Leopárd — Egy titokzatoskodó macska
AZ ÉBREDJETEK! KENYAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
A NAP lemenőben volt. Azzal töltöttük a napot, hogy a kenyai Masai Mara Vadvédelmi Terület látványos vadvilágát nézegettük és fényképeket készítettünk róla. Mielőtt éjszakára letelepedtünk volna a sátrakkal teli fogadóban, még egy felvillanyozó látványban volt részünk. Már minden készen állt, amikor a fogadó személyzetének egyik tagja átsétált a Talek folyó feletti kötélhídon, átvetve a vállán egy kecske combhúsát. Odakötözte a húst egy akácfa magasan lévő, kettéágazó ágára.
Ahogy a rövid, trópikus szürkület színei sötétségre váltottak, egy nagy hím leopárd, vagy más néven párduc, halkan felsurrant a fára, majd cibálni és tépdesni kezdte a húst. Reflektorfénnyel meg volt világítva a megfigyelő teraszról. Ám a leopárd jóízűen akart lakmározni, ezért nem vett rólunk tudomást, amint félelemmel vegyes tisztelettel és csodálattal néztük. Később megtudtuk, hogy a csalétkül szolgáló fához tett látogatása éjszakai szokása, melyet mintegy hat éve gyakorol. Így másnap éjjel elszórakoztatott minket egy újbóli előadással!
Igazán méltányolni tudtuk, miért úgy írják le a leopárdot, mint amely „a nagymacskák legtökéletesebbje, megjelenését tekintve gyönyörű, mozdulatai pedig méltóságteljesek”. Mivel 60 kilogrammot vagy annál többet nyom, a leopárd a legerősebb izomzatú állat, átlagosan 60 centiméter a vállmagassága, és 2 méter hosszú az orrától a farka csücskéig. Ahogy a sárgásbarna bundáján rozettában elhelyezkedő jellegzetes fekete pöttyöket bámultuk, eszünkbe jutott az a kérdés, melyet egykor Jeremiás próféta tett fel: „Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát?” (Jeremiás 13:23).
Különösen meglepő a világító, zöld szeme. Egy különleges sejtréteggel van ellátva — a tapétummal —, mellyel éjszaka is rendkívüli módon képes látni. A leopárd az emberi szem által igényelt fénymennyiség egyhatodával is képes látni. Ez a sejtréteg, mely visszatükrözi a fényt a retinán keresztül, csillogó hatást kelt, amit akkor láthatunk, ha éjszaka megcsillan a szemén egy fénysugár.
Ha a nap folyamán pihenés közben figyelnéd meg a leopárdot, észrevennéd, hogy úgy liheg, mintha a kimerültség határán lenne. Gyors légzése azonban egy hatásos hűtőrendszer része. Azzal, hogy percenként 150-szer liheg, a nedvesség el tud párologni a nyelvéről, a szájából és az orrjáratából.
A nagymacskák közül a legalkalmazkodóbb a leopárd, mely sivatagokban és erdőkben, hegyekben és a tengerszint magasságában található, annyira különböző helyeken mint Kína, India és Kenya. Annak ellenére, hogy az emberek betolakodnak a leopárd természetes környezetének nagy részébe, a tudósok becslése szerint egyedül Afrikában és Ázsiában majdnem egymillió leopárd van. Ennek ellenére a leopárd évszázadokig megmenekült az alapos tudományos tanulmányoktól. Vegyük például a Sínai leopárdot. Ezt a leopárdot sokáig kihaltnak tekintették, egészen addig, míg nemrégiben újra felfedezték Júdea pusztájában!
A magányosan élő macska
Hogyan kerüli el a leopárd az emberek figyelmét? Úgy, hogy elsősorban éjszakai állat — és roppant óvatos, titokzatoskodó is egyben. Olyan helyeken, ahol az emberek veszélyt jelentenek számára, a leopárd ravaszul csendes. Csak amikor felingerlik, akkor ad ki ijesztő, oroszlánszerű morgásokat és köhögéseket. Normális körülmények között a hangja jóval kevésbé félelmetes: egy éles, fülsértő hang — majdnem olyan, mint egy fát vágó fűrészé. C. T. Astley Maberly Animals of East Africa című könyve szerint úgy hangzik, mintha azt mondaná, hogy „Gránt-ha! Gránt-ha! Gránt-ha! Gránt-ha! — a végén általában egy éles, sóhajtozó hanggal”. A titokzatosság iránti szeretetéhez hűen a leopárd sokféle, kevésbé erőteljes hangot is kiad, melyek többségét az emberek nem hallják.
Azonkívül a csapatban élő oroszlánnal ellentétben a leopárd nem társas macska. Bár időről időre párban is látható, a leopárd mégis magányos vadász. Hogy csökkentse a váratlan vagy ellenséges találkozások számát, a leopárd kijelöli személyes terének határait, mely 25-65 négyzetkilométert is felölelhet. Szétpermetez egy különleges mirigyekből származó váladékot, hogy körvonalazza mozgási körzetének határait. Az illatjelölés tájékoztatja a többi leopárdot a „tulajdonos” neméről, koráról, nemi állapotáról, és lehet, hogy még az azonosságáról is.
A leopárd a rá jellemző titokzatos módon vadászik. A bibliai időkben arról volt ismeretes, hogy meglapulva várt a városok közelében, készen arra, hogy halálos gyorsasággal lecsapjon a háziállatokra (Jeremiás 5:6; Hóseás 13:7; Habakuk 1:8). Hogy zsákmányát megvédje a dögevőktől mint amilyenek a hiénák és a sakálok, nagyobb elejtett vadjait egy fa elágazásában, a földtől mintegy 9-12 méter magasan raktározza. Hogyan sikerül ilyen magasra felhurcolnia egy antilop vagy egy másfél méter magas zsiráfbébi tetemét? Ez nem olyan titok, amit a leopárd egykönnyen felfedne. De a türelmes megfigyelők azt állítják, hogy ezt abszolút nyers erővel éri el. A leopárdok jobban szeretnek kényelmesen lakmározni, úgy, hogy lustán átvetik testüket a fa ágain, teljesen titokzatosan, az ágak és a lombtakaró álcájában.
Ha a leopárdot nem provokálják, akkor inkább tartózkodó és zárkózott, kerüli az összeütközést az emberrel. Így, jóllehet néhány leopárd már nem fél az emberektől és emberevővé vált, a legtöbb nem fenyegeti veszéllyel az embereket. Ellenben ha a leopárd megsérül vagy sarokba szorítják, semmilyen ellenségtől sem fél. „Egy feldühödött leopárd — írja Jonathan Scott a The Leopard’s Tale című könyvében — a vadság megtestesülése . . . villámgyorsasággal képes minden figyelemre méltó energiáját egy közeli támadásra összpontosítani.”
Leopárdmamák
Akkor hát nem meglepő, hogy a leopárdok a kölykeiket is viszonylag titokban nevelik fel. Az újszülött kölyköket életük első két hónapjában rejtekben tartják, rendszerint egy barlangban. Bár az apa nem vesz részt a kölykök nevelésében, a mama szoros kapcsolatot épít ki velük azáltal, hogy eteti és tisztogatja, valamint melegen tartja őket. Idővel előfordulhat, hogy a mama egy új otthonba viszi át a két vagy három kölyökből álló almát, a szájában hordozva őket, amennyiben még kicsik, illetve egyszerűen hívogatva őket, hogy kövessék őt, ha már nagyobbak.
A leopárdmama az ellenségei, például a babuinok szemei elől is igyekszik távol tartani a kölykeit. De ha a babuinok megtámadják a kölyköket, nekikront, életét kockára téve esélyt ad a kölykeinek, hogy biztonságos helyre meneküljenek. Félelmetes kockázatot vállal azért is, hogy táplálja a kölykeit. Az egyébként visszavonultan élő macska átsétál egy trombitáló elefántcsapat között, hogy élelmet hozzon éhes utódainak.
Érdekes módon a kisleopárdok egy ideig nem mutatnak ki független szellemet. A kölyköket hat hónapos koruk táján választják el, de egyéves korukig nem ölnek maguknak zsákmányt. A hímek közel két és fél éves korukig nem válnak magányos felnőttekké. A nőstény kölykök felnőttekként továbbra is osztozhatnak a mama otthoni territóriumán.
A leopárd — végül békességben?
Ám ezek az ennivalóan aranyos kismacskák felnőnek és gyilkosok lesznek. Ezért talán nehéznek tűnik elhinni, hogy Ésaiás próféta szavai valaha is valóra válhatnak: „lakozik a farkas a báránynyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik” (Ésaiás 11:6).
Csupán nagyon kevés sikerrel jártak azok az újabban tett erőfeszítések, hogy megszelidítsék a leopárdokat. Sieuwke Bisleti van der Laan és a férje afrikai farmukon felneveltek egy alomnyi kölyköt. A kölykök „teljes szabadságot” élveztek, és gyakran kézből etették őket. De valójában sohasem voltak megszelidítve. Sieuwke Bisleti ezt írja: „Ha egyszer egy leopárd teljesen felnő, a saját útját járja. Egy oroszlán mindig szeretni fog és engedelmeskedni fog neked; egy leopárd mindig el fog ismerni, de a saját feje után megy abban, hogyan reagáljon bármely adott pillanatban.”
Végül úgy gondolták, veszélyes megengedni a felnőtt kölyköknek, hogy továbbra is szabadon kóboroljanak a farmon. Úgy döntöttek, hogy visszaviszik őket a vadonba. Vajon elkényeztette a kisleopárdokat, hogy barátságos emberek nevelték fel őket? Aligha. Azt követően, hogy elengedték őket, három napon belül a hímet egy víziantilop mellett látták üldögélni, melyet ő ölt meg.
A leopárdok megszelidítésében elért effajta korlátozott sikerek mégsem érvénytelenítik Ésaiás ihletett próféciáját a párduc és a kecske közötti békéről. Ez az elképesztő esemény nem emberi erőfeszítés által, hanem isteni közbeavatkozás által történik. Isten uralma azonban még többet is fog tenni annál, hogy békét teremt az állatok birodalmában. „Teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják” — jövendölte Ésaiás (Ésaiás 11:1–9). Ezért még az emberek is felhagynak majd az állatias viselkedéssel, mely már eddig is háborút és megosztottságot idézett elő. Ugyanakkor az emberiség állatvilággal kapcsolatos viselkedése is meg fog változni. Egyetlen állat sem lesz többé féktelen öldöklés áldozata. Az emberek nem fogják kifosztani az állatok természetes környezetét, és nem fogják veszélyeztetni létüket, mert Jehova ’elpusztítja azokat, akik a földet pusztítják’ (Jelenések 11:18).