A valóság felülmúlta várakozásaimat

WILLEM VAN SEIJL ELMONDÁSA ALAPJÁN

1942-ben dúlt a II. világháború az országunkban. Négy másik fiatalemberrel a nácik elől bujkáltunk a hollandiai Groningen városában. Egy kis szobában ülve arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen esélyeink vannak a túlélésre.

NYILVÁNVALÓ volt, hogy nincsenek valami nagy esélyeink. Végül is csoportunkból hárman erőszakos halált haltak. Sőt, csak én értem meg az időskort. Ez csupán egy példa azokra a valóságokra, amelyek felülmúlták várakozásaimat.

Mikor a fent említett eset történt, még csak 19 éves voltam, és nem sokat tudtam a Bibliáról, illetve a vallásról. Sőt, édesapám egyenesen ellene volt minden vallásnak. Édesanyám kezdett hinni a spiritizmusban, miközben kereste, hogy melyik valláshoz tartozzon. Ami engem illet, én semmiben sem reménykedtem. Úgy éreztem, hogy ha meghalnék egy légitámadásban, vagy valami más módon, akkor Istennek semmi oka sem volna arra, hogy megemlékezzen rólam. Még csak meg sem próbáltam megismerni őt.

A kutatás jutalommal járt

Nem sokkal a négy fiatalemberrel való beszélgetés után elfogtak a nácik, és elvittek egy németországi munkatáborba Emmerichhez közel. Többek között az volt a munkánk, hogy feltakarítsuk a Szövetségesek bombázásai után a kőtörmelékeket, és kijavítsuk a károkat. 1943 végén megszöktem, és bár a háború még mindig tombolt, visszamentem Hollandiába.

Valahogy hozzám került egy kis füzet, mely tele volt kérdésekkel és bibliaidézetekkel. Ez a füzetecske a Jehova Tanúi által kiadott Megmentés című könyv tanulmányozásához kellett. A kérdések olvasása és az írásszövegek kikeresése rendkívül felcsigázta érdeklődésemet a bibliai próféciák beteljesedése iránt.

Az olvasottakról beszéltem a menyasszonyomnak, Grének, de ő először nem nagyon mutatott érdeklődést. Édesanyám viszont elmélyedt a füzet olvasásában. „Ez az igazság, melyet egész életemben kerestem!” — kiáltott fel. A barátaimnak is beszéltem erről, és néhányan még többet szerettek volna tudni. Egyikük Tanú lett, és levelezés, valamint látogatások által egészen az 1996-ban bekövetkezett haláláig rendszeresen tartottuk egymással a kapcsolatot.

Időközben Gré elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és 1945 februárjában mindketten megkeresztelkedtünk. A háború néhány hónap múlva véget ért. Házasságkötésünk után úttörők akartunk lenni — így hívják Jehova Tanúinál a teljes idejű szolgákat. De akadályok tornyosultak elénk: betegség és anyagi nehézségek. Aztán lehetőségek adódtak arra is, hogy sokkal több pénzt keressünk. Vajon először teremtsünk némi anyagi biztonságot, és majd csak utána kezdjük el az úttörőszolgálatot, vagy azonnal belekezdjünk ebbe a szolgálatba?

Szolgálatunk Hollandiában

Úgy döntöttünk, hogy azonnal elkezdjük az úttörőmunkát. Ez 1945. szeptember 1-jén történt. Aznap késő este hazafelé tartottam, és betértem egy étterembe, hogy igyak valamit. Azt hittem, hogy a pincérnek egy egyguldenes bankjegyet adok, így ezt mondtam neki: „A többit tartsa meg.” Amikor hazaértem, felfedeztem, hogy egy 100 guldenes bankjegyet adtam neki! Így pontosan egy guldenünk volt az úttörőszolgálat elkezdésekor!

Mikor 1946-ban elkezdtem bibliai témájú nyilvános előadásokat tartani, csak egy bőrdzsekim volt. Az egyik barátom, akivel körülbelül egyforma méretünk volt, elnöklőként szolgált. Mikor bevezette az előadásomat, azonnal a pódium mögé jött, és odaadta a zakóját. Majd megtartottam az előadást. Mikor befejeztem, ugyanígy visszacseréltük a kabátokat.

1949 márciusában Grével meghívást kaptunk a körzetmunkába. Ez a munka abból állt, hogy meglátogattuk Jehova Tanúi gyülekezeteit, hogy szellemileg erősítsük őket. Fritz Hartstang képzett ki a körzetmunkára, aki a háború előtt és alatt is hűségesen szolgált. Jó tanácsokkal látott el: „Wim, még akkor is kövesd a Jehova szervezetén keresztül jövő utasításokat, ha először úgy gondolod, hogy azok nem a legjobbak. Sosem fogod megbánni, ha ezt teszed.” Igaza volt.

Nathan H. Knorr, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnöke 1951-ben Hollandiába látogatott. Akkor jelentkeztünk Grével az Egyesült Államokba misszionáriusi képzésre. Nem sokkal később meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 21. osztályába. Mikor 1945-ben elkezdtük az úttörőszolgálatot, körülbelül 2000 Tanú volt Hollandiában, 1953-ban viszont már több mint 7000 — ez is olyan valóságnak bizonyult, amely felülmúlta várakozásainkat!

Szolgálat az új otthonunkban

Megbízatásunk a Hollandia fennhatósága alá tartozó Új-Guineába szólt, mely most Indonézia egyik tartománya. Azonban nem kaptunk belépési engedélyt arra a területre. Így Suriname-ba, egy dél-amerikai trópusi országba jelöltek ki bennünket. 1955 decemberében érkeztünk meg. Suriname-ban akkor még csak körülbelül száz Tanú volt, akik rendkívül segítőkészek voltak. Hamarosan az otthonunknak éreztük azt a helyet.

Igaz, sok különféle körülményhez kellett hozzászoknunk, és ez néha nehéz volt. Például Gré mindenféle rovartól félt. Hollandiában mikor talált egy kis pókot a hálószobánkban, addig nem feküdt le, míg meg nem fogtam az állatot. Suriname-ban azonban tízszer akkora pókok voltak, és némelyik közülük mérges volt! Misszionáriusotthonunkban csótányok, patkányok, hangyák, szúnyogok és szöcskék is voltak. Még kígyók is eljöttek hozzánk látogatóba. Gré úgy hozzászokott ezekhez az állatokhoz, hogy megfogásuk most már hozzátartozik mindennapi életéhez.

Több mint 43 év után jobban ismerjük ezt az országot, mint sok idevalósi. Megszerettük az itteni folyókat, esőerdőket és a tengerpart közelében lévő mocsárvidékeket. A gazdag állatvilágot is megismertük: a tarajos sült, a lajhárt, a jaguárt, sőt a sokféle, gyakran gyönyörű színben pompázó kígyókat is. De leginkább az itteni emberek körében tapasztalható változatosságot szerettük meg. Néhányuk őse afrikai, valamint indiai, indonéziai, kínai vagy valamilyen más országból való. Némelyeknek indiánok az ősei, akik az őslakosok leszármazottai.

A keresztény szolgálatunkban mindezen hátterű emberekkel találkozunk, mikor a házankénti munka során felkeressük őket. A Királyság-termünkben is élvezzük ezt a csodálatos változatosságot a keresztény testvéreink és testvérnőink körében. Láttuk, micsoda növekedés ment végbe: 1953-ban még csak egyetlen lepusztult Királyság-terem volt itt, most viszont már több mint 30 vonzó külsejű Királyság-termünk van, és egy gyönyörű kongresszusi terem, valamint egy nagyon szép fióklétesítmény, amelyet 1995 februárjában adtunk át.

Leckék, melyeket megtanultam

Mélyen Suriname belsejében fekete bőrű emberekből álló gyülekezetek működnek. Ezek az emberek afrikai rabszolgák leszármazottai, akik elmenekültek az ültetvényekről, és olyan messze mentek fel a folyón, ameddig csak tudtak. Újra meg újra elámulok a tetteiken — például azon, hogy miként használják szállításra a folyót, és miként teszik otthonukká az esőerdőt. Kivágják a fákat, csónakot építenek, és vízeséseken, valamint zuhatagokon kelnek át velük. Vadászással és halászással szerzik élelmüket, mindenféle modern berendezés nélkül főznek, és még sok minden mást csinálnak, amit nekünk nagyon nehéz volna elvégezni.

Az évek múlásával más, Suriname-ban élő embereket is megismertünk, és velük együtt a szokásaikat, gondolkodásukat és életmódjukat. Emlékszem, egyszer az 1950-es években ellátogattunk egy indiánok lakta faluba. Az éjszaka kellős közepén értem az esőerdő sűrűjében levő elhagyatott táborba, ahonnan később indián vezetőmmel csónakkal szerettünk volna továbbmenni. Ez az ember tüzet rakott, ételt főzött és kikötötte a függőágyakat. Teljesen természetes volt neki, hogy mindent megcsinál helyettem, hiszen tudta, hogy én nem tudom elvégezni ezeket a dolgokat.

Mikor az éjszaka kellős közepén kiestem a függőágyból, nem nevetett ki. Ehelyett leporolta a ruhámat, és újra megkötötte a függőágyat. Mikor egy keskeny folyón haladtunk, olyan sötét volt, hogy még az orrom hegyéig sem láttam, a vezetőm azonban jól tudta irányítani a csónakot a sok kanyarban és az akadályok között. Mikor megkérdeztem tőle, hogyan csinálja ezt, így felelt: „Rossz irányba nézel. Nézz fel, és figyeld meg, milyen éles ellentét van a lombkorona teteje és az égbolt között! Ez mutatja, merre kanyarodik a folyó. Nézz le, és figyeld meg a víz fodrozódását! Ezek segítenek meglátni, hogy vannak-e sziklák vagy más akadályok előttünk. És fülelj! A hangok szintén figyelmeztetnek arra, hogy mi van előtted.”

Veszélyes és fárasztó fatörzsből kivájt kenuval áthaladni a zuhatagokon, és vízesések mellett elmenni. Az utazás végén azonban, mikor találkozunk keresztény testvéreinkkel és testvérnőinkkel, akik azért várnak, hogy forró vendégszeretettel üdvözöljenek bennünket, azon nyomban felfrissülünk. Itt mindig van valami élelem a vendégeknek, talán egy tál leves. A misszionáriusi élet gyakran fárasztó és nehéz, de sosem okoz csalódást.

Mi segített, hogy kitartsunk?

Nem áldattunk meg rendkívül jó egészséggel. És a családtagjaink sem nagyon buzdítottak bennünket, mivel a rokonságból csak az édesanyám lett Tanú. Drága barátaink segítsége és buzdítása által azonban mindig gondoskodás történt szükségleteinkről — segítettek bennünket, hogy folytathassuk megbízatásunkat. Édesanyám különösen buzdított minket.

Miután már körülbelül hat éve a megbízatási helyünkön voltunk, édesanyám nagyon megbetegedett. Barátaink azt akarták, hogy térjünk haza, hogy még utoljára lássuk őt, de édesanya ezt írta: „Kérlek titeket, maradjatok a megbízatási helyeteken. Úgy emlékezzetek rám, mint amilyen a betegségem előtt voltam. Remélem, találkozom veletek a feltámadáskor.” Erős hitű asszony volt.

Csak 1966 után tudtunk hazamenni vakációra Hollandiába. Nagyon jó volt újra látni a régi barátainkat, de éreztük, hogy Suriname lett az otthonunk. Tapasztaltuk az abban a szervezettől jövő tanácsban rejlő bölcsességet, hogy a misszionáriusok ne menjenek vissza a szülőföldjükre vakációzni, míg nem töltöttek el legalább három évet megbízatási helyükön.

Még az is segít élvezetet találnunk a megbízatásunkban, hogy megőrizzük a humorérzékünket — azt, hogy tudunk dolgokon nevetni, még saját magunkon is. Jehova a természetben néhány teremtményt humorral alkotott meg. Mikor nézed a csimpánzok és vidrák, és más állatkölykök bohóckodását, akkor mosolyra fakadsz. Az is fontos még, hogy a dolgok jó oldalát nézzük, és ne vegyük magunkat túl komolyan — az évek folyamán ezt megtanultuk.

A szolgálatban eltöltött jutalommal járó munkánk különösen segített, hogy folytatni tudjuk a megbízatásunkat. Paramaribóban Gré kilenc férfival kezdett tanulmányozni az idősek otthonában. Mindegyikük túl volt már a 80 éves koron. Mindegyikük balatableeder (gumifacsapolással foglalkozó ember) vagy aranyásó volt. Megszerették, amit tanultak, megkeresztelkedtek, és a halálukig hűségesen részt vettek a prédikálómunkában.

Egy Rivers nevű idős prédikátor, aki az Új-Jeruzsálemi Egyházhoz tartozott, belehallgatott a tanulmányozásba, és gúnyos megjegyzéseket tett. De minden héten egyre közelebb jött, és gúnyolódása alábbhagyott. Végül leült a többiekkel, és ő is részt vett a tanulmányozáson. Kilencvenkét éves volt, és alig látott, illetve alig hallott, de úgy idézte az írásszövegeket, mintha olvasta volna őket. Végül kezdett részt venni velünk a szolgálatban, és mindenkinek prédikált, aki csak meghallgatta őt. Közvetlenül halála előtt üzent nekünk, és kérte, hogy menjünk el hozzá. Mikor megérkeztünk, már halott volt, de a párnája alatt megtaláltuk a jelentést az abban a hónapban a szolgálatban eltöltött idejéről.

1970-ben, a több mint 25 évig tartó teljes idejű prédikálószolgálatban való tevékenykedés után a suriname-i fiókhivatal munkájának felvigyázására jelöltek ki. Nehéz volt ott ülni az irodában, és irigykedtem Grére, hogy ő még mindig mindennap kimehet a szántóföldi szolgálatba. Most már Gré is a fiókhivatalban dolgozik, és bár mindketten öregszünk, hasznos munkát végzünk.

Ha összehasonlítom azt a még alig 160 000 főt számláló aktív Királyság-hirdetőt, akik 1945-ben tevékenykedtek a világon, a ma élő, mintegy 6 000 000 személlyel, azt látom, hogy a valóság jóval felülmúlja várakozásaimat. Suriname-ban a szolgálatban részt vevők száma több mint 19-szerese lett annak, mint amennyi akkor volt, amikor 1955-ben ideérkeztünk. Akkor körülbelül 100-an voltak, most viszont már több mint 1900-an vagyunk!

Biztos vagyok benne, hogy még sokkal nagyobb kibontakozását fogjuk látni a jövőben Jehova szándékai megvalósulásának, ha egyszerűen hűségesek maradunk Istenünkhöz. És mi ezt akarjuk tenni.

[Kép a 13. oldalon]

1955-ben, mikor Suriname-ba jöttünk

[Kép a 15. oldalon]

Kenukat használtunk a szolgálatunkban

[Kép a 15. oldalon]

A feleségemmel