Tizenhárom éves koromban beiratkoztam egy bentlakásos jezsuita iskolába, hogy elmeneküljek ebből a szeretet nélküli környezetből. Egy darabig azt fontolgattam, hogy pap leszek, de az iskolában sem éreztem azt, hogy értelmet nyert volna az életem. Hajnali ötkor kellett kelnünk, és a nap hideg zuhannyal indult. Aztán az egész napunk másból sem állt, mint tanulásból, imádkozásból és istentiszteletekből, nyúlfarknyi szünetekkel.

A „szentek” élete kötelező olvasmány volt ugyan, de a Bibliát nem tanították nekünk. Az egyetlen Bibliát vitrin mögött tartották, és csak különleges engedéllyel olvashattuk.

A harmadik tanévben a szigorú órarendbe bekerült az önostorozás is mint „lelki gyakorlat”. Próbáltam teleenni magam, hogy rosszul legyek, és így megúszhassam az önkínzást. De nem sikerült elkerülnöm. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Csaknem három év után, 16 évesen elszöktem és hazamentem.

Kalandra vágyom

Miután hazaköltöztem, elkezdtem bokszolni és birkózni. Elég ügyes voltam ezekben az erőszakos sportokban, és ettől valakinek éreztem magam. Mivel bátor fiú voltam, úgy gondoltam, az öklömmel kell kiharcolnom magamnak mindent, ahogy apám is tette.

Aztán 19 éves koromban némi gyengédség költözött az életembe. Megismertem Encarnitát, és kilenc hónappal később feleségül vettem. Ő csak azt látta, amit kifelé mutattam: egy udvarias, kedves, boldog fiatalembert. Fogalma sem volt róla, hogy belülről micsoda fájdalom emészt. Keserűségem hamarosan felszínre került, amikor nem sokkal az első gyermekünk megszületése után behívtak katonának.

Részben azért, hogy ne vágják rövidre a hajamat, részben pedig azért, mert kalandra vágytam, egy hirtelen ötlettől indíttatva jelentkeztem a spanyol idegenlégióba. Arról álmodtam, hogy a marokkói sivatagban szabadságra találok, és különleges, izgalmas akciókban veszek majd részt. Emellett azt is reméltem, hogy megszabadulok a családi kötelezettségeimtől. Végül azonban ez az életforma a legrosszabbat hozta ki belőlem.

Hamar összetűzésbe keveredtem egy tagbaszakadt, embertelen őrmesterrel, aki élvezettel kínozta az újoncokat. Gyűlöltem az igazságtalanságot, és nem haboztam küzdeni azért, amit helyesnek véltem. Egyik reggel a névsorolvasásnál az őrmester félreértette egy tréfás megjegyzésemet. Ahogy kezet emelt rám, kicsavartam a kezét, és földre tepertem. Leszorítva tartottam a kezét, mert attól féltem, hogy ha elengedem, agyonlő.

Emiatt három hónapra összezártak 30 másik emberrel egy kis zárkába. Egész idő alatt egyszer sem öltözhettem át. Egy szadista őrmester felügyelt ránk, aki örömét lelte a megkorbácsolásunkban. Egyszer, amikor megfenyegettem, hogy megölöm, ha hozzám nyúl, a 30 korbácsütést 3-ra csökkentette. Megtanultam, hogy olyan keménynek kell lennem, mint amilyenek a kínzóim.

Titkos küldetések

Mialatt kiképeztek az idegenlégióban, meggondolatlanul még több „kalandra” vállalkoztam. Ezúttal sem mértem fel, hová vezet a döntésem. Kommandós kiképzést kaptam, amibe beletartozott, hogy mindenféle fegyvert és robbanószerkezetet megtanultam használni. A tanfolyam befejező részében Lanley-be (Virginia állam, Egyesült Államok) küldtek, ahol a CIA embereivel együtt gyakorlatoztam.

Rövid időn belül egy titkos kommandóosztag tagja lettem. Az 1960-as években számtalan titkos küldetésben vettem részt. Közép- és Dél-Amerikában drogkereskedők és fegyvercsempészek elleni akciókat hajtottunk végre. Az volt az utasítás, hogy likvidáljuk őket. Szégyenkezve vallom be, hogy több ilyen bevetésen is voltam. Soha nem fogtunk el élve senkit, csak azokat, akikből még kiszedhettünk valami információt.

Később azt a feladatot kaptam, hogy spanyol katonai vezetők után kémkedjek, és kiderítsem, hogy kik nem támogatják Franco tábornok diktatúráját. A Franco-rezsim Franciaországban élő ellenzői után is kémkedtünk. Az ellenzék kulcsszereplőit akartuk elrabolni és visszavinni Spanyolországba, ahol aztán feltehetően halál várt rájuk.

Az utolsó akcióm során egy zsoldos csapatot kellett szerveznem, hogy államcsínyt hajtsunk végre egy kis afrikai országban. Azt az utasítást kaptuk, hogy először a fővárosban lévő laktanyát foglaljuk el, aztán az elnöki palotát. Ahogyan azt elterveztük, az éj leple alatt hatoltunk be az országba, és mindössze négy óra leforgása alatt végrehajtottuk a feladatot. A harcok során három társam és több tucat ellenséges katona meghalt. Magam is részt vettem az öldöklésben.

Ez a szörnyűséges élmény nem hagyta nyugodni a lelkiismeretemet. Nem tudtam aludni, mivel folyton olyan rémálmaim voltak, hogy közelharcban végzek az ellenségeimmel. Láttam, amint az áldozataim üveges tekintettel rám merednek, mielőtt megölöm őket.

Elhatároztam, hogy soha többé nem megyek bevetésre. Leadtam az irataimat, és leszereltem. De aztán három hónap múlva a feletteseim újból kémkedéssel akartak megbízni. Ezért Svájcba menekültem, és hónapokkal később Encarnita – aki mit sem tudott a titkos ügynöki múltamról – utánam jött Bázelbe.

A rossz szokásaim szorításában

Az alatt a három év alatt, amíg a katonaságnál szolgáltam, Encarnita elkezdte tanulmányozni a Bibliát Spanyolországban Jehova Tanúival. Mivel örömmel beszélt arról, hogy megtudta az igazságot Istenről, a lelkesedése rám is átragadt. Hamar felvettük a kapcsolatot a Tanúkkal Svájcban, és mindketten tanulmányozni kezdtük velük a Bibliát.

Teljesen izgalomba hozott, amit megtudtam Isten szándékáról. Szerettem volna összhangba hozni az életemet a bibliai alapelvekkel, de nagyon nehéz volt változtatni, különösen az agresszív egyéniségemen. Ennek ellenére szerettem az újonnan talált hitemet. Néhány hónapnyi tanulmányozás után úgy éreztem, készen állok arra, hogy részt vegyek Jehova Tanúival a házról házra végzett szolgálatukban.

Jehova segítségével végül sikerült megtanulnom, hogyan uralkodjak magamon, és Encarnitával együtt megkeresztelkedtünk. 29 éves koromban kineveztek gyülekezeti felvigyázónak.

1975-ben úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk Spanyolországba. A sereg azonban nem felejtett el, és behívtak egy újabb különleges küldetésre. Nem akartam, hogy baj legyen, ezért amint lehetett, Svájcba menekültünk. Egészen 1996-ig ott éltünk, aztán végül visszatértünk Spanyolországba.

A fiam időközben megnősült, a lányom férjhez ment, és született két unokám. Az egész család Jehovát szolgálja. Az évek során 16 embernek segítettem megismerni Jehovát, köztük egy olyan fiatal férfinak is, aki korábban erőszakos utcai tiltakozásokban vett részt Észak-Spanyolországban. Mindez mélységes megelégedéssel tölt el.

Sokszor imádkoztam Istenhez, hogy segítsen szakítanom az erőszakos múltammal, és megszabadulnom a visszatérő rémálmoktól. Miközben azért küzdök, hogy helyesen éljek, megfogadom a Zsoltárok 37:5 tanácsát: „Bízd Jehovára utadat, támaszkodj rá, és ő majd cselekszik.” Jehova állta a szavát: segített, hogy legyőzzem az erőszakos természetemet. Ez óriási áldás nekem is, és a családomnak is.

[Kép a 21. oldalon]

13 évesen, amikor beiratkoztam a jezsuita iskolába

[Kép a 23. oldalon]

A leszerelésem után távozom az idegenlégió épületéből (1968)

[Kép a 23. oldalon]

A feleségemmel, Encarnitával