„Nem akarunk többé Hirosimát!”
BÁR a japánok örömmámorban úsztak a Pearl Harbor felett aratott győzelem miatt, és mindaddig szívesen emlékeztek rá, amíg tartott győzelmi sorozatuk, de miután elvesztették a háborút, ez a nap feledésbe merült. Amikor a japán kormányt nemrég megkérdezték, miért nem kértek bocsánatot a támadás miatt, a kormánytanács titkára ezt válaszolta: „Stratégiailag és nagy általánosságban szólva, úgy érzem, hogy a Pearl Harbor ellen intézett támadás nem volt valami dicséretes cselekedet. De ami az Egyesült Államok és Japán közötti háborús ügyeket illeti, ezeket a San Franciscó-i békeszerződés már lezárta.”
Szavaiból érezhetően kicseng, miként vélekedett a japánok egy része a rajtaütésszerű támadásról, amely kirobbantotta a csendes-óceáni háborút. Bár évente több mint egymillió japán látogat el a Hawaii-szigetekre — tudósít a Mainichi Shimbun újság —, az Egyesült Államok Arizona Emlék-hajóját csak egy maroknyi látogató keresi fel, pedig ezt a hajót a Pearl Harbor ellen intézett támadás emlékére építették meg!
Jóllehet az „Emlékezzetek Pearl Harborra!” jelszó keserű emlékeket idéz fel az amerikaiak egy részében, a japánok viszont azzal a felkiáltással emlékeznek vissza szenvedéseikre, hogy „Nem akarunk többé Hirosimát!” Az 1945 augusztusában Nagaszaki és Hirosima felett felrobbantott atombombák nemcsak a közvetlen áldozatokra, hanem az egész nemzetre is fájdalmas kihatással voltak.
Érzéseiket sokkal jobban meg tudjuk érteni, ha meghallgatjuk az áldozatok személyes tapasztalatait. Vegyük például Itokót, aki éppen befejezte tanulmányait és a Hirosimai Haditengerészeti Hivatal titkárnője lett. Bár munkahelyének épületén belül tartózkodott, mégis érezte az atombomba robbanásának a villanását, mintha a fény meglendítette volna őt. „Katonákkal dolgoztam együtt, az volt a feladatunk, hogy megtisztítsuk a várost a holttestektől — magyarázza Itoko. — Az egyik folyóban a katonák vonóhálót engedtek le a hajóból és minden alkalommal több mint 50 holttestet találtak, amikor kihúzták a hálót. A holttesteket a partra vontattuk, és ötösével összerakva elégettük őket. Legtöbbjük mezítelen volt. Nem tudtam megkülönböztetni a férfiakat a nőktől, ajkuk pedig annyira meg volt duzzadva, mint a kacsa csőre!” A japánok nem tudják elfelejteni két atombomba szörnyűségeit.
Miért vetettek be tömegpusztító fegyvert?
Shigetoshi Iwamatsu, a Nagaszaki Egyetem professzora, aki maga is az atombomba áldozata, több mint 20 évvel ezelőtt cikket írt a nyugati újságoknak és ismertette az áldozatok állapotát: „Megdöbbentették a válaszok — tudósít az Asahi Evening News. — A válaszok feléből az tűnt ki, hogy az atombomba vetett véget a japán agressziónak, és esélyt adott az atombomba áldozatainak, hogy békéért könyörögjenek.”
A tömegpusztító fegyver bevetésének okát fejtegetve a The Encyclopedia Americana ezt mondja: „[Harry S. Truman] azért döntött az atombomba Japán elleni bevetése mellett, mivel abban hitt, hogy így gyorsan befejeződik a háború és életeket lehet megmenteni.” Kenkichi Tomioka japán újságíró, aki a háború utáni kaotikus állapotokról tudósított, és bár nem érzéketlen az atombomba áldozatainak az érzései iránt, mégis elismeri: „Visszatekintve az 1945. március/április és augusztus közötti időszakra, amikor a háború befejezésére irányuló hadműveletek a legnagyobb veszélybe sodorták nemzetünket, nem tagadhatjuk a fenyítő gyógyszerek [az atombombák] két adagjának szerepét, amelyeket főleg a forrófejű militaristák lehűtésére szántak, akik a haza védelmében az erők végső összemérését követelték. Az erőknek ez a végső összemérése gyokusai-t, vagyis megadás helyett 100 millió japán halálba küldését jelentette volna.”
Ennek ellenére azok, akik a szeretteiket vesztették el az atombomba-támadásban, vagy sugárbetegséget kaptak, úgy érzik, hogy a fájdalmukat nem enyhítik azok a szavak, amelyekkel az atombombák, vagy ahogyan a túlélők nevezik: a pikadon vagy „villanás és robbanás” ledobását indokolják. Ezekkel a szavakkal szokták a túlélők az atombombákat nevezni. Bár sokáig ártatlan áldozatoknak tekintették magukat, a túlélők közül most néhányan rádöbbennek arra, hogy mint japánoknak el kell ismerniük „azokat a bűnöket, amelyeket Ázsia csendes-óceáni térségében más országok ellen intézett támadásuk során elkövettek” — mondja a továbbiakban Iwamatsu professzor. 1990-ben egy japán, aki maga is az atombomba áldozata, a Hirosimában megrendezett atombomba elleni évenkénti tüntetés során bocsánatot kért a külföldi küldöttek előtt a japán háborús bűnökért.
Volt-e igazában okuk az öldöklésre?
Pearl Harbor, Hirosima és Nagaszaki túlélői és szemtanúi közül sokan erős gyűlöletet éreznek szívükben a háború iránt. Visszatekintve, egyesek megkérdőjelezik, hogy országuknak volt-e kellő indokuk arra, hogy feláldozzák szeretteik életét?
A háború és az öldöklés igazolása iránti szenvedély felkorbácsolása végett mindkét oldal szóbeli támadásokat is intézett egymás ellen. Az amerikaiak „alattomos japik”-nak nevezték a japánokat és az „Emlékezzetek Pearl Harborra!” szavakkal könnyen felszították ellenük a gyűlölet és bosszú lángját. Japánban viszont azt tanították, hogy az angolok és az amerikaiak kichiku-k, azaz „démoni vadállatok”. Okinawában sokan inkább öngyilkosságra bíztatták a katonákat, mintsem hogy megadják magukat a „vadállatok”-nak. Hasonlóképpen a japánok, miután megadták magukat és az amerikai inváziós erők partra szálltak egy közeli kikötőben, a korábban említett fiatal Itokonak a parancsnoka két adag ciánkáli mérget nyújtott át ezekkel a szavakkal: „Ne légy idegen katonák játékszere!” — parancsolta.
Japán—hawaii barátai jóvoltából Itoko szemlélete fokozatosan megváltozott, és felismerte, hogy az amerikaiak és britek barátságos úriemberek és kedvesek is tudnak lenni. Például, találkozott George-dzsal, egy szingapúri születésű ír férfival, akinek az édesapját a japánok ölték meg. Megismerkedtek és összeházasodtak. De az ő esetük csak egy azon sokak példája közül, akik úgy találták, hogy a volt ellenségeik szeretetreméltó emberek. Ha az „ellenséget” nem a háborúra bújtogatók szemüvegén keresztül, hanem a saját előítélet-mentes szemével nézné mindenki, akkor nem gránátokat dobálnánk egymásra, hanem szeretettel árasztanánk el egymást.
Igen, az egyének közötti kölcsönös megértésen alapuló béke elengedhetetlen a világbékéhez. De tekintettel az 1945 óta lezajló több tucat háborúra, nyilvánvaló, hogy ez emberek nem tanulták meg ezt az alapvető leckét Pearl Harbor és Hirosima esetéből. Az egyének közötti béke azonban mégsem elégséges a világbékéhez. Mi más kell még hozzá? Erre a következő cikkben kapunk választ.
[Oldalidézet a 7. oldalon]
Bár az „Emlékezzetek Pearl Harborra!” jelszó keserűemléket idéz fel az amerikaiakban, a japánok viszont ezzel a heves felkiáltással emlékeznek szenvedéseikre: „Nem akarunk többé Hirosimát!”
[Oldalidézet a 8. oldalon]
Az egyének közötti kölcsönös megértésen alapuló béke elengedhetetlen a világbékéhez
[Kép a 7. oldalon]
Lloyd Barry és Adrian Thompson az Őr Torony Társulat miszionáriusai a hirosimai Béke-emlékmű előtt 1950-ben
[Kép a 8. oldalon]
Hirosima romokban az atombomba-robbanás után
[Forrásjelzés]
U.S. Army/Courtesy of The Japan Peace Museum