Lelki gyötrelmem a 232-es légijáraton

Egy túlélő elbeszélése nyomán

Amikor a United Airlines 232-es légijáratának gépe tavaly Iowa államban lezuhant egy kukoricaföldre, utasai közül 110-en meghaltak a személyzettel együtt. De érdekes módon majdnem 186-an életben maradtak.

„KÉNYSZERLESZÁLLÁSRA készülünk Sioux Cityben — hangzott a pilóta figyelmeztetése. — Elég nehéz leszállás lesz.”

Ez 1989. július 19-én volt, amikor is a férjemmel éppen Chicagóba tartottunk, hogy részt vegyünk egy számítógép vállalat egyik kongresszusán, amelyet a férjem, Kevin vezetett. Albuquerque-ből Denverbe repültünk, ahol találkoztunk az egyik barátunkkal, aki ugyanerre a kongresszusra indult el, csak más járaton. Emlékszem, azzal tréfálkoztunk, ki fog előbb megérkezni Chicagóba. A mi repülőgépünk, a United 232-es járata indult először; menetrend szerint a másik gépnek kb. 10 perccel később kellett indulnia.

Zavar, nyugtalanság a repülőgép fedélzetén

A megkezdett étkezés közben hirtelen hangos zajra lettünk figyelmesek, majd a repülőgép elkezdett rázkódni és vesztett a repülés magasságából. Nem sokkal ezután a pilóta bejelentette, hogy az egyik motort elvesztettük és késve fogunk Chicagóba érkezni. Hangja nyugodtnak tűnt.

A repülőgép kiszolgáló személyzete aggódónak látszott, de nem túlságosan. Mindenki erről a bajról beszélt, de nem tört ki pánik. Később megtudtam, hogy a repülőgép csak jobbra tartva tudott haladni, mivel a hidraulikus vezeték is elszakadt, amikor a motor levált a gépről.

Hamarosan azt is bejelentette a pilóta, hogy Iowában, Sioux Cityben fogunk leszállni, és nehéz leszállásra számíthatunk. Azt mondta, nem lesz semmi baj, de utasított arra, hogy készüljünk fel egy zuhanásos földet érésre. A repülőgép személyzete megmutatta, hogyan kell becsatolnunk az ülések biztonsági övét, és hogyan kell megfognunk a bokánkat.

Attól a pillanattól fogva, hogy a motor elromlott, sírtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Kevin átölelt és Jehova Istenhez imádkozott mindkettőnkért. Mennyire örültünk, hogy két kislányunkat, az egyik hat-, a másik kétéves, nem hoztuk magunkkal erre az útra!

A mellettem ülő asszony, aki két kisfiával utazott, felém fordult és megfogta a kezemet, miközben készültünk leszállni. A repülőgép simán ereszkedett lefelé, én pedig arra gondoltam, hogy sikerült a földre érkezés, hiszen azt hittem, már leszálltunk.

Életben maradás és kórházi ápolás

Szememet csukva tartottam és azt éreztem, mintha hullámvasúton lennék, csukott szemmel is látva a nap fényét. Az utolsó emlékkép, amire visszaemlékezem, az volt, mintha valaki le akarta volna húzni rólam a cipőmet, de én megpróbáltam lábujjamat begörbíteni, hogy ez ne sikerüljön.

Amikor kinyitottam a szememet, sötét volt és én pedig mozogtam. Székemet az egyik életmentő visszafordította a helyére. Mezőn voltunk. A mező fekete és zöld volt és a nap ragyogóan sütött. Kevin még mindig be volt szíjazva mellettem. Szólítgattam, de nem válaszolt.

Ezután a földre fektettek, ahol könyökömre támaszkodtam. Azt kérdeztem, a férjem él-e. Az életmentő nemet intett a fejével. Teljesen elgyengültem. A mentőautóban minden hangot hallottam, de nem tudtam odafigyelni rá. Azt éreztem, hogy a szemem erősen be van dagadva.

A Marion Megyei Kórházban az emberek segítőkészek voltak és törődtek velem, különösen egy Lori nevű ápolónő. Magamhoz tértem annyira, hogy meg tudtam adni nővérem albuquerque-i telefonszámát, és az ápolónő felhívta őket és tudatta családommal, hogy élek.

Azt gondoltam, hogy mivel Iowában vagyok, senki sem fog meglátogatni. De már az első este felkeresett a kórházban két vén Jehova Tanúi helybeli gyülekezetéből. A helybeli Tanúk is meglátogattak, felhívtak telefonon vagy levelet írtak részemre a négynapos ott-tartózkodásom alatt. A United Airlines folyószámlát nyitott J. C. Penney’s-nél, és a Tanúk vásároltak részemre ruhát, hogy valamit magamra tudjak venni.

Másnap igencsak meglepődtem, amikor édesanyám, nővérem és Kevin testvére, valamint a szülei megérkeztek, hogy velem legyenek. Senki sem engedte meg, hogy arra gondoljak, Kevin meghalt, így még élt bennem halványan a remény, hátha az azonosítatlan sérültek között van.

Amikor megnéztem a televízióban a híreket, nem akartam hinni a szememnek. Eddig nem is tudtam arról, hogy lezuhantunk! Amikor azt gondoltam, hogy repülőgépünk földet ért, azt hittem, biztonságban vagyunk. Még arra sem voltam képes, hogy elemezni tudjam a helyzetet, miért nem a repülőgépben vagyunk. Az az ülőhelysor, ahol Kevinnel ültem, a szárny mögött volt. Az öt székből álló sorok közepén foglaltunk helyet, és amikor a repülőgép kettétört, a mi ülőhelyünk kizuhant a földre. Kevin és a mellettem ülő asszony meghalt, de az asszony két kisfia velem együtt életben maradt.

Az egyik életmentő — én csak egyedül őrá tudtam visszaemlékezni — meglátogatott a kórházban. Izgatta az a kérdés, hogy egyesek miért maradtak életben, mások viszont nem. Erre én azt a magyarázatot adtam, hogy „az előre nem látott események és az idő mindenkit egyformán utolér” (Prédikátor 9:11 [9:13, Károli]). Nem Isten jelölte ki, hogy ezek ide üljenek és meghaljanak, mások pedig oda, hogy életben maradjanak. Átadtam neki azt a kis bibliai traktátust, amelynek címe: Milyen reménységük lehet elhunyt szeretteinknek? és az „Íme, mindent újjáteszek!” című brosúrát. Megöleltük egymást, és úgy gondolom, egy kicsit megnyugodva, jobb érzéssel távozott.

Lori, aki az elsősegélyhelyen kötözte sebeimet, kórházi bentlétem alatt továbbra is állandóan látogatott, noha nem voltam azon betegek listáján, akik őhozzá tartoztak. Csodálta belső erőmet, én pedig igyekeztem megmagyarázni, hogy ezt Jehova Istentől kapom, aki segít úrrá lennem ezen az állapoton (Zsoltárok 121:1–3).

Továbbra is erőt kell vennem magamon

Július 23-án vasárnap készen álltam, hogy elhagyjam a kórházat és otthon folytatódjék a gyógyulásom. Amikor beszálltunk a repülőgépbe, igencsak nyugtatgatnom és bátorítanom kellett magam, a lélegzésre összpontosítottam minden figyelmemet, hogy pánikba ne essek. Amikor kétéves kislányom, Mercedes meglátott engem sérülten és össze-vissza bepólyálva, nem tudott mit kezdeni velem. Három-négy napig is eltartott, míg felengedett benne a félsz. Tarrah viszont örömmel fogadott, de nagyon hiányzott neki az édesapja.

Amikor együtt voltam azokkal, akik ismerték Kevint és akik látták szellemi előrehaladását (ugyanis októberben készült alámerítkezni mint Jehova Tanúja), nehezebb volt szembenéznem a halála tényével. Egyesek szerint Santa Fe-ben még soha nem volt akkora temetés, mint az övé. Tudta, hogyan kell igazi barátságban élni, és a személye sok ember életére nagy hatással volt.

Felismertem, hogy szükségem van aktív ténykedésre és tudtam, nincs jobb elfoglaltság, mint a keresztényi prédikáló szolgálat. Áprilisban és májusban kisegítő úttörő szolgálatot végeztem. Ez a teljes idejű szolgálat egyik formája. Most pedig eltökéltem magamban, hogy szeptemberben újra elkezdem. Igazi segítség volt a számomra az, amikor másokkal törődtem és az ő gondjaikkal foglalkoztam. Azt is elhatároztam, hogy elvégzek egy-két ház körüli teendőt, pl. napvédő függönyt teszek az ablakokra, kitapétázom az ebédlőt és a dolgozószobát, és az ebédlőasztalt is újrafestem.

A baleset idején két házi bibliatanulmányozást vezettem olyan személyeknél, akik érdeklődtek Isten Szava iránt; a repülőszerencsétlenség után pedig az egyik hajdani tanuló is újra folytatni akarta a tanulmányozást. Mind a három tanuló megkérdezte: Mivel magyarázod azt, hogy téged megmentett Jehova, Kevint viszont nem; pedig ő is mindent megtett, hogy elnyerje Isten tetszését?

Elmagyaráztam, hogy különbség van Isten ténykedése és egy természeti katasztrófa vagy baleset között. Amikor Isten szándékozik tenni valamit, akkor mindig kapunk előre isteni figyelmeztetést. Erre példa a Noé idejében bekövetkezett Vízözön. Ez esetben Isten megmondta Noénak, mit kell tennie, hogy a katasztrófát elkerülje. Bárkát kellett építenie. A véletlenek és a természeti katasztrófák viszont előre nem látott események és válogatás nélkül mindenkit utolérhet, jókat és rosszakat egyaránt. Egyáltalán senki sem tudott arról, hogy valami baj lesz a gépünkkel. Ha az utasok tudták volna, hogy szerencsétlenség éri őket, senki sem szállt volna fel. Életben maradásom ugyanolyan véletlen, mint Kevin halála.

Azok, akik azt mondják, milyen „erős” vagyok, nem tudják, milyen gyakran állok közel a síráshoz. Eltart még egy ideig, amíg megnyugszom. Tudok beszélni Kevinről, vagy nézem a fényképeit, és mindaddig remekül viselkedek, míg magamra nem maradok, ilyenkor aztán elsírom magam. Nagyon fáj, hogy elvesztettem élettársamat, hiszen oly rövid ideig, mindössze hét évig éltünk együtt.

Kislányaim a szokottnál nagyobb figyelemmel tüntetik ki a keresztény testvéreket, akik eljönnek és meglátogatnak bennünket. Időnként még bele is csimpaszkodnak egyesek lábába, hogy ne menjenek el. Tarrah egy ideig dühös volt, és időnként minden érthető ok nélkül sírni kezdett. De jól viselkedik az iskolában és megpróbál osztálytársainak beszélni a feltámadásról (János 5:28, 29).

Azóta igyekszünk egyszerűsíteni az életmódunkat, és a keresztény szolgálat lett az életcélunk. Jehova segítségével ezt meg is tudjuk tenni. Egy évvel ezelőtt az egyik barátunk arra buzdított, hogy lépjek előbbre és kezdjem el az általános úttörő szolgálatot. Nagyon örülök, hogy megfogadtam a tanácsát. Mint teljes idejű szolga, segíthetek másoknak megismerni, mi Isten szándéka, és ez nekem is segít abban, hogy Isten nagyszerű szándékára tudom összpontosítani a figyelmemet: arra, miként fog egy földi Paradicsomot létrehozni és miként fogja feltámasztani meghalt szeretteinket. (Lukács 23:43; Jelenések 21:3, 4.) (Lydia Francis Atwell elmondása alapján.)

[Kép a 26. oldalon]

Férjemmel a felszállás előtt

[Kép forrásának jelzése a 25. oldalon]

UPI/Bettmann Newsphotos