Bibliai irodalom nyomtatása betiltás alatt

MALCOLM G. VALE ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Nyomtasd ki a Gyermekek című könyvet!” Ezt a meglepő utasítást kaptam Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalának felvigyázójától a második világháború alatt, nem sokkal a könyv 1941. augusztus 10-ei, St. Louis-i (Missouri, USA) kongresszuson történt megjelenése után. Miért volt meglepő ez az utasítás?

NOS, azért, mert a prédikálómunkánkat 1941 januárjában betiltották, így a folyamatos nyomtatás, még korlátozott mértékben is kihívásnak számított. Ezenkívül a Gyermekek könyv egy 384 oldalas könyv volt színes képekkel. A nyomdai felszerelésünk feljavításra szorult, alig volt papírunk és a személyzet nem volt kiképezve bekötött könyvek előállítására.

Mielőtt leírnám, hogyan sikerült a nyomtatás a betiltás alatt, hadd mondjam el, miként jutottam el odáig, hogy az ausztráliai fiókhivatalban szolgáljak a nyomdai munka felvigyázójaként.

A korai évek háttere

Édesapámnak nyomdaüzeme volt Ballarat (Victoria) virágzó városában, ahol születtem 1914-ben. Így a nyomdászszakmát édesapám nyomdájában dolgozva tanultam meg. Az angliai egyház tevékenységében is részt vettem, énekeltem a templom kórusában és harangoztam. Arra is volt kilátásom, hogy a vasárnapi iskolában tanítsak, de kényelmetlenül éreztem magam emiatt.

Ennek az volt az oka, hogy komoly kérdéseim merültek fel bizonyos egyházi tanításokkal kapcsolatban. Ezek közé tartozott a Háromság, a pokoltűz, az emberi lélek halhatatlansága, és senki nem tudott kielégítő választ adni. Az is fejtörést okozott, hogy a papunk időről időre dühösen beszélt egy kis vallási csoportról, akik Jehova Tanúinak hívták magukat. Azon tünődtem, hogy egy ilyen jelentéktelen csoport miként okozhat ekkora gondot egy 40 000 lakosú városnak.

Egyik vasárnap este az istentisztelet után kint álltam a templom előtt, amikor a közeli metodista egyházból egy csapat lány haladt arra. Barátkozni kezdtem az egyik lánnyal. Lucynak hívták, és amikor eljött az ideje, meghívott hozzájuk, hogy ismerjem meg a szüleit. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor megtudtam, hogy az édesanyja, Vera Clogan, Jehova egyik Tanúja. Számos érdekfeszítő bibliai beszélgetést folytattunk, és amit mondott, az igazán ésszerűnek hangzott.

Lucyvel nemsokára összeházasodtunk és 1939-ben Melbourne-ben, Victoria fővárosában éltünk. Lucy már Jehova egyik Tanúja lett, én még mindig nem döntöttem. Amikor azonban az év szeptemberében kitört a második világháború, komolyan elkezdtem gondolkodni azon, amit az Írásokból megtanultam. Jehova Tanúi munkájának 1941 januárjában történt betiltása komoly segítséget jelentett nekem, hogy döntést hozzak. Átadtam az életem Jehova Istennek és nem sokkal azután alámerítkeztem.

Mélyreható változás az életünkben

Abban az időben egy kényelmes lakást béreltünk Melbourne-ben. Hamarosan azonban meghívást kaptunk, hogy több más Tanúval együtt költözzünk be egy házba. Eladtuk minden bútorunkat, kivéve a hálószobabútort és egy olyan házba költöztünk, amit úttörőotthonnak neveztek. Én továbbra is nyomdászként dolgoztam, így hozzá tudtam járulni az otthon fenntartásához szükséges költségekhez. A többi férj ugyanezt tette. Feleségeink így részt vehettek a teljes idejű prédikálótevékenységben, mi férfiak, esténként és hétvégeken csatlakoztunk hozzájuk az evangélizáló munkában és részt vettünk a keresztény összejöveteleken.

Nem sokkal ezután feleségemmel levelet kaptunk a Watch Tower Society fiókhivatalától, amelyben meghívtak minket, hogy menjünk Sydney-be. Eladtuk a hálószobabútorunkat, kifizettük meglévő kisebb adósságainkat, de hogy legyen pénzünk megvenni a vonatjegyet Sydney-be, el kellett adnunk Lucy jegygyűrűjét is!

A háborús korlátozások és az új keletű betiltás miatt nem lehetett Bibliát vagy bibliai irodalmat tengerentúlról behozni. Ezért határozott úgy az ausztráliai fiókhivatal, hogy földalatti nyomdát hoz létre, és ezzel tartja fenn a szellemi táplálék folyamatosságát, és engem hívtak meg, hogy felügyeletet gyakoroljak a munka felett. Kiváltságomban állt George Gibb, egy skót férfi mellett dolgozni, aki összesen 60 évig dolgozott az ausztráliai fiókhivatal nyomdájában.a Ekkor történt, hogy ezt az utasítást kaptam: „Nyomtasd ki a Gyermekek című könyvet!”

A nyomdai felszerelések visszaszerzése

Sok izgalmas, olykor hajmeresztő élményt éltünk át azokban az eseménydús háborús években. A nyomdai munka elkezdéséhez például felszerelésre volt szükségünk. Amit korábban a korlátozott mértékű nyomtatáshoz használtunk a háború előtti években, a kormányhatóság elkobozta, a Társulat kicsiny nyomdáját pedig bezárták és őrizet alatt tartották. Hogyan tudnánk kihozni onnan a felszerelést és megfelelő helyre elvinni a földalatti nyomtatáshoz?

Felfegyverzett őrök egymást váltva napi 24 órán át őrizték a Társulat tulajdonát. Az egyik hátsó fal azonban egy ritkán használt mellékvágánnyal volt határos. Ezért hát éjszaka az Ezékiel 12:5–7-re emlékeztető módszereket alkalmazva néhány vállalkozó szellemű Bétel-munkás némi tégla kiemelésével a falon keresztül behatolt. Amint belül voltak, visszatették a hiányzó téglákat a falba, nehogy észrevegyék őket. A körülbelül két hétig tartó éjszakai portyázások során gondosan szétszereltek egy kis nyomdagépet, egy Linotype-ot és néhány egyéb gépet. Azután feltűnés nélkül kiadogatták a darabokat a szolgálatban levő őrök felügyelete alatt!

Idővel további felszerelést kaptunk más forrásból is, és földalatti nyomdai munkánk nemsokára teljes gőzzel haladt előre különböző helyszíneken, Sydney egész területén. Így nemcsak a Gyermekek könyvet tudtuk kinyomtatni és bekötni, hanem Az Új Világ, „Az igazság szabadokká tesz titeket”, „A Királyság elérkezett”, valamint Jehova Tanúi Évkönyve 1942-es, 1943-as, 1944-es és 1945-ös kiadásait is. Emellett a háborús évek betiltása alatt Jehova Tanúinak soha nem hiányzott Az Őrtorony egyetlen kiadása sem egész Ausztráliában. Ez igazán személyes módon biztosított minket afelől, hogy Jehova keze soha nem rövid. (Ésaiás 59:1.)

Megbirkózunk a váratlan látogatásokkal

A nehéz háborús időszak cenzúrája alatt a kereskedelmi nyomdákat gyakran váratlanul felkeresték a kormány tisztviselői, akik ellenőrizték, mit nyomtatnak a nyomdák. Titkos nyomdáink egyikét ezért vészjelzővel szereltük fel; a padlón volt egy gomb, amelyet könnyedén elért az ügyfeleket fogadó testvérnő. Amikor olyan személy jött fel a lépcsőn, akit nem ismert vagy ellenőrnek gondolt, megnyomta a gombot.

A gomb megnyomása után micsoda látvány volt, amint minden irányban menekültek a testvérek az ablakon keresztül! A munkások, akik alkalmazottakként voltak bejelentve, ott maradtak, hogy gyorsan letakarják az Őrtorony folyóirat vagy más bibliai irodalom kinyomtatott oldalait, amelyeken éppen dolgoztak. Erre a célra egyéb kiadványok — melyeket vásárlók megrendeléseire készítettek — ugyanolyan méretű kinyomtatott oldalait használták fel.

Egy ilyen látogatás alkalmával két ellenőr egy vicclap nagyalakú lapjain ült, alatta pedig az Őrtorony folyóirat előző éjszaka kinyomtatott lapjai voltak. A város másik részén az egyik nyomdában nappal megrendelésre nyomtattunk, éjjel és hétvégeken pedig az Őrtorony kiadványait készítettük.

Papírszükségletünk kielégítése

Nagy gondot okozott papírt szerezni a nyomtatáshoz. Azok a nagyobb nyomdák azonban, amelyeknek a háború miatt csökkent az üzleti forgalmuk és nem volt szükségük a papíradagjukra, készek voltak eladni a fölöslegüket — természetesen mindig felemelt áron. Egy alkalommal viszont más forrásból szereztünk papírt.

Egy Ausztráliába érkező teherhajó nagy mennyiségű barnapapír-szállítmányt hozott a fedélzetén; a hajó megsérült a tengeren és a papír nagy része elázott. Az egész szállítmányt elárverezték, és meglepetésünkre mi voltunk az egyedüli ajánlattevők. Így a legalacsonyabb áron tudtuk megvásárolni. A napon megszárítottuk a papírt, ezzel a legnagyobb részét megmentettük, majd a nyomdánknak megfelelő nagyságú lapokra vágtuk.

Mire haszáltuk fel a barna papírt? Úgy képzeltük — és pontosan úgy is volt —, hogy a vicclap olvasói színes papíron is élveznék a tréfáikat. Így a vicclapokhoz előkészített fehér papírt használtuk fel Az Őrtorony és más társulati anyag nyomtatásához.

A nők fontos szerepe

A háborús évek alatt sok ausztrál keresztény nő tanulta meg a könyvkötői munkát. Egy különösen forró nyári délutánon néhányan, csak nők dolgoztak abban a kis garázsban, amelyet Sydney külvárosában egy félreeső utcában béreltünk. Biztonsági okokból minden ablakot és ajtót zárva tartottak. Az enyvesfazekakból áradt a forró, bűzös gőz, csaknem elviselhetetlen volt a hőség, ezért egészen az alsóneműikig levetkőztek.

Egyszer csak kopogtak az ajtón. A keresztény testvérnők megkérdezték, hogy ki az; egy munkaügyi kormánytisztviselő volt. Attól a hivataltól jött, amelynek a háború idején hatalmában állt oda irányítani az egyéneket, ahol munkaerőre volt szükség. A testvérnők hangosan azt válaszolták, hogy abban a pillanatban nem engedhetik őt be, mivel a hőség miatt az alsóneműikben dolgoznak.

A tisztviselő hallgatott egy pillanatig, majd azt felelte, hogy van egy másik feladata is ezen a környéken. Azt mondta: másnap visszajön, hogy elvégezze az ellenőrzést. Ezek a keresztény nők azonnal telefonáltak nekünk, mi pedig aznap éjjel egy teherautót küldtünk oda, hogy összeszedjenek mindent, amin a könyvkötő műhely dolgozott, és egy másik helyszínre vigyék.

A földalatti nyomdai munkában résztvevők többségének nem volt előzetes gyakorlata a nyomdászszakmában, ezért, amit sikerült elvégezni, az kétségtelenül elmémbe véste, hogy Jehova szelleme gondoskodott a szükséges segítségről és irányításról. Feleségemmel, Lucyvel — aki a könyvkötő műhelyben dolgozott — nagy kiváltságnak tartottuk, hogy mindezeknek részesei lehettünk.

Hogyan történt munkánk irányítása azokban a próbateljes napokban? A Jehova Tanúi fiókhivatal-felvigyázójaként szolgáló személyt a kormánytól származó korlátozó intézkedés értelmében arra kötelezték, hogy Sydney-től egy körülbelül 100 kilométerre levő városban lakjon. A korlátozás megtiltotta, hogy elhagyja a városközponttól számított 8 kilométeres körzetet. A benzinadagot autónként havonta 4 literre csökkentették. A testvérek azonban kitaláltak egy ügyes szerkezetet, amely üzemanyag-előállítóként volt ismeretes — egy fémlemezből készült henger alakú tartály, amelynek súlya körülbelül fél tonna volt, és az autó hátuljára szerelték fel. Faszenet égettek benne, ami szén-monoxidot termelt tüzelőanyagként. Minden héten jó néhány éjszaka utaztunk így a többi felelős testvérrel, hogy találkozzunk a felvigyázóval egy kiszáradt patakmederben, nem messze attól a várostól, ahová száműzték. Így sok dolgot meg tudtunk beszélni, majd az üzemanyagelőállítóban újra felszítottuk a tüzet és a kora reggeli órákban visszautaztunk Sydney-be.

Jehova Tanúi betiltásának az ügye végül Ausztrália legfelsőbb bírósága elé került. A bíró „önkényeskedésnek, szeszélyességnek és elnyomásnak” jelentette ki a betiltást, és teljes mértékben felmentette Jehova Tanúit a lázító tevékenység vádja alól. A legfelsőbb bíróság minden tagja támogatta ezt a döntést, ennek köszönhetően felszínre jöhettünk, hogy így folytassuk tovább törvényes Királyság-tevékenységünket.

További megbízatások és áldások

A háború után sokan azok közül, akik a földalatti nyomtatási munkában dolgoztak, beléptek az úttörőszolgálatba. Néhányuk később a New York-i Őrtorony Gileád Biblia Iskolába ment. Lucyvel nekünk is volt ilyen célunk, de aztán kisbabánk — kislányunk — született, és úgy határoztam, hogy visszamegyek a nyomdászszakmába. Azért imádkoztunk, hogy Jehova segítsen nekünk mindig első helyre helyezni a Királyság-érdekeket, és segített is. Egy másfajta szolgálati megbízatásban vehettem részt, a következő formában:

Lloyd Barry, aki jelenleg Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagjaként szolgál Brooklynban, New Yorkban, felhívott telefonon. Abban az időben utazófelvigyázó volt Sydney-ben. Azt kérdezte, tudom-e a következő kongresszusunk időpontját. Amikor azt válaszoltam, hogy igen, ezt mondta: „Azt szeretnénk, ha te felügyelnél az élelmiszerrészlegre.”

Egy pillanatig megrökönyödtem, majd meglehetősen halk hangon ezt mondtam: „De én még soha életemben nem csináltam ilyesmit.”

„Nos testvér — mondta meglehetősen hamiskásan —, legfőbb ideje, hogy megtanuld!” Ami a tanulást illeti, nos, azt tettem, és kiváltságomban állt több mint 40 évig még nagy kongresszusokon is az élelmiszerszolgálat felvigyázójaként szolgálni.

Kereskedelmi nyomdaüzemünk az évek folyamán kibővült, és ez számos tengerentúli üzleti utazást tett szükségessé. Ezeket az utakat mindig a New York-i vagy más, Amerikában tartott nemzetközi kongresszusok időpontjához igazítottam. Így lehetőségem volt bizonyos időt tölteni olyanokkal, akik különböző kongresszusi részlegek — különösen az élelmiszerszolgálat — felvigyázói voltak. Amikor azután visszamentem Ausztráliába, jobb szolgálatot tudtam végezni a mi kongresszusainkon.

Eljártak felettünk az évek, és Lucyvel olykor azon tűnődünk, hogy talán többet tehettünk volna, ha egy kicsit később születünk. Másrészt, mivel 1916-ban, illetve 1914-ben születtünk, csodálatos kiváltságnak tartjuk, hogy a bibliai jövendölések a szemünk előtt teljesednek be. Ezenkívül Jehovának köszönjük azt az áldást, amelyet azóta élvezünk, amióta sok-sok emberrel tanulmányozunk és segítünk nekik az igazság megismerésében, és látjuk őket, amint már alámerített személyekként szolgálják őt. Azért imádkozunk, hogy továbbra is őt szolgálhassuk az örökkévalóságon át, örökre a világegyetem nagy Szuverén Uralkodójának ismerve el őt.

[Lábjegyzet]

[Képek a 29. oldalon]

Nyomdai létesítmény a strathfieldi Bételben, 1929—1973

George Gibb az egyik olyan nyomdagép mellett áll, amelyet a hátsó falon keresztül vittek ki a nyomdából