„Kész voltam meghalni a császárért”

1. „A katona lojálisan teljesíti kötelességét.

2. A katona illendő életmódot folytat.

3. A katona nagyra becsüli a harci bátorságot.

4. A katona messzemenően igazságos.

5. A katona egyszerű életet él.”

EBBŐL az öt pontból állt az eskü szövege a Japán Császári Hadseregben, hogy lelkesítse az újonnan besorozott katonákat. A tisztek mindennap elismételtették az újoncokkal az öt pontot, és ökölcsapások fenyegették azt, aki nem tudta helyesen elmondani. A császár és a haza iránti feltétlen lojalitás különösen nagy hangsúlyt kapott.

Engem 1938-ban soroztak be, amikor Japán már jócskán benne volt az 1937—1945-ig tartó japán—kínai háborúban. Állandóan azzal az eszmével tápláltak minket, hogy a háború szent, és ahogy az „isteni szél” (kamikaze) elsöpörte a mongolokat a Xlll. század végén, amikor megtámadták Japánt, úgy bennünket is győzelemre vezetnek Japán istenei, avagy kami-jai.

A harci és a „szellemi” kiképzés után, 1939-ben elindultunk a csatatérre. A szüleimtől kaptam egy ezeröltéses övet, hogy csatoljam fel a derekam köré. Ezt az övet ezer különböző személy készítette oly módon, hogy mindegyikük varrt rajta egy-egy öltést vörös fonallal, mintegy imaként a győzelemért, és hogy járjak továbbra jó szerencsével a harcban. Amikor elindultunk Kína felé és elbúcsúztam a hazámtól, felemás érzéseim voltak. ’Lehet, hogy most látom utoljára szülőföldemet’ — gondoltam. Ugyanakkor kész voltam meghalni a császárért.

Nyomorúságos körülmények Kínában

1939 júliusában, a kínai szárazföldre jellemző rekkenő hőségben, tisztogatási hadműveleteket hajtottunk végre az ország belsejében. Teljes felszerelésben s egy 30 kilós hátizsákkal meneteltem, de az ezeröltéses övemet mindig magamon hordtam. A mintegy 40 kilométernyi egész napos menetelés végére szinte már alig vonszoltam magam, mert a csizma úgy feltörte a lábamat. Egy karddal felvágtam lábamon a hólyagokat és szalicilsavat öntöttem a vágásokba. A hasító fájdalomtól szinte elaléltam! Ennek ellenére addig ismételtem ezt az önkínzást, míg a hólyagok bőrkeményedéssé nem váltak, és már nem éreztem semmi fájdalmat.

A hőségben menetelve úgy kiszáradtam, mint a tapló. Egy patakból barna vizet töltöttem a kulacsomba, klórmészt adtam hozzá, s ezzel csillapítottam szomjamat. Bármit ittam, azonnal izzadsággá vált, átitatva ruhámat és fehér sófoltokat hagyva az uniformisomon. Hamarosan viszketni kezdett a bőröm és mindenem fájt. Egyik nap, ahogy kigomboltam az egyenruhámat, mászkáló tetűket és lerakott sörkéket találtam alatta! Egyiket a másik után nyomtam szét, de nem tudtam megbirkózni a félelmetes túlerővel. Valamennyien tetvesek voltunk. Ezért mihelyt egy patakhoz értünk, azonnal beleugrottunk megfürödni. A tetűcsípésektől mindenki tele volt duzzadt, vörös foltokkal. A fürdés után forró vízben áztattuk ki egyenruhánkat, hogy kiirtsuk az élősködőket.

Később átvezényeltek a hadosztály főhadiszállására Sanghajba, és számvivő tiszthelyettes lettem. Mint számvivőtisztnek, a munkámhoz tartozott az egységek számláinak a kezelése és a pénzesládára való felügyelet. Egy nap észrevettem, hogy két kínai kuli megpróbál elrohanni a ládával. Figyelmeztettem őket, majd a puskámmal céloztam és tüzeltem. Mindketten azon nyomban meghaltak. Ez az eset még sok év múltával is, életem későbbi szakaszában bántotta a lelkiismeretemet.

Úton Szingapúr felé

1941 végén parancsot kaptunk, hogy a teljes felszerelésünkkel szálljunk hajóra. Úti célunkról semmit sem közöltek. Amikor Hongkongba érkeztünk, kerékpárokat, harckocsikat és messzehordó ágyúkat rakodtak fel. Gázálarcokat és nyári egyenruhákat osztottak ki közöttünk, majd hajónk újra kifutott a tengerre. Néhány nappal később közölték velünk: ’Mi most egy leírhatatlan nagyságú tudományos háborús hadviselésbe kezdünk. Okvetlenül írjanak búcsúlevelet a családjuknak!’ Írtam egy utolsó levelet a szüleimnek, amelyben bocsánatot kértem, hogy egyáltalán nem teljesíthettem gyermeki kötelességemet. Megírtam nekik, hogy feláldozom életemet a császárért, és meghalok a hazámért.

1941. december 8-án kora reggel, ugyanazon a napon, amikor a japán bombázók megtámadták Pearl Harbort, mi a sötétség leple alatt partraszállást hajtottunk végre a thaiföldi Szongkhla tartomány tengerpartján.a A tenger háborgott. Egy kötéllétra himbálódzott az anyahajó oldalán. Le kellett másznunk a létra hosszának kétharmadáig, majd be kellett ugranunk egy rohamcsónakba, amely úgy hánykolódott ide-oda, mint egy falevél a szélben. Így kellett beleugranunk súlyos felszerelésünkkel együtt! Noha az ellenség bombázott minket, támadásunk sikerrel járt. Megkezdtük előrenyomulásunkat Szingapúr felé a dzsungelen keresztül.

Számvivőtisztként a hadművelet alatt az volt a fő feladatom, hogy biztosítsam az egységek élelmezését. Az élelmet helyben kellett beszereznünk, mivel Japánból nem számíthattunk ellátmányra. Ez azt jelentette, hogy a számvivőtiszteknek az arcvonalban kellett haladniuk a katonákkal, felkutatni az élelmet és biztosítani, hogy a mieinké legyen. Noha abban az időben nem éreztem ezért bűntudatot, ez a tevékenység nem volt más, mint egyfajta nagyszabású rablás.

Inkább a halál, mintsem a megadás

A Thaiföld és Malájföld közötti határ közelében fekvő Alor Setarnál egy heves ütközet során találtunk egy óriási raktárépületet tele élelemmel. Azt gondoltam: ’Ezt a csodálatos hírt jelenteni kell a mögöttünk lévő számvivőtiszti parancsnokságnak.’ Egy angoloktól zsákmányolt autón az egyik emberemmel, aki a sofőr szerepét töltötte be, elindultunk visszafelé. Vidáman hajtottunk, amikor is az egyik kanyar után egy angol harckocsioszlopot vettünk észre. Letértünk az útról, és szembe találtuk magunkat mintegy 200 kelet-indiai és angol katonával! Ez lesz a mi Waterloonk? Amennyiben nem tudunk rajtuk áttörni, megvetett foglyok leszünk. Mint japán katonák, inkább a halált választottuk, mintsem hogy szégyenszemre hadifogságba kerüljünk. Pisztolyommal célba vettem a sofőr halántékát, ő pedig előhúzta a tőrét és a gyomromhoz tartotta. Megparancsoltam neki, hogy hajtson egyenesen előre. Géppuskagolyó záporon száguldottunk keresztül. Noha sértetlenek maradtunk, az irányt azonban teljesen elveszítettük. Zsákutcába kerültünk, úgyhogy kiszálltunk a járműből és elindultunk, hogy gyalog vágjunk át a dzsungelen. Kígyókkal viaskodva és ellenségtől üldözve többnapos küzdelem után végre elértük az egységünket. Az érkezésünkkor megtudtuk, hogy már írásos jelentést küldtek, miszerint elestünk a harcok során.

A malájföldi Kuala Lumpurban sok angol hadifoglyot láttunk. Ők homlokegyenest mások voltak, mint a japán katonák, akik szégyennek és gyalázatnak tartották a hadifogságba esés gondolatát is. Az angolok derűlátóak voltak, és azt mondták, hogy egy nap még fordulhat a kocka. Szavaikat nem vettük komolyan, mivel egyre nagyobb lendülettel nyomultunk előre.

Szingapúr elfoglalása

Hamarosan megtámadtuk Szingapúr szigetét. A part mentén számtalan sok akna és tüskés drótkerítés fogadott minket. Messzehordó ágyúink össztüze segített hídfőállást teremteni a tengerpart egyik kiszögellésénél, és partra szálltunk.

Szingapúr viszonylag kicsiny sziget, mégis összesen 160 000 katona harcolt rajta. Halott bajtársaink testén keresztül botladozva haladtunk előre. Az angolok féltek éjszakai támadásainktól. A japán Kesshitai (halálra szánt) öngyilkos osztagok, mindegyikben egy tucatnyi kivont kardú emberrel, egymás után hajtották végre támadásaikat. Amikor önkénteseket kértek, 10-ből 10 előlépett. Dicsőségnek tartottuk meghalni a császárért.

Amikor 1942 februárjában a Maláj-félszigetről átkeltünk a Johor-szoroson, észrevettük, hogy az ellenség nem irányítja ránk a híres Changi tüzérségi ütegeit, mivel a nyílt tenger felől várt bennünket. Amikor azonban később felénk fordultak, valóban félelmetesek voltak.

Az ellenséges ütegek gránátjai nagy gödröket ütöttek az előttünk húzódó úton, lehetetlenné téve a harci járművek előrehaladását. Egy tucat hadifogolynak megparancsolták, hogy álljanak körbe egy gödröt. Egy géppuskás szakasz célba vette őket és tüzelt. Egy másik hadifogoly csoportnak azt mondták, hogy dobálják bele a holttesteket a gödörbe és temessék be földdel. Egy másik géppuskasorozattal ők lettek az úton a következő töltőanyag. Ez az eljárást addig folytatódott, míg teljesen rendbe nem hozták az utat. (Ma már fájdalmas számomra felidézni az általunk elkövetett szörnyűségek némelyikét, azok azonban hozzátartoztak ama borzalmas háború hátborzongató valóságához.) Addigra a lelkiismeretem olyanná vált, mintha ’tüzes vassal lett volna megbélyegezve’, s oly kemény, hogy semmilyen szánalmat nem éreztem e szörnyűség láttán. (1Timótheus 4:2.)

1942. február 15-én egy magas rangú angol tiszt jött hozzánk fehér zászlóval, és vele volt néhány embere is. „Ez Percival tábornok!” — kiáltotta az egyik bajtársam. „Győztünk!” — mondtam magamban. A malájföldi brit haderők főparancsnoka megadta magát. Mivel jelen voltam, jól emlékszem a ceremóniára, amikor a brit parancsnok átnyújtotta a kardját japán ellenfelének. Az ősi japán istenek hatalmába vetett bizalmam megerősödött.

Miután elfoglaltuk Szingapúrt, engem különböző helyekre vezényeltek, többek között Új-Guineába. Majd 1943-ban parancsot kaptam, hogy térjek vissza Japánba. Boldogan vártam, hogy újra láthassam a szüleimet. Hajónknak azonban még várnia kellett az ellenséges tengeralattjárók miatt. Akkorra megfordult a hadiszerencsénk. Visszaemlékeztem arra, amit az angol hadifoglyok Kuala Lumpurban mondtak nekünk. Igen, fordult a kocka.

Szemtanúja voltam a hirosimai tragédiának

Amikor végre partra szálltam Japánban, összekulcsoltam kezemet, hogy hálaimát mondjak az isteneknek és Buddhának. ’Biztosan az ezeröltéses öv védelmező hatalma és az ősi istenek óvtak engem’ — gondoltam. Amikor leszereltek minket, a helyőrségparancsnok elrendelte, hogy legyenek gyermekeink. „Ha nem fogtok családot alapítani — mondta —, nem vagytok jó hazafiak.” Úgy határoztam: megnősülök, hogy eleget tegyek ennek a parancsnak. Egy rokonom hozta össze a házasságomat Hatsukóval, akit 1943 decemberében vettem feleségül.

Börtönőrként szolgáltam Hirosima külvárosában, amikor 1945. augusztus 6-án az atombomba romba döntötte a várost. Szükség volt valakire, aki elmegy és segítséget nyújt azoknak, akik a romok között rekedtek. „Akik közületek készek az életük árán is elmenni, kérem gyülekezzenek!” — szólított fel minket a felettesünk. Noha a feleségem éppen terhes volt az első gyermekünkkel, a hadseregben kiiskolázott gondolkodásmódom menésre késztetett. Homlokkötőket kaptunk, amelyek közepén a felkelő nap volt látható, és jellegzetes japán betűkkel a Kesshitai szó.

A mi feladatunk az volt, hogy kiszabadítsuk a hirosimai börtönben fogva tartott fegyenceket. Útban a börtön felé holttestekkel teli folyók felett mentünk át. Az emberek, mivel nem bírták elviselni a robbanás okozta hőséget, a folyókba ugrottak. Amikor megérkeztünk a börtönhöz, elsősegélyben részesítettük a fegyenceket és teherautón kórházba szállítottuk őket. Nem is sejtettem, hogy Katsuo Miura, Jehova egyik Tanúja, aki Japánban megőrizte keresztényi semlegességét a háború alatt, éppen azokban az időkben raboskodott abban a börtönben a vallása miatt.

Elveszítettem az istenekbe vetett hitem

Egy héttel később jelentkeznem kellett a Hirosimai Mérnöki Alakulat Számvivőtiszti Parancsnokságon. Ahogy az autó felé sétáltam, hogy beszálljak, egy helyi iskola rendkívüli rádióadást kezdett közvetíteni a nyilvános hangszórón keresztül. Ez volt az első alkalom, hogy Hirohito császár hangját a rádión keresztül lehetett hallani. Vigyázzban állva hallgattam bejelentését. Szemem könnyekkel telt meg, amelyek azután patakokban folytak le arcomon. Úgy éreztem magam, mintha minden erőmtől megfosztottak volna. Azt mondta, hogy ’elviseli az elviselhetetlent’. Lenyeli a keserű pirulát és bejelenti a megadást a szövetséges hatalmaknak! A megbocsáthatatlan „megadás” szó az isten-császár ajkain!

Sohasem fújt az „isteni” szél, és Japán, az „isteni” föld, vereséget szenvedett. A császárba és a hazába vetett bizalmam megingott. Napok teltek el cél és remény nélkül. Úgy gondoltam, hogy az igaz Isten nem azok között az istenek között van, amelyekben én hittem, ezért különböző vallások ajtaján kopogtattam. Ám mindegyikük önzésre buzdított, hitgyógyítás és mohó nyereségvágy jellemezte őket. Végül saját vallást alakítottam ki magamnak. Az élet alapvető célja az — vontam le a következtetést —, hogy az ember a munkáján keresztül felebaráti szeretetet mutasson ki. Mivel kerékpárokkal foglalkoztam, igyekeztem méltányos áron eladni jó minőségű kerékpárokat, és előzékenyen gyorsjavító-szolgálatról is gondoskodtam. A munka töltötte be azt a helyet a szívemben, amely előzőleg az isteneké volt.

Az igaz Isten megtalálása

1959 elején éppen az üzletemben dolgoztam, amikor felkeresett egy pár és felajánlotta az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Jehova Tanúi voltak, és néhány nap múlva visszatértek, hogy buzdítsanak a Biblia tanulmányozására. Mivel mindig is szerettem volna többet megtudni Istenről, ezért szívesen beleegyeztem. A feleségemet is felkértem, hogy csatlakozzon hozzám a hetenkénti tanulmányozásban.

Végül is kezdtem megérteni, hogy olyasmiben hittem, aminek nem volt értelme. Most értettem meg, milyen esztelenség volt buzgón odaszentelni magam egy olyan valakinek, aki nincs abban a helyzetben, hogy megmentésről gondoskodjon. A 146. zsoltár 3. és 4. verse kisöpörte szívemből a császárhoz való ragaszkodás még meglévő maradékát is. Azt írja: „Ne bízz az előkelőkben, se földi ember fiában, akinél nincs megmentés. Szelleme eltávozik, ő visszatér földjébe; azon a napon elvesznek gondolatai.” A feltétlen lojalitás, amelyet a háború alatt a császárnak és a hazának adtam, most a nagy Egyetemes Szuverén Úr és az élet Létrehozója, Jehova Isten felé irányult.

Volt azonban egy dolog, ami súlyosan ránehezedett a szívemre. A vérbűn, amelyet a kínai, és különösen a szingapúri harcokban vontam magamra. Egy olyan véreskezű ember, mint én, hogyan szolgálhatja a nagy Egyetemes Szuverént? Ez a dilemma 1960-ban oldódott meg, amikor körzetgyűlést tartottak lakóhelyünkön, Ivakuniban. Mi adtunk szállást Adrian Thompson misszionáriusnak és a feleségének, Norrine-nak, akik azért keresték fel a várost, mert Thompson feladata volt a gyűlés feletti elnöklés. Megragadtam a lehetőséget, hogy feltárjam mélységes aggodalmaimat, és elmeséltem neki a szingapúri élményeimet. „Engem sok vérbűn terhel. Vajon alkalmas vagyok az Isten helyeslésének elnyerésére?” — kérdeztem tőle. „Te az első századi római tisztnek, Kornéliusznak az útját járod.” Szavai nyomán elmúlt az utolsó fenntartásom is, és a következő napon feleségemmel együtt alámerítettek. (Cselekedetek 10:1–48.)

A Legfelségesebb Isten lojális szolgálatból fakadó öröm

Micsoda öröm, hogy a világegyetem Legnagyobb Személyiségét, Jehovát szolgálhatom, aki felülmúl minden más istent, akiket idáig szolgáltam! És micsoda kiváltság, hogy részt vehetek egy szellemi harcban Jézus Krisztus katonájaként! (2Timótheus 2:3.) Isten iránti elkötelezettségem kinyilvánítását a családomban kezdtem. Nem sokkal az alámerítésem után véletlenül meghallottam, hogy apám azt mondja anyámnak: ’Tomiji nem fog hódolatot végezni a buddhista oltárnál, és megemlékező szertartásokat sem tart többé a családi sírunknál.’ Tudjátok, a japánok a szeretet kifejezésének tekintik, amikor a gyermekek évente megemlékező szertartást tartanak szüleik tiszteletére. Apám szavai arra indítottak, hogy megosszam vele az igazságot. Tanulmányozni kezdte velem a Bibliát, és 1961 őszén alámerítették Eiko lányommal és Akinobu fiammal együtt. Masako, a kisebbik lányom is követte a példájukat. Anyám eleinte ragaszkodott a saját vallásához és nem akart tanulmányozni, de néhány év múlva ő is csatlakozott hozzánk Jehova szolgálatában.

1975-ben a feleségemmel együtt általános úttörőként beléptünk a teljes idejű szolgálatba. Azóta Jézus Krisztus katonájaként szolgálhatok a gyülekezeti tevékenység frontján. Amikor egy kissé fáradtnak érzem magam, felidézem, milyen lelkesedéssel szolgáltam a császárt és a hazát, és azt mondom magamban: ’Ha a császárt és a hazát oly nagy odaadással szolgáltam, hogyan tehetnék kevesebbet, amikor a nagy Egyetemes Szuverén Urat szolgálom?’ És ilyenkor újra erőt nyerek a munka folytatásához. (Ésaiás 40:29–31.) Egyetlen embert sem szolgálok többé az eskü öt pontjának kényszere alatt, hanem a Legfelségesebb Istent, Jehovát szolgálom pontos ismereten alapuló szívből jövő önátadással. Ő a méltó az egészlelkű lojalitásunkra. (Tomiji Hironaka elbeszélése nyomán.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 15. oldalon]

Tomiji Hironaka a háború idején

[Képek a 16. oldalon]

Polgárvédelmi munkások tüzet oltanak a szingapúri csatában

Percival tábornok megadja magát a japánoknak

[Forrásjelzés]

The Bettmann Archive

[Kép a 17. oldalon]

Hirosima az atombomba ledobása után 1945-ben

[Forrásjelzés]

USAF fotó

[Kép a 18. oldalon]

A feleségem és én azzal a könyvvel, amely megváltoztatta az életünket — a Bibliával