Misszionáriusok — A világosság vagy a sötétség képviselői? 5. rész

Új üzenet egy új világ számára

A NYUGATI féltekét először Újvilágnak hívták a XVI. század elején. Amikor 1492-ben Kolumbusz „felfedezte”, azt is felfedezte, hogy már élnek ott emberek, és ez már több száz éve így van. De az őslakos amerikaiak akkor kaptak először ízelítőt a névleges keresztényiségből. Mit fog ez jelenteni az Újvilág számára?

A katolikus egyház már évszázadok óta szinte teljes ellenőrzést gyakorolt az európaiak élete felett. Az emberi törekvés csaknem minden területén, a kormányzatban is irányadó mértékeket állított fel és rendeleteket írt elő. Az egyház és az állam effajta együttműködése, a szövetség, amely előidézte a keresztes hadjáratokat, szintén kezdett hatalmat gyakorolni az Újvilág felett.

A Buenos Aires-i Educación Teológica munkatársa, Sidney H. Rooy azt írja, hogy a spanyol királyok a XV. század végére meg voltak győződve arról, hogy „a spanyol korona az isteni választás útján az Újvilág megmentésének eszköze”. A pápaság képzeletbeli észak—dél irányú vonalat húzott az Atlanti-óceán területén, elosztva ezzel Spanyolország és Portugália között a felfedezésre vonatkozó jogokat. 1494-ben a két kormány aláírt egy egyezményt a vonal nyugatabbra tolásáról. Így amíg Spanyolország Közép- és Dél-Amerika legnagyobb részét kezdte betelepíteni, addig Portugália Brazíliába tartott, melynek keleti partja ekkor a demarkációs vonaltól keletre húzódott. Rooy szerint mindkét ország úgy értelmezte a pápai rendeletet, hogy „az országhoz való jog párosul azzal a feladattal, hogy térítsék meg az őslakosokat”.

Az Újvilág meghódítása

Kolumbuszt a második utazása alkalmával, 1493-ban egy csoport szerzetes is elkísérte, akiket külön arra választottak ki, hogy megtérítsék a bennszülötteket. Attól kezdve az európai konkvisztádorok és misszionárius papok együttesen munkálkodtak az Újvilág meghódításán.

Hernando Cortez 1519-ben egy tábori lelkész és más papok kíséretében elérte a ma Mexikó néven ismert területet. Ötven éven belül a misszionáriusok száma 800-ra emelkedett. Másik 350 misszionárius Peruban volt, mely területet 1531-ben Francisco Pizarro érte el.

Az 1493-ban kiadott pápai bullák erkölcsi igazolást adtak a világi hatóságoknak, melyre hódító hadjáratukhoz volt szükségük. Úgy gondolták, hogy számíthatnak Isten támogatására, mert szerintük a gyarmatosítás az ő akarata volt. Az egyházi tisztviselők, akik égtek a vágytól, hogy kedvére legyenek a hatóságoknak, szövetkeztek, hogy törvényességet kölcsönözzenek a gyarmati rendszernek. Valójában egy XVII. századi jezsuita, név szerint António Vieira, aki Portugáliában született, de Brazíliában nevelkedett, dicsőítette a gyarmatosítást azt mondván, hogy anélkül a térítés lehetetlen lett volna.

A misszionáriusok semmi rosszat nem láttak abban, hogy a gyarmatosítást vallásuk terjesztésének eszközeként használják fel. Ez azonban annak a világnak a szerves részévé tette őket, amelyről Jézus azt mondta a követőinek, hogy ne legyenek része (János 17:16).

Az emberek megtérítése

Rooy szerint a kereszténység misszionáriusai először kezdték „gyökerestül kiirtani az indián vallás régi rítusait, és a külsőségekhez leginkább kötődő megnyilvánulásait”. Hozzátette: „Bár szükség esetén még mindig alkalmaztak erőszakot, mégis sok indiánt békés eszközökkel térítettek meg azáltal, hogy a papok nyíltan közelítették meg őket.”

Persze néhány misszionárius úgy vélte, hogy az erőszak sohasem indokolt igazán. Például egy Bartolomé de Las Casas nevű spanyol dominikánus misszionárius és pap kezdte kifogásolni az alkalmazott kegyetlen módszereket. Ismételten szót emelt a spanyol kormánynál az indiánok érdekében, mely okból kifolyólag a kormány „az indiánok védelmezője” címet adta neki. Erőfeszítései azonban vegyes visszhangot keltettek. Egyesek keresztes vitéznek, prófétának, Isten szolgájának és képzelgőnek hívták; mások pedig hitszegőnek, paranoiás betegnek, anarchistának és Marx előfutárának.

Később felhagytak azzal a céllal, hogy gyökerestül kiirtsák a régi rítusokat. Amint a bennszülöttekre nyomást gyakoroltak, hogy fogadják el a „keresztény” címet, megengedték nekik, hogy megőrizzék pogány hitnézeteiket és szokásaikat. Így „a perui sierra indiánok között sok keresztény ünnep olyan szokásokat foglal magában, melyek az elfeledett inka hitnézetek maradványai” — mondja a Man, Myth & Magic című könyv. A The Cambridge History of Latin America elmagyarázza, hogy a mexikói indiánok „azokat az elemeket” vették át a keresztényiségből, „melyek megfeleltek a saját szellemi és rituális szükségleteiknek, és ezeket egybeolvasztották az ősi hitük elemeivel”.

Igaz, több százezer bennszülött amerikait kereszteltek meg. De a számukra előírt „keresztényiség” legjobb esetben is csak felületes volt. Kevés időt fordítottak arra, hogy megtanítsák nekik a keresztényiség alapjait, melyekre erős hitet lehet építeni. A The Cambridge History of Latin America megjegyzi: „Nyugtalanító jelek arra mutattak, hogy azok az indiánok, akik szemmel látható lelkesedéssel fogadták az új hitet, titokban még mindig hódoltak a régi bálványaiknak.” Igazából néhány indián állítólag pogány bálványokat tett a „keresztény” oltárok mögé arra az esetre, ha a „keresztény Isten” nem válaszolna nekik. Csak lassan tudtak felhagyni a régóta fennálló viselkedési formákkal is, mint amilyen a poligámia.

A római katolikus rendek tagjai nem mindig viselkedtek úgy, ahogy azt valaki a „keresztény” misszionáriusoktól elvárná. Gyakran folytak viták a rendek között. Különösen a jezsuitákat érte gyakori kritika eljárásmódjaikért és tetteikért. Sőt, 1759-ben kiűzték őket Brazíliából.

A protestáns misszionáriusok érkezése lényegében nem változtatott a dolgokon. Ahogy bővültek a misszionáriusok sorai, úgy növekedett a megbontottság, amely jellemző a névleges keresztényiségre. A katolikusok a protestánsokat vádolták azzal, hogy táplálják az imperializmust; a protestánsok pedig a katolikusokat vádolták pogány hitnézetek terjesztésével, és azzal, hogy ők felelősek azért, hogy az emberek továbbra is szegénységben élnek. Mindezek a vádak sok igazságot tartalmaztak. A kereszténység misszionáriusai, mind a katolikusok, mind a protestánsok kudarcot vallottak Jézus példájának követésében.

A The Encyclopedia of Religion szerint az Újvilágban mindenütt „tovább folyt a térítés, amint a spanyol, francia és angol kormány gyarmati vállalkozásai terjeszkedtek”. Míg Spanyolország és Portugália Latin-Amerikára összpontosított, Franciaország és Nagy-Britannia jobbára azzal a területtel volt elfoglalva, amely később az Egyesült Államok és Kanada lett.a

A Latin-Amerikában lévő misszionáriusokhoz hasonlóan a francia és brit misszionáriusok sem megfelelő dolgokat tartottak a legfontosabbnak, és belekeveredtek a politikai dolgokba. Így „Kanadában a francia kor befejeződésével a misszionáriusok eredményesebbek voltak abban, hogy általuk az indiánok lojálisak legyenek Franciaországhoz, mint abban, hogy megtérítsék őket” — jegyzi meg a The Encyclopedia of Religion.

Istenért vagy aranyért?

Egyesek talán azt állítják, hogy „Isten királyságának a kiterjesztése volt a cél”, melyre a korai konkvisztádorok törekedtek. De reálisabban tekintve a The Cambridge History of Latin America ezt mondja: „Mindenekelőtt aranyat akartak.” Úgy gondolták, hogy ha egyszer megtérítenék az indiaiakat, azok „alázatosan nagy mennyiségű aranyat juttatnának nekik”.

Ily módon a kereszténység misszionáriusainak némelyike hagyta, hogy készséges eszközévé váljon azoknak, akiknek alantas indítékaik voltak. A korábban már említett Bartolomé de Las Casas egyike volt azoknak az európaiaknak, akik ezt elsőként felismerték. A The New Encyclopædia Britannica idézi, amit 1542-ben írt: „Az ok, amiért a keresztények ilyen nagyon sok lelket megöltek és megsemmisítettek az, hogy az arany utáni vágy, illetve az a kívánság ösztönözte őket, hogy nagyon rövid idő alatt meggazdagodjanak.”

A szellemi felvilágosítás terén az európai hódítók keveset hoztak be. James A. Michener Mexico című könyvében azt mondja, hogy a keresztény hitvédők állítása szerint amikor Cortez betört Mexikóba, „azt találta, hogy azok a barbárok lakták, akiknek mind a civilizációt, mind a kereszténységet hozta”. Michener azonban azt mondja, hogy a mexikói indiánok már i. sz. 900-ban „sem voltak barbárok, de olyan lazán védték csodálatos civilizációjukat, hogy engedték az igazi barbároknak, hogy azok lerohanják őket”. Ezek az „igazi barbárok” az úgynevezett keresztények közül valók voltak.

Előkészületi munka

A kereszténység misszionáriusai nem engedelmeskedtek Jézus utasításának, hogy képezzenek tanítványokat „tanítván őket, hogy megtartsák mindazt”, amit parancsolt (Máté 28:19, 20). Az újonnan megtért embereket nem tanították meg arra, hogy nyilvánítsák ki Isten szellemének gyümölcseit. Nem voltak egységesek egy hitben.

A kereszténységnek még az őszinte misszionáriusai sem tudtak jobbat tenni, mint hogy terjesztették a keresztényiségnek egy hitehagyottá vált formáját. Az Újvilágra árasztott „világosság” igazán halvány volt. Ám azzal, hogy valamilyen mértékben bemutatták a Bibliát, a kereszténység misszionáriusai előkészületi munkát végeztek egy létfontosságú missziós hadjárathoz, melyről Jézus megjövendölte, hogy arra a vég idején kerül majd sor (Máté 24:14). Ez egyedülálló hadjárat, a legsikeresebb, amit a keresztény történelemben eddig vezettek, és minden nemzetből való embereknek javára válik. Olvass erről a következő számban, az „Igaz tanítványok képzése napjainkban” című cikkben.

[Lábjegyzet]

[Kép a 21. oldalon]

A misszionáriusok európai konkvisztádorokkal jöttek az amerikai államokba

[Forrásjelzés]

A Die Helden der christlichen Kirche című könyvből