Hálás vagyok, hogy életben maradtam

HA LÁTTAD a Híd a Kwai folyón című filmet, könnyen összefüggésbe hozhatod a történetemmel. A második világháború alatt a japánok fogságába estem és azok között voltam, akiket a Kwai (ma: Khwae Noi) folyó mentén vasútépítésre kényszerítettek.

Holland és belföldi csapataink megadták magukat Bandungban (Jáván) 1942 márciusában, néhány nappal azután, hogy meghátrálásra kényszerültünk a japán túlerővel szemben. Néhány hetet egy helyi polgári börtönben töltöttünk, majd egy kora reggel felszólítottak, hogy készüljünk fel egy hosszú menetelésre.

Először vonattal Bandungból Batáviába (a mai Jakartába), Jáva fővárosába szállítottak. Ott hajóra tettek bennünket és útnak indítottak Szingapúrba. Szingapúrban vonatra tereltek és a közel 1600 km-re lévő Sziámba (a mai Thaiföldre) szállítottak bennünket. Mielőtt elértük volna a fővárost, Bangkokot, vonatunkat nyugatra terelték egy vasúti szárnyvonalra és megérkeztünk Kanchanaburiba, amely a burmai (ma: Myanmari Unio) határ közelében helyezkedik el.

A tervezett vasúti nyomvonal a Kwai folyó mentén lett kijelölve, mivel a folyó biztosította a vizet az ivóvízhez és a fürdéshez. Nekünk, kiéheztetett foglyoknak volt a feladatunk a vasúti nyomvonal megépítése Burmáig. Teherautók vittek bennünket az aszfaltozott út végéig, onnan pedig egy poros úton haladtunk tovább az első hadifogolytáborig. Másnap reggel továbbhajtottak bennünket a következő táborig.

Ebből a második táborból indult el a hosszú menetelésünk. De mielőtt leírnám a történteket, hadd mondjak néhány szót magamról, a neveltetésemről és arról, hogyan lettem japán hadifogoly.

A háború kiterjed Holland Indiára

Édesanyám német származású, édesapám holland volt. Egy gyönyörű bujazöld tanyán éltünk a Bukit Daun vulkán lankáin Jáva szigetén, amely Holland India (ma Indonézia) több mint 13 600 szigete közül a negyedik legnagyobb sziget. Apám egy gumiültetvény intézője volt, s én egy nagy város, Bandung iskolájába jártam. Amikor kitört a második világháború 1939-ben, Lahat városkába költöztünk, innen körülbelül 550 km-re Szumátrára.

Mivel édesanyám római katolikus volt, két fiútestvéremet és engem egy katolikus bennlakásos iskolába íratott. Az egyik nap az óra alatt megkérdeztem a paptól: „Miért üldözi Hitler a zsidókat, holott Jézus is zsidó volt?” Dühösen azt válaszolta, hogy Jézus nem zsidó volt és makacsul azt hajtogatta, hogy Jézus Isten volt, a Szentháromság egyik tagja.

„De Mária, Jézus anyja, ugye ő zsidó nő volt?” — kérdeztem.

A pap még dühösebb lett és ezt felelte: „Ha majd nagyobb leszel, akkor elmondom. Ma még túl nehéz számodra megérteni ezt!”

Európában a német hadsereg lerohanta Hollandiát 1940 májusában. Holland India abban az időben holland gyarmat volt. Korábban édesapám belépett az NSU-ba (Nemzeti Szocialista Unió) úgy gondolván, hogy ez a politikai párt nagyobb védelmet biztosít majd a háború idején Holland Indiának. De Hollandia Németország általi lerohanása után az NSU Hitler mellé szegődött. Bár édesapám azonnal kilépett a pártból, már túl késő volt. Az NSU minden tagját elfogta a holland hadsereg Holland Indiában és koncentrációs táborba vetette. Édesapám is a táborba került.

Amikor a német Bismarck csatahajó 1941 májusában elsüllyedt, bennlakásos iskolánkban sok diák örömmel fogadta a hírt. Tudva, hogy édesanyám német származású volt, ezt kiáltották: „Egyedül csak a halott németek a jó németek!” Az osztályban megkérdeztem a paptól: „Ezek szerint minden katolikus püspöknek és papnak halottnak kellene lennie Németországban?” Azonnal elhagyta a termet. Körülbelül egy óra múlva visszajött és megtiltotta, hogy újra szóba hozzuk a politikát és a háborút.

Mivel az édesapám politikai fogoly volt, az édesanyám nehezen boldogult a farmmal. Így hát hazamentem neki segíteni, míg a testvéreim ott maradtak az iskolában. Édesapám az egyik levelében említést tett egy rabtársáról, aki lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot, s aki érdekes dolgokat tanított neki a Bibliából.

Ez idő tájt a bátyámat besorozták a hadseregbe, én pedig három hónappal később önként jelentkeztem katonának. Egy polgári hivatalban kaptam előadói állást, de amikor a japánok 1941 decemberében megtámadták Pearl Harbort, azonnal besoroztak Holland India hadseregébe és kiképeztek dzsungelháborúra. Megtanultuk, hogyan kell az őserdőben elrejteni a lőszert és feltüntetni a haditérképeken. Ennek az volt a célja, hogy e térképek segítségével mindig hozzá tudjunk jutni a lőszerekhez a dzsungelháborúban.

A japán hadsereg hamarosan partra szállt Billiton (a mai Belitung) és Szumátra szigetén. Itt szembe találták magukat a számbeli fölényben lévő hadseregünkkel. A japánok hamarosan bevették Palembangot, Szumátra egyik nagyobb városát. Parancsra a Szunda-szoroson át a Jáva nyugati partján levő Merakba kellett visszavonulnunk, majd onnan meghátrálásra kényszerítettek Batáviába. Végül is, amint azt korábban említettem, Bandungban megadtuk magunkat a japánoknak és hadifoglyok lettünk.

Találkozásom édesapámmal

Az események fura összjátéka folytán a megszálló japán hadsereg elengedte édesapámat és az összes politikai foglyot a bandungi börtönből. Ő felkereste nagynénémet bandungi otthonában és ott maradt. Itt megtudta, hogy egy közeli börtönben vagyok és meglátogatott. Elmondtam neki, ki hol lakik most a családunkból, és hogy a bátyámat egy hadművelet során eltűntnek nyilvánították.

Édesapám lelkesen beszélni kezdett nekem arról, mit tanult a Bibliából a rabtársától. Elmondta, hogy Isten neve nem Jézus, hanem — bármennyire is furcsának tűnt akkor nekem — Jehova. Sajnos a japánok megvonták édesapámtól a további látogatási engedélyt, így nem tudtunk többé beszélni. Édesapám csak rövid ideig élvezte a szabadságot. Ahogyan a háború után megtudtam, Bandung közelében egy japán koncentrációs táborban halt meg 1944 októberében.

Vasútépítés

Ahogy a cikk elején már írtam, minket, hadifoglyokat a burmai határra vittek. Ott csoportokba osztottak és a terv az volt, hogy minden egyes csoportnak körülbelül 20 km hosszú vasúti pályát kell megépítenie. Az első pályaszakasznak csatlakoznia kellett a másik csoport pályaszakaszához, amelyet körülbelül 20 km-rel odébb kezdtek el építeni. A pályaszakaszokat építő fogolycsoportoknak végül is találkozniuk kellett volna azokkal a fogolycsoportokkal, amelyek Burma belsejéből kiindulva fektették le a vasúti sínt.

A párás trópusi hőségben kézi erővel végzett vasútépítés a gépek teljes kiiktatásával még a jó fizikai kondícióban levő férfiak számára is kimerítő lett volna. De számunkra, akik majdnem hogy éhen haltunk, emberfeletti megerőltetésnek számított. A nyomorúságunkat fokozta az, hogy hamarosan mezítláb és csaknem mezítelenül kellett dolgoznunk, mivel az ismétlődő monszunesők lerohasztották rólunk a ruhát és a csizmát.

A helyzetünket súlyosbította az is, hogy gyakorlatilag nem volt gyógyszerünk vagy kötszerünk. Végső kétségbeesésünkben a moszkitóhálóinkat használtuk kötszerül. A hálók nélkül azonban nappal a legyek támadtak nagy rajokban, éjjel pedig a moszkitók tömegei. A betegségek hamarosan óriási méreteket öltöttek. Malária, vérhas és májgyulladás kezdte ki a szerencsétlen hadifoglyok megromlott egészségét.

Később még a szívósaknak látszó foglyok közül is némelyeket szörnyű trópusi fekélyek döntöttek le a lábukról. Gyógyszer híján arra kényszerültünk, hogy a köztünk lévő orvosok tealevelekkel, kávézaccal és iszappal kezeljék a fekélyeinket. Az egyetlen gyógyszer, amit a japánoktól kaptunk, a kinintabletta volt, amely a malária elleni védelemben segített. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az elhalálozások száma gyorsan emelkedett, míg aztán végül mindennapossá vált a napi hat halott — főleg a malária és a trópusi fekélyek miatt. A meglepő az volt, hogy ilyen nagyfokú nélkülözés és emberi szenvedés ellenére végül is elkészült a Burmába vezető vasúti pálya!

De aztán a szövetséges légierők bombázni kezdték a vasúti síneket. Többnyire éjjel voltak ezek rajtaütésszerű bombatámadások. Gyakran időzített bombákat dobtak le, de másnap reggelre valamennyi bomba felrobbant. Mi, hadifoglyok ezután nekiláttunk az előző éjjel előidézett károk helyreállításának. Amikor befejeződött a vasútépítés, géppuskaállásokat építettünk ki a hegy belsejében a Három Pagoda-szoros lábánál Burma és Sziám határán. Ennél a pontnál két híd ívelt át a Kwai folyón. Ezen a helyen voltam, amikor a háború véget ért.

1945 tavaszán — ekkor már több mint háromévi hadifogoly munka állt mögöttem — a japánok megadták magukat azon a környéken. Nagyon beteg voltam; maláriában, amőbás vérhasban és májgyulladásban szenvedtem. Alig 40 kg-ot nyomott a súlyom. De nagyon hálás voltam, hogy sikerült túlélnem e borzalmas éveket.

A háború után

1945 nyarán visszavittek Sziámba, ahol élelmet és gyógyszert kaptam, de körülbelül három hónapot vett igénybe, míg valamelyest felépültem. Utána tovább szolgáltam a hadseregben, először Bangkokban, majd Holland Indiában: Sumbawa, Bali és Celebesz (a mai Sulawesi) szigeteken.

Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az édesanyámmal és az öcsémmel. Amikor ez sikerült, különleges eltávozási engedélyt kértem, mivel édesanyámat súlyos betegsége miatt Hollandiába akarták elszállítani. Háromheti eltávozást kaptam, s nagyon örültem, hogy újra láthattam őt Batáviában. 1947 februárjában édesanyám elutazott Holland Indiából Hollandiába, és ott maradt egészen 1966-ban bekövetkezett haláláig. Én is úgy döntöttem, hogy kivándorlok Hollandiába; hatévi katonai szolgálat után végül is 1947 decemberében leszereltem.

Nem volt könnyű jó álláshoz jutni. Egy hároméves esti tagozat elvégzése után aztán végül is levizsgáztam és hajógépész lettem. Ebből az alkalomból az a család, amelynél laktam, megkérdezte tőlem: milyen ajándéknak örülnék a legjobban. Bibliát kértem, és egy „Újszövetség”-et kaptam, amelyet gyakran olvasgattam esténként a nyílt tengeren, ahová a munkám kapcsán kerültem.

1958-ban Amszterdamba költöztem. Azt terveztem, hogy tovább tanulok és felsőfokú képesítést szerzek. De arra jöttem rá, hogy a koncentrált tanulás nagyon megviseli az egészségemet, amelyben már kezdtek megmutatkozni a háborús idők okozta szenvedések hatásai. Eszembe jutott egy ausztrál hadifogolytársam, akivel a vasútépítésnél jó barátságba kerültem, s elhatároztam, hogy kivándorlási kérelmet nyújtok be Ausztráliába.

Választ kapok a kérdéseimre

Mielőtt Amszterdamból elindultam volna Ausztráliába, számos egyházhoz is elmentem, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Egy alkalommal az istentisztelet után megkérdeztem a plébánostól, tudja-e, mi Isten személyes neve. Azt válaszolta, hogy Jézus. Tudtam, hogy nem így van, de nem tudtam visszaemlékezni arra a névre, amelyet az édesapámtól hallottam sok-sok évvel azelőtt.

Nem sokkal ezután egy házaspár látogatott meg és elmondta, hogy szívesen megosztaná velem a Biblia jó hírét. A beszélgetés során megkérdezték tőlem, tudom-e, mi Isten neve. Azt válaszoltam: „Jézus.” Erre kifejtették, hogy az Isten Fiának a neve, majd megmutatták nekem a Bibliából, hogy Isten neve: Jehova. (Zsoltárok 83:18 [83:19, Károli].) Ebben a pillanatban beugrott, hogy ez volt az, amit az édesapám is mondott. Amikor megkérdeztem, milyen valláshoz tartoznak, azt felelték: „Jehova Tanúi.”

A Tanúk újból felkerestek, de nem volt könnyű meggyőzniük engem. Néhány nappal később találkoztam a holland református egyház plébánosával és megkérdeztem tőle: mi a véleménye Jehova Tanúiról. Azt válaszolta, hogy bár nem kedveli őket, egy dologban azonban dicséretesek: nem vettek részt a háborúban. A második világháborúban átélt borzalmak után mindez nagy hatással volt rám.

Néhány nap múlva, 1959-ben kivándoroltam Ausztráliába és ott ismét kapcsolatba kerültem Jehova Tanúival. Megszakítottam minden kapcsolatot a katolikus egyházzal, mivel többek között azt is megértettem, hogy az egyház helytelenül tanítja a tüzes pokolról és a Háromságról szóló tanokat. Bibliai ismereteim segítségével sikerült megszabadulnom lidérces álmaimtól és bűntudatomtól, amelyek még a háborúban átéltek következményeiként éveken át gyötörtek. A Bibliában megtalált igazság szabaddá tett. (János 8:32.)

1963-ban átadtam magam Jehova Istennek és alámerítkeztem. Nem sokkal ezután Townsville-be, Észak-Queensland partvidékére költöztem, ahol teljes idejű prédikálószolgálatot végeztem. Ott találkoztam Muriellel, egy hűséges Tanú-társsal, s 1966-ban házasságot kötöttünk. Azóta együtt szolgáljuk Jehovát, gyakran a teljes idejű szolgálatban.

Amikor meghallottuk, milyen nagy szükség van evangéliumhirdetőre Ausztrália elhagyatott területein, önként jelentkeztünk, hogy Alice Springsben, Ausztrália kellős közepén szolgáljunk. Boldogan szolgáltunk itt sok éven át. Ezen évek alatt a feleségemmel együtt kiváltságunk volt sok személynek segíteni abban, hogy a szellemi szabadság és az örökké tartó élet útjára lépjenek. (Tankred E. van Heutsz elmondása alapján.)

[Kép a 21. oldalon]

Tankred E. van Heutsz a feleségével