A vallás jövője múltjának tükrében
18. rész: XV. századtól kezdődően — Amikor a „kereszténység” és a „pogányok” találkoztak
„A vallás a szívben van, nem a térdekben” (D. W. Jerrold, XIX. századi angol drámaíró).
A MISSZIONÁRIUSI tevékenység, a korai keresztények megkülönböztető jellemzője összhangban volt Jézus azon parancsával, hogy ’képezzenek tanítványokat az összes nemzet népéből’, és legyenek tanúi „a föld legtávolabbi részéig” (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 1:8).
A XV. században a kereszténység egy átfogó programba kezdett azért, hogy megtérítse a „pogányokat”. Milyen vallást gyakoroltak ezek a „pogány” népek addig az időig? Vajon az áttérésük a „keresztény hitre” elérte a szívüket, vagy csupán arra indította őket, hogy látszólag engedelmesen térdet hajtsanak?
Afrikában, a Szaharától délre körülbelül 700 nemzeti csoport él. Eredetileg mindegyiknek megvolt a maga törzsi vallása, azonban e vallások hasonlóságai elárulják közös eredetüket. Ausztráliában, Amerikában és a Csendes-óceán szigetein bennszülöttek által gyakorolt vallások tucatjait lehet fellelni.
A többségük hisz egy legfőbb istenben, mindamellett többistenhitűek. Számtalan kisebb hatalommal felruházott istenséget — családi, törzsi, vagy közösségi istent — tisztelnek. Az azték vallásról készült egyik tanulmány több mint 60 eltérő, de egymással kapcsolatban lévő istenség nevét sorolja fel.
Afrika és Amerika legtöbb „primitív” vallású népe hisz egy természetfölötti alakban, akit úgy ismernek, mint a Csalót. Időnként a világ teremtőjének írják le, máskor pedig úgy, mint a teremtés átrendezőjét. Mindig ravasz félrevezetőnek, kéjsóvárnak tekintik, aki azonban nem feltétlenül rosszindulatú. Az észak-amerikai navajo indiánok azt mondják, hogy ő rendeli el a halált; az oglala lakota törzs tanítása szerint ő egy bukott angyal, aki miatt az első embereket kiűzték a paradicsomból, mivel valahol máshol jobb életet ígért nekik. A The Encyclopedia of Religion azt írja, hogy a Csaló gyakran úgy jelenik meg a „teremtési történetekben” mint a „szellemi teremtő istenség ellenfele”.
Néhány őslakos vallás háromságot tanít, ami Babilonra és Egyiptomra emlékeztet. A The Eskimos című könyv írja, hogy a levegő szelleme, a tenger szelleme és a hold szelleme egy háromságot alkot, mely „az eszkimók világában gyakorlatilag minden felett uralkodik”.
Emberek — „szellemileg elpusztíthatatlanok”
Ronald M. Berndt, a Nyugat-ausztráliai Egyetem tagja felvilágosítást nyújt számunkra arról, hogy Ausztrália őslakói azt hiszik, hogy az élet körforgása „folytatódik a halál után a fizikai létből a teljes szellemi élet felé haladva, majd meghatározott időben ismét visszatér a fizikai létformába”. Ez azt jelenti, hogy „az emberi lények szellemileg elpusztíthatatlanok”.
Bizonyos afrikai törzsek hite szerint az egyszerű emberek a halál után közönséges szellemekké válnak, míg a kiemelkedő személyiségek ősszellemekké lesznek, akiknek mint a közösség láthatatlanul jelenlévő vezetőinek tisztelet jár, és kérelmekkel lehet hozzájuk fordulni. A melanéziai Manus sziget lakói szerint a férj vagy egy közeli férfirokon szelleme folytatja a családja feletti felügyeletet.
Némely amerikai indián törzs abban hitt, hogy a lelkek száma korlátozott, és ez szükségessé teszi, hogy azok egymást felváltva „újraszülessenek, mégpedig először ember, majd szellem vagy állati lény formájában”. A The Encyclopedia of Religion megmagyarázza: „Amikor egy ember meghal, szabaddá válik egy lélek, egy állat vagy egy szellem részére, és ugyanúgy fordítva. Az emberek, az állatok és a szellemek összeláncolódnak egy egymástól függő körforgásban.”
Az első kutatók meglepetéssel látták, hogy az eszkimó szülők milyen engedékenyek voltak a gyermekeik fegyelmezése terén és ráadásul „anya”, vagy „nagyapa” megszólításokkal illették őket. Ernest S. Burch, Jr., szerző megmagyarázza ennek az okát: A gyermek valamely rokonnak a nevét viseli és annak is tekintik őt, és az eszkimó apa természetesen „visszariad annak a gondolatától, hogy a nagyanyját fenyítse meg, még akkor is, ha az az ő fia testébe költözött”.
A „túlvilág” úgy jelent meg néhány észak-amerikai indián törzs leírásában, mint boldog vadászmező, ide jutottak haláluk után az emberek és az állatok egyaránt. Ott azután újra együtt lehettek szeretett rokonaikkal, de korábbi ellenfeleikkel is szembe találták magukat. Bizonyos indiánok megskalpolták ellenségeiket miután megölték őket, valószínűleg azt hitték, ezzel megakadályozzák, hogy ellenségeik belépjenek a szellemi világba.
Vajon a bennszülöttek vallásaiban a halál utáni különféle életformákba vetett és széles körben vallott hit azt bizonyítja, hogy a kereszténység tanítása helyes, amikor azt mondja, hogy az embereknek halhatatlan lelkük van? Egyáltalán nem. Az Édenben, ahonnan az igaz vallás elindult, Isten nem beszélt semmiféle halál utáni életről; az örök élet lehetőségét kínálta fel ellentétben a halállal. Az az elgondolás, hogy a halál egy jobb élethez vezető kapu, a Sátántól ered és később Babilonban tanították.
Emberi szükségletek vagy isteni érdekek?
Az őshonos vallásokban a hangsúly a személyes biztonságon és a közösségi jóléten van. Ezért írja Ronald Berndt az ausztráliai őslakók vallásáról: „[Az] visszatükrözte az emberek különféle érdekeit a mindennapi élet vonatkozásában. A figyelmet a társadalmi viszonyokra, az emberi fennmaradás nehézségeire és az életben maradás gyakorlati dolgaira irányította.”
A csupán emberi szükségletekkel foglalkozó imádat különböző formában jelenik meg, például animizmus, fétisizmus és sámánizmus formájában, melyek különböző társadalmakban különböző változatokban és eltérő intenzitási fokokban figyelhetők meg.
Az animizmus szerint az anyagi tárgyak, mint például a növények és a kövek, sőt még az olyan természeti jelenségek is, mint amilyenek a viharok és a földrengések, tudatos élettel és bennük lakozó szellemmel rendelkeznek. Tartalmazhatja a test nélküli szellemek létezéséről vallott hitet is; ezek a szellemek jóindulatú vagy rosszindulatú hatást gyakorolnak az életre.
A fétisizmus kifejezés abból a portugál szóból származik, amellyel némely esetben olyan tárgyakat írtak le, amelyekről azt gondolták, természetfölötti erővel rendelkeznek, és a tulajdonosnak védelmet vagy segítséget nyújtanak. Ezért a portugál kutatók ezt a kifejezést alkalmazták azokra a talizmánokra és amulettekre, melyeket a nyugat-afrikaiak használtak vallásuk gyakorlásában. A fétisizmus szorosan összefügg a bálványimádással, és számos formában létezik. Bizonyos amerikai indiánok például természetfölötti erőt tulajdonítottak a tollaknak, mert hatásos eszközöknek tekintették azokat arra, hogy imákat vagy üzeneteket „repítsenek” általuk az ég felé.
A sámánizmus elnevezés eredete egy tunguz—mandzsu szóra vezethető vissza, melynek jelentése „ő, aki ismer”. A sámánizmus középpontjában a sámán áll, egy olyan személy, akiről feltételezik, hogy képes gyógyítani és kapcsolatba tud lépni a szellemi birodalommal. A gyógyító ember, a bűvös doktor, a boszorkány — bármelyik szót használhatod — azt állítja, hogy biztosítja az egészséget vagy helyreállítja a nemzőképességet. A gyógykezelés megkívánhatja — mint ahogy az Dél-Amerika erdeiben élő némely törzsnél szokás —, hogy átfúrjad az ajkadat, orrsövényedet vagy fülcimpádat, bemázold testedet vagy bizonyos díszeket öltsél magadra. Azt is mondhatják, hogy használj izgató- vagy kábítószereket, például dohányt és kokaleveleket.
Az őshonos vallások szinte egyáltalán nem ismernek tantételeket és így nem tudják közvetíteni a Teremtőről szóló pontos ismeretet. És azzal, hogy az emberi szükségleteket az isteni érdekek fölé helyezik, megfosztják Istent attól, ami őt jogosan megilleti. Amikor a kereszténység elkezdte modernkori misszionáriusi munkáját, felvetődött a kérdés: Képesek lesznek-e a „keresztények” a „pogány” szíveket közelebb vonni Istenhez?
A XV. században Spanyolország és Portugália felfedezésekre és gyarmatosító terjeszkedésre irányuló programba kezdett. Amint ezek a katolikus hatalmak újabb területeket fedeztek fel, az egyház hozzálátott a bennszülött lakosság megtérítéséhez és arra késztette őket, hogy fogadják el az ő új „keresztény” kormányzatukat. Pápai bullák ítélték oda afrikai és ázsiai területekre a misszionáriusi jogot a portugáloknak. Majd Amerika felfedezése után VI. Sándor pápa egy képzeletbeli vonalat húzott az Atlanti-óceán közepén és Spanyolországnak juttatta a nyugati, és Portugáliának a keleti oldalra vonatkozó jogokat.
Ez idő alatt a protestánsok túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy biztosítsák saját pozíciójukat a katolikusokkal szemben mások megtérítése terén. A protestáns reformátorok sem ösztönözték őket ilyen tevékenységre. Luther és Melanchthon valószínűleg azt hitte, olyan közel van a világ vége, hogy már túl késő elérni a „pogányokat”.
A XVII. század folyamán azonban kezdett kibontakozni a pietizmusnak nevezett protestáns mozgalom. A reformáció ezen származékmozgalma az egyéni vallásos élményt állította előtérbe a szertartásossággal szemben, és hangsúlyt fektetett a Biblia olvasására és a vallási kötelezettségek megtartására. A mozgalom „látomása arról, hogy az emberiségnek szüksége van Krisztus evangéliumára” — amint egy író jellemezte az irányzatot — végül is elősegítette, hogy a XVIII. század második felében a protestantizmus is beszálljon a misszionáriusi tevékenység „hajójába”.
Az 1500-as években a világ népességének körülbelül egyötöd része vallotta magát kereszténységhez tartozónak. Ez a szám 1800-ban körülbelül az egy a négyhez arányra emelkedett, és 1900-ban pedig minden harmadik ember a kereszténység tagja volt. Immár a világ egyharmad része tehát „keresztény”!
Valóban keresztény tanítványokat képeztek?
A bennszülöttek vallásaiban fellelhető igazságnyomokat elnyomja a számos babiloni hamis vallási elem, azonban ez igaz a hitehagyott kereszténységre is. Ez a közös vallási örökség nagyon könnyűvé tette a „pogányok” számára, hogy „keresztényekké” váljanak. A The Mythology of All Races című könyv mondja: „Amerikában egyik népnél sem bukkantunk olyan sok és feltűnő hasonlóságra a keresztény szertartásokkal és jelképrendszerrel kapcsolatban, mint a majáknál.” A kereszt és egyéb hasonló tárgyak tisztelete a szertartásokban „lehetővé tette, hogy a vallásváltoztatás a legkisebb súrlódással menjen végbe”.
Az afrikaiak — akiket mintegy 450 éven át a „keresztények” rendszeresen elraboltak és eladtak az Újvilágba rabszolgának — szintén képesek voltak szinte „minimális súrlódással” megváltoztatni vallásukat. Mivel a „keresztények” maguk is halott európai „szenteket” tiszteltek, milyen ellenvetést lehet felhozni azon „pogány keresztények” imádata esetében, akik az afrikai ősök szellemét imádták? Ezért a The Encyclopedia of Religion megjegyzi: „A vudu . . . szinkretista vallásgyakorlatok, amely nyugat-afrikai vallásokból, varázslásból, a keresztény vallásból és a folklórból tevődik össze . . . Haiti számos lakosának valódi vallásává vált, beleértve azokat is, akik névleges katolikusok.”
A Concise Dictionary of the Christian World Mission elismeri, hogy Latin-Amerika és a Fülöp-szigetek megtérítése nagyon felszínes volt és hozzáteszi, hogy „napjainkban ezen területek kereszténységét babona és tudatlanság szövi át”. Az aztékok, a maják és az inkák számára „a ’megtérés’ egyszerűen csak azt jelentette, hogy panteonuk egy újabb istenséggel bővült”.
Michelle Gilbert, a Peabody Museum of Natural History munkatársa azt mondja Ghána és Elefántcsontpart akan népeiről: „A hagyományos vallásukat folytatják, mert a legtöbb ember úgy gondolkodik, hogy az a leghatékonyabb hitrendszer, amelyik továbbra is felruházza a világot értelemmel.”
M. F. C. Bourdillon, a Zimbabwe Egyetem munkatársa beszámol a sona vallás tagjai között tapasztalható „vallási mozgékonyságról”, amelyet így magyaráz: „A kereszténység különböző formái a különböző hagyományos kultuszokkal együtt olyan vallási válaszokat tartalmazó tárházat kínálnak az egyén számára, amelyből a pillanatnyi szükségleteinek megfelelően választhat.”
Vajon mondhatjuk azt, hogy a kereszténység valódi keresztény tanítványokat képzett, ha a „pogány keresztényeket” felszínesség, tudatlanság, babona és többistenhit jellemzi, ha a hagyományos vallásokat hatékonyabbnak tekintik, mint a kereszténységet, ha a vallást csak kényelemből vagy érdekből veszik figyelembe, és ezért folyton váltogatják vallásukat, ahogy épp a körülmények diktálják?
Ha nem tanítványok, akkor mik ők?
Igaz, a kereszténység misszionáriusai iskolák százait hozták létre, hogy tanítsák az írástudatlanokat. Kórházakat építettek, hogy gyógyítsák a betegeket. És bizonyos fokig előmozdították a Biblia és annak alapelvei iránti tiszteletet.
De vajon a „pogányokat” Isten Szavának szilárd szellemi eledelével táplálták, vagy csupán a hitehagyott kereszténység morzsáival? Vajon felhagytak a „pogány” hiedelmekkel és szokásokkal, vagy csupán „keresztény” külsőbe öltöztették azokat? Röviden: vajon a kereszténység misszionáriusai a szíveket nyerték meg Isten számára, vagy csupán kényszerítették a „pogány” térdeket, hogy meghajoljanak a „keresztény” oltárok előtt?
A hitehagyott kereszténységhez megtérő személy a múltban tudatlanul elkövetett régi bűneihez még a képmutató kereszténység új bűneit is magára veszi, így kétszer akkora lesz a bűnösségének terhe. Ezért jól illenek Jézus szavai a kereszténységre: „Átkutattok tengert és földet, hogy egyetlen személyt megtérítsetek és azután kétszerte inkább pusztulásra éretté teszitek, mint ti saját magatok vagytok” (Máté 23:15, Phillips).
A kereszténység egyáltalán nem volt képes megfelelni a keresztény tanítványképzés kihívásának. Vajon eredményesebben sikerült megbirkózni a világ megváltozásának a kihívásával? Sorozatunk következő cikke: „A kereszténység küzdelme a világváltozással”, felel majd erre a kérdésre.
[Kép a 82. oldalon]
Az igazi keresztény misszionáriusok a Dominikai Köztársaságban a szíveket érik el, nem csupán a térdeket