„Öngyilkosság volt a küldetésünk”

AZON a napon, 1945. augusztus 15-én már messze kint jártunk a dél-csendes-óceáni vizeken, amikor hajnalodni kezdett. Az A–367-es tengeralattjáró fedélzetén mint a Kaiten különleges (öngyilkos) rohamosztag missziójának egyik tagja teljesítettem szolgálatot. Amikor a rádióban hallottuk a császár bejelentését a megadásról, mindenki kábultan állt a helyén. A csendes-óceáni háború véget ért.

Tíz nap múlva visszatértünk Japánba. Azok, akik közülünk a haditengerészetet választották hivatásuknak, nem tudták megérteni, miért örül annyira a többi tengerész a leszerelésnek és az elvesztett háborúnak! Milyen bosszantó volt látni, hogy az emberek mennyire örülnek a háborúnak, holott olyan sok fiatal halt meg a hazájukért!

Öngyilkos küldetésben

Visszatekintve, emlékezetembe idéztem azt a kb. 8 hónappal korábbi időszakot, amikor is befejeztem tanulmányaimat a haditengerészeti iskola tengeralattjáró-elhárító és tengeralattjáró tagozatán. Akkor 1944. december 25-e volt, és rögtön parancsot is kaptam az A–367-esen teljesítendő szolgálatra. Amikor Yokosukában 1945. újév napján hajóra szálltunk, azt a parancsot kaptuk, hogy különleges támadó hadműveleteket hajtsunk végre. A „különleges támadás” kifejezés öngyilkossági támadást jelentett, éppen úgy, ahogyan azt a levegőben a kamikaze repülő teszi. Ezt az elnevezést kaptuk: Kaiten különleges rohamosztag Shimbu csoportja.

A hadműveletekre történő felkészítés végett Kuréba, egy Hirosima melletti nagyobb hadikikötőbe hajóztunk, hogy elvégezzük a tengeralattjárón az átalakítási munkákat a kaiten-ek elhelyezése érdekében. A kaiten olyan átalakított torpedó volt, amelynek közepén egy személy részére elegendő, szűk irányító fülke található. Miután a tengeralattjáró felső fedélzetéről kilőtték, a pilóta a torpedót a célpont eltalálására irányította, innen kapta az emberi torpedó elnevezést. Ha egyszer kilőtték, onnan már nem volt visszatérés. A célpont eltalálása hősi halált, míg a célpont elhibázása gyalázatos halált jelentett, ugyanis így nevezik a japánok az értelmetlen halált.

Úgy gondoltuk, hogy a hazánkért meghalni dicsőséges kiváltság. Amikor parancsnokunk az öngyilkos csoport létrehozásához keresett önkénteseket, mindannyian egy emberként léptünk ki. Bár én nem voltam kaiten pilóta, az egész legénységet az öngyilkos rohamosztaghoz tartozónak tekintették. Micsoda megtiszteltetés!

Miután a kaiten kilövésre kiképzést kaptunk, a felső fedélzetre felszerelt öt kaiten-t szállítva, küldetésre indultunk. Útban a Csendes-óceán felé a beltengeren keresztül haladva, a fedélzeten álltam és a korai nyár szépségét néztem. Azon tűnődtem, vajon miféle jutalom vár erre az öt haláljárműre, és visszagondoltam tengerészgyakornok korom keserédes emlékeire.

Tengerészeti kiképzés

Mivel gyermekkorom óta tengerész akartam lenni, 1944-ben, amikor 18 éves lettem, beiratkoztam a haditengerészeti iskola aknalerakást oktató tagozatára. Az első két hónapban a kiképzés a szárazföldi harc alapjaira és általános tengerészeti küzdelmekre irányult. Ezután az iskolát újra elnevezték, haditengerészeti iskola tengeralattjáró-elhárító tagozat lett a neve. Megkezdődött az oktatás a hidrofon és a szónár működését illetően abból a célból, hogy teljesen kiképezve sürgősen a háborús frontra küldjenek minket.

Az első két napon vendégként kezeltek bennünket az iskolában. Az oktatók kedvesen elmagyaráztak bármit, amit nem értettünk. Ezután a harmadik napon elkezdődött a ráncba szedés. Közvetlenül azután, hogy esti nyugovóra tértünk, s az őrparancsnok befejezte szemleútját, ezt a parancsot hallottuk az egyik oktatótól: „Mindenki föl! Mindenkinek sorakozó a fedélzeten!” Vaktában szaladgáltunk összevissza, nem tudtuk mitévők legyünk. „Mozgás! Gyorsan! Sorakozó!” — hangzottak a nyers rendreutasítások. Miután végre felsorakoztunk, ezt mondták: „Fiúk, mindannyiukból hiányzik a fegyelem.” És ezzel megkezdődött a ráncba szedés. A haditengerészetnél a ráncba szedés verést jelentett. Először szétterpesztett lábakkal kellett állnunk, hogy el ne essünk, és fogainkat összeszorítva kellett tartani, hogy szánk belső részét ne sértsük meg. Ezt a pofonok szakadatlan sora követte.

Közösségi felelősség alapján történt a ráncba szedés. Ha a hadosztály valamely tagja hibát követett el, az egész hadosztályt érintette a ráncba szedés. Sokszor egy baseballütőhöz hasonlító botot használtak az ülepünk ütésére. Ezt olyan botnak tartották, amely „katonaszellemet önt az emberbe”. A kiigazítások feltételezhetőleg a csapatmunka szellemének táplálására szolgáltak, ami a tengeren nagy követelmény volt. Minden alkalommal, amikor ilyen ráncba szedés történt, azon tűnődtem, vajon a tényleges harc során valóban segítség lesz-e ez?

A tengeralattjáró-elhárító tagozat elvégzése után a tengeralattjáró tagozatra iratkoztam be. Itt megtanultuk, hogyan kell a harc másik oldalán állni. Előadásokat hallgattunk és kiképzést kaptunk azzal kapcsolatban, hogyan kell a tengeralattjáróról bemérni a felszínen közlekedő hajó hangját, és megtámadni a hajót. A kiképzés itt még durvább volt; követve a japán haditengerészet úgynevezett „hétfő-hétfő-kedd-szerda-csüt-pént-pént” szokásos munkamenetét. Más szóval: szabad hétvége nem volt.

Az öngyilkos támadás

„Most hagytuk el a Bungo-csatornát — harsogta a hangosbemondó, s ez visszazökkentett emlékezésemből a valóságba. — Holnap reggelig a felszínen hajózunk. Elvárjuk, hogy a Kaiten különleges rohamosztag Shimbu csoportjához méltóan teljesítsék ezt a küldetést. Erejüktől telhetően tegyenek meg mindent a kijelölt helyükön.” Küldetésünk az volt, hogy az Okinawa és Guam közötti utánpótlási vonalon közlekedő hajókat váratlanul megtámadjuk és elpusztítsuk. Négy napon keresztül mindig hajnalban lemerültünk és szürkületkor jöttünk fel a felszínre.

Az ötödik napon 14 órakor, azaz délután 2-kor egy hangforrást fedeztük fel. Tizennégy méter mélységben voltunk, egyenletes tempóban közeledtünk, mialatt a célpontot periszkópon keresztül figyeltük. Hirtelen özönleni kezdtek el parancsok egymás után.

„Mindenki a helyére!”

„Kaitenek felkészülni!”

„Pilóták a hajókhoz!”

Amint a pilóták a szűk folyosón végigrohantak „Felkelő Nap” feliratú homlokszalagokat viselve, a legénység tagjai a fal mellé lapultak és tisztelegve búcsúztatták őket.

A pilóták felrohantak az összekötő csatornához vezető létrán (azaz a tengeralattjáró belsejét a torpedó pilótafülkéjével összekötő átjáróhoz). A fedélzeti nyílásnál megfordultak, tisztelegtek és ezt kiáltották: „Köszönjük mindannyiótoknak, hogy gondunkat viseltétek. Sikerre visszük a dolgot!” Akik lent álltak, csendben voltak, tekintetük merev volt.

„Minden hajó indítására felkészülni!” A szolgálatban levő tiszt hangja beleremegett, ahogy továbbította a kapitány parancsát.

„Célpontok: egy nagy üzemanyag-szállító hajó és egy torpedóromboló — jelentette be a kapitány. — Az egyes számú hajó nem működik, ezért a kettes és a hármas megy a célpontra. Többiek készenlétben.”

„Kettes számú hajó indulás!”

„Hármas számú hajó indulás!”

„Puff! Puff!” A kaiteneket odaerősítő drótkötelek leváltak és a fedélzethez csapódtak. A kettes számú hajó hirtelen nekilódult, és mialatt még visszhangzott dörgedelmes morajlása, a hármas számú hajó már követte is. A pilóták kisfiús arca villant fel elmémben. Munkámra összpontosítottam, nyomon követtem hidrofonnal a kaiteneket.

„Körülbelül most érik el a célpontot” — motyogta valaki. A kaiteneket még csak 15 perce lőtték ki, mégis legalább 1 órának vagy még többnek tűnt. „Bu-umm!” — jött a robbanás zúgása, majd röviddel későb követte a másik.

„Chiba tengerészaltiszt eltalálta a célpontot!”

„Ono tengerészaltiszt eltalálta a célpontot!”

Csend honolt. Egy hang sem hallatszott, de még egy köhintés sem. Néhányan a robbanás irányába fordulva imára kulcsolták össze kezüket. A némán álló legénység tagjainak arcán könnyek hagytak nyomokat. Hihetetlenül csendes jelenet egy ilyen ragyogó eredményhez képest.

Megtaláltuk Ono tengerészaltiszt személyes holmijai között az általa írt búcsúkölteményt. Japán szokás szerint ugyanis, ha valaki előre számít a halálára, saját szerzeményű költeményt hagy hátra. Ezt írta: „Amikor az öreg Japán cseresznyefái virágzanak és a virágszirmok szétszóródnak, lenn a tenger mélyén szóródnak szét.” Tizenkilenc éves volt.

Légitámadás!

Tovább folytattuk az ellenség felkutatását, napfelkelte előtt merültünk alá, s napnyugta után jöttünk a felszínre. Kétheti hiábavaló keresés után a kapitány bejelentette, hogy azonnal visszatérünk Kuréba. Az egész legénység megmámorosodott az örömtől. Mialatt a tengeralattjáró a karbantartási munkák és az élelmiszer-feltöltés miatt Kuréban horgonyzott, a legénység tagjai helyi fürdőkben lustálkodtak.

Ezerkilencszáznegyvenöt június 15-e volt. Mialatt a következő küldetésünkre készültünk, a haditengerészet fegyverraktára melletti rakpartnál horgonyoztunk. Légitámadásra figyelmeztető sziréna búgott fel. Felkészülésre nem volt idő. Egy hatalmas B–29-es bombázó alakulat közeledett a fegyverraktár felé. Leugrottam a fedélzetről a rakpartra, hogy az első horgonyt eloldjam. Odakiáltottam az éppen akkor visszatérő Mohri tengerészaltisztnek, hogy oldja el a hátsó horgonyt. A tengeralattjáró eltávolodott a rakparttól, mi pedig ott maradtunk.

A rakpart melletti óvóhelyen kerestünk menedéket, de az tele volt a fegyverraktár munkásaival. Mialatt a bejáratnál álltunk, bombatalálat érte az óvóhelyet, és a légnyomás kivitt minket. Úgy éreztük, veszélyes lenne ott maradni, ezért úgy határoztunk, hogy a fegyverraktár mögötti dombba vájt barlangba futunk. Háromperces időközöket mértünk a bombázók támadásai között. Amint a bombázók egy csoportja elhaladt, kirohantunk onnan és a domb felé futottunk. Amint elértem a barlangot, egy bomba robbant mögöttem, befelé estem. Szerencsére nem sérültem meg. Mohri tengerészaltisztet, aki utánam jött, sehol sem láttam. Mihelyt a légitámadás elmúlt, a rakparthoz visszavezető úton kutattam utána. A bombák számos hatalmas lyukat hagytak az úton. Mindenütt kerestem a bajtársamat, de hiába.

Soha nem láttam ennyi halottat és sebesültet. A háború nyomorúsága és hiábavalósága olyan élesen sújtott le rám, mint még addig soha. Azt gondoltam: sem Isten, sem Buddha nem létezhet. Ha léteznének, soha nem engedtek volna meg ennyi rémtettet.

A bizalomra méltó Isten megtalálása

A légitámadás után csupán két hónap telt el addig az időpontig, amikor is a Csendes-óceán déli részén, azon a nyári napon el kellett fogadnom a Japán Császárság vereségét. A különféle alkalmi munkákat követően 1945. november 20-án hazatértem. Két nap múlva munkát kaptam a Japán Államvasutaknál. Az ezt követő 30 évben Shikoku-sziget számos városában mint állomástiszt és kalauz dolgoztam. A háború alatt tapasztaltak miatt ateista eszmék hatották át gondolkodásomat.

1970-ben azt a feladatot kaptam, hogy a Sako állomáson dolgozzam, amely a szomszéd megyében volt három órai távolságra. Naponkénti vonatozás közben újságokat és folyóiratokat olvastam. Minden reggel, amikor kinyitottam a táskám, a felső sarkában ott találtam Az Őrtorony-t és az Ébredjetek!-et. Feleségem éppen akkor lett Jehova Tanúja, és ő tette oda azokat. Először ideges lettem, amikor megláttam a folyóiratokat, és feldobtam azokat a csomagtartóra. Ellenséges érzéseket tápláltam a vallás iránt és élesen elleneztem feleségem keresztény vallását. „Nehogy többet a táskámba tedd azokat a folyóiratokat!” — ordíttam rá mindannyiszor, amint hazaértem. De a folyóiratok másnap megint csak ott voltak.

Egyik nap észrevettem, hogy egy személy leveszi a folyóiratokat a csomagtartóról és olvasni kezdi azokat. ’Mi az, ami olyan érdekes ezekben a folyóiratokban?’ — tűnődtem. Mivel ezt jó néhány esetben láttam megtörténni, egyik nap, miután kiolvastam az újságomat, úgy mellékesen végignéztem Az Őrtorony-t. Nem egészen tudtam megérteni mindazt, amit írtak benne, de az Ébredjetek!-et érdekesnek találtam. Egyszeri olvasás után is úgy éreztem, ez valami más. Azóta is elolvasom mindkettőt. Gondoljatok csak bele, otthon nem olvastam ezeket ellenséges beállítottságom miatt, azonban fokozatosan eljutottam annak megértésére, miért is megy el a feleségem mindennap prédikálni.

1975 elején fizikai állapotom megromlott, és az év áprilisában nyugdíjba mentem. Az orvosok rákot találtak a garatomban. Mialatt a kórházban voltam, egy férfi Tanú látogatott meg és ajándékba nekem adta a Keresztény Görög Iratok Új Világ fordításá-t és a Vajon a jelenlegi élettel mindennek vége? című könyvet. Unatkoztam, és mivel a Bibliát ajándékba kaptam, így most mentségem volt arra, hogy azt nyíltan olvassam.

Miután elhagytam a kórházat, a férfi azonnal meglátogatott. Az első két látogatás csak baráti beszélgetés volt. A harmadik látogatáskor azonban bibliatanulmányozást ajánlott fel nekem, amit elfogadtam. Miután legyőztem ateista gondolkodásomat, ami háborús élményeim utóhatása volt, végül is 1980-ban az egyik kerületkongresszuson alámerítkeztem. Azóta örvendek annak a kiváltságnak, hogy másokat szolgálhatok, és nemrég kineveztek, hogy helyi gyülekezetünkben vénként szolgáljak.

Így most visszatekintve megértem, miként is tudtak a politikai és katonai vezetők fiatal férfiakat arra nevelni, hogy életüket önzetlenül odaadják a hazájukért. Az Isten Szavának, a Bibliának tanulmányozása feltárta előttem, hogy Sátán, az Ördög hatalmas ereje ösztönözte őket erre. Az öngyilkos küldetés tömeghisztériája mögött most már látom Sátán szadista szándékát. A Jelenések 12:7–9, 12 előre megmondta ezt: „És háború tört ki az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal, és a sárkány és angyalai harcoltak, de nem kerekedtek felül, s hely sem maradt számukra tovább az égben. Levetették tehát a nagy sárkányt, az őskígyót, akit Ördögnek és Sátánnak neveznek, aki az egész lakott földet félrevezeti; levetették őt a földre és az angyalait vele együtt levetették. Ezért örüljetek ti egek és ti, akik bennük lakoztok! Jaj a földnek és a tengernek, mert az Ördög lejött hozzátok nagy haraggal, mint aki tudja, hogy rövid ideje van.”

Elmémet sokáig elvakította az a hit, hogy az öngyilkos küldetés megtiszteltetés volt. Ma már megértem a leplezetlen igazságot. Azt is látom immár, ki állt az elvakításom mögött. Pál apostol szavai a 2Korinthus 4:3–6-ban világosan feltárják ezt: „Ha tehát valóban leplezett az általunk hirdetett jó hír, azok között leplezett, akik elvesznek, akik között a dolgok e rendszerének istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy a Krisztusról, az Isten képmásáról szóló jó hír világossága ne ragyoghasson át. Mert mi nem önmagunkat prédikáljuk, hanem Krisztus Jézust mint Urat, önmagunkat pedig mint a ti rabszolgáitokat a Jézus miatt. Mert Isten az, aki így szólt: ’Ragyogjon fel a világosság a sötétségből’, és ő beragyogta a mi szívünket, hogy megvilágítsa azt az Isten dicsőséges ismeretével Krisztus ábrázata által.”

Azt az érzést, amikor az igazság és az egyetlen élő és igaz Isten ismeretére eljutottam, a levegő azon üdeségéhez, igen, azon frissességéhez lehet hasonlítani, amit akkor éreztünk, amikor a tengeralattjáróval a felszínre jöttünk és a fedélzeti nyílást felnyitottuk. Ezt az üdeséget és frissességet nálunk jobban senki sem tudta értékelni. Ezért a szellemi felfrissülésért mélyen hálás vagyok Jehovának. És hálás vagyok feleségemnek is fáradhatatlan erőfeszítéseiért, hogy a Biblia igazságát megossza velem. Tíz éven keresztül soha nem adta fel, míg végül is átadtam magam Istennnek. Ennek eredményeként most a keresztény szolgálatban tevékenykedek, az élő Isten megbízásából vállalt életmentő küldetésben (Yoshimi Aono elmondása alapján).

[Kép a 24. oldalon]

Hála feleségem fáradhatatlan erőfeszítéseinek, most a létező Isten életmentő küldetésének szentelem magam