Nem akarok többé háborúskodást tanulni
AZ EGYESÜLT Államok közép-nyugati részén terül el Dél-Dakota, ez az agrárállam. Szarvasmarha-csordák legelnek a gyönyörű réteken. A szántóföldeken tavaszbúza, árpa-, zab-, tengeri- és rizstáblák váltakoznak gazdagon. Itt, Aberdeen városkában kezdődött életem 1921. július 10-én, amelyben a legnagyobb szélsőségek: háború és béke, gyűlölet és szeretet fordultak elő.
Szüleim dolgos németek voltak, akik hittek a vallásban és neveltetésben. Engem lutheránus hitre kereszteltek és ebben a vallásban nőttem fel. 1939 tavaszán fejeztem be iskoláimat. Szüleim közben elváltak és apám meghalt. Előttem állt a válaszút: milyen életutat válasszak?
Mivel a Bibliát nagyon értékeltem, így lelkészi pálya mellett döntöttem. Jelentkeztem a lutheránus papneveldébe. Közben kitört a második világháború Európában, és mivel értesítést nem kaptam a szemináriumból a felvételemről, így 1940 júliusában bevonultam az Egyesült Államok haditengerészetéhez. A kocka tehát el volt vetve: a katonai karriert választottam a békés élet helyett.
Az alapkiképzés után a haditengerészet légi erejét választottam. Első tengerentúli állomáshelyem Olongapo-i légi bázison volt, nem messze a fülöp-szigeti Manilától. Az Egyesült Államok akkor még nem lépett a háborúba, így főleg katonai felderítésekre vetettek be bennünket: a csendes-óceáni japán hadiflotta állásáról kellett híreket megtudnunk.
A japán támadás
1941. december 7-én hét végi dolgomat intéztem, amely tulajdonképpen egyetlen rádió megfigyeléséből állt. Ez rendszerint kikapcsolódásnak számított. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a rádió morzejelekben a következő félelmetes hírt kopogta ki: „Pearl Harbourt megtámadták a japánok!” Azonnal felugrottam székemből és rohantam riadóztatni. Tudtam, a japánok hamarosan a Fülöp-szigeteket is megtámadják.
Ennek megfelelően, másnap virradóra már meg is jelentek a japán támadók. Sok repülőgépünk még a földön, felszállás előtt elpusztult, vagyis azok, amelyek fentről bombázták és torpedózták volna a japán hadihajókat. Amint megérkeztek az új repülőgépek, a régi legénységet új legénység váltotta fel. Menetrendszerűen rám is sor került e szinte véget nem érő veszélyes bevetések során.
Sajnos, vesztes csatát vívtunk. A japán harci repülőgépek héja könnyedséggel csaptak le ránk, mint valami naposcsibékre. Néhány napon belül összes repülőgépünk odaveszett, és a haditámaszponton levő 500 emberből 50-en maradtunk életben. Egy kis francia óceánjáró személyszállító hajót vezényeltek oda, s áttörve a japán blokádot, a Holland Kelet-Indiákra menekültünk, mintegy 2000 mérföldnyire innen.
Surabajában kötöttünk ki. Ma ezt Indonéziának nevezik. A japánok persze ott is a nyomunkban voltak, és kénytelenek voltunk az ausztráliai Darwin kikötőbe visszavonulni. Itt — úgy gondoltuk — egy időre kikerülünk az üldözés hatósugarából. De sajnos, azt kellett megtudnunk, hogy a japán repülőgép-anyahajók hirtelen, szinte a semmiből kerültek elő, és a kikötőt égő pokollá változtatták. Közel húsz hajónk süllyedt el. Mienk: a Willie B. Preston, egy üzemanyagellátó hajóvá átalakított torpedóromboló, bombatalálatot kapott, és géppuska-sorozat pásztázta végig, míg teljesen lángba nem borult. Valahogyan sikerült a lángokból kimenekülnünk, és az éj leple alatt kihúzni a kikötőből, és Ausztrália délnyugati partja mentén Fremantléba hajózni.
Ezen az éjszakán a holttesteket — ezek közül több személyes jó barátom volt — vászonba tekertük, nehezékekkel láttuk el őket, és a szürke tengerbe csúsztattuk. Az a néhány szó, ami elhangzott, igencsak csöppnyi vigaszt jelentett. A háború már megtanított arra, hogy gyűlöljük az ellenséget. Ez a szörnyű mészárlás egyre keserűbb emberré változtatott.
Új csatamező
A 30 napos szabadságom letöltése után a legközelebbi állomáshelyünk az Aleuti-szigetek volt. Ez a szigetcsoport Alaszkától délnyugatra félkaréjban helyezkedik el. Állandó bevetésben vettünk részt, a feladatunk a japán hajók felderítése és elpusztítása volt.
1942. augusztus 8-án az attui csatában találat érte a gépünket és radarkészülékünk felmondta a szolgálatot. Amikor visszaindultunk a hadi támaszpontunkra, sűrű ködbe kerültünk és elvesztettük tájékozódó képességünket. Amire utolsóként vissza tudok emlékezni, a kapitány kiáltása ez volt: „Zuhanunk!”
Amikor visszanyertem eszméletemet, azt láttam, hogy repülőgépünk még mindig ég. Egy hegyoldalnak ütköztünk, és én valahogy kiestem a roncsok közül. A farokrész az ütközés következtében leszakadt, és ha valaki életben maradhatott, csakis ott lehetett. Egész testem vacogott a láz és a nagy fájdalom miatt, de valahogy mégis sikerült odakúsznom a farokhoz, és ott találtam legkedvesebb barátomat, aki még élt. Nagyon kritikus állapotban találtam rá. Sikerült kivonszolnom az égő roncsok közül, és akkor újra elvesztettem eszméletemet.
Bizonyára a bennünket kereső felderítő repülőgépek búgása ébresztett fel másnap eszméletlenségemből, amint a gépek elhúztak a roncsok felett. Ahogy átrepültek felettünk, sikerült repülős zakómmal inteni nekik, s akkor újra eszméletlenségbe süllyedtem.
Másnap arra ébredtem, hogy a haditengerészet kórházában fekszem pajtásommal, aki ott feküdt mellettem az ágyon, de már csak néhány napig maradt életben. Amikor ő is meghalt, a kilenc tagú legénységből egyedül én maradtam életben. Sok embert láttam életemben meghalni, de most az összes jó cimboráim mind meghaltak. Folyton ezt kérdeztem magamtól: „És miért pont én maradtam életben? Miért nekem kellett életben maradnom?” Itt volt az a pont az életemben, amikor abbahagytam a Biblia olvasását, és szellemi érdeklődésem legmélyebb pontjára süllyedtem.
Egy „hárfa” megváltoztatta életemet
Az Aleutákon levő holland kikötőből a haditengerészeti kórházhajó a Washington-beli Bremerton Haditengerészeti Kórházba szállított. Állkapcsom, amely több helyen is eltört, rosszul forrt össze, így újra el kellett törni és megint csak rögzíteni kellett. Körülbelül hat hónapot töltöttem kórházban, hogy a többszörös sérüléseimből felgyógyuljak.
A kórházból távozva, meglátogattam kaliforniai nővéremet. Az egyik nap észrevettem, hogy szomszédja egész újnak tűnő könyveket dobál ki. Az egyiknek a címe például a Jövendölés volt. Arra voltam kíváncsi, hogy ez a Bibliáról szól-e. Ő azt válaszolta: „Igen, arról szól, de van még itt más is. Öné lehet mind.” Így jutottam az Isten Hárfája című, és még néhány más, az Őrtorony Társulat által kiadott könyv birtokába.
Úgy tűnt, mintha szellemi érdeklődésem újra feltámadt volna. Jobban szerettem volna megérteni a Bibliát. Elővettem a Jövendölés című könyvet, elejétől végig elolvastam, de nem értettem meg. Így a könyveket kidobtam, egy kivételével. Ez az Isten Hárfája volt. Ezt belepréseltem a repülős táskámba.
Néhány hónapig együtt repültem egy magasrangú haditengerészeti tiszttel, aki az Egyesült Államok nyugati partvidékén levő haditámaszpontokon tartott szemlét. Ez azt jelentette, hogy bőven volt szabad időm arra, hogy kiélvezzem a jelenlegi élet nyújtotta örömöket. De az volt az érdekes, hogy utána üresnek, nyugtalannak éreztem magamat. Önként jelentkeztem a frontszolgálatra. Az új középgyors bombázó repülőszázadomat a csendes-óceáni Saipanba és Tinianba vezényelték. Feladatom a radarkészülék kezelése volt abban a vezérgépben, amely a bombázórajt vezette. A legénység minden tagja kétnaponként harci bevetésben vett részt. Így sok szabad időnk volt a bázison.
Egyik nap, amikor repülős táskámat néztem át, mert kerestem benne egy kártyapaklit, kihúztam az Isten Hárfája című könyvet. Nagy meglepetésemre rögtön megértettem, hogy a pokol a sírgödör, az ember pedig a lélek, akinek nincs halhatatlan lelke. Arra sem találtam Írás szerinti bizonyítékot, hogy a Szentháromság tana igaz lenne. Ez az alapfelismerés elkápráztatott.
Gyorsan elővettem a Bibliámat, és fellapoztam és kikerestem benne minden idézett írásszöveget. Alig hittem a szememnek. Minden annyira egyszerű és világos volt. A tanult dolgok egészen felvillanyoztak. Rövid gondolkodás után elhatároztam, hogy felkeresem a protestáns és katolikus lelkészeket, és megkérem őket, bizonyítsák a Bibliából, hogy a pokol nem a sírgödör.
Az egyik lelkész tanácsa
Természetesen ezt nem tudták bizonyítani. Az egyik azt mondta, hogy vissza fogok emlékezni erre a napra. Ezt mondta: „Miller, önnek fantasztikus minősítései vannak a haditengerészetnél, és igen nagy tiszteletben áll mindenki előtt. Az ön jövője biztos a haditengerészetnél. Ön az egyik legfiatalabb haditengerészeti főtiszt, akit eddig kineveztek. Ne kövesse el azt a végzetes hibát, hogy Jehova Tanúihoz csatlakozik, akik nem tisztelegnek a zászló előtt, és nem harcolnak hazájukért.” Ezek a lelkészek azonban nem voltak hajlandók válaszolni bibliai kérdéseimre, és az egyedüli válaszuk az volt, hogy mocskolták azokat a közismert Tanúkat, akik már meghaltak.
Megjegyzéseik előítéletet keltettek bennem is Jehova Tanúi iránt. De egyikük sem nyitotta ki a Bibliát, hogy abból cáfolták volna meg most talált új hitemet. Magamban így gondolkoztam: „Nos, ez az igazság. Feladatom az, hogy másoknak is segítsek, hogy megértsék az igazságot.” Már másnap azzal kezdtem, hogy beszéltem az embereknek ezekről a tanult dolgokról. Mindannyiuknak az volt a véleményük, hogy homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodom korábbi nézetemmel szemben.
Prédikálásom híre eljutott a parancsnokomhoz is, aki irodájába hivatott, és ezt mondta: „Miller, mi már sok mindent éltünk át együtt, és néhány nap múlva a legnehezebb feladat vár ránk: Iwo Jima! Ami ezt a prédikálást illeti, ez nem az én asztalom. De kérem, hagyja abba addig, amíg túl leszünk ezen a bevetésen.” Mivel elég ésszerűnek látszott a kérése, így beleegyeztem.
Iwo Jima elfoglalásáért folyó csata
Minden katonai bevetés előtt eligazgatások szoktak lenni. Iwo Jima elfoglalásával kapcsolatban is felmérték, hogy előreláthatólag hányan fogunk meghalni. Beleborzongtam, amikor meghallottam ezt a számot. Ugyanis az elesettek nem csupán számok voltak egy papírcédulán, hanem emberi életek.
A japánok keményen berendezkedtek arra, hogy foggal-körömmel megvédik ezt a fontos szigetet. Beásták magukat védekezés céljából a partmenti korall-sziklákba, és szinte lehetetlen volt felfedezni őket. Csak egy biztos mód kínálkozott: alacsonyan rájuk röpülni és a szirteket halálos napalm-bombákkal beteríteni. Amikor a bombák lehullottak, a folyékony tűz behatolt a sziklahasadékokba és üregekbe, és égő pokollá változtatta az egész terepet.
Néhány nap múlva elfoglaltuk Iwo Jimát, és végül is leszállhattunk a repülőtéren. Amikor kiléptem a bombázóból, mindenütt halottak vettek körül. A korall-parton visszasétáltam és megtekintettem a támadás eredményét. A látvány irtózatos volt, szavakkal szinte le sem lehet írni: szénné égett holttestek mindenütt. Lesújtó látvány volt. Fájdalom hasított a szívembe.
Iwo Jimában a végeredmény: 8000 amerikai halott és 26 000 sebesült. A japánok 22 000 embert veszítettek el. Mindez egy 26 km-nyi szigeten!
1945 augusztusában ledobták az atombombákat Japánra. Egy héten belül a japánok megadták magukat, és a háború ezzel véget ért.
Első kapcsolataim Jehova Tanúival
Visszaérkezve az Egyesült Államokba, elmentem Portlandbe (Oregon állam), hogy meglátogassam a családomat. Igazi elkeseredett ellenállást tanúsítottak új hitemmel szemben. Ismerték Howard Meiert, aki Jehova tanúja volt. Közvetlenül kapcsolatba léptem vele, és elmondtam neki, mit hallottam a lelkészektől Jehova Tanúiról, hogy mit szól hozzá. Minden rágalmat tisztázott. Így látogatni kezdtem az összejöveteleket a Királyság-teremben, és bekapcsolódtam a prédikáló munkába.
Amikor megtanultam, mit mond a Biblia a háborúról és békéről, rádöbbentem, hogy nem vehetek részt katonai akciókban, és az igazán krisztusi életet nem lehet összeegyeztetni a katonai pályafutással (Ésaiás 2:4; Máté 22:37–40). Döntenem kellett sorsomról, mert hamarosan jelentkeznem kellett katonai szolgálatra.
Ez idő tájt Howard Meiertől kaptam néhány jó tanácsot, amiért most is hálás vagyok neki. Azt mondta: „Szellemi értelemben még csecsemő vagy. Ahelyett, hogy most döntenéd el, mi a helyes tennivaló számodra, jobb volna inkább visszamenned a támaszpontra, ott részt vennél Jehova Tanúi közeli Királyság-termében az összejöveteleken, és amint az ismeretben és értelemben előrehaladsz, akkor kérj Jehovától útmutatást és irányítást.”
Jelentkeztem a Washington állambeli Whidbey Islandon levő légi támaszponton. Rögtön felvettem a kapcsolatot Jehova Tanúi Anacortes-i Gyülekezetével. Hamarosan elmentem prédikálni házról házra, és utcákon a nyilvános előadások bejelentésével foglalkoztam. Rövidesen 8-10 bibliatanulmányozást vezettem a légi támaszponton.
Közben a haditengerészeti támaszpontot telefonon értesítették arról, hogy egy főtiszt az utcákon föl s le jár, és bibliai előadások időpontját jelenti be. A lelkész behívatott, és félre nem érthető szavakkal tudtomra adta, hogy hagyjam abba ezt az ostobaságot! Természetesen én nem hagytam abba.
Letartóztatás és hadbírósági tárgyalás
Utcai prédikálás közben a haditengerészet rendőrsége letartóztatott. Milyen vádakkal? Szégyent hozok a haditengerészet egyenruhájára! Az ügyből hadbírósági tárgyalás lett, amely vagy katonai börtönbüntetést, vagy a hadseregből való kényszerleszerelést helyezte kilátásba. Nem akartam igénybe venni a haditengerészet ügyvédjét, mert úgy gondoltam, álláspontomat és Bibliára alapozott új hitelveimet én tudom a legjobban kifejteni.
Fölvezettek a haditengerészet katonai bírósága elé, és felolvasták a vádpontokat. Hitnézetem részletes megvitatása, majd alapos kikérdezés következett, és megkérdezték, akarok-e utolsó szó jogán valamit előadni.
Én azt kérdeztem az amerikai lobogóra mutatva: „Vajon ez a zászló gúnynak vagy nevetség tárgyának a jelképe?”
„Mit akar ezzel mondani, Miller?” — vágta el rögtön a szót az egyik parancsnok, székéből felugorva.
„Nos, uraim, Önök előtt ott van az összes kitüntetésem, amit a Haditengerészettől kaptam. Azt is tudják. hogy én önként vonultam be katonai szolgálatra, és harcoltam azért, amit ez a zászló jelképez, sőt még többet is tettem annál, ami kötelességem volt. Azt hittem, ez a zászló a vallás-, a szólás- és imádatszabadság jelképe. Láttam, amint szemem előtt felrobbantak barátaim, akik ezért a szabadságért harcoltak. Láttam embereket elesni a Fülöp-szigeteken, Ausztráliában, Új-Guineában, Saipanben, Tinianben, az Aleuti-szigeteken és Iwo Jimában. Több mint 100 harci bevetésben és veszélyes légi őrjáratban vettem részt. Több olyan kitüntetésem és szóbeli dicséretem van, amivel ezen a bázison 1000 közül egy, ha rendelkezik. Nos, készek-e megtagadni tőlem azokat a dolgokat, amikért harcoltam és amiknek ez a zászló a jelképe — tudniillik a szólás- és vallásszabadságot?”
Amikor leültem, mély csend borult az egész tárgyalóteremre. A bírók berekesztették átmenetileg a tárgyalást, de hamarosan azzal a bejelentéssel tértek vissza, hogy ügyemben nem tudnak döntést hozni, s így ügyemet Washingtonba terjesztik fel. Később megérkezett a jogerős ítélet Washingtonból (D.C.). Ennek értelmében még ki kellett töltenem három havi katonai időt, de addig is csak lelkiismeretemmel összeegyeztethető feladatokat kellett ellátnom. 1946. július 14-én leszereltettek érdemeim elismerése mellett. Életemben újabb válaszút előtt álltam: mit tegyek?
Háborútól a békéig
A veteránok részére biztosított program szerint alkalmam lett volna főiskolára vagy egyetemre menni, olyan pályára, ami legjobban megfelelt volna nekem. Én ezt elutasítottam. Most, hogy megismertem az igazságot és a földi örök békére vonatkozó bibliai reménységet, azt akartam, hogy segítségemmel mások is elnyerjék az életet. A háború és az öldöklés lidérce helyett életadó munkát akartam végezni (Zsoltárok 46:8, 9; Ésaiás 9:6, 7).
1946 augusztusában a „Víg nemzetek” kongresszusán, Cleveland-ben (Ohio) alámerítkeztem. Visszatértem Anacortesbe és teljes idejű prédikáló szolgálatba léptem. 1947-ben jelentkeztem a brooklyni Őrtorony Társulat főhivatalában Béthel-szolgálatra. Jelentkezésemet elfogadták, és 1948. március 29-én megjelentem a Béthelben munkára. Különböző osztályokon dolgoztam. Végül is a Szolgálati Osztályra osztottak be. Itt kiváltságom volt együtt dolgozni titkári minőségben T. J. (Bud) Sullivan testvérrel, aki később a vezető testület tagja lett.
Sok bölcs tanácsot kaptam tőle, és szép példát és tapasztalatot láttam nála arra, hogyan kell másokkal kedvesen bánni. Emlékszem, hogy amikor Bud nehéz ügyet tárgyalt, ezt szokta mondani: „Ha már hibát követünk el, inkább az irgalom oldalán kövessük el azt, hiszen Jehova az irgalom Istene.” Milyen szép vonás! — gondoltam magamban (Zsoltárok 116:5).
1953-ban N. H. Knorr, az Őrtorony Társulat akkori elnöke váratlanul kinevezett a Szolgálati Osztály élére új felvigyázónak. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államok összes prédikáló szolgálati tevékenysége az én felvigyázásom alá tartozott. 22 éven át láttam el ezt a felelős munkámat Jehova segítségével. 1975 óta ezt a munkát egy bizottság látja el.
1952 márciusában egy bájos fiatal testvérnő jött a Béthelbe. 1947 óta teljes idejű szolgálatot végzett. Brook Thorntonnak hívták. Megszerettük egymást, és 1957 májusában összeházasodtunk. Brook sok örömet hozott az életembe, és mindketten rendkívül boldogok voltunk, hogy együtt szolgálhatunk a Béthelben.
Béke változásokat hoz
1969-ben olyan élményben volt részem, amely mély benyomás gyakorolt rám. Feleségemmel együtt kiváltságunk volt elmenni Jehova Tanúinak a „Béke a földön” elnevezésű, Tokióban megrendezett kongresszusára. Be kell vallanom, vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor Japánba mentem. Nehéz volt kitörölnöm a háború emlékeit. Bár elfogadtam a Biblia tanítását, de kíváncsi voltam arra, hogyan érzem majd magamat Japánban.
Az a Japánban töltött néhány nap igazi felfedezés volt számomra! Ugyanis kedves, alázatos és békeszerető emberekkel találtam szemtől szembe magamat, akik hozzám hasonlóan gyűlölték a háborút. Az 1945 óta eltelt időben ők is megváltoztak. Mindez igen nagy benyomást tett rám.
Utolér a betegség
1979-ben agyvérzést kaptam, amely részleges vaksággal és szívbetegséggel járt együtt. 1981-ben gerincsérv következtében lerokkantam. Ezek a kedvezőtlen állapotok, jóllehet nehezen viselhetők el, arra megtanítottak, hogy mennyire fontos mások problémáit és körülményeit nagyobb megértéssel kezelni.
Most már nem tudom ellátni megszokott munkámat. Rövidített munkaidőben, de még mindig kiváltságom a Szolgálati Osztály bizottsági tagjaként működni. 1946-tól 1983-ig sok aktív hírnök gyarapodását láthattam az Egyesült Államokban, az akkori 66 000-es hírnökszámtól a mai 640 000-es hírnökszámig. Mindezek — jómagammal együtt — az Isten Királysága alatt megvalósuló békéért dolgoznak. 1975-ben — nagy örömömre — édesanyám is az alámerítkezők között volt, aki 86 éves kora ellenére még mindig prédikál.
Most arra a napra vágyom — és ez már közel van —, amikor Jehova Isten létrehozza igazságos új rendjét, ahol nem lesz többé háború, fájdalom és halál. A Biblia kijelenti: „Új egeket és új földet várunk az ő ígérete (Isten saját szava) szerint, és ezekben igazságosság fog lakozni” (2Péter 3:13). Legőszintébb vágyam az, hogy az „új föld” részese lehessek és örökre elfeledhessem a háború egykor átélt borzalmait.