Vajon képes az ember a vadállatokkal békében élni?
„Úgy éreztem, mintha már fél lábbal a paradicsomban lennék; olyan bizalmas összhang volt az ember és vadállatok között.” Így írta le Joy Adamson az egyik jelenetet Kenya Ura folyója mentén, miközben figyelte az ide sereglő sokféle madarat és egyéb állatot, amint azok a szomjukat oltották. Az volt a legelbűvölőbb jelenet, amikor az egyik állat — egy felnőtt nőstény oroszlán — békésen ott ült mellette!
Volt-e valami rendkívüli e különleges nőstény oroszlánban, Elzában, akit milliók ismerhettek meg Joy Adamson az Oroszlánhűség című könyvéből? Nem, ő is közönséges oroszlán volt. A különbség csak az volt, hogy ez az oroszlán megtanult békességben élni az emberek között.
Később, amikor megfilmesítették az Oroszlánhűség című könyvet, sok szelíd nőstény oroszlánt használtak Elza szerepének alakítására. Az egyiknek a neve Mara volt. Kezdetben gyanakvó volt, később azonban nagyon ragaszkodó lett, és nem szerette, ha új emberi barátai nem voltak a szeme előtt. Megnyugtatásképpen Joy férje, George Adamson, a sátorát Mara körülzárt területéhez közel verte fel. Végül a sátorát a körülzárt területen belül állította fel! „A következő három hónapban — írta a Bwona Game című könyvében — rendszeresen ott aludt bent [a sátramban], szokás szerint végignyújtózkodva a földön az ágyam mentén, olykor még az ágyamon is . . . Soha nem adott okot az izgalomra, ami testi biztonságomat illeti.”
„Egyik kedvenc játékunk az volt — írta George Adamson —, hogy lehasaltam a földre és elbújtam egy fűcsomó mögött. Mara settenkedve lopakodott utánam, miközben a hasa az igazi oroszlán módjára a földet súrolta, akkor villámgyorsan ott termett és a hátamra szökellt. Mindig ügyelt arra, hogy félelmetes mancsaival még véletlenül se sértsen meg.”
Egy másik nőstény oroszlán, aki Elza szerepét alakította, a Girl nevet viselte. Amikor a film befejeződött, Girl visszatért a vadonba, ahol a párzást követően két kölyköt szült. Adamsonék e két barátja mindig figyelemmel kisérte hollétüket. Adamson ezt írta: „Girl a legmeglepőbb bizalommal és jóindulattal megengedte a két férfinak, akik nagy kockázatot vállaltak, hogy 1-2 méterre megközelítsék az almot . . . Girl viselkedése annál is inkább figyelemre méltó volt, mivel [az egyik férfi] viszonylag idegen volt neki.” Adamsonnak Girl még azt is megengedte, hogy megfogja a kölykeit, holott más oroszlánokat elűzött onnan.
A dühös oroszlán megszelídítése
Az oroszlánok jellemvonása egyénenként változik. Miközben Joy Adamson Elzát nevelte, tőle messze délre Észak-Rhodesiában (a mai Zambia) egy vadőr, Norman Carr is ugyanezt tette, és két hím oroszlánkölyköt nevelt. Az egyik kölyök, Big Boy, nagyon barátságos volt. A másik, a Little Boy egy kicsit mogorva természetű volt. Az utóbbiról Carr a következőket írta a Return to the Wild című könyvében:
„Amikor Little Boy rossz hangulatban van, én leguggolok melléje, miközben ő vicsorog rám, de mancsaitól azért elég távol, hogy ne tudjon elérni, ugyanis a kieresztett 6-7 cm-es hosszú borotvaéles karmaival kész gyilkos módon horogként lecsapni. Türelmesen hízelgek neki, megnyugtatóan beszélek hozzá, és centiméterenként egyre közeledek hozzá; és amikor végül hozzáérek, igaz, még mindig vicsorog, de már nem olyan haragosan. Amint átkarolom bozontos vállát, és megsimogatom a melle részénél, láthatóan megnyugszik és megfeszült izmai is elernyednek . . . Fejét ölembe hajtja s szinte felkér, hogy cirógassam.”
Carr könyvének előszavában, Earl of Dalhousie, aki az ország főkormányzója volt, elmond egy esetet, amelynek szemtanúja volt. A több mint kétéves oroszlánok őrizetlenül mászkáltak Carr sátorának közelében a mezőn. Carr füttyentett egyet és az Earl így ecsetelte a történteket: „Nagy ugrándozással jöttek gazdájuk füttyszavára és óriási bozontos fejüket hozzá dörgölték, s közben harsogott az örömteli, de ijesztőnek tűnő üdvözlésük. Gazdájuk iránti szeretetük biztosan később sem csökkent.”
Az oroszlánok a természetükből adódóan félnek az embertől és rendes körülmények között igyekeznek elkerülni az embereket. Ezt az oroszlánokban és más vadállatokban is megtalálható ösztönös reakciót a Biblia szabatosan írja le (1Mózes 9:2). Enélkül az ember könnyű martaléka lenne az oroszlánoknak. Mégis némely vadállat emberevővé vált.
„Kivétel a szabály alól”
E téma jeles szakértője, Roger Caras ezt mondja: „Majdnem minden nagymacska-faj között, úgy tűnik, előfordul a normálistól eltérő egyed, amely táplálkozás céljából az embert támadja meg. Ezek kivételek a szabály alól . . . Az ember rendszerint képes eléggé békességesen meglenni velük [a nagymacskákkal].”
Sok állat, úgy tűnik, nem ismeri fel az embert, ha az kocsiban elbújva ül. Így sikerül közeli képfelvételeket készíteni az oroszlánokról. „De — figyelmeztet a Maberly’s Mammals of Southeren Africa című könyv — nagy veszélynek teszi ki magát az ember, ha kinyitja a kocsija ajtaját, vagy egészen közel próbál férkőzni az oroszlánokhoz, mert azok felismerik az ember jelenlétét, és a hirtelen megjelenés okozta sokkhatás következtében, erős félelmükben, önvédelem céljából könnyen támadásba kezdenek . . . Kisebb a veszély, ha ténylegesen szemtől szembe közelítjük meg az oroszlánt, mintha hirtelen az előtte álló autóból szállnánk ki!”
Mi a helyzet a párducokkal?
Az emberevővé vált párducok is kivételnek számítanak a szabály alól. Jonathan Scott a The Leopard’s Tale című könyvében ezt fejtegeti: „Az egészséges és háborítatlan környezetben élő párduc félénk, visszahúzódó természetű, az embertől kifejezetten fél. Szembetalálkozás esetén rendszerint elmenekül a legközelebbi rejtekhelyre.”
Scott több hónapot töltött Kenyában a Masai Mara Vadrezervátumban és tanulmányozta egy nőstény párduc mozgását, s a Chui nevet adta neki. Chui fokozatosan megszokta Scott gépkocsijának jelenlétét, és egy alkalommal Sötét és Világos nevű kicsinyei közel jöttek a kocsijához és megnézték. Scott úgy véli, hogy a párduc rideg külsője mögött meglehetősen barátságos természet rejlik.
Mások is tapasztalták a párduc barátságos természetét. Például Joy Adamson felnevelt egy elárvult párduckölyköt, amelyet Pennynek nevezett el. Penny visszakerült a vadonba, párzás után lett neki egy alom kölyke. Amikor emberbarátai a közelében voltak, Penny jelezte ottlétét, és unszolta őket, hogy jöjjenek közelebb és nézzék meg kicsinyeit. A rejtekhelyen a büszke anya mellé ülve Adamson így írta le az elbűbölő jelenetet: „Nyaldosta kezünket, miközben kölykei mellső lábaihoz kuporodtak és kifejezetten élvezték a helyzetet. A közfelfogás szerint az összes afrikai állat közül a párducok a legveszélyesebbek, és különösen vadnak ismerik a nőstény párducokat, ha épp kicsinyeik vannak.” De Adamson kijelentette, hogy Pennyvel kapcsolatban szerzett tapsztalata alapján azt tudja mondani, hogy „a legtöbb elfogadott nézet téves”.
Egy másik „jóindulatú” nőstény párduc, Harriet még különösebb élményt nyújtott az észak-indiai Arjan Singh számára. Singh nevelte fel Harrietet kölyökkorától kezdve és úgy idomította, hogy gondoskodni tudjon a saját élelméről a farm melletti dzsungelből. Az idomításhoz tartozott az is, hogy Singh olykor támadásra is ösztökélte a párducot. „Amikor leguggoltam és támadásra buzdítottam — meséli a Prince of Cats című könyvében —, frontálisan nekem jött, . . . de amikor rám ugrott, igyekezett meggyőződni, hogy pontosan felettem van, és akkor fejemen átbukfencezett és lecsúszott a hátamon anélkül, hogy a legkisebb karcolást ejtette volna fedetlen vállamon.”
Azt is érdekes volt megfigyelni, miként játszott a párduc Singh kutyájával, Eelie-vel. Singh elmondja, hogy az „egyik film épp azt mutatja be, amint a [párduc] lekuporodva ül és pofonokkal hárítja el a kutya támadását, de esze ágában sincs, hogy leüsse támadóját. Nagy mancsaival finoman megüti Eelie nyakát az egyik oldalon, és az ütést elcsúsztatja feje mellett, a másik oldalon pedig gyengéden leengedi mancsát, mint valami porrongyot”.
Ez a békés viszony az ember, a kutya és a párduc között folytatódott akkor is, amikor Harriet elhagyta otthonát, s visszatért a szomszédos őserdei életbe. „Ha valaki azt mondja, hogy a párducokban nem lehet megbízni — fejezi be beszámolóját Singh —, akkor elegendő, ha arra a számtalan esetre gondolok, amikor Harriet az éjszaka kellős közepén betért hozzám [a farmra],és miközben a szabadban aludtam gyengéden felébresztett, hogy üdvözöljük egymást.”
Végül Harrietnek a párzást követően lett két kis kölyke. Amikor buvóhelyét árvíz fenyegette, a párduc szájában hozta kicsinyeit és egyenként letette biztonságban Singh otthonában. Amikor elmúlt az árvíz, Harriet Singh csónakjába mászott s arra késztette őt, hogy újból oda-vissza átevezzen a folyón, miközben kölykeit egyenként új buvóhelyére vitte a dzsungelben.
Az afrikai elefánt
Az afrikai elefántról az a hír járja, hogy túl vad ahhoz, hogy meg lehessen szelídíteni. Sokan ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Ennek egyik példája három afrikai elefánt és Randall Moore nevű amerikai férfi között kialakult megindító barátság. Az elefántok is ahhoz az elefántbébi csoporthoz tartoztak, amelyet a dél-afrikai Kruger Nemzeti Parkban foglyul ejtettek és az Egyesült Államokba vittek. Idővel cirkuszi mutatványokra tanították be őket, amit egészen jól csináltak. Amikor gazdájuk meghalt, Moore kapta meg mind a három elefántot és visszatért velük Afrikába.
A két nőstény elefánt, Owalla és Durga, 1982-ben került vissza a Bophuthatswana-i Pilanesberg Vadrezervátumba. Abban az időben a parkban sok elárvult elefántbébi volt, a kicsinyek rossz bőrben voltak és rászorultak a felnőtt nőstény elefántok felügyeletére. Vajon képes lesz-e megbirkózni ezzel a feladattal ez a cirkuszi mutatványokra betanított két elefánt: Owalla és Durga?
Egy év múlva Moore hírt kapott arról, hogy elefántjai örökbe fogadták mind a 14 árva elefántot, és hogy még további elefántbébiket szándékoznak a parkba hozni. Négyévi távollét után Moore visszatért és személyesen akart meggyőződni a hír valóságáról. A Pilanesberg hegységben hosszú keresésre számított, s igencsak meglepődött, amikor megérkezése után hamarosan megpillantotta Owallát és Durgát egy nagy elefántcsordában. „Az első meggondolatlan, nem szakemberre valló reagálásom az volt — írta a Back to Africa című könyvében —, hogy odarohanok közéjük, átölelem és dicsérettel halmozom el őket. De ezt a sürgető vágyat elnyomva magamban, ésszerűbb megközelítési módot választottam.”
Mindenekelőtt meg kellett bizonyosodnia Owallának és Durgának, hogy a régi barátjuk van itt. Kinyújtott kezét az ormányukkal megvizsgálták. „Owalla — írja Moore — mint valami torony állt előttem, jeléül annak, hogy várja a következő parancsot. A csorda többi tagja is összesereglett, s dermedt pózban figyelte a jelenetet. Így hát felszólítottam: ’Owalla . . . ormányt, lábat FEL!’ Owalla rögtön felemelte mellső lábát a levegőbe és ormányát is az ég felé emelte klasszikus üdvözlési stílusban, ahogyan megszokta a cirkuszban azokban a régi napokban. Vajon kitől ered az a mondás, hogy az elefánt soha nem felejt?”
Három évvel később, 1989 októberében, Owalla emlékezete újból ki lett próbálva. Ez alkalommal Moore elhatározta, hogy olyasmit próbál ki vele, amit nem tett azóta, hogy az elefántokat hét évvel azelőtt beterelték a parkba. Azt parancsolta Owallának, hogy ereszkedjék térdre és engedje őt felülni a hátára. Owalla szót fogadott. A dél-afrikai televíziónézők örvendezve nézték, amint a több mint 30 vad elefánt közepette felmászott Owalla hátára. „Ezt — fejtegette Moore az Ébredjetek!-nek adott interjúban — nem látványos attrakciónak szántam, inkább arra voltam kiváncsi, milyen mértékű az elefánt kötődése az emberhez, és milyen az értelmi képessége.” A pilanesbergi árva bébik igen jól fejlődtek Owalla és Durga intelligens gondoskodása alatt.
Való igaz, hogy az ember és a vadállat közötti barátság e példái nem általános jellegűek; és ezen a téren szükség van a barátság fejlesztésére. Vakmerőség lenne egy átlagembertől, ha a vadonba bemerészkedne és megközelítené az oroszlánokat, a párducokat és az elefántokat. Jóllehet a vadállatok és az emberek közötti ilyen barátság, ma még viszonylag ritka, mit mondhatunk a jövőről? Vajon mindig ez lesz majd a jellemző?
[Kiemelt rész/képek a 8. oldalon]
Az oroszlánok megszelídíthetők
„JÖJJÖN és készítsen egy-két felvételt rólam és oroszlánjaimról” — mondta Jack Seale, a Hartebeespoortdam-i Kígyó- és Állatpark igazgatója, Dél-Afrikában. Idegesen követtem az oroszlánok bezárt területéig, abban reménykedve, hogy majd megengedi, hogy kívülről, a védősövény innenső oldaláról készíthetek felvételeket.
Ez a körülzárt terület tiszta volt, árnyékos fák voltak mindenütt. A 9 egészséges oroszlán gyorsan felismerte gazdáját, amint segítőjével belépett a körülzárt területre. Az oroszlánok barátságosan morogtak és izgatottan jártak fel s alá.
„Jöjjön be” — mondta Jack. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna szavait. „Jöjjön csak be” — ismételte meg hangosabban. Az oroszlánokkal szembeni védekezés céljából mindketten botot tartottak a kezükben. Szívem gyorsabban kezdett dobogni, miközben megpróbáltam leküzdeni gyávaságomat. Végül is beléptem. Gyorsan kattingatni kezdtem a fényképezőgépemet, miközben Jack simogatni kezdte a méltóságteljes tekintetű védenceit. Micsoda megkönnyebbülést éreztem, amikor valamennyien kint voltunk teljes épségben! Pedig egyáltalán nem kellett volna félnem.
„Amiért botokkal megyünk be — fejtegette később Jack — annak az az oka, hogy az oroszlánok szeretnek kedveskedni és szeretetből meg-megharapnak. Emiatt nyújtjuk ki feléjük a botunkat, hogy karjaink helyett azokba harapjanak.” Jack és büszkesége a namíbiai Etoshai Nemzeti Parkból érkezett éppen most. Miért szállították el őket oly messzire a vadonba?
„Egy dokumentumfilm készítésének voltak a szereplői, amelyben kutató tudósok azt vizsgálták, miként lehetne a namíbiai ősvadonban élő oroszlánok szaporulatát kézben tartani. Az én oroszlánjaim jobb szeretik azt a környezetet, amelyben felnevelkedtek, mint az itteni életet. Namíbiában, amikor meglátták a teherautómat, rögtön ráugrottak. Semmi nehézséget nem jelentett a visszaszoktatásuk”. (Beküldött cikk.)
[Forrásjelzés]
Courtesy Hartebeespoortdam Snake and Animal Park
[Kép a 9. oldalon]
Randall Moore és kedvenc állatai az afrikai őserdőben