A barcelonai olimpia — Mi a dicsőség ára?

Az Ébredjetek! spanyolországi tudósítójától

EGY magányos íjász, 1992. július 25-én, a reá irányuló reflektor vakító fénycsóvájától körülvéve, megfeszíti az íját. Égő hegyű nyílvessző röppen fel egyenesen és töretlenül haladva az éjszakai égbolt felé. Amint röppályájának lefelé szálló szakászához érkezik, a nyílvessző pontosan beletalál a hatalmas stadion fölé helyezett óriási fáklyába. Az olimpiai láng fellobban. A barcelonai olimpia megkezdődött.

Tizenegyezer sportoló érkezett 172 országból, hogy versenybe szálljon 1691 olimpiai éremért. Az olimpiai jelmondat szellemében a résztvevők azon igyekeztek, hogy feladataikat „gyorsabban, magasabban, erősebben” hajtsák végre, mint bármikor azelőtt — és némelyeknek sikerült is elérni ezt a célt. Egy becslés szerint 3 500 000 000 televíziónéző volt részese a diadalmaknak és a csalódásoknak.

Noha a sportolók nem túl hosszú ideig maradnak reflektorfényben, egy olimpiai győzelem mindig dicsőséggel és gazdagsággal kecsegtető jövőt ígér. A barcelonai olimpia sem volt kivétel ebben a tekintetben. Némely híres versenyző már dollármilliókat keresett azzal, hogy nevét adta sportöltözetek, sportcipők, napszemüvegek, sőt még elektromos árucikkek reklámozásához is.

Elkötelezettség — az olimpiai győzelem kulcsa

Noha a sportolók közül sokan — különösen a tornászok és a műugrók — látszólagos könnyedséggel mutatják be a gyakorlatukat, az elegáns mozdulatokban azonban évekig tartó keserves edzésmunka fekszik. Némelyek már ötéves koruk óta rendszeresen edzenek. Ráadásul, ha egy sportoló igazán szeretné megízlelni a sikert, akkor a sportnak abszolút elsőbbséget kell kapnia az életében.

Martín López Zubero spanyol úszó, a 200 méteres hátúszás győztese mondta — talán némi túlzással: „Életem egyharmadát a vízben töltöm.” Edzésprogramja reggel öt órakor kezdődik, és becslése szerint, csupán egy év alatt 8000 kilométert úszik.

Az edzések nem csupán lemondással, hanem szenvedéssel is járnak. Jackie Joyner-Kersee a szöuli és a barcelonai olimpia hétpróbázó aranyérmese kifejti: „A versenyek csodálatosak. Az edzések már annál kevésbé. . . . Kérdezd csak meg bármelyik sportolót, van-e olyan közöttünk, aki ne lenne állandóan sérült! Testemet hét, egymástól eltérő feladat teljesítésére kényszerítem, és hogy eközben még azt is elvárjam tőle, hogy ne fájjon, az már túl sok lenne.” A tornászoknak különösen nagy mestereknek kell lenniük a kitartásban. Naponta két edzést kell tartaniuk, a megrándult csuklókra vagy bokákra, a meghúzódott izmokra és szalagokra, sőt még a megerőltetéstől megrepedt csontokra való tekintet nélkül. A végeredmény azonban az, hogy az ilyen elkötelezettség győzelmeket és látványos gyakorlatokat terem.

Az olimpiai arany és a dicsfény

Az olimpia látványa kétségtelenül lenyűgöző lehet. Izgalmas eseményekkel köti le a nézők tömegeit, és kirakatul szolgál a jelentős sporteredmények számára. Barcelona sem volt kivétel.

Vitalij Scserbo belorusz tornász rekordot döntött, amikor a férfi tornában a kiosztható nyolc aranyéremből hatot megnyert. Xiaosahuang Li kínai tornász talajgyakorlatában egy hihetetlen tripla szaltót hajtott végre. Carl Lewis beírta nevét az olimpiai történelembe azzal, hogy a két előző olimpia után, harmadszorra is megnyerte a távolugrást. Yuko Arimori, a női maratoni futás japán ezüstérmese pedig az udvariasságával aratott nagy elismerést. Kimerültsége ellenére körbefutott a stadionban, és a szokásos japán meghajlással üdvözölte a nézőket, majd a győztest.

A multinacionális vállalatok figyelmét nem kerülték el az olimpiában rejlő üzleti lehetőségek. Hatalmas összegeket fizetnek azért, hogy magának az olimpiának vagy egyes országok olimpiai csapatának a támogatásával ők is sütkérezhessenek az olimpiai dicsőségben.

Gyógyszerekkel a dicsőség megszerzéséért

A könyörtelenül kemény edzések és a született adottságok — noha elengedhetetlenül fontosak — nem az egyedüli kulcsok az olimpiai sikerhez. Számos sportoló doppingszert használ, hogy előnyt szerezzen más versenyzőkkel szemben. A doppingszerek lehetnek: az izmok építését segítő anabolikus szteroidok vagy az emberi növekedést serkentő hormonok (ezek a szerek különösen a súlyemelők és az atléták között népszerűek); béta-blokkolók, melyek lassítják a szívverést (ezzel javítják az íjász- és lövészeredményket); vagy eritropoetin, amely a vörösvérsejtképzést fokozó hormon (előnyöket biztosít a kerékpározásban és a hosszútávfutásban).

Noha a sportolók tudatában vannak a kockázatnak, hatalmas a kísértés a tiltott doppingszerek használatára. Birgit Dressel német sportolónő annak következtében halt meg 1987-ben, hogy 20-féle doppingszert szedett. Csapattársa, Gaby Bussmann megmagyarázza: „Van néhány sportág, amelyben nehéz lenne kijutni az olimpiára doppingszerek nélkül.”

A sportolók edzői általában tudnak a doppingszerek használatáról; sőt egyesek még ajánlják is azokat. A korábban keletnémet edző Winfried Heinicke elismeri: „Azt mondtam nekik: ’Ha ki szeretnétek jutni az olimpiára, meg kell ezt tennetek [beszedni a doppingszereket].’ ” Nyilvánvaló, hogy a versenyzők tekintélyes száma többre értékeli a győzelmet a becsületnél — sőt még a saját egészségénél is. Az élsportolók között nemrégen végzett felmérés kimutta, hogy 52 százalékuk még akkor is használna olyan feltételezett csodaszert, amely biztos győztesekké tenné őket, ha cserébe a csúcson eltöltött öt dicsőséges év után meg kellene halniuk.

Jason Livingston brit vágtázót szégyenszemre hazaküldték Barcelonából, miután egy anabolikus szteroidot kimutattak nála a doppingvizsgálat során. Az egyesült államokbeli Harry Reynolds, a 400 méteres síkfutás világcsúcstartója nem vett még részt a játékokon. 1990-ben megbukott egy doppingvizsgálaton, amely két évi eltiltáshoz vezetett. Ez nem csupán egy lehetséges aranyéremtől fosztotta meg, hanem egymillió dollártól is, a szponzori támogatás elvesztése következtében.

A legtöbb doppingolót azonban nem kapják el. A barcelonai játékokon majdnem 2000 doppingvizsgálatot végeztek, némely tisztességtelen sportoló mégis el tudta kerülni a leleplezést, a vizeletvizsgálattal ki nem mutatható szerek használatával. „A győzelem és a pénz iránti kapzsiság olyan sötét világot tárt fel, ahol nehéz megkülönböztetni a tisztességest a tisztességtelentől” — jegyezte meg a spanyol El País című napilap.

Természetesen számos éremnyertes nem a doppingnak köszönhette az eredményét, hanem a több évi önfeláldozásnak. Érdemes vajon meghozni ezt az önfeláldozást?

Tartós dicsőség

Gail Devers, aki meglepetésre megnyerte a 100 méteres női síkfutást, nagyon boldog volt a győzelme után. „Ha valaki elhiszi, hogy az álmok valóra válhatnak, hát az én vagyok” — mondta a győzelme után. Nem egészen két évvel ezelőtt szinte járni sem tudott, és azt mondták neki, hogy tekintettel a Basedow-kórjának kezelésénél fellépett komplikációkra, talán mindkét lábát amputálni kell. Pablo Morales, aki már egyszer visszavonult az úszástól, és csupán egy évvel az olimpia előtt kezdett el újra edzeni, hogy nyerjen egy aranyérmet a 100 méteres pillangóúszásban, egyetértett a futónővel. „Ez volt az utolsó esélyem, és egy álom valóra vált” — mondta.

Könnyen belátható az a tény, hogy a legtöbb sportolóból soha sem lesz bajnok. Igaz, némelyek úgy gondolják, hogy „az olimpiai játékokon nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel”. Más sportolók azonban, akik arra számítottak, hogy bajnokok lesznek, szertefoszlott álmokkal tértek haza. Ibragim Samadov súlyemelő nagyon vágyakozott az aranyérem után —, de csak harmadik lett ezen a versenyen. „Egy aranyéremmel sínre kerülhetett volna az életem. Tanulhattam volna, segíthettem volna a családomon. Most nem tudom mihez kezdjek” — sóhajtott fel. És még a győzteseknek is szembe kell nézniük azzal nyomasztó időszakkal, amikor a teljesítményük hanyatlani kezd.

Anna Dmitrijeva korábbi szovjet teniszezőnő ezt mondta: „A [szovjet] sportszervezés nem törődött az emberekkel. Ők úgy gondolkodtak: ’Mehetsz, találunk 10 jobbat helyetted!’ ” Henry Carr, aki 1964-ben Tokióban kétszeres aranyérmes volt, hasonlóan nyilatkozik: „Amikor valaki felér a csúcsra, csalódni fog. Miért? Mert ez nem jelent tartós, vagy valódi megelégedettséget. A sztárok gyorsan váltják egymást, és általában elfelejtik őket.”

A múlandó olimpiai dicsőséget össze sem lehet hasonlítani az örök élet díjával, melyet Isten azoknak ígér, akik szolgálják őt. Ez a díj inkább szellemi edzést követel, nem pedig fizikait. Ezért írta Pál Timótheusnak: „A test gyakorlásának [szó szerint: „tornászkénti edzésének”] kevés haszna van; de a kegyesség [Isten iránti odaadás, NW] mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete” (1Timótheus 4:8).

Az olimpiai bajnokság a test gyakorlásából származó hasznon — amely a legjobb esetben is csak időleges. Az olimpiai bajnokok azt mutatják meg a világnak, hogy a sportolók mit képesek az elkötelezettségükkel és az önmegtagadásukkal elérni. Ezekre a tulajdonságokra a keresztény versenyfutásban való győzelemhez is szükség van. Ez a versenyfutás, eltérően az olimpiai versenyszámoktól, maradandó hasznot eredményez azok számára, akik végigfutják a pályát. A keresztények ezért jól teszik, ha nem a sportolókat utánozzák, hanem Jézus Krisztust, ’edzéseik elvégzésében’ és ’a kitartással végzett futásban az előttük levő küzdőtéren’ (1Péter 5:10, NW; Zsidók 12:1).

[Képek a 23. oldalon]

Az olimpia műugróversenye. A háttérben Barcelona

[Forrásjelzés]

Fotó: Sipa Sport

[Kép a 24. oldalon]

Versenygyakorlat korláton

[Forrásjelzés]

Fotó: Sipa Sport

[Kép a 25. oldalon]

A 100 méteres síkfutás döntője: a jobbszélen futó versenyző nyerte el az aranyérmet

[Forrásjelzés]

Fotó: Sipa Sport